Lapos pillantással reagáltam rá, mikor a lázamat ellenőrizte. Kissé idealista elképzeléseket dédelgettem a világ működéséről, na és? Ez részben Electra hibája is volt, hiszen annak ellenére, hogy vámpír lett belőle, mégis az egyik legközelebbi személyként tartottam számon az életemben, emiatt pedig kötelességemnek éreztem, hogy harcoljak bizonyos vámpírok jogaiért. - Jó, ebben igazad van, de... - Itt meg is torpantam a tiltakozásban. Nem jutott eszembe semmi jó ellenérv, így jobbnak láttam, ha inkább ejtjük a témát. Igaza volt, beláttam, de attól még sajnáltam és féltettem őt, főként a hozzám hasonlókkal szemben. Mosolyogva hagytam, hogy letörölje a maszatot a homlokomról.
A házvezetőnő említésére felcsillant a szemem, és Electra huncut mosolyából ítélve ő is hasonló dolgokra gondolhatott, mint én. Vagy csak az én fantáziám lett túl perverz? Így vagy úgy, de tetszett a kép, amit magam előtt láttam, és egy szomorú, nehéz sóhajjal könyveltem el, mennyire elérhetetlen sajnos. - Bárcsak... - Annyira naiv azért nem voltam, hogy higgyek abban, eljön majd a nap, amikor a vadászok és a vámpírok békében élhetnek egymás mellett. Kizártnak tartottam. Ezt a határvonalat nem mi húztuk magunk közé és nem is mi fogjuk eltörölni onnét, de hé, a jelenlegi helyzetből azért megpróbálhattam kihozni a legjobbat, nem igaz?
- De, tudom. - mosolyogtam rá szelíden, ahogy az önzetlenségéről beszélt. Szerencsésnek éreztem magam, hogy tapasztalhattam, mennyire törődik azokkal, akik fontosak számára - köztük velem is. Tényleg őszintén csodáltam ezért.
Kérnie sem kellett, boldogan simultam hozzá még egy csókra és segítettem letörölni a könnyeit, melyek láttán csak még jobban nevettem én is. Eddig nem is sejtettem, milyen veszélyes lehet a környezetünkre nézve, ha kettesben hagynak minket.
- Ejha, micsoda dőzsölés! - kanalaztam ki a pult alól a bontatlan cukrot egy széles mosollyal, aztán nekiláttam elkészíteni a martinit. A kérdésére, mivel hunyorogva tette fel, kissé elszégyelltem magam és behúztam a nyakam. Nem akartam kísértésbe ejteni, bíztam benne, hogy tudja magának koordinálni a dolgokat, de ha épp vérhiányban küszködött, felajánlottam a szolgálataimat. Nem tudtam hirtelen eldönteni, ez vajon sértő lehet-e a számára, de a mosolya láttán megkönnyebbültem. Ahogy leanyuzott, ismét elnevettem magam.
- Ó, ez könnyű kérdés. Nyilván te. - Bár ő nem is volt a listán, szükségét éreztem, hogy rátegyem, és mielőtt elvette volna a poharat, még odahajoltam hozzá és nyomtam egy puszit az arcára. Csak ekkor láttam azt a rengeteg tölteléket, amit kipakolt a palacsintához. - Oh, az egész utca átjön vacsira? Ha előbb szólsz, kiöltöztem volna... - incselkedtem, de aztán megembereltem magam és kézbe vettem azt a martinit, hogy rendesen koccinthassunk. Apró, mégis elégedett biccentéssel könyveltem el a kijavítását.
- Akkor... A vámpír-vadász kapcsolatokra! - ismételtem, ahogy koccintottunk, és egyből az italba kortyoltam. Még beszélt, de már nem bírtam ki, úgyhogy beleittam az áttetsző löttybe, majd lenyaltam az ajkamról a pohár széléről rátapadt cukrot. Együtt volt igazán kellemes a hatás.
- Ó, ne aggódj, vállalom a kockázatot. De ha ennyire tartasz a cukortól... - Játékos fény csillant a szememben, nem fejeztem be azonban a mondatot, letettem a pultra a poharat és megvártam inkább, hogy ő is kortyoljon. Ha megtette, azonnal letámadtam, két tenyerem közé fogtam az arcát és gyengéden összeérintettem az ajkunkat, lenyalva az övéről a cukrot. Az ízén és az apró szemeken nyammogva húzódtam hátrébb, a lehető legönelégültebb, jóllakott kisiskolás arckifejezésemmel. - Mmmh... Mostantól csak így szeretnék martinit inni. - felkaptam a pultról egy szem epret és haraptam belőle, hogy egy kis gyümölcsös íz is lemenjen a lopott cukorral együtt, de közben végig Electrát figyeltem.
- Miért érzem úgy, hogy nem is palacsintázásra készültél? - érdeklődtem az eper másik felét tartva két ujjam közt, amihez hozzávettem még a tejszínhabos flakont is. A mézre és a csokikrémre már nem maradt szabad kezem, de szerintem értette így is, mire akarok kilyukadni és mi minden más jut eszembe a felhasználásukat illetően, ami nem palacsinta... - Szeretném megkóstolni, mit sütöttél! - lelkesen mértem végig az elkészült tésztákat, majd bekaptam a maradék epret is és közelebb húztam magamhoz Electrát, a derekát átkarolva. - Utána téged is... - Igen, határozottan flörtölős kedvemben voltam ma este. Ha engedte, még egy puha csókot is nyomtam a halántékára, aztán a figyelmem visszatereltem a desszerthez.

