Láttam, hogy Blackwell némileg elérzékenyült, vagy lehet, csak a szemem káprázott, de olyan volt, mintha… oh, kizárt. Gyengén megráztam a fejemet, ezzel kizárva minden eshetőséget arra, hogy könnyeket láttam csillogni a nő szemében. Nem akartam megríkatni, főleg azok után nem, ahogyan odabent viselkedtem vele… mármint, az elutasítás, aztán a könnyek… nem akartam őt bántani. Bár nem hittem, hogy most azért sírna, mert megbántottam, de… oké, miért is gondolkozok ezen? Visszabiccentettem neki, majd nagyot nyeltem.
Aztán az az ostoba ötlet… muszáj volt megpróbálnom lebeszélni őt erről az őrültségről.
- Hiszek benned, Blackwell, nem erről van szó, de… - …féltelek. Csak gondolatban mondtam ezt ki, nem akartam érzelgősködni az irányába. Tőle is féltem, a köztünk levő… furcsa helyzet kapcsán. Hiszen nem tudtam, a csók után rendbe tud-e jönni a kapcsolatunk vagy sem. Persze, mondjuk úgy elég nehéz lesz továbblépni, ha folyamatosan azon kattogok. Sóhajtottam, majd próbáltam érvelni neki, ötletelni, hogyan lehetne legyőzni a démonját, vagy legalábbis kiiktatni hosszabb időre.
- Hanem mi? – Kérdeztem vissza, de a továbbiakra a számat húztam. Nem úgy tűnt, mint akit meggyőztem. Tudtam, hogy végleges megoldást akar, lerendezni egy életre azt a démont, aki az öccse életét fenyegeti, de nem volt erre még mód. Egyszerűen kevesek voltunk ehhez, pedig ez az átkozott kard… mit is ér, ha csak ideiglenes megoldást nyújthat a komolyabb problémákra? Morrantam egyet a saját gondolataimra, majd mély levegőt vettem.
- Rendben, de akkor sem engedem, hogy hülyeséget csinálj, Blackwel… - Magyaráztam szelíd hangszínt megütve. Aggódtam érte. Nem érdekelt már az sem, ha erre rájön ő maga is. Blackwell áttörte a falaimat úgy, hogy talán neki fel sem tűnt; fontossá vált. Nem a csók miatt. Már sokkal előbb megtörtént ez…
A szavakra megilletődve néztem rá. A szemeit kezdtem fürkészni, majd ahogy megfogta a kezemet, lassan viszonoztam.
- Ugyan már… ez a legkevesebb… - Halványan rámosolyogtam, miután újra megköszönte. Nem értettem, miért teszi ezt. Kissé zavarba jöttem tőle, és attól, hogy tovább fogtuk egymás kezét, de nem akartam elhúzódni tőle. Azt akartam, hogy érezze, tényleg mellette vagyok ebben a harcban és nem tántorít el semmi tőle.
Régen… nem törődtem másokkal. Volt időszak, amikor tényleg a magam útját jártam és ha kellett, másokat is félresöpörtem; ezzel magamat védve. Most viszont úgy éreztem, tényleg bármire hajlandó lennék, hogy segítsek neki. Miért? Mintha kezdett volna értelmet nyerni az, amit Blackwell próbált belém sulykolni mindig, miszerint ez egy…
Mivel megérkeztünk, így a gondolataim is félebszakítódtak, amit nem is bántam. Koncentrálni kellett, s ekkor tűnt fel, hogy már nem fogta a kezemet. Oh, mikor engedte el? Kicsatoltam sietősen az övemet és én magam is kiszálltam. Az állatkertre pillantottam, jobban mondva végig a kerítésen, majd vettem egy mély levegőt.
- Hát, mi sem jobb program, mint egy állatkerti séta. Nos, jó szórakozást nekünk – Küldtem egy mosolyfélét Blackwellnek, majd a csomagtartóhoz lépve felnyitottam, hogy nekiálljak felfegyverkezni. Bár reméltem, hogy a démonnak most nyoma sem lesz, s csakis Blackwell öccsét találjuk itt… nos, jobb volt felkészülni minden eshetőségre.

Azt hittem, elég edzett és erős lelkem van ahhoz, hogy a szeretteim érdekében elbírjak és elviseljek bármit. Sosem éreztem magam mélyponton, hiszen sosem engedtem meg magamnak, hogy süllyedni kezdjek. Erővel a felszínen tartottam magam és azt mondogattam, legyőzhetetlen vagyok, ez pedig idővel mantrává vált és segített túlélni. Most azonban, hogy rátámaszkodtam valaki másra és felfedtem a titkom, az a rengeteg felelősség és teher legördült a vállamról és megéreztem, milyen gyenge és kimerült is vagyok. Isaac csak annyit ígért, hogy megőrzi a titkomat, de a támogatásának ez az apró gesztusa annyira megérintett, egészen elgyengültem. Beültem a kocsiba, ám mielőtt még elindultunk volna, a vállamon éreztem a tenyerét. Oldalra sandítottam rá, arcommal teljesen felé fordulva. A mellkasom közepén ütött át a szavainak a nyila, elöntött a melegség és könnyek kezdték szúrni a szemem. Összeszorítottam a számat és nem engedtem nekik, próbáltam erős maradni, pedig nem sok választott el attól, hogy Isaac nyakába boruljak. Olyan jól esett a biztatása, hogy a kézfejemmel meg kellett törölnöm a szemem, nehogy kigördüljenek a könnyek. Szaporán pislogva szipogtam, hálás, kissé érzelgős mosollyal viszonozva az övét, aprót biccentve értésem jeleként. Megszólalni képtelen voltam.
