“Self-defense is not just a set of techniques; it's a state of mind, and it begins with the belief that you are worth defending.”

- Tréfálsz velem? - nevetek fel röviden. - Mármint, ne értsd félre, csak... már nyakig benne vagyok - tárom szét a karomat. Tudom, hogy ez komoly dolog, és veszélyes, de mit tehetnék? Egy démon van a nyomomban, aki meg akar ölni, csak előtte még kicsit eljátszadozik velem, meg a családommal. Ez elől nem menekülhetek. Örökké legalábbis nem. Akkor már jobb, ha felveszem a kesztyűt, és azt hiszem, jobb úgy felkészülni és gyakorolni, hogy a vadászok szövetsége ebben segít, illetve úgy tenni magamat próbára élesben, hogy nem rögtön az esküdt ellenségemmel kell farkasszemet néznem.

- Igen. Értem. Jelenleg nem fér bele a szervezkedés és terjeszkedés - bólintok. Biztos nem egyszerű ennek az egy helynek a fenntartása és vezetése sem. De akkor is úgy vélem, hogy ha nem is most, akkor legalább idővel jól jönnek nekik néhány szövetséges. - És akkor itt hogyan toborozzátok az új tagokat? Mert ha jól sejtem, az én esetem nem mindennapi... - teszem hozzá halvány mosollyal. És nem csak arra értem, hogy boszorkány vagyok, vagy hogy a pszichopata, démoni nagybátyám üldöz, hanem az első találkozásunkra is. De persze ki tudja? Végül is simán el tudom képzelni Blair-ről, hogy minden újoncát elrabolja beszervezés előtt. Velem legalábbis nagyon meggyőzően csinálta.

- Egy kard? - kérdezek vissza meglepetten. - Wow, erről sejtelmem sem volt. Ez olyan... mesebelien hangzik. Mint Arthur király legendája. Hát... akármi is ruházta fel azt a kardot, vagy benneteket, feltételezhetően nem démon volt. - Ha abból indulunk ki, hogy az alvilági szökevényekkel is harcolni tudnak, akkor inkább valami égi jelenés lehet. Bár ez... elég furán hangzik.

Egyre határozottabban és erősebben veszem célba az öklömmel a kesztyűje közepét. Amit egyébként olyan sziklaszilárdan tart, hogy ezzel az erővel akár a falat is püfölhetném. Egy idő után le kell eresztenem a két karomat, és kicsit megrázogatnom, megmozgatnom, mert már fáradok, és egy kicsit fáj is. De próbálom ezt nem nagyon kimutatni, úgyhogy pár másodperc után újra támadásba is lendülök.
- Ugye idővel használhatunk majd mágiát is? Az azért biztos jobban menne... - Nem mintha panaszkodnék. Én akartam - és akarom továbbra is – megtanulni ezt a módját is az önvédelemnek. Csak nem gondoltam, hogy ez ennyire fárasztó és megterhelő. Vajon én vagyok ilyen pocsék kondiban, vagy Blair van kőből?

■■

“Self-defense is not just a set of techniques; it's a state of mind, and it begins with the belief that you are worth defending.”

Mosollyal felelek az elismerő szavakra. Nem mintha igazán tudatosan csináltam volna, de jó tudni, hogy jó úton haladok, ha óvatos és figyelmes vagyok. Egy ilyen új terepen – mint számomra ez az edzőterem, meg úgy a komplett létesítmény –, azt hiszem, valahol természetes is, hogy az első alkalmakkor igyekszünk minél többet felfedezni magunknak, hogy mielőbb és minél jobban ki tudjuk ismerni magunkat az adott helyen. És hát valljuk be, számomra az edzés, vagy annak bármilyen helyszíne nem egy ismerős terület. Hiába vadász az apám is, az én világom inkább a mágia, a testmozgást sosem vittem túlzásba, csak annyira műveltem, amennyire muszáj volt.
- Ez azt jelenti, hogy előbb-utóbb terepre is ki akarsz vinni edzeni? - érdeklődöm óvatosan, ha már témánál vagyunk. Mármint, ha jól sejtem, ez itt csak a kezdet. Ha eljön az ideje, nyilván azt is meg kell tanulnom majd, pontosan hogyan is mérjem fel a környéket egy konkrét, éles szituációban.