@

To: Sweet Lara

Egy pillanatra elgondolkodtam Lara szavain. Borzasztó aranyos volt, hogy féltett engem, ám valahogy... abszurdnak tartottam, hogy a vámpírok épsége miatt aggódik. Összevont szemöldökkel néztem rá, s felé nyúltam egyik kezemmel, kézfejemet a homlokához érintve, mintha a lázát ellenőrizném. Egy kicsit össze is maszatoltam, ezért elrántottam a kezem. - Ugye tudod, hogy az a normális, ha valakit nem kell behívni az ajtón? - nevettem, mert teljesen úgy adta elő, mintha az volna a normális, miszerint beinvitálod a vendéget. Az csak formalitás. Bár igen, valahol igazságtalanságnak tűnhet, hogy a vámpírok kiszolgáltatottak, de... Ezzel nem értettem egyet. - Persze én sem szeretném, ha valaki álmomban karózna meg, de nekünk nem kell védelem. A vadászok is csak miattunk léteznek, nem fordítva. - vontam vállat, s másik, tiszta kezemmel letöröltem a maszatot a halántékáról. - Bocsi. - mosolyodtam el lágyan. Úgy tűnt, már eléggé hozzászoktam a gondolathoz, hogy a csúnya, rossz vámpírok táborát erősítem. Erőfeszítés nélkül beszéltem erről, talán túl lazán. Reméltem, nem hozom a frászt a kedvenc vadászomra. - Hmmm. - gondolkodtam el látványosan. - Ha nem volna tele vadászokkal az otthonod, még élnék is a lehetőséggel. Remek házvezetőnő lennék! - villantottam egy hatalmas, fogkrém reklámba illő vigyort. El is képzeltem, bár kevésbé mutatnék jól izzadtan, kinyúlt, régi pólóban. Biztos nem úgy néznék ki, mint a filmekben a bejárónők, abban a fekete-fehér mini ruhában, felkontyolt hajjal. Úgy biztosan jobb benyomást keltenék Larissára. Huncut pillantásomból talán ki is találhatta, miféle gondolatok járnak a fejemben, vagy mindenesetre sejthette.
- Nem azért csinálom, mert annak idején nem nyársaltál fel, ha erre értetted. Megérdemled, ráadásul nem is tudod, milyen önzetlen vagyok azok felé, akiket szeretek. Tudod, hogy értem! - mosolyogtam zavartan. Ez nem egy szerelmi vallomás volt, ugyanakkor nagyon fontosnak tartottam Larát. Szerettem őt, még ha nem is úgy, mint... szóval nem szerelemből. De rajta kívül nem maradt senki más nekem, akit a szeretteim közé sorolhatnék, boldog voltam, hogy ő törődik velem, s én is törődhetek vele. Ez az este is erről szólt.
Könnyű volt megfeledkezve mindenről őrá koncentrálnom, szerencsére még időben reagáltam, mielőtt lágra kapott volna a serpenyő, benne a tésztával. Megfeketedett szélű, elszakadt förmedvény született belőle, amit azzal a lendülettel, hogy megragadtam a serpenyőt, a kukába is csúsztattam. - Az már biztos, hogy jól átsült! - nevettem olyan hevesen, hogy könnyek szöktek a szemembe. Lara csípőjére csúsztattam a kezem, ahogy leugrott a pultról, s most, hogy elzártam a tűzhelyet, odahúztam egy újabb csókra. Elhúzódtam tőle, s letöröltem kézfejemmel a könnycseppeket. - A felső szekrényben, balra a poharak, a cukor pedig az alsó szekrényben. Bontatlan. - néztem rá kissé sunyin, hiszen csak azért vásároltam be rengeteg konyhai dolgot, mert áthívtam. Dehogy tartottam én cukrot a szekrényben, még sót sem! Kávéfőzőm ugyan volt, de feketén ittam, nem akartam még jobban pörögni a cukortól. Amint feltalálta magát, fél szemmel figyeltem, hogyan készíti el az italt profizmussal, közben pedig kipakoltam a pultra mindenfélét a palacsintához. Töltelékeket, gyümölcsöket, tejszínhabot... Talán egy csöppet túlzásba estem, a felét valószínűleg ki fogom dobni. - Csak nem a vénádat ajánlod fel? - meredtem rá hunyorogva, amit hamar felváltott egy vigyor. - Ne aggódj, fogyasztok rendesen vért, anyu! - vigyorogtam tovább, mint egy eszelős. Anélkül is részegnek éreztem magam, hogy még bele sem kortyoltem az italba, ami nem mellesleg csodásan nézett ki, megnyaltam kiszáradt ajkaimat, ahogy rápillantottam a két, hívogató pohárra. - Nem is tudom melyik csábítóbb, a martini, vagy te. - gondolkodtam el hangosan, egyik ujjamat az államra téve.
Elfogadtam tőle az italt, a mai délelőtt után igencsak rám fért. Egy másodpercre felrémlett előttem a levél, amit Tőle kaptam... hamar elhessegettem a gondolatot. Nem akartam erre gondolni, sem Őrá, sem arra a nyavalyás levélre. - Akkor bizonyára kevés emberrel találkoztál még, Larissa. - fordultam felé lassan,a teljes nevén szólítva, aminek olykor nem tudtam ellenállni. - Inkább... igyunk a vámpír-vadász barátságokra! Mit gondolsz? - nyújtottam az ő pohara felé az enyémet. - Azt remélem tudod, hogy a cukor rossz hatással van rám. Lehet, hogy ez az este után egy hétig le sem tudsz majd lőni. - újabb vigyor, szinte fájt az arcom a rengeteg mosolygástól. Ez is csak Lara mellett fordult elő velem.