Megértettem, hogy nem tetszett neki az ötletem, Reg talán még le is szidott volna miatta, Isaac legalább nem kezdett el prédikálni. Eddig még. Ezért hálás voltam, de hát felnőtt nőként el tudtam dönteni, milyen kockázatot akarok vállalni a családomért. Vadász voltam, az Ötök egyike. Ez volt a feladatom.
- Nem hiszed, hogy képes lennék legyőzni? - Az utat néztem, de a kérdésem erejére azért oldalra sandítottam rá. Nem terveztem feladni, harc nélkül legalábbis, egyedül csak azt akartam, hogy az öcsém hátára szegeződő célkereszt eltűnjön és inkább az enyémen legyen. Úgyis kerestem azt a démont, így legalább ő jött volna hozzám.
- Nem is sima mágia lenne. - kotyogtam közbe, habár ez a része hallhatóan engem is aggasztott. Még ha sikerülne is démonölő fegyvert készíteni, a hozzá szükséges mágia valószínűleg túl nagy árat kérne cserébe. Ez sokkal inkább öngyilkos küldetésnek hangzott, mint az átok átruházása.
- A pecsét elkophat, a béklyó megtörhet. Ez nem elég jó. - Tagadón ráztam a fejem, pedig tudtam, hogy igaza van és ez még működhet is - vadászként tudtam, de testvérként többre vágytam. Képtelen lettem volna addig megnyugodni, amíg a démon végleg el nem tűnt. Kifújtam a levegőt és igyekeztem háttérbe szorítani az érzéseimet. - Előbb találjuk meg és vigyük biztonságos helyre. Utána ráérünk kitalálni, mi legyen a démonnal. - Furcsa volt többes számot használni, viszont úgy láttam, Isaac elszánta magát és nem volt hajlandó asszisztálni a magánakcióimhoz. Nem volt különösebb okom elutasítani a segítségét, már azon túl, hogy ez családi ügy volt és a másik családomat, az Ötöket nem akartam belekeverni.
- Köszönöm, hogy segítesz. - Mondani akartam még valamit, mert ez olyan kevésnek tűnt. Egy egyszerű köszönöm azért, hogy kockára teszi az életét egy kéretlen démon-biznisszel? És vakon vágott bele, úgy, hogy semmit sem tudott róla. Az egyik kezemmel kinyúltam felé és megfogtam a combján nyugvó kezét, erősen megszorítottam.
- Köszönöm. - Fogalmam sem volt, mi többet mondhatnék, hogyan fejezhetném ki, mennyire hálás vagyok és mennyire aggódom. Ott tartottam a kezem, szorongatva az övét egészen addig, míg el nem tolt. Ha nem söpörte le a kezem, akkor csak percekkel később húztam el, amikor sebességet kellett váltanom.
Leparkoltunk az állatkert előtt. Kikapcsoltam az övemet és kiszálltam az autóból, felpillantva a  fölénk magasodó, teljes sötétségbe borult tornyokra, zárt kerítésekre. Az egész hely kihalt volt.

Egy részem bízott abban, hogy képes vagyok ténylegesen segíteni a nőnek, ha mással nem, azzal, hogy nem kell egyedül végigcsinálnia ezt az egészet. Nem tudtam még pontosan, hogy mi történt, azon kívül, hogy az öccse eltűnt és hogy valami démont kellett elkapnunk, de reméltem, hogy ha csak minimálisan is, de beavat. Ahogy viszont ránéztem, tekintetem automatikusan siklott az ajkaira, de csak egy röpke pillanatra. Nem hittem, hogy valaha ennyire képes megzavarni a fejemet egy nő, vagy egy csók, de Blackwellnek sikerült elérnie. Vettem egy mély levegőt, miközben bólintottam a szavaira. Már épp az autóhoz léptem volna, hogy beszálljak, mikor elkapta a karomat és visszahúzott magához. A szívem a torkomba ugrott, hogy ott dobogjon tovább; én hülye azt hittem, valami mást akar, de miért is akart volna mást, mikor elutasítottam? Mindenesetre, komoly ábrázattal figyeltem a nőt, mikor belekezdett a mondandójába. Senki…? Eléggé megdöbbentett az információ, amit kiejtett a száján.
- Köztünk marad, ígérem. – Meg akartam kérdezni, mire fel ez a nagy titkolózás, de végül nem tettem. Úgy voltam vele, hogyha akarja, magától is el fogja mondani, ha pedig nem akarja elmondani, faggatásra amúgy sem tenné. De érdekelt, nagyon is, hiszen kezdett egészen rejtélyessé válni az egész ügy. Beszálltam végül az anyósülésre, majd bekötöttem az övemet, így pillantva el a nő felé. A csók végre kezdett kizáródni a fejemből és végre elkezdtem igazán az ügyre koncentrálni.
