Nem tudom, pontosan mit is akart mondani, ám nem fejezte be a mondatot és talán így volt a jó. Bizonyára vitába szálltam volna azzal, amit mond, s abból talán újabb felesleges körök jöttek volna létre – nem tudtuk egymást meggyőzni a saját magunk által vallott nézetekről, elméletekről és ez így volt rendjén. Bizonyos pontig, legalábbis.
- Kérlek… - Kissé aggódó pillantást vetettem rá és reméltem, hogy meggondolja magát. Semmi értelme nem lett volna, hogy ártson magának; bíztam… vagyis, hittem abban, amit mondott. Elhittem, hogy a tőrnek miféle ereje, képessége van, tehát semmi értelme nem volt bizonygatni. Élesben is ki lehet próbálni, nem igaz? S ráadásul akkor olyan lényen, ami igazán megérdemli a fájdalmat.
Vagy ha minden kötél szakad, itt vagyok én; tesztelje le rajtam. De ebből nem kért. Azonban a további szavakra megkönnyebbülten sóhajtottam fel, s egyből a markomba zártam a tőr markolatát.
- Ne viccelődj legközelebb ilyenekkel, ha lehet. – Néztem rá némileg komolyan. Azt akartam, hogy érezze, én nem akarok ártani neki, sőt.
Nagyot nyeltem a dorgáló szavakra és kezdtem kissé úgy érezni magam, mint egy kisgyermek, akit az anyja épp leszid valami miatt – vagyis, mindegy. Nem kellene, hogy ilyesmik eszembe jussanak, nem igaz?
- Szankciókat von maga után, ha nem használom, Mr. Blair? – Néztem rá egy félmosollyal, tovább hallgatva a szavait. A bökésre teljesen elmosolyodtam.
- Őszintén mondom, néha nem is lenne rossz a whisky-whiskyvel féle elméletet követni. Kissé kikapcsolna agyilag, azt hiszem. Bár, nem csak agyilag. – Gondolkodtam el, aztán ami ezután jött…
…szerintem sosem csináltam még magamból ekkora idiótát, mint most, alig néhány másodperce. De már megtörtént és nem lehetett rajta változtatni, szóval, viselhettem a következményeket. A nevetését viszont jó volt hallani. Amióta csak a szervezetbe kerültem, nem hiszem, hogy hallottam igazán, szívből jövően nevetni. Azt hiszem, elértem valamit, vagy csak a szerencsétlenkedésem okán, de a lényeg, hogy a hangulat jó lett. Szelíden mosolyogtam, fürkészve őt, aztán félrepillantva kezdtem gondolkodni, méghozzá azon, hogy a légkör mennyire barátias lett, holott… még ott volt az a bizonyos idő kérése, amit tiszteletben is akartam tartani. Néhány pillanat után néztem vissza rá, ekkor már a fotókat leste, így hamar átültem hozzá.
- Látom, a whisky meghozta az esténk hivatalos viccmesterét. Ez tetszik. – Böktem oldalba, s ezután kezdtem el mesélni a fotókról. Mindről, kivéve egy bizonyosról. Ahogy kiejtette a száján az „érdekes” szót, a szemem sarkából néztem rá és vártam, vagyis nem vártam, de gondoltam, hogy valójában mit akar. Mégsem kérdezett rá, terelte a szót és hálás voltam neki, hogy nem kellett elmesélnem, miféle ember is vagyok valójában. Olyan, aki elmenekül és hagyja meghalni a tulajdon húgát…
Nem akartam, hogy Blair csalódjon bennem. Míg azt én is tudtam és próbáltam elhinni, hogy az apám által felállított vádak hamisak (mégis fájtak és a lelkemig, szívemig hatoltak), pontosan tisztában voltam azzal, hogy Amyért csakis én vagyok a felelős, igazán, visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul.
