"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
You see there's no real ending It's only the beginning Come out and play
Valami nagyon nem stimmelt és a zsigereimben éreztem, hogy most valami össze fog omlani – talán egyfajta bizalom kettőnk közt. Éreztem és… és végül is csak percek választottak el attól, hogy Poppy tényleg „ellenem” forduljon. Ha tényleg Kaival találkozott, akkor vége. Hisz nem vagyok számára senki, csak egy megmentő, de érthető lenne, ha nem nekem hinne, hanem… annak a démonnak. Fel sem fogtam, mit mond, nem is volt lényeges, hol találkoztak, sokkal inkább volt fontos maga a tény, hogy már találkoztak. A tekintetemet végigfuttattam a lányon, de egy karcolás sem volt rajta, így hát végképp nem értettem, mi folyik itt. - Én… - Végre eljutottak a tudatomig a kérdései, az, hogy honnan ismerem, és mióta tudok róla… nehéz lett volna erre válaszolni úgy, hogy nem árulok el magamról többet, mint amit eddig tud. Bár már teljesen mindegy volt. A gyanakvása, az aggodalma rossz érzéssel töltött el. - …mindig is tudtam a létezéséről. Mármint, mielőtt megmentettelek abban a házban, már azelőtt is tudtam Kai Parkerről. A mi köreinkben nagy híre van, túlságosan is nagy, ami azt illeti. – Sóhajtottam, majd félrenéztem, végül vissza rá. – Arra a kérdésedre, hogy mi van vele jelenleg: nem tudom. Azt remélem, minél távolabb van tőled, mert nem jó, hogy a közeledbe férkőzött, Poppy. – Újabb sóhaj hagyta el a számat. Lövésem sem volt róla, miképp kellene megmagyaráznom neki ezt az egészet. – Emlékszel arra a napra, mikor rád támadtak és megmentettelek? Emlékszel rá, mit mondott az egyik lény…? – Vártam néhány másodpercet, de nem hagytam szóhoz jutni. – „…azt a feladatot kaptam, hogy öljem meg, hiszen ő egy Parker.” Ezt mondta. 99%-ig biztos vagyok benne, hogy Kai küldte rád… - A fejemet ingattam, majd megmarkoltam a kanapé szélét. Egyre feszültebb voltam és nehéz volt palástolnom ezt. Ha Kai túlságosan a bőre alá férkőzött, nem fog hinni nekem. Tisztában voltam ezzel és pont emiatt aggódtam. Meg akartam óvni ezt a lányt, és az csak úgy ment, ha bízott bennem. Kai nem veheti el tőlem.
Aszavaira bólintottam, a macska téma valahogy butaságnak tűnt így nézve, csomó fontosabb dolog is napirenden volt, de a magány nagy úr. Kicsit azért megbántam, hogy felhoztam a témát, emiatt rosszul érezte magát, pedig mindent megtett annak érdekében, hogy biztonságban legyek és jól éljek. - Köszönöm. Nagyon hálás vagyok, Isaac! - mosolyogtam rá szelíden. Szavakkal ki sem tudtam fejezni, mit jelent nekem a törődése, az, hogy a szárnyai alá vett. Miután megmentett, szélnek is ereszthetett volna, hogy kezdjek magammal, amit akarok, de ő gondoskodott rólam azóta is. Végtelenül hálás voltam neki és nagyon sokkal tartoztam. Amikor azt mondta, valami fontosról akar beszélni, nem gondoltam semmi komolyra, arra meg végképp nem, hogy ilyesmivel áll elő. Eleve fogalmam sem volt róla, hogy tud Kai létezéséről, én magam nem tudtam, így mikor kiejtette a száján az unokabátyád szót, csaknem leborultam a kanapéról. Ám ő is épp annyira meglepődött, ahogy Kai nevét mondtam, mint ahogyan én, ha nem jobban. Ültünk egymással szemben, mint két hal, hatalmas szemekkel, legalábbis én úgy nézhettem ki. - Itt találkoztam vele, az épületben. Nem mentem ki a házból, ne aggódj, de nekidobott egy labdát az ajtónak, miközben várakozott valakire. Csak a folyosóra mentem ki beszélgetni vele, ekkor derült ki, hogy valójában rokonok vagyunk. - Hangosan kimondva elég furán hangzott, mintha szándékosan jött volna ide Kai, de valójában inkább sorsszerűnek gondoltam. - Te honnan ismered? És... mióta tudsz a létezéséről? - Kissé csalódottan tettem fel a kérdést, attól félve, hogy kiderül, amióta csak ismer titkolózik előttem, ráadásul még mindig nem mondta el, miért tette fel a kérdést. - Mi van Kai-jal? Miért pont most hoztad fel? - Kérdeztem gyanakodva, valami nagyon rossz érzés kerülgetett, amitől nem tudtam szabadulni.