- Hé, Blackwell… - Láttam rajta, hogy továbbra is nyugtalan, így mielőtt elindultunk volna, a vállára csúsztattam a kezemet és bíztatón megszorítottam. – Minden rendben lesz, megtaláljuk az öcsédet és hazahozzuk… - Ha figyelt, akkor még egy apró mosolyt is villantottam rá. Aztán visszahúztam a kezemet és hallgattam a történetét. Az utat kezdtem közben figyelni, és néhányszor közbe akartam szólni, de végül nem szakítottam félbe. Még a homlokomat is összeráncoltam olykor és… a fenébe is. Ez az egész… nos, Blackwell szülei jókora galibát okoztak saját maguknak, azonban…
Amikor azt említette, hogy azt akarta kideríteni, hogyan tetethetné át magára az átkot, villant a tekintetem.
- Blackwell… - Sziszegtem, és igyekeztem nem kimutatni, mennyire ostoba ötletnek tartom ezt és mennyire nem akarom, hogy ezt az egészet véghezvigye. Feszülten pillantottam ki az ablakon és kellett néhány perc is, mire végül összeszedtem a gondolataimat és szavakba tudtam önteni. – Először is… az átok marad a helyén. Lehet, hogy az öcsédről van szó, de ezt az átkot nem vállalhatod. Ez olyan, mintha fel akarnád adni és neked… Blackwell… nem szabad feladnod. – Miközben beszéltem, őt figyeltem, komolyan és egyben aggódva is. – Másodszor pedig… kétlem, hogy az a boszorkány igazat mondott. Képtelenség igazi démonölő fegyvert készíteni, főleg nem a Wallace kardból. Legalábbis én nem hiszek ebben. Túl egyszerű lenne, ha sima mágiával el lehetne intézni ezt… - Ingattam némileg a fejemet, majd mély levegőt vettem. – Talán… annyit viszont el tudunk érni, hogy a pokol rabságára ítéljük a démont. Valami… pecsét, bűbáj, akármi által egyszerűen elérhetnénk, hogy a pokolhoz legyen kötve és ne térhessen vissza. – Csupán hangosan gondolkodtam, de valójában… nem is volt hülye ötlet. De persze, a kivitelezés már másik kérdéskör volt. Mindenesetre, egy ötlet már volt a részemről, ami nem az, hogy Blackwell vállalja magára az egész átok dolgot az öccséért. Nemes cselekedet lett volna, tény és való, de nem végleges megoldás és nem… nem akartam, hogy baja essen ennek a nőnek. Meg akartam védeni és segíteni neki. Nem hagyhattam, hogy őrültséget csináljon. Szükségem volt rá.

Kettős érzések kavarogtak bennem: egyrészt jól esett támaszkodni valakire, jól esett, hogy dacára annak, ami történt, Isaac tényleg hajlandó segíteni és jól esett megbízni benne annyira, hogy ne egyedül kelljen cipelnem ezt a terhet... Másrészt viszont ez tényleg hiba volt. Nem lett volna szabad beavatnom őt és tovább emelni a kockázatot. Az öcsém életével játszottam, de ha nem sikerül időben megtalálnom, akkor úgyis mindegy, hányan tudnak a titkáról, nem? Több szem többet lát, több erő többre megy. Talán Isaac segítségével ma este pontot tehettünk az öcsém rémálmának a végére. Talán.
Beletömtem a hátizsákomba mindent, ami a kezem ügyébe akadt, és amiről úgy ítéltem, hasznos lehet, aztán gyorsan átöltöztem és telepakoltam magam fegyverekkel. A kardom volt a legfontosabb. Egy perc nem volt elegendő hozzá, hogy alaposan felkészüljek, de ahhoz igen, hogy a fegyverszobából kikapkodjak ezt-azt.
A parkolónál vártam Isaacet, és látván, hogy tényleg eljött, feszülten kissé, de elmosolyodtam. Nyugtatóan hatott rám a jelenléte, nem éreztem azt, hogy egy pillanat alatt összeomolhatok. A gyomoridegem ugyanúgy megmaradt, de ahogy elég közel ért, a légzésem felgyorsult és az ajkára vándorolt a tekintetem. Ahhoz képest, milyen kapkodott és röpke csók volt, még mindig bizsereg a szám, ha felidézem...
- Nem tudom. Csak egy tippem van, hova szökhetett, de lehet, hogy tévedek. - vallottam be végül, kényszerítve magam, hogy a szemébe nézzek, és elvettem tőle a kulcsot. A nevén szólítva a karja után kaptam, hogy visszahúzzam magamhoz, mielőtt még beszállt volna a kocsiba. - Isaac. Senki... - lehalkítottam a hangom és körbenéztem, de az udvar teljesen kihalt volt. - Senki nem tud az öcsém létezéséről Regen és rajtam kívül. Bármi is történik ma este, senkinek sem beszélhetsz róla. - reméltem, hogy előzetes magyarázat nélkül is megérti, mennyire komoly a helyzet. Természetesen kénytelen voltam mindent elmagyarázni neki, de fontosnak tartottam az elején leszögezni mindezt.