szószám: 677 || youtube || note:  || kredit

Hálás mosolyt villantottam rá a támogatása hallatán. Jól esett, hogy ennyire mellettem állt, ugyanakkor el is gondolkodtatott kicsit. Igaza volt, már tudtam a címét, és nagy bátorságra vallott tőle, hogy meg merte ezt osztani velem. - Tudod, van ebben valami igazságtalanság, nem? Egy vámpírt be kell invitálni, mielőtt belépne egy házba, de egy vadász kérés nélkül bárhova bemehet. Ez valahogy nem tűnik fairnek. - Hiszen a vámpírok általában veszélyt jelentenek az emberekre, ez igaz, de jelen esetben én is veszélyt jelenthetnék Electrára, őt mégsem védte semmi tőlem. Valahogy nem tűnt sportszerűnek így.
- Ha gondolod, hozzánk is beugorhatsz. Ráférne egy nagytakarítás a házra. - ugrattam. Egyébként sem vittem volna haza szívesen egy vadászokkal teletömött helyre. Nem mindenki viszonyult úgy a természetfeletti szövetségekhez, mint én, és nem szerettem kockáztatni.
- De ugye tudod, hogy nem kötelező? - A füle mögé simogattam egy sötét fürtöt közben. Nem akartam, hogy még mindig a lekötelezettemnek érezze magát, hiszen keményen megdolgozott azért, hogy a kapcsolatunk kölcsönösen előnyös legyen. Ő is épp annyit tett hozzá, mint én, úgyhogy nem tartozott nekem semmivel, kiszolgálnia meg pláne nem volt muszáj, csak ha tényleg akarta.
- Te is nekem! - súgtam vissza röpke csókunk után, és mivel láthatóan vevő volt többre, közelebb vontam magamhoz és hagytam, hogy mindketten elfeledkezzünk a palacsintáról. Ahogy a hajamba túrt és jobban magához húzott, már az sem érdekelt volna, ha leég körülöttünk a lakás. A tarkójára, majd a hátán keresztül a derekára simítva kapaszkodtam bele, egyre hevesebben csókolva, míg el nem szakadt tőlem, hogy megmentse az utolsó adag tésztát. Bocsánatkérőn sandítottam előbb a füstölgő serpenyőre, aztán a lányra, beharapva az alsó ajkam. - Bocsánat... De legalább jól átsült! - próbáltam menteni a menthetőt, de ahogy elnevette magát, belőlem is feltört a nevetés. Lemásztam a pultról és nyomtam egy puszit az arcára, engesztelésként.
- Jobb, ha inkább tényleg rád hagyom, mielőtt felgyújtod miattam a konyhát. Megcsinálom addig a martinit. Hol találok poharat? És cukrot? - Ha kiigazított, akkor kerestem két alkalmas, széles peremű poharat és áthelyeztem a bázisomat a konyhaasztalra. Martinit töltöttem a poharakba, bekentem a peremét cukorral és még egy-egy szem koktélcseresznyét is rácsippentettem a szélükre.
- Van mit enned, ugye? - igyekeztem nem túl anyáskodónak hangzani, de hát a vér fontos szempont egy vámpírnál és féltem tőle, hogy ha nem figyelek oda, Electra halálra éhezteti magát. Plusz rendes, tápláló vérhez jutni nem volt túl egyszerű manapság, ebben pedig segíthettem neki vadászként is és emberként is. Fogtam a két poharat és odaléptem velük hozzá. - Szólj, ha segíthetek valahogy. - Vadászként hozzáfértem vérbankokhoz, nem mondom, hogy teljesen szabályosan, de az informátoraim lévén sokszor éltem a lehetőséggel, és bár elítéltem, ha a vámpírok emberekből táplálkoztak, Electrának kész voltam bármikor felajánlani a csuklómat is. Halvány mosollyal átnyújtottam neki az egyik martinit. Akár végzett a palacsintákkal, akár nem, ideje volt koccintanunk.
- Köszönöm, hogy ennyit fáradoztál ma este értem! Nincs nálad csodálatosabb, nem csak Denverben, hanem máshol sem az egész világon. - Pontosan erre szerettem volna koccintani vele, hogy éreztessem, mennyire közel állt hozzám és becsültem őt.