You see there's no real ending It's only the beginning Come out and play
A számat húztam. Kedves volt tőle, hogy így viselkedett velem szemben, de tudtam, hogy közel sem jó az, ahogyan a jelenlegi helyzet volt. Bezárva egy lakásba, mindennemű külvilági kapcsolat nélkül… oké, most ott volt neki az a macska, de ezen kívül nem volt semmi. Nem is tudom, hogy gondoltam mindezt. Meg akartam őt védeni Kaitól, az igaz, de találhattam volna jobb módszert is. Vagy tényleg a Testvériséghez kellett volna vinnem rögtön. - Változtatunk ezen, tényleg. Máshol is lehetsz biztonságban – Tettem hozzá és magamban tényleg eldöntöttem, hogy amint lesz rá alkalom, elintézem az ügyet. Úgy gondoltam, amúgy sem lennének ellene annak, ha segítenénk egy lánynak. Nem tudtam viszont, hogy a másik, sürgetőbb igazsággal hogyan álljak elő. Kai létezése tény volt, de sosem tudtam, miképp kellene elmondanom Poppynak. Úgy tudta, ő az utolsó élő Parker, de ez közel sem volt így – még Lizzieről sem meséltem neki és Josieról, pedig nem volt annyira egyedül, mint gondolta. Ahogy kiejtettem a számon azt, hogy a nagybátyjáról van szó, szinte éreztem, ahogy megfagyott a levegő, mégis végigmondtam, ami még a fejemben volt. De tudtam, hogy már nem kapok rá érdemi reakciót. Meglepődtem azonban a szavaira, leginkább a kérdéseire. Pislogtam néhányat, majd megráztam a fejemet. Nem találkozhatott vele. Nem tudhat róla. Nem, ez… biztos, hogy nem történt meg. - Várj, Poppy. Te… te ismered őt? És aggódsz érte? – Úgy ejtettem ki a kérdést a számon, mintha… nem is tudom. Hitetlenkedve bámultam a lányra, egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Ha Kai a közelébe férkőzött, az… nem, bele sem akartam gondolni. Meg hát, nem is lett volna lehetősége rá annak a démonnak, igaz? Poppy itt volt végig a négy fal között. Ezzel nyugtattam magamat, de közel sem hittem el mindezt.
Nem akartam, hogy miattam érezze rosszul magát, aggódjon, vagy ilyesmi. Nélküle talán már rég halott lennék, sőt, elég valószínű. A kezdeti lelkesedésem szép lassan alább is hagyott, már inkább pocsékul éreztem magam, mint remekül. - Isaac. Miattam ne aggódj, jó? Remekül elvagyok itt, biztonságban... ennél többet nem kérek. - mosolyodtam el, megpróbálva megnyugtatni őt. Valahogy csak kibírom, idővel pedig talán több szabadságom lesz, mert örökké nem akartam rettegésben élni. Csak amíg összeszedem magam, addig kívántam rá támaszkodni, nem tovább. Figyelmesen hallgattam a szavait, várva, hogy folytassa, ha nem az van, amire én gondoltam, akkor mégis mi? De amit kiejtette a száján, lesokkolt, teljes mértékben. Örülnöm kellett volna, végtére is belement az ötletembe, megengedte a macskát, ez pedig azt jelentette, újra láthatom Thomast. Helyette rémület fogott el, a gyomrom apróra zsugorodott, s hirtelen fázni kezdtem az idegességtől. - Várj, te végig tudtál Kai létezéséről? Miért nem szóltál? Azt hittem, én vagyok az utolsó Parker. - Nem akartam letámadni, mert talán jó oka volt erre, vagy nemrég tudta csak meg, s még nem tudott szólni. Válaszokat akartam, méghozzá minél előbb. Hiszen Kai volt az utolsó élő rokonom, és kedvesnek tűnt ahhoz, hogy Isaac csak úgy elhallgassa előlem. - Mi van vele? Nem úgy nézel ki, mint aki örömhírt akar közölni. Ugye nem...? - Nem folytattam a kérdést, nem bírtam befejezeni, de az nem lehetett. Nem halhatott meg ő is, nem lehettem olyan balszerencsés, hogy egy találkozás után még őt is elveszítsem. Ugyan még idgen volt számomra, akkor is a családomhoz tartozott, hozzám. Nem bírtam volna elviselni, ha még valakit elveszítek.