- Igen, elhiszem. Mármint hogy mindent megtesztek ennek érdekében. De tényleg jó lenne, ha több ilyen társaság lenne... vagy ha tudnátok terjeszkedni másfelé is a világban. Gondolod, hogy van erre esély? - Mert hát... miért is ne? Jó, értem én, hogy közülük nem mindenkinek van különleges mágikus képessége, hogy a vezetők a legerősebbek, de elég összeszedettnek és rendszerezettnek tűnik ez a testvériség ahhoz, hogy egyre több és több embert toborozzanak, és távolról irányítsanak nagyobb területeket is. Szerintem nem lenne rossz. A világ egy kicsivel biztonságosabb hellyé válhatna azáltal is. Főleg most, hogy a démonok elszabadultak. Szerintem ennek tudatában jól jönne az embereknek némi bizonyosság. Vagyis persze azok számára, akik valóban tudatában vannak, hogy létezik egy természetfeletti réteg is. Ahh, néha bizony örülnék, ha én nem tartoznék ebbe a körbe. Biztosan egyszerűbb lenne az életem. Meg magamat ismerve igencsak rövidke is.

- Nem, Katherine Pierce neve valóban nem új a számomra. Bár a démonléte előtti életéről tényleg többet tudok és hallottam, mint a mostani cselekedeteiről. Viszont felénk, Mystic Falls-ban, elég hírhedt... és nem a jó értelemben – csóválom a fejem. Valahol most tudatosul benne, hogy valószínűleg annak a nőszemélynek köszönhetem azt is, hogy Kai ismét a családomra szabadult. Hiszen ő tárta ki a kapukat előtte (is). Mindkettejüknek pusztulnia kéne. Lehetőleg örökre. Remélem, létezik erre is egy jó módszer, még ha az egyelőre lehetetlennek is tűnik.
Még ha nem is túl biztató a tény, hogy az említett kapuk ismételt bezárására egyelőre nincs ismert és jó módszer, azért legalább egy csipetnyi reményt ad, hogy már keresik ennek a módját. Nem is kérdezek erről többet, mert hamar egyértelművé válik, hogy egyelőre nincsenek válaszaik.

- Az érdeklődésem igazából egészen általános jellegű. Ugyan régebben hallottam már az Ötök Testvériségéről, de nem sokat tudok róluk. Rólatok – vonom meg a vállam. Vajon a szüleim mennyit tudhatnak? Valószínűleg többet, mint én. Talán csak nem tartunk még ott a sulis anyagban, hogy többet hallhattam volna róluk. - Például... egyáltalán hogyan jött létre ez a szervezet? Mióta van itt ez a központ? Mik a konkrétabb céljaitok? Hogyan működik a mágiátok? Meg ilyenek... Tulajdonképpen bármi, amit elmesélnél, szerintem több mint amit tudok, és... hát minden érdekel. Mindez, a testvériség dolgai, olyasminek tűnik, amit érdemes tudni – vonok ismét vállat, ezzel is jelezve, hogy nem akarok belemászni semmi olyanba, amihez nincs közöm, egyszerűen csak kíváncsi vagyok.
- Mi a következő lépés? - kérdezem, hiszen beszéd közben azért sikeresen végzek a bemelegítő nyújtással is.

■■

“Self-defense is not just a set of techniques; it's a state of mind, and it begins with the belief that you are worth defending.”

- Hát... - vállat vonok. - Az talán kicsit túlzás. Mondjuk úgy, hogy ismerkedtem a környezettel, szoktam a helyet egy kicsit. - Tekintek körbe a különféle felszerelés felé legyintve. - Tudod, hiába töltöttem a fél életemet egy varázssuli falai között, aminek talán mondhatjuk, hogy megvan az ehhez hasonló rendszere, még mindig le vagyok nyűgözve a központotoktól. Azt hiszem, csak... valahol egészen megnyugtató, hogy létezik egy ilyen hely, egy ilyen szövetség, amely ügyel a világ rendjére. - Nyilván a megismerkedésem Blair-rel nem indult a legjobban, és meglehetne az okom, hogy bizalmatlan legyek az egész szervezet felé, de nem ezt érzem. Egy olyan világban, ahol előfordulhat, hogy a pszichopata gyilkos, démonná vált nagybátyám vadászik rám, és megtörhetetlenül próbálja tönkretenni az életemet, illetve a családomat, igenis jó tudni, hogy egy ilyen összetett és összeszedett társaság állhat mögöttem.

- Katherine Pierce? Persze, hogy ne hallottam volna... - bólogatok hevesen. - Megvan a története a szüleimmel is, kezdve valahol közel kétszáz évvel ezelőtt a mostohaapámékkal, illetve ő volt, aki megölte, és átváltoztatta anyámat is. - Aztán csak hallgatom, mit akar róla Blair közölni, és a homlokomat ráncolva próbálom felidézni, mi is az, amit mindebből már hallhattam. Rémlik a sztori, hogy az a nő is démonná vált, akárcsak Kai, de arról fogalmam se volt, hogy ő lett a Pokol királynője. Hát atyaég! A szám is tátva marad. Van némi igazság abban a mondásban, hogy a Pokolban sok az ismerős. Sajnos. Én azért remélem, nem ott fogom végezni egyszer. - Kitárta a kaput...? Basszus! És azt lehetséges egyáltalán újra bezárni? - kérdezem egyre mélyülő redőkkel a homlokomon. Vajon van rá esély, hogy az összes démont, Kai-jal az élen, újra bezárják? De jó is lenne!