- Nos, előttünk az este, hogy megigyuk az egész üveggel. Holnap belefér egy szabadnap is, akár, nem? A csajok majd intézik, ha van valami gáz. Meg Castiel, ha épp nem húzza ki magát a kötelezettségek alól. – Vontam vállat egy halk nevetés kíséretében. Nem gondoltam komolyan. Félreértés ne essék, mindhárman jó vadászok voltak, de Castiel nem volt idevaló (legalábbis amennyire én tapasztaltam), míg Lara és Hazel… attól, hogy tartottam a távolságot, még nem hagytam volna, hogy egymaguk menjenek ki veszélyesebb küldetésekre, úgy, mint például egy nagyobb, démonokból álló csapat.
A kezembe véve a poharat, követtem Blair példáját és kiittam a whiskyt az utolsó cseppig. Jólesett. Nagyon rég ittam le magam, úgy igazán, de most esélyes volt, hogy bepótolom.
Kíváncsian néztem Blairre, mikor a homlokához nyúlt, aztán egyszerűen felnevettem. Főként a szavakra, meg a rám mászós kijelentésére. Közelebb csúsztam hozzá.
- Oh, azt majd megteszem helyetted én. – Ezúttal én akartam szórakozni, ugratni őt, habár nem gondoltam, hogy elhiszi, hiszen az előbb tisztázva lett, hogy mi is az igazság. Ettől függetlenül nem mozdultam mellőle, egészen közel voltam hozzá.
- Amúgy, viccet félretéve… ha kidőlnél, tiéd az ágy. Én meg alszok a fotelban, vagy a földön. – Magyaráztam, miközben eltöprengtem azon, mennyire lenne gyerekes most valami… igazán gyerekes dolgot csinálni. Az ágyamon heverő párnák felé pillantottam, majd inkább megráztam a fejemet és gyorsan a whiskys üveg, valamint a poharak felé fordultam, hogy utántöltsek, ezzel terelve a gondolatokat.

Sometimes you have to be lost..

Valahol egészen mélyen tudtam azt, miként egyedüli értékként csak a fájdalmat érdemlem. Az örök szenvedést, a végtelen kárhozatot, s a kegyetlen eltiprást.. Hiszen a tettek önmagukról árulkodtak; bennük volt minden, amit takarni, vagy épp' elfelejteni óhajtottam. Keserű múlt, tiszta emlék, kínzó lét.. A szavak... azok az egykoron elhangzott, de a mai napig belém égett mondatok, amelyeket... Egyszerű megtévesztések, ócska hazugságok, finom átvágások.. Úgy érzem, s értékelem, miszerint ezek nem voltak helyénvalók, az a sok ember... nem ezt érdemelték.. S mégis e súlyok tudatában; könnyedén léptem át rajtuk, éltem tovább a napokat, sőt heteket, mintha mi sem történt volna. Kizártam őket... őket, akik valaha is jelentettek számomra bármit. Elfeledtem, sőt szinte kitöröltem az elmémből a távozásuk.. Míg joggal lehetne azt mondani, hogy: 'az egyetlen kiút a halál vonulata', amellyel szinte annyian megváltást szerezhetnének, ekként kapva meg azt a bizonyos feloldozást. Viszont a legnagyobb bánatukra; én még mindig lélegzem.. Ezen a tényen pedig egy darabig nem kívánok változtatni, legalábbis abból kifolyólag, miként valakinek a természetfelettiek ellen is harcolnia kell. Ugyanis, ami azt illeti, túlságosan elnépesítették a földet; mintsem egyféle paraziták, amelyeket akár, ha kell, akkor gyökerestül is, de mindenképpen ki kell tépni..