You see there's no real ending It's only the beginning Come out and play
Úgy éreztem magam, mint egy fogvatartó – pedig nem rosszat akartam a lánynak, hanem épp ellenkezőleg. Jót. De nehéz volt megoldanom. Talán ideje lett volna a testvériséghez átvinnem, ott nagyobb biztonságban lett volna és többen figyelhettünk volna rá, másrészt egyedül sem érezte volna magát. - Sajnálom, én… kitalálok valamit, ígérem – Sóhajtottam egy nagyobbat, majd elgondolkodtam azon, hogy valóban előállok végre a testvériségnél a lány létezésével. Sosem meséltem nekik, hogy a lány, akit megmentettem, Kai rokona. Pedig tudniuk kellett volna róla. A macska téma picit zavart, de nem akartam a kedvét szegni, így figyelmesen hallgattam őt. Szóval a neten látta. Körbenéztem kissé, azon gondolkodva, egy macska mi kárt tudna tenni a lakásban. Nem tetszett az a jövőkép, amit láttam magam előtt. A körmeit biztos, hogy a kanapén élezné és… nem terveztem újat venni a közeljövőben. Ahogy megérintette a karomat, ránéztem és reagáltam volna, de folytatta, így hagytam, hogy befejezze. - Nem arról van szó, hogy nem akarom – Csak a fejem mással volt tele és nem számítottam egy ilyen váratlan témára, vagy lehetőségre, felvetésre. Mindenesetre meg akartam vele ezt beszélni, ezt a könnyedebb témát, mielőtt átlépünk a kellemetlenbe, mégis ő volt az, aki nem hagyta ezt. - Tulajdonképpen a unokabátyádról van szó. De visszatérve a macskára, ha ez boldoggá tesz, befogadhatod. Azonban lehet, idővel átköltöztetlek téged és a macskát is máshová – Tettem hozzá komolyan, majd oldalra döntöttem a fejem. – Nálunk, a szervezetben talán nagyobb biztonságban lennél a többi vadász közelében. Ott nem lennél egyedül sem… - Bármi jobb, mint itt bezárva, magányosan, nem? Nyilván ezt ő is így gondolta, hiszen nem véletlenül emlegette a bezártságot, és azt, hogy ez rossz és nem jó neki. Megértettem, tényleg. Ha nem lett volna a munkánk ennyire húzós és nem temetett volna be minden nap, minden órában, már rég megoldást találtam volna Poppy helyzetére. Így azonban nehezebb volt, olykor meg is feledkeztem róla. És ezért nem veregettem vállon magam.
A kérdésén el kellett gondolkodnom, úgy igazán. Még én magam sem tudtam, mi dobott fel. Az, hogy kint jártam, a macskatartás gondolata, vagy a fiúé, akivel összefutottam a sikátorban. Szerettem volna az első kettőre fogni, de az igazság az volt, hogy igencsak szimpatikus volt nekem Thersez gazdája. A férfinek persze róla nem akartam szólni, legalábbis a valódi találkozásunkról biztos nem. - Bármi újdonság feldob. Hálás vagyok neked, amiért befogadtál, tényleg, de a bezártságot nem annyira szeretem. Biztosan csak azért nem, mert kötelező, tudod... - vontam vállat. Nem akartam hálátlannak tűnni, ráadásul tényleg volt abban valami, amit mondtam. Amikor az embernek kötelessége van, munka vagy iskola, szívesen maradna otthon egy könyv, film vagy egy bögre tea társaságában, de ahogy kötelezővé tesznek valamit, máris nem akkora buli. A legtöbb ember így működik. Nem mondhatnám, hogy rám is igaz mindez, hiszen az én esetemben nem épp természetes "karanténról" van szó. Nem is a bezártság, talán inkább a magány érintett rosszul, Isaacnek viszont nem kellett még rosszabbul éreznie magát miattam. - Tulajdonképpen... tudom, ki a gazdája. - sóhajtottam, s a lehető leggyorsabban próbáltam meg előállni valami magyarázattal. - A neten láttam, hogy keresik a cicát, felhívtam a számot, és kiderült, valójában elég sokszor eltűnik a cica, mert a gazdája nem tud vele foglalkozni. A srác