- Mágia... még mindig érdekes nekem, hogy ti tudtok varázsolni. Eszerint akkor... gondolom... lassabban öregedtek is, ugye? Egyébként... tudnál mesélni nekem egy kicsit többet erről a vadászszövetségről? - kérem aztán kíváncsian, míg a biztatására további bemelegítő gyakorlatokat végzek. Előző nap Isaac már eléggé megmozgatott, szóval úgy sejtem, nem árthat, ha most is megfelelően felkészülök a folytatásra.

■■

“Self-defense is not just a set of techniques; it's a state of mind, and it begins with the belief that you are worth defending.”

A vadászok világa érdekes, és annyira más, mint aminek képzeltem. Apám is vadászik, mióta csak az eszemet tudom, meg még jóval azelőtt is ezt tette, ezért természetesen volt egy elképzelésem róluk, és ugyan hallottam már korábban is az ötök testvériségéről, de sok mindenről velük kapcsolatban sejtésem sem volt. Nem gondoltam, hogy ennyire egységes, jól felépített, hierarchikus rendbe tömörültek, nem tudtam, hogy egy ilyen jól felszerelt központi épületük van, arról meg aztán végképp nem volt fogalmam, hogy varázserővel is rendelkeznek. Itt mintha egy másik világba csöppentem volna, Roxfort, csak kicsit másképp, felnőtteknek, katonásabban.

Az Isaac-kel való edzésem, a vele eltöltött idő több értelemben is hasznosnak is tanulságosnak bizonyult. Nem csak azt mutatta meg, hogyan kell tartanom a csuklómat egy ütéshez, de néhány kérdésemre is választ kaptam. Ennek ellenére kicsit csalódás volt, hogy Blair-rel annyira elkerültük egymást a minap. Hiszen részben miatta jöttem el, mert a borzalmas kezdés ellenére megbíztam benne, és tanulni szerettem volna tőle. Azt pedig egyáltalán nem volt egyszerű megoldani, hogy Denverbe jöjjek, és a szüleim tudta nélkül vadászokkal találkozzak. Mármint én részben úgy vagyok vele, hogy tizenhét vagyok, lassan tizennyolc, majdnem felnőtt, és ez része egy természetes folyamatnak, hogy időnként a saját útjaimat járom anélkül, hogy bárki beleszólna, vagy megmondaná, mit tehetek. A szüleim amúgy is folyton elég elfoglaltak, amit persze meg is értek, van elég dolguk-bajuk, de épp ezért sem akarok nekik egyel több okot adni az aggódásra. Éppen elég teher mindannyiunk vállán, hogy Kai visszatért, és semmi jóval nem kecsegtet. Szerintem mind reménykedünk, és talán mind a megoldást kutatjuk egyenként erre a problémára is, és az átokra is, ami lesújtani készül ránk pár éven belül.

Mivel a hétvégémet az edzések miatt teljesen szabaddá tettem, és én a magam részéről nagyon is ráérek, nincs jobb dolgom, mint jó korán megérkezni az edzőterembe, és ott várni be Blairt. Addig is alkalmam van ismerkedni a hellyel, a közelben levő eszközökkel. Bár mindez számomra idegen világ. Ha önvédelemről volt szó, eddig kizárólag a varázsláshoz nyúltam. Persze apa mindig próbált tanítani, mutatni néhány fontosabb fogást, de őszintén megmondom, eddig ennek nem sok értelmét láttam, és legtöbbször nem túlzottan figyeltem. Most persze más a helyzet.
Amint közeledő lépteket hallok, elrugaszkodom a padtól, ahol az elmúlt öt percre helyet foglaltam, és megindulok az érkező felé.
- Szia! Ne aggódj, nem késtél, én érkeztem korán. Túlságosan ráérek, gondoltam, valamivel lefoglalom itt magam – vonok vállat szétnézve, bár szerintem hamar egyértelmű lesz, hogy sok izgalmas elfoglaltságot eddig itt sem találtam magamnak.
- És ez mennyire normális dolog? Mármint nyilván nem szó szerint értetted az inváziót, de lehet valami kézzelfogható magyarázata annak, hogy így elszaporodtak az ilyen furcsa esetek a környéken, vagy ez inkább csak véletlen? - kíváncsiskodom, ha már témánál vagyunk.
- Egyébként semmi gond. Isaac egész jófej, és szerintem máris sokat tanultam. Be kell melegítenem? - teszek fel egy újabb kérdés fejkörzés és vállkörzés közben.

■■