- Tudom, miként ez... - Felelem azt követően, ahogy kikapom a kezéből a tőrt, ekként be sem fejezve a mondatot. Erősködtem vele szemben; csak azért, mert úgy ítéltem meg, miszerint ezek után megérdemlem a fájdalmat, sőt... igazából nem volt olyan pillanat, hogy ne a lehetetlen helyzeteket, a súlyos sérüléseket, vagy a halálos végkimeneteleket kerestem volna. Minden egyes szekundumban ott lebegett előttem azon mérce, amely inkább a negatív oldalra tendált, mintsem a jó felé. Persze, ez érthető volt, hiszen a rossz meglátások; szörnyű csapásokat idéztek elő. - Nem tesztelem le rajtad... - Mondom ki halkan. - ...sem magamon. - Meggondolva a tényt, s nem fűzve ehhez hozzá többet; visszaadtam a fegyvert a kezébe, így engedve el és még elmei szinten sem visszakoztam. Ezt a jelenetsort határozottan haladásnak nevezném, sőt mondhatnám úgy is, miként eléggé nyitott vagyok a változásra.
- Hogy micsoda eredendő bűnöket követsz el... - Nézek rá dorgálón. - ...ha már létezik a mágia, akkor használni is kötelező! - Jelentem ki határozottan, aztán meg csak nevetek a helyzeten. - Igazából, tényleg ideje lesz alkalmaznod.. - Fűzöm még hozzá némileg elmélkedve. - ..mától kezdve! - Bököm őt vissza azonnal, sőt már-már reflexszerűen a mozdulatsorát követve. - Whisky a whisky-vel és kész van az egész napi menü. - Viccelődöm egy sort arról, amit koránt sem gondolok komolyan, mert, ha így lenne, akkor már rég kirúgtak volna a munkahelyről.. Ittasság okán, ami szép is volna... én, aki részeg... Isten mentsen tőle!
- Mégis sikerült ezt elérned, így voltaképpen nem hagyhattam ki eme megjegyzést... - Nevetek tovább, csilingelő hangszínnel. - Szóval bocsánat érte.. - Emelem meg az egyik kezemet védekezőn, mert alig bírom abbahagyni a röhögést. S eközben attól félek, hogyha így folytatjuk, akkor ez is lesz a vesztem, ami nem lenne meglepő, tekintve a hangulatot. Egész jó és már szinte... igen, baráti. Csoda, nem igaz? Lassacskán tényleg eléri a célját is, mindezt annak ellenére, hogy azt mondtam, miként ehhez idő szükséges. Tényleg az kellene nekem, vagy csupán rettegek más közelségétől?! Oké, mármint... ennyi haláleset és veszteség nyomán.. ki akarna kötődni, sőt úgymond érezni? Nehéz... ez az, ami igazán komplikált..
- Pedig itt tartom a kezemben... - Vágok halálosan komoly fejet, amíg ide nem jön és helyet nem foglal mellettem. - Amúgy vicceltem... - Kacagok hangosan, majdan gyorsan összeszedve a személyemet; abbahagyom. - Hé... - Már nyúlnék a fotók irányába, amikor is megszólal. Oh, hogy Ő akarja elmesélni ezt...? Hm.. Érdeklődve figyeltem, miközben megemlítette azt a macis részletet, aztán ezt követte az a lány... és... inkább jobbnak láttam nem felzaklatni, így hagytam, hogy végig mutassa, sőt elmagyarázza a dolgokat -, már, ha megtette.
- Érdekes... - Szólalok meg egy fokkal halkabban. - ...mármint ez a whisky, mert igazán kiváló és még nem volt alkalmam egyszer sem ilyet inni. - Gyorsan tovább magyarázom, hazudva neki és egyaránt magamnak is. Ha nem lennék ennyire tekintettel most rá, akkor a közepébe vágnék; tudni akarnám ki az a lány. De ehhez mi közöm?! S miért érdekel engem, ha én sem mutatok többet magamból? Ez egy oda-vissza játék lenne, nem pedig egy 'én többet akarok tudni' dolog. Mélyen fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, a cipőm oldalát a térdem felé helyezvén. Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor... érdekel Isaac, sőt az is, hogy mi van vele. S hogy miért? Ezt magam sem tudom... szimpatikus, rejtélyes, megnyíló... Mégis mi ütött belém?! Egyetlen lazának tűnő mozdulattal, lehúzom a pohár tartalmát. A whisky végig égeti a torkomat, sőt utóhatásként még kaparni is kezdi azt.