azt mondta, nem szívesen teszi, de megválna a macskától. Nekem pedig úgy sincs jobb dolgom... - Újabb vállvonás, majd reménykedő pillantás következett a részemről. Igazán jól jött volna nekem némi társaság, mégis bűntudatom volt, nem akartam semmit kérni a férfitől, így is erején felül segített nekem. Hirtelen meg is bántam az egészet, és bocsánatkérően megérintettem a karját. - Nem akarlak terhelni a problémáimmal. Nézd, nem muszáj igent mondanod, ha nem akarod, hogy egy macska garázdálkodjon a lakásodban. Megértem. - Kissé ugyan lehangolt voltam ettől, de fontosabb volt, hogy ne kényszerítsem bele semmibe Isaac-et. Nem tetszett sem az, amit mondott, sem az, ahogyan mondta. Hirtelen aggódni kezdtem, és tényleg nagyon bántott a dolog, hogy előhozakodtam a cicával, voltak ennél fontosabb dolgok is. Kíváncsian figyeltem rá, ám végül nem hozakodott elő semmivel, az általa felvetett témát akarta átbeszélni. - Van valami baj? Ne foglalkozzunk akkor velem, vagy a cicával, biztos találnak neki másik gazdát. Nagyon komoly a hangod. - jegyeztem meg az utolsó pár szót már feszülten.
You see there's no real ending It's only the beginning Come out and play
Többször kellett volna ránéznem. Úgy éreztem, azzal, hogy bezártam lényegében a lakásomba, csak egy modernkori Aranyhajat csináltam a lányból, holott nem ez volt a célom, csupán megvédeni őt. De nem volt egyelőre ennél jobb ötletem, hisz úgy gondoltam, Kai Parker készen áll arra, hogy bármikor elvegye az életét a lánynak. Vettem egy mély levegőt, miközben hallgattam őt és érdeklődve vizslattam az arcát. - A semmi különöstől vagy ilyen feldobott? – Fürkésztem tovább, ingatva a fejemet, majd ahogy végre belekezdett, először rosszra gondoltam. Itt ólálkodik az ajtó előtt...? Azt hittem, valami kétes alakra gondol először, de kiderült, hogy egy macska. Pislogtam néhányat, mire egyáltalán felfogtam, hogy mit is szeretne igazán. Először megráztam a fejemet. Nem azért jöttem, hogy egy macskát örökbefogadjunk, hanem, hogy végre őszintén beszélhessek vele. De egyelőre el kellett odáznom a témát. - Nézd, Poppy… - A lányt kezdtem figyelni és ki akartam mondani, hogy ne hozzon macskát a lakásba, de ahogy elidőzött a tekintetem az arcán, sóhajtottam egy aprót. - …biztos vagy benne, hogy nincs gazdája? Ha nem, akkor előbb meg kell tudni, nem várja-e haza valaki. Nem fogadhatod örökbe csak úgy… és arra is gondolni kell, hogy szükségletei vannak – Oké, nem volt gyerek, tudtam jól, de nem ártott letisztázni, hogy valójában ezer meg egy dologra szüksége lehetett annak a macskának. Tápra, macska játékra, fekhelyre, bolhanyakörvre, meg még ki tudja mire. Az állatorvost se felejtsük ki a listáról. Megcsóváltam kissé a fejemet. – Most hol van? – Érdeklődtem, majd elgondolkodtam és elmosolyodtam halványan. – Egyébként nem kell félned, bármit elmondhatsz és bármit kérdezhetsz… - Az, hogy egy levegővel hadarta el az egészet, arra engedett következtetni, hogy félt a reakciómtól, pedig nem kellett. Nem ettem még embert és nem is terveztem. - Valójában lenne néhány dolog, amit nem mondtam el. De előbb beszéljük át ezt a macska dolgot – Nem akartam egyből lerohanni a kényes részletekkel. Habár a démonokról tudott, hisz volt velük dolga, de minden más még rejtély volt előtte. Ahogyan Kai Parker is. De muszáj volt végre megtudnia, hogy talán együtt kitalálhassunk valamit. A tudatlanság egy ideig jó, hisz szokták mondani „boldog tudatlanság”, de az ő esetében talán már veszélyes, hogy semmiről sem tud. Féltettem. Pedig alig ismertem.