@

To: Sweet Lara

Tényleg nem tudtam, mi lenne nélkülem ez a nő nélkül. Nem érdekelt, hogy a fajtámra vadászik, hiszen tudtam, hogy nekem nem ártana, amíg ilyen szelíd maradok. Képtelen lettem volna bárkinek is ártani, s azon az első és egyetlen botlásomon kívül soha nem is öltem meg senkit. Ha tehettem, az egyik közeli város vérbankjából csentem el néhány tasakkal, s mindig abból a típusból, amire nem volt hatalmas szükség. Mióta Denverben éltem, nem igazán használtam az igézős trükköt, nem haraptam meg senkit, bár a kísértést rendzseresen éreztem rá. - Te is számíthatsz rám. És remélem tudod, hogy ha csak beszélni szeretnél valakivel... nos, tudod a számom, most már pedig a címemet is! - mosolyodtam el kedvesen, komolyan gondolva minden egyes szót. Ha éjjel háromkor hívott volna fel, vagy jelenik meg az ajtóm előtt, akkor is azonnal ugrottam volna, sőt, egész biztos voltam benne, miszerint érte még az életemet is eldobnám. Oké, ez így drasztikusan hangzik, viszont őszinte gondolatok ezek. - Előttem nem kell megjátszanod magad. Tudom, hogy a te hivatásod kicsit sem nyugis, vagy épp biztonságos. - Grimaszoltam, bár aggódni nem aggódtam érte. Tudott vigyázni magára, sokkal jobban, mint én, pedig nekem agyaraim voltak... olykor.
A szemeimet forgattam a szavaira, még hogy nem kellett volna! - Nem akartam, hogy elmenekülj idő előtt. Meg aztán, amúgy is nagyjából ügyelek a tisztaságra, bár talán most egy kicsit túlzásba estem. - Ismertem be mosolyogva, kissé esetlenül. Nem tehettem róla, ez is rám jellemző volt. Régebben sokkal inkább hasonlítottam egy buzgómócsingra, manapság már kevésbé, kicsit kiveszett belőlem a fény, lecsillapodtam. énytelen voltam, mert vámpírként fokozott érzéseink voltak, ráadásul az éhséget is rengeteg dolog kiválthatta. Felnevettem, ahogy kicsit másra terelődött a téma. Nos, igen. Ezt mindig megkaptam mindenkitől, amire általában csak vállat vontam, a gének teszik. - Te viszont magasabb vagy nálam, szóval azt hiszem, te is megkaptad a "magadét". - incselkedtem, hiszen erre ez volt a legcélszerűbb válasz. Én szerettem volna mindig is pár centivel magasabb lenni, bár az utóbbi években már nem bántam annyira, más dolgokra fókuszáltam, a magasságomon aggódni abszurd lett volna.
Miközben ő kipakolt, én fogtam magam, és a levelet összehajtogatva az egyik konyhai fiókba dugva, direkt nem tettem úgy, mint aki valami rosszban sántikál. Nem akartam most a levéllel foglalkozni, Lara pedig szerencsére nem vette észre. Nem is tudom, miért nem dobtam ki... Valamilyen szinten még kapaszkodtam egy emlékbe, kis gyűjtögető voltam, aki minden apróságot elraktároz, mintha a tárgyak valóban olyan fontosak lennének. Rossz szokás, amit nem tudtam, s egy részem nem is akarja levetkőzni. Senki sem tökéletes. Ezután már csak a palacsintasütésre koncentráltam, és vigyorogva, nevetve, olykor fejemet rázva néztem, ahogy Lara csipegeti a tésztát. Mint egy rossz gyerek, mulatságos, és nagyon aranyos volt. - Hagyd csak, szeretnélek kiszolgálni! Ez a minimum. - Nem tettem hozzá mosolyogva, hiszen ha ő nincs, ki tudja mi lenne velem, vagy ha nem ő talál rám a vadászok közül... Erre gondolni sem akartam, nem szerettem volna elrontani ezt a tökéletes napot. Csak élveztem, hogy a hajam az új játékszere, néha hümmögve egyet, lehunyt szemmel. - Hiányoztál. - súgtam, még mindig mosoly bujkált a szám szegletében. Közelebb vont magához, csókot lehelt az ajkamra, én pedig nagyot nyeltem. Tudtam, éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, és amilyen szerencsétlen vagyok, talán még a konyhát is leégetem, de nem nagyon érdekelt abban a pillanatban. Én is közelebb hajoltam hozzá, szinte követelve, hogy a következő csók hosszabb, szenvedélyesebb legyen. Teljesen elfelejtettem a levelet a fiókban, a palacsintát a serpenyőben, sőt, még a saját nevemet sem tudtam volna megmondani, ha megkérdezik. Egyik kezem Lara hajába vándorolt, finoman meghúzva a haját, úgy vontam közelebb, aztán hirtelen megcsapta az orrom valami eszméletlenül kellemetlen szag. A palacsinta! Hirtelen szakadtam el a nőtől, szemeim elkerekedtek egy pillanatra, majd ahogy lehúztam a serpenyőt a forró lapról, azonnal megnyugodtam. - Oké, szóval ez kuka, de szerencsére a többi megúszta, ez az utolsó volt csak. Nagyon rossz vagy, Larissa! Nem szabad így elvonni a szakács figyelmét! - szidtam le, de mindössze öt másodpercig tudtam szigorúan nézni rá, mielőtt elnevettem magam.

