"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Brother, let me be your shelter, never leave you all alone
John egyeten óóóóriási nagy szerencséje hogy ennyire nagyon szeretem őt. Így nem haragudtam meg rá annyira amiért efelejtette hogy mindig ugyanazzal a busszal járok haza, mindig ugyanabban az időpontban. Legalább kijött elém nem igaz? - Igen igen, ezzel ki tudsz engesztelni - mosolyogtam szélesen megborzolva jól fésült haját és végre elnevettem magam. Hiányzott, még ha csak egy hete is volt mikor utoljára találkoztunk. Olyan érzés volt mintha évekkel ezelőtt lett volna. Mióta elkezdtem ezt a sulit, minden egyes hét booorzasztóan hosszúnak érződik. Mintha soha nem lenne végük. Mintha öröké ott ülnék az előadóteremben azt hallgatva hogy mások nem vltak képesek megtanulni a szövegeiket. Sosem értettem hogy lehet valaki ennyire felelőtlen. Én végre élhettem az álmomat. Nem is lehettem volna elhivatottabb. A káromkodásra pontosan ugyanolyan tekintettel nézett rám mint anyu szokott. SZigorúan, rosszallóan. Hogy tudta eltanulni tőle? Neke sehogy sem ment... - Igen igen tudom... rossz szokás leszokok róla... - sóhajtottam az ablaküvegnek döntve a homlokomat. AZ esőcseppek lassan gördültek végig rajta. Még emlékeztem mikor a hátsóülésen ülve kiabálva bíztattuk a leguruló cseppeket Johnnal, mintha legalábbis autóversenyzők lennének. Anyu meg apu csak nevetgéltek rajtunk. Néha még hiányoztak azok az idők. - Na nem mintha aggódnom kéne bármilyen fiú miatt... mindenki aki a sulimba jár meleg, máshol meg... nem találkozom senkivel rajtad kívül - dünnyögöm. Na nem mintha annyira sajnálná hogy nem fiúzok. Szerinte még túl fiatal vagyok hozzá amúgy is... Ahogy észrevettem a kis sebet a nyakán nagyon furcsán reagált. Elhúzódva szinte menekül előlem. - Oooké... fura vagy... - jegyeztem meg felvont szemöldökkel de inkább hagytam. Lehet csak volt egy félresikerült egyéjszakás kalandja és most szégyelli előttem. Ugyan bátyó, kiismerlek. - Tudod ő az a tipikus Ms. Tökéletes... Derékig érő szőke haja van, nádszálvékony, sportos, mindenki imádja. Na én nem. Szerintem csak egy felvágós ri....pacs - javítottam ki magam gyorsan - Az elejétől kezdve piszkál, és elviszi előlem a legjobb szövegeket. Szerintem fél tőlem... De én nem félek tőle - mosolyodtam el a bátyámra pillantva. Így nevelt. Soha ne féljek senkitől é semmitől. Hamarosan megérkezzünk az étteremhez és a hosszú parkolóhelykereséses hercehurca után villámgyorsan szaladtunk be a tető alá hogy ne ázzunk szét. Az eső egyre jobban esett, a távolból mennydörgést hallottunk. Egész éjszaka vihar lesz. - Csurom víz vagy - huzigáltam meg az átázott ingét ahogy elindultunk befelé. Az ablaknál kapt unk egy jó kis helyet ahonnan kiláttunk az erdőre. Szerettem itt ülni. Fellapoztam az étlapot mintha nem tudnám mit akarok enni. Már a buszon eldöntöttem hogy mit ennék. - Na mesélj te is, mi történt az elmúlt egy hétben míg nem láttalak? - vigyorogtam rá az étlap mögül.
Hey sister, know the water's sweet but blood is thicker.
Haragudtam magamra, ugyanakkor a húgom is szólhatott volna sokkal előbb. Vagy figyelmeztethetett volna. De… nem, nem húzhattam rá a vizes lepedőt, én voltam a bátyja, nekem kellett észben tartanom ezeket a dolgokat. Nem szóltam semmit a szavaira, csak megölelgettem, viszont ahogy a nyakamhoz ért, picit felszisszentem. A vámpírvér ellenére érzékeny volt a bőröm és egy aprócska heg megmaradt. Nem bántam meg, amit Winstonért tettem, ugyanakkor nem akartam lebukni sem emiatt. - Oké, legyen, ahogy akarod, ha ezzel tényleg kiengesztellek – Bűnbánó mosollyal néztem rá és fürkésztem néhány hosszabb pillanatig, aztán nagyot nyeltem. Kíváncsian hallgattam, ahogy mesélni kezdett, de közben a vezetésre is figyeltem. Amikor káromkodott, akkor kaptam oda a tekintetemet a szemem sarkából. - Jane… megmondtam már, hogy kontrolláld a nyelved. Nem áll jól egy nőnek, ha csúnyán beszél. Sőt, taszító is lehet egy fiú számára – Jelentőségteljes pillantást vetettem rá, majd megcsóváltam kissé a fejemet. A versenygés az ő korában természetes volt, mégis óvva intettem volna tőle. A rivalizálás semmire sem volt jó… legalábbis egy bizonyos ponton túl csak káros volt. A kérdésre ledöbbentem, a szemeim is kikerekedtek egy pillanatra, mikor megérintett. - Semmi, és nem, nem fáj… - Nehéz volt hazudom neki. Elengedtem a sebváltót, hogy igazítsak a ruhámon és a nyakam újra takarásban legyen. – Szóval, visszatérve Bonniera. Miért utálod őt annyira? Vagy ő téged? – Érdeklődtem, mintegy terelve a témát a sérülésemről. Habár napok teltek el azóta, hogy Win a véremet vette és egy betegségen is túl voltam, én magam nem akartam túl sokat beszélni magamról. Azt hiszem, túl sok dolog lett az életemben, amit titkolnom kellett és utáltam, hogy a húgomnak is hazudnom kellett róluk. Mintha már nem lehettem volna teljesen őszinte vele. Rossz volt, de az egyetlen mód, hogy megőrizzem a családunk békéjét és a kapcsolatunkat. Egy negyed órába telt bele végül, mire odaértünk az étteremhez. Nehezen találtam parkolót, mert esőben mindenki kocsival mászkált errefelé és még azok is itt parkoltak, akik nem az étterembe jöttek. Morgolódtam kicsit ezen, majd leállítottam az autót és kicsatoltam az övemet. - Na, futás, próbáljunk meg ne megázni – Mosolyogtam rá játékosan a húgomra, és ha kiszállt, akkor követtem én is. Azonban, mivel nekem még le kellett zárom a kocsit, így néhány pillanattal később tudtam csak csatlakozni Janehez, és sokkal jobban eláztam, mint ő.