Megbeszéltem magammal a nagy ötletelés közben, hogy higgadt maradok, nem pörgök fel túlzottan, s végképp nem leszek fura Isaac előtt. Bár önmagában az sem volt normális, miszerint magammal tárgyaltam meg mindezt, de mégis kivel tettem volna? A kölcsön macskával, aki hozzám járt, meg talán egy csomó másik emberhez kajáért kuncsorogni? Mással nem nagyon álltam szóba, az unokabátyámat pedig mégsem hívhattam fel egy találkozás után, hogy ilyesmiről panaszkodjak neki. Túl friss volt az ismertségünk ahhoz, hogy gyerekes problémákról panaszkodjak neki, amúgy sem tenném. Mire kopogtak az ajtón, már annyira izgatott voltam, tudtam, ennyit a tervemről, a higgadtság szóba sem jöhetett. Különben sem hihettem azt, hogy menni fog. Nem rám vallott volna, ha apácákat megszégyenítő önkontrollal ülök a kanapén, míg ő megérkezik. Utána pedig végképp nem volt rá esély. Viszonozta az ölelésemet, bár éreztem, hogy csak esetlenül teszi, majd ahogy elhúzódtam, az arcán is láttam a meglepettséget. Nem akartam a frászt hozni rá, vagy kellemetlen helyzetbe hozni, így inkább csak beinvitáltam, mély levegőt véve, hátha az egy kicsit lenyugtat. - Hát... valami történt, de nem rossz dolog. És... igazából semmi különös. - vontam vállat, nem akartam rögtön rázúdítani, s ott helyben valahogy butaságnak tűnt az egész. Miért nem tudtam csak felnőtt módjára rákérdezni egy tea vagy egy kávé mellett, mint minden normális ember? Helyette hebegni meg habogni kezdtem, húzva vele az időt, mellette pedig még hülyének is tűnhettem. Nem húzódtam el az érintésétől, sőt, kifejezetten jól esett, általa tudtam, hogy törődik velem, amire nagy szükségem volt a történtek után. - Egy ideje már itt ólálkodik az ajtó előtt egy macska. Én... szóval arra gondoltam, talán befogadhatnám. Ha nincs ellenedre, végül is a lakás a tiéd, én csak vendég vagyok itt. Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, úgyhogy mondd el, ha nem szívesen egyezel bele. Rendben? - Szinte az egész mondandómat egy levegővel hadartam el, majd kérlelve pillantottam rá. Csak túl akartam esni az egészen, fel is készültem, hogy majd nemet mond, nehogy túl nagy csalódás érjen. Azt inkább nem említettem meg, a macska gazdájával is találkoztam odakint. Jobb volt, ha a férfi nem tud róla. - Oh... miről van szó, Isaac? - kérdeztem kicsit aggódva, újra megbánva, amiért előhozakodtam a cicával. Talán valami fontos dolgot akart közölni velem, én pedig rabolom az idejét a butaságaimmal. Mintha nem lenne elég, hogy ideje nagy részét szörnyek levadászásával tölti.