szószám: 663 || youtube || note:  || kredit

Electra figyelmessége melengette a szívem. Nem sok olyan barátom volt, amilyen ő; hiába vallottam magam társasági lénynek, hiába vettek körbe emberek tucatjai, attól még a köztünk kialakult kötelék eléggé ritkaság számba ment az életemben. Az az önzetlen szeretet és törődés, amit a nyakamba borított időnként, sokkal jobban feltöltött, mint bármi más a világon. Hiába alakult ki köztünk egyfajta szövetségnek beillő munkaviszony, egyáltalán nem éreztem magam a főnökének. Sőt, úgy hittem, néha ő segít inkább nekem, mint én neki.
- Ó, neked bármikor! - incselkedtem, és ahogy odahajoltam hozzá, hogy megöleljem, még rá is kacsintottam előtte. Sokszor eszembe jutott már, mi lenne, ha elkezdenénk randizgatni. Ő is magányosnak tűnt, én is az voltam, miért ne dobhattuk volna össze ezt a kettőt? Féltem azonban, hogy ha megpróbálnánk magasabb szintre emelni kettőnket, azzal elrontanánk azt, amink van, az pedig túlságosan értékes volt számomra ahhoz, hogy csak úgy kísérletezgessek vele. - Igen, persze. Csak a szokásos vadász-dolgok. - hátramosolyogtam rá a vállam felett és reméltem, elég meggyőzőnek látszom. Sosem ment jól a hazudozás, ám nem akartam Electrát azzal fárasztani, amin úgysem segíthetett volna. Sem az iránytű, sem Zack problémája... Különben is, állandóan csak a munkáról beszéltünk, szerettem volna, ha ez az este már kettőnkről szól.
- Jaj te, miattam nem kellett volna takarítanod! Engem aztán nem zavar, látnod kéne az én szobámat... - Gyengén megcsóváltam a fejem, de valahol hízelgett, hogy miattam fáradozott ennyit. Tudtam, hogy nem láncolhatom örökké magamhoz, sem mint szeretőt, sem mint informátort, pedig önzőn azt kívántam, bár életem végéig így maradhatnánk. Utána úgyis ott lesz számára az örökkévalóság, hogy azt kezdjen nélkülem, amit csak kíván.
- Hát akkor tényleg szégyelld magad! Nekem egy zacskó chips az heti négy-öt óra edzés a konditeremben. - Electra pont olyan volt, mint az öcsém, ő is képes volt chipsen és pizzán elélni úgy, hogy közben semmit nem mozgott, mégsem látszott meg rajta.
- Köszi! - beljebb léptem és leszedtem a hátamról a táskát. Láttam, hogy van valami papír az asztalon, ezért annak a sarkára pakoltam le, kicipzároztam és elővettem a chipseket és az italt is. Nem fordítottam nagyobb figyelmet az asztalon lévő dolgokra. Az üres tatyót az egyik szék támlájára akasztottam, majd mentem is, hogy az invitálásnak eleget téve helyet foglaljak valahol. A pultot szemeltem ki Electra mellett, és reméltem, nem haragszik meg, ha már tényleg rám bízta, hol várjak rá: felcsüccsentem a tűzhely mellett a pultra, így közel lehettem hozzá és még a sülő tésztából is tudtam lopkodni. Persze csak miután kikerült a serpenyőből a tányérra, de azt az időt türelemmel kivártam.
- Ha adsz egy kanalat, segítek megtölteni őket. - ajánlottam fel ártatlan mosollyal, és mivel elég közel volt hozzám és elkövette azt a hibát, hogy nem nyomott semmit a kezembe, amivel leköthettem volna magam, így Electra haját kezdtem el birizgálni, a füle mögé fésülgettem, az ujjam köré csavargattam, aztán nem bírtam ellenállni és odahajoltam hozzá, közelebb vonva őt is magamhoz, hogy apró, röpke csókot nyomhassak az ajkaira, amolyan üvözlő csókként. - Szia. - motyogtam a szájába, utat engedve egy mosolynak, mielőtt ismét megcsókoltam volna, ezúttal hosszabban, egészen addig nyújtva, míg a serpenyő füstölni nem kezdett, vagy Electra el nem szakadt.