- Oké... - Rázom meg a fejem. - ...ezt nem egyszerre kellett volna. - A szabad kezemmel a homlokomhoz kapok, mintsem, akinek éppen erősen fáj. - Ha így haladunk... a fejembe száll és majd te leszel a támaszom, míg elvezetsz az ajtóig, vagy, ha más nem, akkor egy ágyon alszunk... - Bököm oldalba, szakadva a röhögéstől. - De nyugi... nem mászok rád... - Kacsintok rá játékosan, ezek után menekülőre fogva a figurát, hiszen tuti, miszerint nem hagyja ennyiben; nekem meg még kedves az életem.. Szóval; futás, párnacsata, vagy mit tudom én... most szinte minden hülyeségre vevő vagyok! Tehát; vigyázat!

words: 861 ❖ Damned ❖ note: - ❖ kredit

Gyengén ráztam meg a fejemet, mikor tovább erősködött. Miért akarta ennyire a fájdalmat? Nem igazán értettem. Mármint rendben, nyilván azt akarta, hogy lássam, mire képes ez a tőr, de komolyan… biztos lett volna más módja annak, hogy megmutassa!
- Ne csináld már ezt, Blair, ez egyáltalán nincs így rend--- - Folytattam volna a megkezdett mondatot, de szinte kikapta a kezemből a tőrt. Reflexből nyúltam utána, hogy megállítsam. Nem akartam, hogy megsérüljön emiatt az egész miatt. – Nehogy megtedd. Komolyan. Hiszek a tőr erejében anélkül is, hogy szenvedned kelljen. Vagy, ha ennyire meg akarod mutatni, akkor rajtam teszteld. – Néztem rá ezúttal komolyabban, de a tőrt nem vettem tőle vissza végül. Őt fürkésztem, komolyan és várakozón. Aztán aprót sóhajtottam.
Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mikor volt valaki, jobban mondva bárki, akit a barátomnak mondhattam és bárhogyan kutattam a múltamban, nem igazán találtam ilyen személyt. Amyre a húgomként tekintettem, míg másokra… idegenekként, vagy ismerősökként, netán érdek kapcsolatként. De hogy bárki a valódi barátom lett volna – nem, ilyen nem volt. Talán pont ezért vonzott az a gondolat, hogy most, ennyi év után – te jó ég, itt vagyok 33 évesen! – legyen valaki. Blairt szemeltem ki erre, a mai nap eseményei után, de kérdéses volt, hogy lehet-e ebből valami. Nyilván nem terveztem ráerőltetni magamat, hiszen annak… őszintén. Mi értelme lett volna? Az ember mindig érzi, ha szüksége van rá valakinek, s azt is, ha a háta közepére sem kívánja a közelesését. Na és persze azt is érzi, ha időre van szükség. Mint most, ebben a helyzetben.
A kijelentésére, miszerint annyi sérülést nem szed össze egy év alatt, mint amennyit én egy hónapban… nos, röviden felnevettem, némileg talán kínosan.
- Nem, nem direkt csinálom, csak… figyelmetlen vagyok. Aztán meg nem használom a mágiámat a gyógyításra. – Jegyeztem meg, még mindig nevetve, aztán oldalba böktem. – Látom, a whisky a kedvenc italod. Nem rossz választás, Blair.
A további szavakra újfent felnevettem. Valahogy egészen feloldódott a hangulatom Blair közelében, amire azért nem sűrűn volt még példa. Aztán igyekeztem kitölteni az italokat, s odanyújtani neki a poharat, de az a kijelentés… tudtam, szinte éreztem, hogy ezt félre fogja érteni és valamiféle formában ezt közölni is fogja velem, de a szavak… kedvem lett volna elsüllyedni, de aztán a következő pillanatban igyekeztem összeszedni magam.