You see there's no real ending It's only the beginning Come out and play
Gyakrabban kellett volna ránéznem a lányra, de mindig akadt valami teendő. És néha talán meg is feledkeztem arról, hogy lennének még egyéb kötelességeim is; pedig nem akartam elfelejteni a lányt. Inkább csak azt nem tudtam, pontosan mit kezdjek a kialakult helyzettel, hogyan adagoljam be a vezetőknek ezt az egészet – mert talán jobb lett volna, ha Poppy a szervezetben van velünk együtt. Ott több esélyem lett volna megvédeni őt, mint a lakásomban a belvárosban. A mágia nem véd meg örökké, nem igaz? Hiába húztam fel egy védőfalat a lakás köré és csak az mehetett be, akit a lány behívott; igazából pont ez volt a hátulütője az egésznek. Mi van, ha egyszer behív valakit, akit nem szabadna? Rajta akartam tartani a szemem, de még nem tudtam, mit csináljak. Túl sok dolgot hallgattam el előle, a vadászokon és démonok létezésén túl talán semmit sem sejtett a lány. Ezt nem csinálhattam sokáig. Bármennyire is hittem azt, hogy megóvom, ha eltitkolok előle dolgokat, ez badarság volt. Talán ideje lenne mesélnem neki. Még Kai Parkerről is. Mikor odaértem a lakáshoz, első dolgom volt ellenőrizni a védővarázslat épségét és sértetlenségét; csak ezután emeltem kopogásra a kezem. Kissé meglepett a túlzott vidámság a lány részéről, még a szemöldökömet is összevontam. - Szia, Poppy – Visszaöleltem lassan, ügyetlenül. Emlékeztetett arra az ölelésre, mint amit akkor kaptam tőle, mikor megmentettem az életét. Furcsa melegség áradt szét bennem tőle. Aztán elengedett. Beljebb lépkedtem, ahogyan kérte, de még mindig érdeklődve figyeltem rá. – Mi ez a túlzott jókedv? Nem mintha bánnám és azt várnám, szomorkodj, de… történt valami? – Aggódás fogott el. Találkozott valakivel? Jött hozzá valaki? Mi a fene történt? Még az előszobában levettem a cipőmet, csak ezután mentem a nappaliba. Leülve a kanapéra újra Poppyra szegeztem a tekintetemet. - Nem ígérek semmit – A fejemet ráztam gyengén, majd vettem egy mély levegőt és megfogtam a lány karját. – Mondd, mit szeretnél, vagy mi történt. Aggódom… - Tényleg aggódtam. Bár talán nem kellett volna, hisz boldognak tűnt, izgatottnak, tehát semmi rossz nem történhetett, nem igaz? – Utána én is szeretnék mondani néhány dolgot – Tettem hozzá egy fokkal halkabban, mégis komolyabb éllel a hangomban.
Kicsit szégyelltem magam amiatt, amire készültem. Hiszen Isaac megmentett, majd elhozott a lakásába, hogy biztonságban legyek, én pedig szívességet akartam kérni tőle. Mintha nem tett volna már így is eleget... Társaságra viszont szükségem volt, egy cica pedig nem lenne útban, etetném, gondoznám, legalább lekötné a figyelmemet. Próbáltam mindenféle érvet összegyűjteni, hogy ha esetleg ellenkezne, legyen mit előhúznom a tarsolyomból. Fel s alámászkáltam a lakásban, mint egy eszelős, néha még meg is szólaltam hangosan, ha egy-egy ötlet kifejezetten jónak tűnt. Időközben főztem teát, hogy lenyugodjak mire a férfi ideér, egyáltalán nem akartam egy izgatott kislánynak tűnni, pedig úgy éreztem magam. Megittam két bögrével, de csak annyit értem el vele, hogy gyakrabban jártam pisilni. Aztán végre kopogást hallottam, ami inkább formalitás volt, egy udvarias gesztus, hiszen az ő lakása volt. Mély levegőt vettem, ahogy az ajtóhoz léptem, majd lenyomtam a kilincset, s egy vidám mosollyal nyitottam ajtót. Talán a kelleténél vidámabb is volt, az biztosan látszott rajtam, mennyire izgatott voltam. - Szia Isaac! - köszöntöttem, majd meg is öleltem, ami talán furcsa lehetett. Tényleg hálás voltam neki, de az efféle érzéseket nehezen mutattam ki az utóbbi időben. Teljesen elvette az eszemet a macska, akinek talán egyszerre több gazdája is volt. Intettem egyet a kezemmel, hogy fáradjon be, s ha megtette, becsuktam mögötte az ajtót. Kissé idegesen a kanapéhoz mentem, s fejben próbáltam átvenni az érveimet. Nagyon hülyén éreztem magam, mintha gyerek lennék, aki engedélyt kér a szüleitől, bár Isaac egy kicsit talán nagybácsi szerepet töltött be az életemben. - Szeretnék beszélni veled valamiről. De ne akadj ki, jó? Semmi olyasmi, mármint nem rossz dolog, bár neked lehet nem fog tetszeni... szóval én... - hebegtem, mintha legalább egy démont akarnék vendégségbe hívni. Poppy, szedd össze magad! Nem is tudtam, hogyan folytassam, így inkább csak ránéztem a férfire, hogy egyáltalán zargathatom-e ilyesmivel, vagy rá sem ér, és csak kötelességtudatból látogatott meg. Nem voltam én gyáva, viszont tényleg rossz érzés volt még több mindent kérni tőle.
Kezdőlap