Brother, let me be your shelter, never leave you all alone
A fejembe húztam a kapucnim és a zsinórjaival játszottam az egyre erősödő esőben. Remétlem hogy John hamar idér értem... Ha nem pár percben bell tuti bőrré fogok ázni, megfázok és akkor egész héten az orra alá fogom dörgölni hogy elfelejtett engem. Szerencsére csak félig áztam szanaszét mert kegyeskedett felbukkanni. Ahogy leparkolt előttem a magasba csaptam a karjaimat. - Végre! Már majdnem megsértődtem hogy elfelejtettél - álltam fel a bőröndömről ahogy kiszállt. Hagytam hogy berakjam a kocsi csomagtartójába a táskámat én pedig behuppantam az anyósülésre. Hátratoltam a kapucnim és összekontyoltam a nedvessé vált hajamat. - SZégyen gyalázat - vigyorogtam és én is adtam egy puszit az ő arcára. Átkarolva a nyakát kicsit megszorongattam aztán elengedtem hogy be tudjon ülni. - Najó... de akkor arra a steakes helyre menjünk, ahol lehet édeskrumplit enni. Tudod ahol a múlkor voltunk! Az nagyon finom volt - főltem hátra mosolyogva a kényelmes ülésben. Ennek a kocsinak mindig olyan illata volt mint Johnnak. Biztonságban éreztem magam mellette. Bekötöttem az övemet és nyújtózkodtam egyet miközben kitolatott. - Fúúú nagyon sok mindent tanultunk... Szétrobban a fejem a sok nfótól. Mire legközelebb jövök nem fogok beférni a kocsiba olyan magas lesz a homlokom! - ütögettem meg a kocsi kárpitozott tetejét vigyorogva - Amúgy most a West Side Storyt kezdtük el tanulni. Tudod toposz meg minden... Lehet én leszek Maria... Ha az a kurva Bonnie nem viszi el előlem... - elkerekedett szemekkel kaptam a szám elé a kezem és rásandítottam. John nem szereti ha csúnyán beszélek. Mindig megdorgál érte. - Bocsika... - vigyorogtam bocsánatkérően aztán valamin megakadt a szemem. Összevonva a szemöldököm húztam el az inge gallérját. - Mi van a nyakaddal? Megcsípett valami? VAgy megvágtad? - simítottam az ujjam az apró hegekre. Pici kinövések voltak az ujjaim alatt. - Nem fáj? - nyomogattam meg egy kicsit biztos ami biztos alapon. Mert ez a húgok dolga. Basztatni a bátyjukat.
Hey sister, know the water's sweet but blood is thicker.
Sosem felejtettem még el, hogy a húgomért kell mennem. Pont ezért nagy bűntudatom volt, ugyanakkor nem hagyhattuk félbe a megbeszélést sem és Winstont sem akartam magammal vinni. Szóval némi csúszás után parkoltam le a kocsit, nem messze tőle. Áthajoltam az anyósülés felé és így nyitottam ki neki az ajtót, de én magam is kiszálltam végül. - Add a csomagokat – Léptem oda és ha engedte, el is vettem tőle a bőröndöt. Nem akartam túl sokat időzni az esőben, mindent beraktam a csomagtartóba, majd beszálltam vissza az autóba. Ezután néztem újra a húgomra, bűnbánóan. - Sajnálom, teljesen kiment a fejemből… a megbeszélés elhúzódott. Az új filmről tárgyaltunk – Sóhajtottam egy aprót, majd odahajoltam hozzá és nyomtam egy puszit az arcára. Aztán vissza is ültem a térfelemre. Ekkor tűnt fel, hogy a nyakamnál a ruha nagyon elcsúszott, így sietve igazítottam rajta. Winston nyomai… rajtam maradtak. Legalábbis a két pici heg, amit a fogai okoztak. Nem zavart, de nem akartam felesleges kérdéseket. Jobban mondva hazudni nem akartam a húgomnak. – Kiengesztelhetlek egy ebéddel? Gondolom éhes vagy – Érdeklődve figyeltem néhány pillanatig, de végül nem vártam teljes beleegyezést. Beindítottam az autót és amint meggyőződtem róla, hogy senki sem jön mögöttünk, elindultam. - Közben pedig mesélj, mit tanultál a héten. Alig várom, hogy téged is a filmvásznon lássalak viszont – Mosolyogtam. Büszke voltam Janere, arra, hogy ezt a hivatást választotta és jó is volt benne. Elmerengtem néhányszor azon, hogy majd én menedzselhetném őt is, de kétlem, hogy ezt engednék. Elvégre a rokonom. Összeférhetetlenségre lazán hivatkozhatnak és nem engedhetik, hogy együtt dolgozzunk. Sajnos.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