- Nem akartam félreérthető lenni. – Motyogtam halkan, de a nevetése megnyugtatott. Ezek szerint csak ugratott, cserébe a félreérthető mondatért. Szóval teljesen meg is érdemeltem. Aprót biccentettem, majd koccintottam vele és aztán figyelni kezdtem érdeklődve, mit csinál. Elvett egy fotót az éjjeli szekrényről, de őszintén szólva nem tudtam, melyiket. Volt kint néhány, köztük olyan is, amin Amyvel voltam, vagy volt példának okáért egy olyan fotó is, amin édesanyám szerepelt. Meglepő viszont, vagy sem, olyan egy sem akadt, amin a drágalátos apám lett volna. Ki érti ezt, ugye?
Újabbat kortyoltam a whiskyből, mikor a furcsa kijelentése érkezett, így egészen konkrétan félre is nyeltem. Köhögve raktam le a poharat az asztalra, majd fordultam Blair felé.
- Mi? Nincs is olyan fotó… - Pislogtam, még mindig a köhögésem közepette, majd odamásztam mellé, hogy lássam, melyik fotót szemléli éppen. Oh, azon olyan 10-11 éves lehettem, és egy plüss macit szorongattam a kezemben. Aprót sóhajtottam, a számat elhúzva, aztán elvettem tőle a fotókat. De nem azért, hogy leszidva őt visszapakoljak mindent a helyére, vagy a fiók mélyére dobáljam őket; sokkal inkább meg akartam én magam mutogatni őket, egytől-egyig.
- Na nézzük… - Az ölembe ejtettem azt a néhány fotót és a kezembe vettem az elsőt, ami ő maga is nézett, hogy hozzáfűzzek néhány gondolatot. – Ez a plüss anyámé volt. Az egyetlen tárgyam, ami tőle maradt. De már nincs meg. Szóval, ezt őrzöm amolyan kincsként. – Magyaráztam halványan mosolyogva, majd a fotót leraktam magam mellé és a következőre pillantottam, ezt is mutatva Blairnek. Ezen egy szőke kislány vigyorgott, míg a fotó jobb oldalán ott voltam én. Ez Amy halála, meg az én megszökésem előtti hetekben készült. Akartunk egy közös fotót az első igazán sikeres vadászatunk után. Ami végül az egyetlen lett.
- Ő… - Kezdtem bele, de végül egy szót sem tudtam kinyögni. Köhintettem egyet és ha Blair nem állított meg, félreraktam a fotót mindenféle kommentár nélkül, hogy a továbbiakat kezdjem mutogatni. Nem volt sok, olyan 4-5 db maximum.
Amyről nehéz volt beszélnem, talán sokkal nehezebb, mint például apámról és arról, hogy mennyire gyűlölt azért, ami nem az én hibám volt valójában. Sőt, talán pont emiatt. Nem akartam arról híreskedni, beszélni, szót ejteni, hogy Amy miattam halt meg. Egyszerűen ez… erre képtelen voltam.
Mély levegőt véve nyúltam el a poharamért és ezzel a lendülettel ki is ittam a tartalmát, hogy pillanatokkal később újra teletöltsem.

Sometimes you have to be lost..

Az emlékek szétszaggattak, a múltam tönkretett, s az életem... oh, az már régóta darabokban hevert. Igazából nem volt min tovább rontani; a szívem részekre törött, a lelkem foszlányként lebegett, miközben a... egyáltalán léteztek még bennem érzelmek? Olykor-olykor elgondolkoztam ezen; felmérve a lehetőségek tárházát, amelyben annyi szörnyűséget elkövettem. Árulások sorai keresztezték egymást, halálesetek számtalansága bukkant elő, sőt amerre jártam; annak emberek itták meg a levét. Valahogy sosem voltam túl jó benyomással másokra; társakat vesztettem el, családtagokat öltem meg, s hozzám közel állókat taszítottam a mélységbe. Ilyenkor pedig mindig úgy éreztem magam, mint a világ legrosszabb embere. Voltaképpen ki ne élné meg így a dolgot, nem igaz? Vétkek, bukások, hazugságok...