Bedobtam a hátsó ülésre a táskám és beültem a volán mögé. Volt jogosítványom, persze, de jobb szerettem motorozni. Megvártam, hogy ő is beszálljon, aztán bekötöttem a biztonsági övemet én is és felbőgettem a motort. A kormányba kapaszkodva lehunytam a szemem és vettem pár mély levegőt. Le kellett nyugtatnom magam, hogy át tudjam gondolni, hova megyünk és hogyan juthatunk el oda a legrövidebb úton.
- Édesanyámat a legtöbb orvos meddőnek titulálta. - kezdtem bele végül a történetbe, miközben gázt adva kihajtottam a parkolóból. - De nem adták fel. Orvosról orvosra jártak, rengeteg, keserves próbálkozáson és vetélésen voltak túl, mire végre megszülettem. Koraszüléssel, sajnos, betegesen... Nem jósoltak nekem néhány napnál többet, mire a szüleim végső elkeseredettségükben egy boszorkányhoz fordultak. Az alkut kötött egy démonnal, aki visszaadta az életerőmet annak fejében, hogy a második gyermeküket elragadhatja magával. Anyuék nem terveztek több gyereket, ezért belementek az alkuba. - elhallgattam. Az alapján, hogy épp az öcsémet indultunk megkeresni, Isaac összerakhatta, hogyan sült el végül mégis a dolog.
- Nagyon pici voltam, amikor anya meghalt. Utána apa borzasztó paranoiás lett. A szomszédok, a rokonok, az egész világ előtt titkolta Shawn létezését. Levédette a házunkat varázsigékkel, hogy a démon ne érezhesse meg az öcsémet. Nem járhatott óvodába, sem iskolába... Otthonról tanult, otthon élte le az egész életét, én pedig annak szenteltem az enyémet, hogy megvédjem őt. Aztán vadász lettem és esélyt kaptam, hogy rendesen felvehessem a harcot a démon ellen. Reg segített megerősíteni a védelmet a ház körül. Nem jár át hozzánk túl gyakran és hát ismered, mennyire zárkózott, de Shawn kedveli. Azt hiszem, mindenkinek örül, aki nem apa és én vagyunk. - Ez halvány, keserédes mosolyt csalt az arcomra, de aztán megráztam a fejem és elhessentettem inkább a gondolatot. Koncentrálnom kellett.
- Néhány hónapja sikerült nyomra bukkannom, még Zack által. Ő nem tudott az öcsémről, de segített lekövetni egy démoni tevékenységet a városban, és... Mindegy, a lényeg, hogy kiderült, minden óvintézkedésünk ellenére a démon nagyon is tud az öcsém létezéséről és keresi őt. Azóta óvatosabbak vagyunk. Erre fel fogja magát és meglép otthonról... - Mérgesen fújtam egyet. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy lehetett ennyire felelőtlen. Nem gondolt bele, mennyire aggódunk miatta?
- Néhány hete felkerestem egy nagy erejű boszorkányt. Azt próbáltam kideríteni, hogyan lehetne áttetetni az átkot magamra, hogy a démon engem keressen, ne Shawnt, de sajnos nem tudott segíteni. Viszont ötleteket adott, hogyan tudnék a Wallace kardomból démonölő fegyvert készíteni. Ha lenne még egy kis időm, talán felkutathatnám és végezhetnék vele... - De így nehéz, ha az öcsém közben magánakciózgatni kezdett az éjszaka közepén. A jelenlegi felszerelésünk egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy véglegesen leszámolhassunk egy démonnal, márpedig nekem nagyon is végleges megoldásra volt szükségem.

Tudtam, hogy túl kell tennünk magunkat azon, ami történt. Az a csók… bárcsak meg nem történtté tehettük volna. Tudtam, hogy ez rányomja a bélyegét a kapcsolatunkra. Tudtam, hogy ez majd kínos szituációkhoz fog vezetni, és zavart, hogy semmit sem tehettem ellene.
Ahogyan az is zavart, miként képtelen voltam engedni a bennem feltámadó érzéseknek. Vágytam arra a csókra és akartam az ajkainak az édes ízét; mégis inkább szabadkoztam, eltoltam magamtól. Létezik, hogy ekkora idióta legyek?
Azonban, ami ezt követően történt, arra sarkallt, hogy nem, nem hagyhatom ennyiben. Mármint, úgy éreztem, ha most magára hagyom, azzal valami végképp megváltozik köztünk. Segíteni akartam, egyrészt; másrészt pedig éreztetni akartam vele, miszerint még mindig számíthat rám. Azaz… a fenébe is, társak vagyunk! Ezt a köteléket nem szándékoztam eltépni.
Kezdett megváltozni a kezdeti állapothoz képest a véleményem sokmindenről. Kezdve azzal, hogy mikor idejöttem, nem akartam másokra támaszkodni. Nem akartam összedolgozni, csupán a saját magam dolgait rendezni. A csapatmunka is távol állt tőlem, hiszen attól féltem, hogy másokat bajba sodrok. Ez viszont… most is fent állt.
Sóhajtottam egy aprót, majd figyeltem Blackwellt és a szavait. Nem engedtem el sokáig a kezét, egészen addig, míg bele nem ment abba, hogy vele megyek.
