A kérdésére nem óhajtottam válaszolni, még nem. Hisz idő kérdése volt, hogy meglássa a szeretett nőt, de kérdéses volt, hogy életben hagyom-e, avagy sem. Az utóbbi felé hajlottam, hisz tagadhatatlanul ellenállt nekem, a kérésemnek. Pedig azt hinné az ember, hogy a testvéri kötelék okán inkább teljesít egy olyan egyszerű kérést, mint azt, hogy hívja össze a családunkat. Ha logikusan belegondolt volna, megteszi és nem követel mindez ember áldozatot. Helyesbítve vámpír áldozatot. A megjegyzésére, miszerint nem fogja érdekelni, hogy a családja tagja vagyok, csak aprót rándítottam a vállamon. Nem túlzottan hatott meg ez a lehetőség. Egyébként sem volt számomra már senki Niklaus – ködös emlékeimben néha látni véltem őt. És nem voltam boldog tőle.
- Bízhatnál is bennem egy kicsit, nem gondolod? Sivárral egészen más terveink vannak – Fürkésztem őt, bár kételkedtem benne, hogy hisz nekem. Nem is kellett. Ez az egész már el volt döntve. Nem adja át, amit kérek, így én sem teszem meg azt, amit ő óhajt.
Csendben bólintottam egy aprót azon mondatára, amiben Camille-t említette. Halvány, gonoszkás mosolyra húzódtak az ajkaim, ahogy a nő láthatóvá vált. Nem volt magánál és láncok akadályozták volna amúgy is a mozgását.
- Most, hogy láttad… belemész a cserébe, drága fivérem? – Fordítottam végül a fejemet a vámpír irányába. Ugyanakkor tudtam, hogy ezzel csak még inkább felbőszítem. Nem volt helye alkunak. Ha Niklaus megmozdult, azonnal megszólaltam. – Ha csak egy lépéssel is közelebb jössz, a hőn szeretett nőd halott lesz.

Az, hogy Niklaus a közelemben volt, elkezdte megzavarni a nyugodt fejemet, gondolataimat. Halk suttogásszerű hangokat hallottam, de minden erőmmel azon voltam, hogy mindezt kizárjam. Elvégre fontosabb dolgom volt: Niklaus és a csere gondolata.
Nem keltett bennem egy cseppnyi félelmet sem a férfi látványa. Sőt, talán el is kápráztatott az aranyló szempár – egy fenevad képét festette le előttem. Ez pedig csak alátámasztotta ama álláspontomat, miszerint okkal feledtem el őt és a többi Mikaelsont.
- Miért nem győződsz meg róla magad? – Érdeklődtem. Hangom gyengéd volt, nem olyan fenyegető, mint az övé. Végül burkoltan bár, de a tudtára adtam, miként tényleg nálam van a nő.
Azonban a cserét nem akarta vállalni. Megcsóváltam lassan a fejemet. Nem vettem magamra szavait, nem akadtam fent azon, hogy a barátnőmre húzta rá az egészet. Igaza volt, miatta tettem azt, amit. De ezért nem hibáztathatott, hisz ő is megtett mindent az övéiért.
- Kár érte, nagyon kár… - Az órámra pillantottam. Cecily azt mondta, 10 perc után szűnik meg az általa létrehozott bűbáj. Volt még egy kis időm. Csupán néhány perc, de volt. – S elárulod nekem, miért? Vagy nem is kell túlságosan belegondolnunk, igaz? A reményt választod… a reményt arra, hogy életben hagyom a nőt, ugye? – A lányára utaltam és egyben Camillere is. Hátrébb léptem néhányat, majd ott áltam meg, ahol a nő feküdt. A lábam kissé neki is ütközött, de kételkedtem benne, hogy ez feltűnt volna a férfinak. – Utoljára kérdezem, Niklaus. Benne vagy a cserében vagy sem?

Aprót bólintottam szavaira, majd kérdésére elpillantottam a látszólag üres sarokra, ahol én tudtam, hogy fekszik egy fontos személy. Niklaus felé fordultam ismét,majd a tekintetét elkapva kezdtem bele a mondandómba.
- Nem hiányzik valaki a számodra? Apropó, hogy van Camille? – Érdeklődtem. Nem akartam egyből lerántani a leplet a teljes alkuról, avagy cseréről. Szerettem volna lassan kifejteni a történetet. Ha esetleg megpróbálta valahogy elérni a nőt, mondjuk telefonhívás által, akkor a mobil nem csöngött ki.
- Mielőtt kikelsz magadból és olyat teszel, amit megbánnál, elmondom, mit kérek az egyik legféltettebb kincsedért cserébe – Egy hosszabb pillanatra megálltam, csak a hatás kedvéért, majd folytattam. – Hívd össze a családunkat. Szükségem van Sivár erejére – Ezúttal a mosolyomnak már nyoma sem volt. Cecilyről szólt az egész, nem ismertem benne viccet..