Annyiszor, de annyiszor kívántam, miként bárcsak tovább léphetnék, bár' ne létezne e kegyetlen érzés. Viszont a színfalak mögött; minden lélegzetet áthidalva - ott lappangott bennem. Nem tudtam megszabadulni eme nyomasztó kötelességtől, s mindinkább menekültem előle, nos annál jobban a nyakamban lihegett. Felismerésként tört rám, régi barátként üdvözölt, s egykori ellenségként kopogtatott.. Míg az a bizonyos ajtó egyszer csak akaratlanul is kinyílt.
Nem feledhettem el a történteket, nem lelhettem békét nyújtó vigaszra és fel sem kelhettem úgy, miszerint ne az lett volna az első gondolatom, miként mindenki, de tényleg mindenki; miattam halott. Az ikrek, a szülők, a munkatársak... Romboltam, pusztítottam, s kárt okoztam... Ekként meg sem érdemelve az életet, sőt a levegővétel kiváltságának szükségességét. Meg kellett volna fulladnom, vagy szimplán elásnom magam egy sírba, amelyből sosem mászhatok elő.. Megérdemeltem volna joggal a halált; a büntetést, akár ennek értelmében mindent, amit az égiek rám akarnak róni. Ellenben én nem visszakoznék, nem hátrálnék, nem futnék... Nem lennék egy gyáva féreg, bár néha annak tartom magam, amiért elmenekülök a kényes helyzetek elől, viszont... volt az a pillanat, mint például ez, amikor is képes lettem volna szembenézni bármivel. Nem számítanának a következmények, az indokok... kizárólag megkapnám azt, amit érdemlek.
Egyes kijelentéseken finoman átsiklok, másokra meg lazán bólintok. Tudomásul véve, miként nem kíván ehhez többet hozzáfűzni, vagy én nem szeretném a szálakat tovább erőltetni. Van, amit egyszerűen felesleges újra és újra felhozni, s annak sincsen sok értelme, ha oda-vissza dobálózunk a 'nem' és az 'igen' szakaszokkal. A véleményünk különböző, a nézetünk más, ámbár lehet hasonlítunk, de nem mindenben ám.
- Nem halok bele, Isaac.. - Rázom meg a fejemet értetlenkedve. - Csak egy tőrszúrás, aztán ott van az a drága mágia, amivel mindez simán begyógyítható, vagy tudod mit... - Nyúlok az eszköz irányába, ekként kérve vissza ezzel egy pillanatra. - ...megcsinálom én! - Jelentem ki határozottan, tele önbizalommal. Nem esik a nehezemre ez a kis produkció, meg aztán...
Egy apróbbat biccentek jelzésként, de nem mondok semmit. Hiszen nincs szívem elvenni a kedvét, s lelombozni a hangulatát, amit oly' nagy erővel feltornáztunk. Lesz, ami lesz, nem igaz? Egy esélyt adhatunk ennek és majd... kiderül. Minden jön, aminek jönnie kell és minden megy, aminek mennie kell; ez az élet csodás dialógusa.
- Direkt arra játszol, hogy megsérülj? - Vonom fel a szemöldökömet gyanakodva. - Én egy év alatt nem szedek össze annyit, mint Te egy hónapban. - Hülyéskedek vele egy sort nevetve. - Persze, elvállalom, de ez nem lesz olcsó mulatság! - Komolyodom el. - Sok-sok whisky... végtelen... - Röhögök, nem bírva tovább folytatni a megkezdett monológot.
Mélyen szívom magamba az oxigént, ahogy a kérése alapján beljebb tessékelem a személyemet a szobába. - Szólok... ha most leisszuk magunkat, akkor ennek holnap nem lesz fényes eredménye! - Mosolygok sejtelmesen. - Bár ez hol is érdekel minket? - Vonok vállat, körbenézve a szobában, s míg ő elintéz ezt-azt, addig én felmérem a terepet. Olyan ez, mintha magamat látnám... vagyis nem egészen; ennek pont a fordítottja vagyok. De a rosszabb napjaimon örülök, ha csak annyit vagyok a szobámban, míg ledobálom a holmim, lezuhanyzok, felöltözök, s már el is tűnök. Micsoda szép idők azok... Mostanában egyre sűrűbbek, tekintve az időkeretemet, amelyet hatszáz felé szabdalok..