- Rendben, számíthatsz rám, Blackwell. – A tekintetébe fúrtam a magamét, majd határozottan bólintottam neki. Ezután engedtem el őt. – Mi sem egyszerűbb. – Egy démon megölésénél. Hagytam, hogy elmenjen, majd visszaléptem még a bent hagyott holmijaimért és azzal rohantam fel a szállásomra. A gyorsaságnak hála hamar odaértem, átöltöztem, majd felfegyverkezve indultam is a megbeszélt helyre, avagy… a parkolóba.
A kocsikulcsot forgattam az ujjaim közt, így léptem végül a nőhöz.
- Reméltem, hogy nem lépsz le nélkülem. Te vezetsz, mert te tudod, hová kell menni. – Azzal átnyújtottam a kulcsot és ha kinyitotta, be is pakoltam, majd beszálltam.
- Útközben pedig… kérlek, avass be mindenbe, mert eddig zavaros a dolog. Az öcséd eltűnt; ezt eddig értem. De a démon hogy került a képbe? – Aggódva figyeltem a nőt, miközben becsatoltam a biztonsági övet.

Nem akartam megbántani azzal, hogy megsértődök ilyesmin, hiszen én erőszakoltam ki belőle és sejthettem volna, hogy ez lesz a vége. Mégis nehezemre esett lenyelnem a megbántottságot, amit éreztem csak azért, hogy neki kedvezzek; magam sem tudom, mi lehetett ennek az oka. Na jó, ez nem teljesen igaz, hiszen jól tudtam. Abban bíztam, hogy a közeledésemmel varázsütésre áttörhetem majd a falat, és mint a mesében, őrülten egymásba szeretünk... De hát sosem voltam még igazán szerelmes, miért pont Isaactől várnám el, hogy egy csók megváltoztasson mindent? Ez annyira gyerekes, hogy szinte szégyelltem magam a férfi előtt. Az a telefonhívás a lehető legjobbkor jött, így nem kellett szabadkoznom a hülye viselkedésem miatt, hanem egy bocsánatkéréssel kimenthettem magam.
Alig akartam hinni a fülemnek. Hogy volt képes Shawn csak így lelépni otthonról, teljesen egyedül, az éjszaka közepén? Ez egyáltalán nem vallott rá, és ha apa nem erősködött volna annyira, hogy nincs jele erőszakos behatolásnak, sem pedig dulakodásnak, biztosra vettem volna, hogy elrabolták. Így viszont csak arra tudtam gondolni, hogy magától lépett le, ami sehogyan sem állt össze a fejemben. Hiszen jól tudja, mekkora kockázattal jár kilépni a házból. Akkor mégis miért?
Próbáltam megőrizni a nyugalmam Isaac előtt, de természetesen megsejtette, hogy valami nincs rendben. Nem eshetett nehezére, hiszen tiszta ideg voltam, nem csak a hangom, de a kezem is remegett, úgy kellett szorítanom a kezemben a holmikat, hogy ne dobjam el idegességemben őket. Azt mondtam apának, hogy van egy ötletem, hova mehetett, de ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy Shawn tényleg ott lesz - vagy hogy a démon nem találja meg őt előbb. Mégis hogy lehetett ennyire felelőtlen?
Isaac elkapta a csuklómat és visszahúzott, mire kissé türelmetlenül fújtattam. Tudtam, hogy csak jót akart, de magyarázkodásra egyáltalán nem volt időm. Azzal, hogy az öcsém kilépett a házból, többé már nem védte a varázslatunk, a démon erőlködés nélkül kiszagolhatta. Ha pedig rátalál, nincs semmi, amivel megmenthetné tőle magát... Viszont ahogy az az erős, meleg tenyér gyengéden rásimult az enyémre, egy kicsit felengedett a lelkem és teret adtam az idegességemnek egy reszketeg sóhajban. Bármennyire is szerettem volna megóvni Isaacet az igazságtól, szükségem volt a segítségére.
- Az öcsém. - böktem ki végül, és a lelkem egy része megkönnyebbült, hogy kiadhattam magamból a titkot. - Ha tényleg segíteni akarsz, két perc múlva találkozzunk a parkolóban. Hozz annyi fegyvert, amennyit csak tudsz. A kocsiban elmagyarázok mindent. - A szemeit fürkésztem még akkor is, mikor elengedte a kezem. Nem kérhettem, hogy jöjjön velem, de ha akart, tudnia kellett, mire vállalkozik.
- Meg kell ölnünk egy démont. - tettem még hozzá, majd kifordultam a gyakorlótérről és sietős léptekkel elindultam a folyosón, remélve, követ és tartja velem a lépést. - A te kocsiddal megyünk. - Előre siettem, felszaladtam a lépcsőn a fegyvereimért és a cuccaimért. Átöltözni nincs idő, csak egy pólót kaptam hát magamra, a zsebeimbe tömve mindent, ami kellhet. Tartottam a megbeszélt két percet, ha Isaac jön, a parkolóban fogom várni, ha pedig nem, nélküle indulok el.