@

To: Sweet Lara

Lara mosolya azonnal szebbé tetté a napomat, nem is tudom enélkül a mosoly nélkül hogy tudnék létezni. Sokkal több volt köztünk, mint szeretői, vagy informátori kapcsolat, valami mélyről gyökerező, ami esküszöm még a szerelmet is felülmúlta. Ez valami tartalmasabb volt, maradandóbb, mint egy csodás barátság. Mert ez nem a szexről szólt, inkább volt egyfajta érzelmi viszony. Szélesebb lett az én mosolyom is, s kissé közelebb hajoltam, hogy jobban hozzáférjen a hajamhoz, amibe úgy beleragadt a tészta... De ügyes vadász kezeivel könnyedén megszabadított a "szörnytől". - Nem, dehogy, pontos voltál. Csak most lett kész a tészta, kisütésre vár. Nem akartam, hogy kihűljön. - feleltem könnyedén, bár talán nem sikerült annyira adnom a lazát, mint szerettem volna. A kezem még mindig remegett egy kissé, habár a gyomrom már nem volt úgy összezsugorodva. Kissé elpirultam a kijelentésére, ilyenkor kicsit bántam, hogy rendszeresen vérhez jut a szervezetem. Talán ha kevesebb vért vennék magamhoz, nem produkálnék ilyen emberi reakciókat. Ugyanakkor nem akartam egy vérengző démonná átalakulni, aki nem ura a saját cselekedeteinek. - Ha te nem jössz, nem is szabadulok meg a masszától. Köszi, te vagy az én hősöm! - nevettem önfeledten, néhány momentumra el is felejtettem, hogy korábban mi bántott. A szavaim viszont félig-meddig komolyan gondoltam, csakugyan egyfajta megmentőként tekintettem rá. Igyekeztem kézfejemmel érni csak a hátához, úgy húzni egy kicsit közelebb, miközben megölelt, nehogy véletlenül őt is összemaszatoljam, a két puszit azonban viszonoztam. Ahogy mindig, most is jól esett a közelsége, s abban a pillanatban úgy éreztem, ez soha nem lesz másképp. - Most már remekül! - Léptem arrébb, hogy elférjen mellettem, majd becsuktam mögötte az ajtót. Úgy tűnt, a mosoly nem hervad le az arcomról, mintha celluxot használtak volna a rögzítésére. - Hát te? Remélem jól telt a heted. - kérdeztem igencsak érdeklődve, fontos volt számomra, tényleg érdekelt a válasza, nem csak megszokásból kérdeztem. Jó néhány napja nem láttunk már egymást. - Ó, talán kupira számítottál? Nem csoda, amilyen szétszórt vagyok. Bár be kell vallanom, egész nap takarítottam. - nevettem, s azon sem csodálkoztam volna, ha a lakás fogja magát, és követeli a csöndet, hiszen nem igazán fordult még elő, hogy ezen a helyen nevettem. Az utóbbi időben Lara közelében történt csak meg eme csoda. - Ugyan! Engem alkohollal lehet megvenni. És chipsszel. Emberként imádtam a chipset. Komolyan. Képes voltam együltő helyemben egy zacskóval is megenni. Az akkori ismerőseim utáltak, mert nem híztam egy dekát sem. Pedig mennyit ettem éjszaka! - Csodálkoztam én magam is, kellemes volt visszaemlékezni, ami ritka pillanatok egyike volt. És mosolyogtam, még mindig, közben pedig a pulthoz sétáltam, és a beizzítottam a tűzhelyet, amin már ott csücsült az odakészített serpenyő. - Addig foglalj helyet, ahol szeretnél. Ide is ülhetsz - mutattam a pult mögött lévő székek egyikére -, vagy a kanapén is kényelembe helyezheted magad. Érezd magad otthon, kérlek! - Megfordultam, olajat öntöttem a serpenyőbe, és egy merőkanál segítségével kicsi, kör alakban odalocsoltam a tésztát. Sisteregve tiltakozott, de nem volt menekvés számára, szép lassan sülni kezdett. A szemem sarkából kiszúrtam azt a bizonyos levelet, amit a konyhapultra raktam, s azon kezdtem agyalni, hogyan rakhatnám el észrevétlenül. Na, nem azért, mert nem akartam, hogy Lara elolvassa, egyszerűen csak... zavart. Feszültté tett, homlokráncolva fordultam meg féloldalasan, hogy a palacsintára, és Larissára is figyelni tudjak.

