Amikor elvállaltam Winstont, azt, hogy a menedzsere leszek és intézek mindent, ami vele és a karrierjével kapcsolatos, nem számítottam arra, hogy ez ennyire nehéz lesz. Nem csak Winie miatt, hanem sokkal inkább amiatt, mert amióta vámpír lett, még zabolázatlanabbá vált. Mintha egy betörhetetlen paripa lenne, aki állandóan le akarja rúgni magáról a hámot. Nem hallgatott rám, vagy nem pont úgy, ahogyan elvártam volna. Neki akartam jót, hisz tudtam, ha az embereknek feltűnik bármi abból (és miért ne tűnne fel mondjuk 10 év után?), hogy nem öregszik, abból nagyon nagy baj lehet. Sokan, nagyon sokan nem voltak tisztában a természetfelettiekkel és néha azt kívántam, bár én is tudatlan állapotban lézenghetnék a világban. Ez a titok túl nehéz volt ahhoz, hogy egymagam cipeljem. Mégis muszáj volt.
Aztán volt idő, mikor irigyeltem Winstont azért, ami lett belőle. Más lett. Olyan volt, mintha kiteljesedett volna és felszabadultabbnak is tűnt. Vagy csak én kezdtem el jobban szemügyre venni az utóbbi időben? Nem, kizárt.
De az biztos, hogy nem csak menedzsereként viselem el minden nyűgjét és baját. Előfordult már, hogy hajnalban hívott fel, mondván „VÉSZHELYZET VAN”. Igen, így, csupa nagybetűvel. Én pedig lélekszakadva rohantam át hozzá és kiderült, hogy csak összekoszolta az ingjét. Vérrel.
Nem várhatott volna ez reggelig, haver?
A kutyáját viszont imádtam. Kit volt a legédesebb kutya a világon. Most is az én lábamnál ült, hiába volt a szobában Winston is. Oké, aludt, de Kit mellette fekhetett volna, ha akar. Az ujjaimmal az asztalon doboltam, azon töprengve, hogyan hathatnék erre a srácra. Komolyan kellett volna vennie a karrierjét. Sőt, ha azt nézem, mi is ő, a karrierjének néhány éven belül annyi.
Lassan felálltam az asztaltól, és a kutyát otthagyva indultam Winhez. A takaró félig lelógott róla és azt akartam visszaigazítani rá. Ügyeltem rá, hogy ne keltsem fel. Megakadt a tekintetem az arcán. Ilyenkor nagyon ártatlannak tűnt és sokkal csendesebbnek, mint általában. Egy fél pillanatra az ajkaira néztem, majd megköszörültem a torkomat és felegyenesedtem. Csendben elkezdtem rendet rakni körülötte. Már vagy egy órája átjöttem, mert fontos megbeszélésre kellett volna mennünk, de tudtam, hogy az előző estéje durvára sikeredett, így végül áttettem késő délutánra az időpontot. Figyeltem rá, igyekeztem a lehető legjobban intézni mindent, tekintettel rá.
Kit végül utánam jött, a labdájával egyetemben, amit a lábamnak lökött. Megmosolyogtatott, de csak megcsóváltam a fejemet.
- Most nem alkalmas. Felkeltjük a gazdád – Megdögönyöztem a kutya oldalát, majd a hátam mögül hallottam némi mocorgást, aztán meghallottam Win hangját is.
- Játssz vele inkább, mert úgyis addig nyaggat, míg nem dobod el neki – Motyogott álmosan, teljesen felénk fordulva.
- Egyrészt már rég el kellett volna vinned sétálni… de ne aggódj, én már megtettem helyetted – Fordultam felé, már felegyenesedve. – Másrészt.... áttettem a megbeszélést délutánra, így van időd gondolkodni. Legfőképpen arról, meddig csinálod ezt az egészet még így – Komolyan figyeltem, és remélem, érti, mire gondolok. – Amíg gondolkozol, csinálok reggelit – Mielőtt bármit mondhatott volna, eltűntem a konyhában és nekiálltam omlettet készíteni, mellé pedig egy jó erős kávét is csináltam.
Ideje volt életet lehelni Winbe.