Reméltem, nem gondolta túl a témát, de azt hiszem, ha tovább magyarázkodtam volna, csak még gyanúsabbá tettem volna nem csak Blairt, de ezúttal saját magamat is már. Sóhajtottam hát egy nagyobbat, de nem mondtam semmit. Aztán minden gyorsan történt és a földön kötöttünk ki. A szemeit fürkésztem és egy részem élvezte, túlságosan is, hogy ilyen közel van hozzám. Sőt, még a szavai is jólestek a lelkemnek, mert minden tiltakozásom ellenére… itt volt. Törődött velem és ez… ez ritka pillanatok egyike volt. Mármint, nagyon-nagyon rég éreztem azt, hogy érdeklek bárkit is. De Blair és Ő… már most túlságosan fontosak voltak nekem. Féltem ettől az egésztől. Nem tudtam, hogyan menekülhetnék el… mert igen, ezt kellett volna tennem.
- Ez nem beleszólás, csupán… gondolkodj logikusan, Blackwell. – Motyogtam szelíd hangon, de aztán belém forrt minden további ellenkezés a csókjától. Amit viszonoztam, mert… nem, magam sem tudom, miért. De vágytam a csókjára, s nem tudtam parancsolni magamnak. Szorosan fogtam, a csuklóit a földre szorítva, de végül észbekaptam. Tudtam, hogy ez az egész… hatalmas nagy hiba. Féltettem őt… magamtól.
Az pedig, hogy nem engedte, miként felsegítsem, felért egy tőrdöféssel. Igen, tudtam, hogy megbántottam. Nem tudtam viszont, mit kellene mondanom.
- Blackwell… nézd, én… - Kezdtem volna bele valami értelmetlennek tűnő, hosszas magyarázkodásba, mikor megszólalt a telefonja. Idegesen, sőt, feszülten túrtam a szőke tincseim közé, ahogy végül az ingemhez léptem. Elkezdtem öltözködni, s próbáltam nem figyelni arra, kivel és mit beszél; de a zaklatott hangszíne, s a szavai bizony eljutottak hozzám. Amint begomboltam az utolsó gombot is az ingen, azonnal odafordultam felé. Érezhetően baj volt, méghozzá nem is kicsi. Azt nem tudtam, miféle, de nem akartam magára hagyni. Utána léptem, s egyszerűen elkaptam a csuklóját, finoman visszahúzva.
- Ne menj el így, kérlek. Mármint, bármi is történt, engedd, hogy segítsek. Zaklatott vagy. Mi történt, Blackwell? – Nagyot nyeltem, majd a csuklójáról a kézfejére, onnan a kezére csúsztattam a sajátomat. Gyengéden fogtam meg, ösztönszerűen, így fürkészve a szemeit. – Ki tűnt el? – Aggódtam érte. Reméltem, hogy nem utasítja el a segítségemet, habár a történtek után nem csodálkoztam volna rajta, ha elzárkózik előlem, ahogyan én is elzárkóztam nem csak előle, de mindenki más elől is. Lepillantottam ezt követően a kezünkre és ekkor esett le, mit csinálok; lassan elengedtem, zavartan visszahúzta a kezemet.
Mi a fenét művelek én?

Megnyugodtam kicsit a válasza hallatán, mert ezek szerint akkor olyan túlságosan sok információról nem maradtam le, ami Reget illette.  Azért kíváncsi voltam, miről beszéltek egymás közt, de úgysem kérdeztem volna rá, hiszen nem tartozott rám. Legalább Isaac elkezdte végre kiépíteni a szálait a csapaton belül, ennek határozottan örültem. Jó lett volna látni, hogy lassan beolvad az Ötök közé és sikerül mindenkivel valamiféle köteléket kialakítania. Persze a rizikós pont Hazel volt mindig is közülünk, az ő szívéhez elég kacskaringós és meredek ösvényen át vezet az út.
- Igen? Akkor talán meg kéne próbálnom megint... - Sunyin elmosolyodtam, miközben a szemét fürkésztem, és már el is kezdtem gondolkodni rajta, milyen fogással tudnám magam alá fordítani. A következő szavaival viszont túlságosan közel került hozzám és az ellenállásom valahogy elszivárgott. Felpillantottam rá, majd az ajkaira.
- A-am. Én sem szólok bele a tiédbe, te sem szólhatsz bele az enyémbe. - emlékeztettem. Nem vártam el, hogy elfogadja a közeledésemet, de azt sem szabhatta meg, hogy ki iránt hogyan érezzek és kit hogyan kezeljek. Ha folytatni akartam az ostromot, jogomban állt, neki pedig jogában állt fent tartani a falait és minden erejével ellenállni nekem.
Aztán valami nagy hülyeség állt bele a fejembe és megcsókoltam. Rögtön megbántam, amint összeértek az ajkaink, majd ahogy visszacsókolt, beleremegett a szívem. Úgy éreztem, ez a legszebb és legtermészetesebb dolog az egész világon. Egészen átadtam magam neki, az ajkainak, amikor hirtelen feltörte és elszakadt tőlem. Kicsit megzavarodva, sebzetten pislogtam fel rá a szavai hallatán.