szószám: 534|| youtube || note:  || kredit

Megálltam idefele jövet a helyi közértben, hogy beszaladjak valami harapnivalóért. Electra azt mondta, készül valami édessel, ezért csak két zacskó chipset és egy üveg martinit vettem, majd a táskámba süllyesztve őket visszapattantam a motoromra és lehajtottam azt a néhány tömböt a lakásáig. Örültem, hogy ezúttal nála találkozunk, alig vártam, hogy bekuckózzunk a kanapéra és elfeledkezzünk az egész világról egy film mellett. Vagy az ágyba, akár - az este kimenetelét illetően elég rugalmas voltam, a lényeg, hogy kettesben legyünk és ne zavarjon senki. Egyre több minden szakadt mostanában a nyakamba, szükségem volt egy kis magányra - vele.
Egy néni épp befelé egyensúlyozott a szatyraival az épületbe, úgyhogy megtartottam neki a kaput és szóba elegyedtem vele a lépcsőházba menet. Elmeséltem, kihez jöttem és milyen célból, de az anyóka nem tudott a név alapján útbaigazítást adni, úgyhogy le kellett olvasnom a postaládákról a megfelelő emeletet. Ó, garzon!
A megfelelő ajtót meglelve egyből kopogtam, majd azt füleltem, milyen gyorsan érkezik reakció. Legkedvesebb informátorom láttán egyből kiszélesedett a mosoly az arcomon, habár el kellett telnie néhány pillanatnak, hogy szemet szúrjon, milyen maszatos állapotban van.
- Szia! Nem késtem, ugye? - Közelebb léptem hozzá, mivel sokadik próbálkozásra sem sikerült leszednie a tésztát a hajából, ezért kisegítettem és a tincseibe fésülve megszabadítottam a palacsintának vélt krém lenyomatától.
- Bár lehet, hagynom kellett volna még egy kis időt, hogy még jobban összekend magad... - Cinkos mosolyra görbült a szám, elfeledkezve róla, hogy talán nem bölcs dolog pont a szakácsnőt cukkolni, de reméltem, két puszival és egy nagy öleléssel ki tudom engesztelni. Nem bántam, ha összelisztez-tésztáz, jó alaposan megölelgettem és szorongattam.
- Hogy vagy? - Ha beengedett - reméltem, ha már idáig elmotoroztam a kedvéért -, beléptem mellette az ajtón, kíváncsian körbelesve a lakásban. Igazából sokkal nagyobb káoszra és kuplerájra számítottam. - Tyűha, micsoda rend van! - Electrát ismerve nem tartottam kizártnak, hogy órákig küzdött a porcicákkal, mire a legutolsót is kilakoltatta az ablakon.
- Hoztam chipset és martinit. Ha tudom, hogy ilyen ádáz küzdelmet folytatsz a fakanállal, én is beáldoztam volna magam a közjóért és házi kosztot hozok. - Nem mintha neki számítana a vámpírléte miatt, de attól még bántott, hogy a konyhai erőfeszítéseit negyed órája vásárolt, bolti holmikkal próbáltam kompenzálni. Lehettem volna figyelmesebb is, főleg, ha már nőből voltam, vagy mi.