- Nem is mondtad, hogy bejövök neked! - Húzom egy kicsit az agyát, szórakozva, de ez a nevetésemből is kitűnik. - Egyébként köszönöm. - Emelem meg az üvegpoharat, miután azt megkaptam. - Egészségünkre! - Koccintok vele, ekként végül kortyolva a nedűből. Érdekes, hogy mennyire feloldódott a hangulat... szinte szokatlan. Ezen gondolatmenet keretein belül; foglalok helyet az ágyon.
- Hm.. - Veszem észre a fotókat az éjjeli szekrényen, majd elhorgászom onnan őket; mindezt megtekintés céljából. S ha csak ki nem kapja az ujjaim közül, akkor sorra veszem számba, hogy ki-mi-hol. - Oh... - Döbbenten pislogok rá. - ...nem is tudtam, hogy meztelen képeket tárolsz itt. - Természetesen csak ugratom. Nyilván nem ilyenek a képek, s nem is így szerepel rajtuk. Már, ha egyáltalán ő van ott...

words: 755 ❖ Thrift Shop ❖ note: - ❖ kredit

Ami történt, az sosem volt megváltoztatható és nem is lesz. Ami történt, megtörtént – szokták mondani. A múltunkba vésődött könyörtelenül és megmásíthatatlanul. S sokféle dolgot szoktak ezzel kapcsolatban még mondani. Például azt, hogy kár visszanézni, nem igaz? S bizonyos dolgok felett valóban szemet hunynak az emberek, mint én magam is… de van, ami túlságosan élénken él bennünk, ezáltal a nyomorúságba taszítva. De az, amit megpróbálunk elfelejteni… s sikerül is… attól még az is ugyanúgy megtörtént, nem igaz? Talán Blair jól szólt az imént. Talán mi okozzuk a társaink halálát – még akkor is, ha nem áll szándékunkban. Nem szabadna ezt elfelejtenünk. Azaz, elfelejtenem.
Talán túl nagy teher ez a szervezet a számomra, talán tényleg nem kellene itt lennem. Számtalan alkalommal futott már át az agyamon ez, de most még határozottabban gondoltam arra, hogy jó lenne máshol. Pont elég bajom volt anélkül is, hogy mélyebben beleássam magam az itteni dolgokba, s magamra vegyem a társaink esetleges halálát. Eleve… sok ártatlan halt már meg azóta is, amióta itt vagyok. Nekem ez nem kell. Másrészt, az elődöm… nos, nem vagyok méltó arra, hogy itt legyek, az Ő helyén. Nem akartam ezeket a terheket. Menekülni akartam, gyáván, elfutva innen, messzire…
- Nem érzem jobban magam, Blair. Egy kicsit sem. – Válaszoltam halkan, talán nem is értette, ám nem akartam ennél többet mondani. Tudtam, hogy nem egyszerű neki, kiérződött a hangjából, de nekem sem volt az.
Nem kellenek a kötődések, s nincs fájdalom. Valahogy ez volt az, ami újra megfogalmazódott bennem.
Mély levegőt vettem a szavaira. Igen, van, amiket nem tudunk. Amin képtelen vagyunk, mert túl mélyen vésődött belénk, de… igazságtalan, hogy néhány embernek túl sok ilyen teher jut. De valószínűleg mi csinálunk rosszul valamit, nem igaz?
- Tudom, én sem direkt ostorozom magam… szinte minden áldott nap. – Jegyeztem meg, s ezután jött a megbocsátásra vonatkozó monológom, ami őszintén szólva, az én számból nem volt túl hiteles. Ezt Blair cinikus mosolya is jelezte a számomra, amitől némileg el is szégyelltem magam. Nem kellene tanácsokat osztogatnom, mikor önmagamon sem vagyok képes segíteni.