- Nem kell. - motyogtam őt fürkészve, majd a felém nyújtott kezét. Nem tudom, miért éreztem magam megbántottnak, hiszen ő eleve közölte, hogy nem akar semmi ilyesmit, én támadtam le. De amikor visszacsókolt, volt egy pillanat, amikor azt hittem... Mindegy, mit hittem, mert láthatóan tévedtem. A legkevésbé sem érdekeltem őt. Tudtam, hogy gyerekes dolog ezen megsértődni, mégsem tudtam rávenni magam, hogy megfogjam a kezét. A büszkeségem bekapcsolt, úgyhogy egyedül akartam feltápászkodni, amikor megszólalt a telefonom.
- Ne haragudj. - szabadkoztam, félig a csókra, félig az elutasított segítségre, félig a hívásra értve. Talpra ugrottam és elkocogtam a ledobott cuccaimért. A kijelzőn villogó név láttán összeszűkült a szemem, és bár nem vonultam félre, de úgy fordultam a telefonnal, hogy kissé kizárjam a hívásból Isaacet. - Mi a baj? Várj, lassíts, egy szavad sem értem! Hogy mit csinált?! Mikor? Apa... Apa! Nyugodj meg! Nyugodj meg és mesélj el mindent! - közben lehajoltam a ledobott kulacsomért és törölközőért, sietve összeszedtem mindent, indulásra készen.
- Mikor láttad őt utoljára? Hagyott valami üzenetet? Sejtelmed sincs róla, merre mehetett? Nem, nekem sem. Azt hiszem, van egy ötletem. Hívlak, amint megtudok valamit. Nem, maradj otthon és értesíts, ha hazamegy! Vigyázok. - letettem a telefont és kifelé menet hátrakiabáltam még Isaacnek, félig már az ajtóban lógva.
- Ne haragudj, el kell mennem. Máskor majd folytatjuk az edzést, rendben?

A visszakérdezését először nem értettem, még a homlokomat is ráncolni kezdtem, de aztán leesett és eléggé megváltozott az arckifejezésem is. Pislogtam néhányat.
- Nem! Félreérted…! Ne gondolj semmi olyanra, hogy ő meg… nem. Komolyan. – Szögeztem le némileg zavartan, de mégis határozottan, hiszen nem lett volna jó, ha olyasmiket gondol Blairről, amiket éppenséggel gondolt. Határozottan nem volt az, ami. Még gondolatban sem mondanám őt annak. Vettem egy mélylevegőt, aztán örültem, hogy témát ugrottunk. Váltottunk. Vagyis ő szó szerint ugrott és leterített, mert én figyelmetlen voltam. Tényleg a gondolataimba merültem kissé, s így esélye nyílt erre a szép kis támadásra. De amint lehetőségem nyílt rá, egyszerűen rámásztam és lefogtam a kezeit a földre, a feje fölé. Nem tudtam, mit művelek. Vagyis tudtam, de magam sem értettem, miért csinálom. Ennek a nőnek a közelsége, s mindaz, amit az utóbbi időben elért nálam… kezdett megváltozni bennem valami.
- Igen, az. Ha jobban figyeltem volna, simán kitérek előled, Blackwell – Jegyeztem meg komolyan, miközben kicsit helyezkedtem. Folytattam az észrevételemet, a gondolataimat, s mindent kimondtam, ami a szívemet nyomta. Nem érdemeltem meg azt, hogy törődjön velem. Csupán erről volt szó és azt akartam, hogy ő is rájöjjön erre. Hogy ő is megértse ezt.
- Nem vagy, de ettől függetlenül ne olyasvalakivel törődj, mint én. Rendben? – A hangom szelíd volt, s egyben halk is. A visszakérdezésére nyeltem egy nagyobbat és válaszolni akartam, de végül nem tudtam, mit. Vagyis… mondhatnám azt is, hogy esélyem sem volt szavakkal kifejezni a gondolataimat. Megcsókolt. Éreztem a puha ajkait az enyémen és nem volt elég erőm ahhoz, hogy tiltakozzak ellene. Lehunyt szemekkel, mohón kaptam az ajkai után, miközben szorosabban fogtam le a kezeit, mint aki attól tart, hogy máris meggondolja magát és menekülne tőlem.
Némileg elmélyítettem a csókot, elmerülve édes ajkaiban, de aztán önmagamat kellett figyelmeztetnem arra, mit is művelünk. Elszakadtam tőle, elengedve a kezeit és felülve, így eltávolodva tőle, avagy az ajkaitól. Zavartan szívtam magamba a levegőt és ugyanolyan zavart tekintettel is bámultam rá.
- Ez hiba. Remélem nem kell megmagyaráznom, miért… - Próbáltam határozott lenni és komoly, de valahogy nem ment. Lemásztam róla teljesen és így álltam fel végül, majd nagyot nyelve a kezemet nyújtottam neki.
- Ne feküdj a porban. – Fel akartam segíteni. A kezem alig láthatóan remegett. Idejét sem tudom, mikor csókolt meg bárki, vagy én bárkit. Úgy éreztem magamat, mint egy kezdő kis tinédzser, akinek fogalma sincs róla, mihez kezdjen egy nővel.