Emlékeztem rá. Egyszer besétált a bárba és végighallgatta az egész estés előadásomat; de úgy véltem akkoriban, hogy nem miattam tért be aznap arra a helyre. Ma pedig már biztos vagyok ennek az ellenkezőjében: miattam volt ott. Habár nem raktam össze, pontosan mi történt velünk, de abban biztos voltam, hogy okkal tartottam magamat távol tőle és a többi „családtagomtól”. Lehetséges, hogy alaposan a helyzet mélyére kellett volna ásnom magam, ám valahogy nem fűlött rá a fogam. Jó volt így, Cecilyvel az oldalamon megtaláltam azt, amire szükségem volt. Csak egy zavaró tényező volt, egy megoldandó probléma a képletben és készen álltam rá, hogy megoldjam.
Ahogy a vámpír besétált az oroszlán barlangjába, egy suta mosoly futott át az ajkaimon. A türelmetlensége, az érdektelensége már-már szórakozatott.
- Ugyan, Niklaus. Mindig ennyire türelmetlen voltál? – Közelebb léptem, végigmérve a férfit, aki elméletben a testvérem volt, a gyakorlatban viszont, ahogy őt néztem, csak egy idegent szemléltem. A fejemet ingattam, majd ujjamat végighúztam a mellettük levő síron. – Egy aprócska cserére kérnélek téged. S biztos vagyok benne, hogy nem fogsz ellenállni az ajánlatomnak – Ezúttal tekintetem komolyságról árulkodott, ám a mosoly ott bujkált a szám szélén, furcsa kettősséget tanúsítva megjelenésemnek. Kisugárzásom fenyegető volt és még Niklaus is érezhette, hogy komolyan gondolom, amit mondok.

Nem tudtam, mi az a hatalmas üresség, amit a mellkasomban éreztem nap mint nap; hisz megvolt minden, amire szükségem volt. A zenémmel, a zongorajátékommal minden este elkápráztattam a közönséget egy bárban és úgy éreztem, nem is vágyhatnék ennél többre. Valahogy teljesnek tűnt az életem, mintha semmi sem hiányozna belőle. S egy este… egy szőke hölgy besétált a bárba és mindent összekuszált bennem. Cecily Walsh aznap elkápráztatott és életet lehelt a halott szívembe. Szerelembe estem. Egykor azt hittem, ilyesmi sosem történhet, de úgy tűnik, csodák márpedig valóban léteznek. Mellettem volt, osztozott mindenben, s mindeközben fel sem tűnt, hogy milyen valójában. Manipulatív és akarnok. Elhintette, hogy mi történt vele és a családjával. Megsajnáltam. Tragikus volt, amin keresztül kellett mennie és támogatni szerettem volna. Végül elárulta, hogyan segíthetnék rajta. Óvva intett, én mégis ragaszkodtam a tervhez. Egy Sivár nevezetű erőre volt szüksége és én mindenáron meg akartam neki ezt adni.
Akkor még nem láttam át az álcáján.
Niklausról is aznap beszélt nekem először. Habár már kapizsgáltam, hogy elfelejtettem dolgokat, mégsem terveztem vele törődni. Valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy okkal nem emlékszem személyekre és eseményekre, pont ezért nem terveztem mindenáron feltárni lelkem rejtett zugait.
A vámpírt, aki hozzám hasonlóan ősi volt, a New Orleans-i temetőbe invitáltam. Ám udvariatlanságnak nyoma sem volt a részemről; készültem némi elemózsiával is, hogy ne száradjon ki a szánk, miközben megejtjük üzleti tárgyalásunkat.
Camille O’Connel tőlem néhány méterre feküdt a porban, leláncolva, teljesen elkábítva, ám nem látható módon. Cecily varázslata blokkolta, hogy magához térjen és az ő mágiája végett volt egyelőre láthatatlan is. Ez a nő volt Niklaus gyengepontja, jobban mondva az egyik. Kész voltam véget vetni a nő életének, amennyiben nem működik együtt velem.