- Ne is figyelj rám… - Vontam alig láthatóan vállat, mintegy terelve a témát. Bár én magam azért elgondolkodtam azon, hogy ha sikerülne magamnak megbocsátanom, mennyivel jobb lehetne minden. Egy szikla gördülne le rólam, a vállamról… könnyebb lehetne az életem, de ez a szikla túl nehéz még ahhoz, hogy arrébb gurítsam.
Az értetlenkedésére összevontam a szemeimet, majd kissé megráztam a fejemet.
- Az rendben van, ha átéltél már rosszabbat is, de én nem fogok neked fájdalmat okozni. Ne kérd, hogy ezt tegyem, rendben? Nem akarom. – A szemeit fürkésztem, komolyan, némileg kétségbeesve. Ne kérje, hogy ezt tegyem.
Mélyen szívtam magamba a levegőt az elkövetkezendő szavakra. Makacs volt, szörnyen makacs és ez ellen nehéz volt védekeznem.
- Nos, akkor jobb lesz, ha jobban megismerlek. – Makacskodtam most én és reméltem, hogy nem fog ellenkezni ez ellen. Vagy ha mégis, akkor ideje lenne visszavonulót fújnom és nem próbálkoznom, nem igaz?
- Az a helyzet, hogy gyakran megsérülök. – Magyaráztam neki, miközben a kezemre pillantottam, amit meggyógyított a mágiájával. – De persze, nem kérek tőled ilyesmit. – Tettem hozzá halkabban. Nem akartam terhelni, pláne nem ilyen apró-cseprő dolgokkal. Bár tényleg jól jött volna egy személyes orvos, akit bármikor hívhattam volna.
Láttam a meglepettségét, de még néhány pillanatig a hátán tartottam a kezemet, mielőtt visszahúztam volna lassan.
- Így van. – Válaszoltam mosolyogva, a folyosón lépkedve. A nevetésére a mosolyom még szélesebbé vált. Ki gondolta volna, hogy a feszült légkör majd ennyire feloldódik kettőnk közt? Határozottan élveztem. Sőt, ami azt illeti… rég nem nevettem ilyen önfeledten, mint az elmúlt percekben.
- Ideje lesz annak a tesztnek, úgy hiszem. – Ejtettem ki töprengve a szavakat, aztán előrepillantva haladtam végig a folyosón. A szobámhoz érve kinyitottam varázslattal az ajtót, majd a fejemmel befelé biccentettem. Ezzel akartam jelezni neki, hogy bemehet előttem, de ennek hangot is adtam végül.
- Menj csak előre. – Beléptem utána, majd egyből a szekrényhez léptem, hogy előszedjem az italt, valamint poharakat szerezzek. Oh, amit a szobámat illetti… nos, nem igazán vártam vendégeket, így a bevetetlen ágy szép látványt nyújthatott. Ezen felül egy teljesen átlagos legénylakás képét festette az ember elé: hanyagul ledobált holmik, papírok hevertek mindenfelé. Talán egy-két fegyver szét volt szórva a földön. Néhány fotó pedig az éjjeli szekrényen pihent, s röviden azt hiszem, ennyi. A poharakkal és a whiskyvel az asztalhoz léptem, majd töltöttem is.
- Egy pillanat. – Az ágyhoz lépve gyorsan elpakoltam valamennyire az ágyneműt és letakartam egy pokróccal, majd visszafordultam Blair felé. – Nem volt tervben, hogy bárkit „felhozok” magamhoz. Persze, ne értsd félre. – Nevettem fel halkan, ahogy visszaléptem az asztalhoz és az egyik poharat magamhoz szólítottam. Azon gondolkodtam, mennyire fura ez az egész helyzet. Mi van, ha teljesen félreérti azt, amit mondtam? Holott kiemeltem, hogy ne értse félre. Ez… ez nagyon rosszul jönne ki. Kissé idegesen pillantottam félre, majd a poharamra.
- Mindenesetre, egészségünkre. – Emeltem koccintásra a whiskyt, hogy végül kortyolhassunk is végre a folyékony mámorból és kissé feloldódjak.