@

To: Sweet Lara

A denveri lakásom nem volt túl nagy, csak egy egyszerű kis garzon, talán így is az egyik legtágasabb a városban. A hálószobára szolgáló kis sarkot egy fügönnyel takartam el, amit eddig még sosem húztam félre, de jó érzéssel töltött el, hogy ott van, ha netán látogatóm érkezne. A nappali is igen szűkös volt, egy pici, két személyes kanapéval, egy pici asztalkával, amin egy fényképezőgép és egy laptop hevert. A konyhát jóformán nem is használtam, a pult teljesen üres volt, a hűtőben pedig boron kívül nem volt semmi. Egy kisebb vásárlás után már helyet kapott benne némi élelmiszer, s minden hozzávalója a palacsintának, mert nagyjából ezt az egy ételt tudtam csak elkészíteni. Az ember lányának mindenféle terve van kiköltözés után, miket fog készíteni a hatalmas konyhájában, ahol akár két személy is elfér, aztán beüt a valóság, vámpírrá változol, s többé nincs szükséged ételre. Ha bármit is enni akartam, elmentem otthonról, de az esetek többségében kávét, vagy bort ittam.
Sosem volt ebben a lakásban még senki ezelőtt, így az sem érdekelt, hogy három nappal ezelőtt kitakarítottam az egészet. Újra végigmentem a lakáson porszívóval, felmosóval, négykézláb sikáltam fel a teljes fürdőszobát- ami szintén nem volt hatalmas, végtére is egy pici garzonlakásról beszélünk! -, port töröltem, s miután mindezzel végeztem, elővettem az egyik dobozt, amiben még az előző lakásomból menekítettem meg a holmimat. Nem volt egyszerű, ha egyszer csak eltűnsz, mert átharapta a torkod egy vámpír, és valójában meghaltál, nem sok esélyed van visszakapni a régi lakásod, vagy úgy egyáltalán a cuccaidat. Nem, nem ilyen egyszerű a folyamat, be kell törnöd a főbérlőd garázsába, és el kell lopnod a saját dolgaidat, mint egy bűnözőnek. Az élet sosem volt egyszerű számomra, átváltozásom után pedig még nehezebbé vált, de Lara mindezt megkönnyítette nekem, amennyire tőle telt. Ha ő nincs, valószínűleg nem telepedek le sehol, bár Denver amúgy sem épp a vámpírok közkdevelt városa volt a vadázok miatt. Én némi védettséget élveztem, de hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben, hogy merő ostobaság itt lehorgonyozni. Mindegy, az életem amúgy is elég kusza, s veszélyes volt már, ennyi még belefért!
A doboz tartalmát végül mégsem néztem át, visszahelyeztem a szekrényre, mondván majd foglalkozok vele később - valójában csak nem akartam szembenézni halandó múltammal, s annak kínzó darabkáival -, egy levél viszont úgy döntött, öngyilkos lesz. A papírdarab a padlóra zuhant, amin először elmosolyodtam, nálam elég gyakori volt, hogy a tárgyak lábra keltek, vagy lepotyogtak, vámpír létemre olykor lassan reagáltam a dolgokra. Hiába, valamin mindig agyalni kellett, vagy aggódni, anélkül nem volt teljes egy napom sem. Felvettem a levelet, s már készültem is visszacsúsztatni a szekrény tetején lévő dobozba, amit amúgy alig értem fel, a nagy nyújtózkodásban viszont megláttam az első sort. "Drága Electra!". Az ismerős betűktől görcsbe rándult a gyomrom, a papírost pedig ahelyett, hogy elolvastam volna, ledobtam a konyhapultra. Remegő kézzel öntöttem egy tálba a palacsinta hozzávalóit, és igyekeztem úgy összekeverni, hogy közben nem terítem be az egész konyhát tésztával. Hihetetlennek tartottam, hogy még ennyi év után is ilyen hatással volt rám, holott csak egy átkozott levél címet olvastam el Tőle... Rövid időn belül a pulcsi, amit viseltem, itt-ott tésztafoltokkal lett díszítve, de mindezzel nem foglalkozva készítettem el a tésztát, s mintegy végszóra hallottam meg a kopogtatást az ajtón. A tálat félretoltam a pulton, a keverő kanalat a mosogatóba ejtettem elég nagy csörömpöléssel, s így egy kis tészta a hajamra fröccsent, amit már ajtónyitás közben próbáltam levakarni, nem sok sikerrel. Ott álltam maszatosan, mosolyogva, remegő kézzel, mint egy eszelős, kezemet gyorsan hátam mögé rejtve. A nyugalom hamar elöntött, ahogy megpillantottam Larissa arcát, el is felejtve egy pillanatra, mi miatt voltam ideges másodpercekkel ezelőtt.

szószám: 593 || youtube || note:  || kredit