Bár az én esetemben sokkal mélyebb dolgok voltak a háttérben. Nem akartam közel engedni magamhoz ezt a nőt… Nem akartam őt bántani. Ha engedte, hogy felhúzzam, akkor azonnal elengedtem és a pad felé léptem, oda, ahová az ingemet is ledobtam. Azt fogtam a kezembe, majd kezdtem el öltözködni.

Nemlegesen ráztam a fejem a kérdésére.
- Nem, azóta csendben vannak. Szokatlanul is. - Már csak néhány forrás volt, amit fel akartam kutatni, és úgy terveztem, utána a többiek elé tárom az eredményt. Tudniuk kellett róla, kik vadásztak ránk, ám előbb szerettem volna minél több információt összegyűjteni. A többiek Zack halála óta elég önfejűek tudtak lenni. Bár Hazel mindig is szeretett külön utakon járni, Zack valahogy összefogott minket, a halála óta azonban nehezen működtünk együtt csapatként. Ha szóltam volna nekik az iránytűről, mindenki egymaga kezdett volna nyomozgatni, ezt pedig nem akartam.
Védekezőn feltartottam a kezem, jelezve, nem állt szándékomban zargatni. Én csak magamat adtam mellette, az már rajta állt, mennyire akart megnyílni nekem. Ha úgy érezte, nem, akkor elfogadtam, hiszen nem volt célom sem neki, sem pedig a csapatmunkánknak ártani azzal, hogy túlságosan nyomultam rá.
- Más vizekre, hmmm? - Kérdőn felszaladt a szemöldököm, ahogy Regről beszélt. Elismerőn bólintottam. Lehet, hogy ezért nem hagyta soha, hogy nőket varrjak a nyakába? Férfiakkal kellett volna próbálkoznom? Nem néztem volna ki belőle mondjuk, hogy van rá indíttatása és egy kicsit zavart, hogy Isaac előbb előhozta belőle, mint én.
A teliholdas válaszán csak a szemem forgattam és úgy döntöttem, komolyabb szintre emelem a küzdelmünket. Szerencsére sikerült leterítenem a lábáról, így hát elégedett mosollyal pillantottam le rá. Ezek után merjen bármit mondani! Hagytam, hogy kimásszon és leemeltem róla a lábam, de fekve maradtam. Laza terpeszben pillantottam fel rá, és ahogy fölém mászott, egyből felgyorsult a szívverésem, nagyot kellett nyelnem, hogy enyhítsek torkom szárazságán.
- Persze, hogyne... Szerencsém... - De csak vigyorogtam a szemtelenségén, nem vettem magamra. Megilletődtem kicsit, ahogy felettem kötött ki. Mosolyom ellágyult, a légzésem lelassult kissé, ahogy az arcát fürkésztem. Nehezemre esett felfogni közben a szavait, mikor ilyen izgatóan közel volt hozzám.
- Hé, nem vagyok érdekember. Nem azért közeledek, hogy kapjak cserébe valamit... - Még a feltételezést is sértőnek találtam. Ha nem akarta, hogy tovább közeledjek, azt megértettem, de az indítékaim teljesen tiszták voltak. A kezünkre pillantottam, amit lefogott a fejem mellé a földre, aztán fel rá. Feljebb húztam picit a térdem, érintve a combját. - Mit csinálok, Lestrange? - Úgy éreztem, elpattan bennem valami. Mintha arcon csapott volna a belőle áradó tesztoszteron, a rózsaszín köd teljesen lefedte az agyam. Feljebb hajoltam, megtörve köztünk a távot és puhán megcsókoltam, számat az övére tapasztva. A kezem az övé fogságában volt, de nem zavart, ajkaimmal tökéletesen ki tudtam fejezni, milyen mohó és milyen szenvedélyes érzéseket ébresztett bennem az utóbbi időben.

Grimaszoltam egyet a szavaira, de nem tudtam már belekötni. Nem akartam éreztetni, hogy azért „kímélem”, mert nő, hanem… komolyan, semmi indíttatásom nem volt aziránt, hogy kezet emeljek rá. Valamiért nem akartam őt semmiféleképpen sem bántani, holott tudtam, hogy képes megvédeni magát, sőt, talán még nálam is képzettebb, tekintve, hogy ő a szervezet kezdetekor lépett be ide, míg én… csak néhány hónapja voltam itt. Komolyan elkezdett érdekelni, a kard miképp választja ki az új birtokosát; milyen elvek alapján? Vagy csak véletlenszerűen jelenik meg valaki álmaiban? Netán egyszerre több ember álmodik vele, s aki a gyorsabb, azé lesz végül? Vagy hogy működik ez? Mondjuk az álomszerű megjelenés sem általános. Itt mindenki másképp szerezte meg a Wallace kardot, csupán csak nem mesélünk róla egymásnak. Ahogyan sok másról sem. Vettem egy mély levegőt, majd figyelni kezdtem a szavaira. Némileg aggódva fürkésztem, de aztán el is lágyultak a vonásaim.
- Oh, vagy úgy. Azt hittem, hogy ezen emészted magad, de… talán felesleges. Azóta nem ért támadás, ugye? – Kérdeztem kíváncsian, majd elgondolkodtam. Furcsa volt, hiszen ez az iránytű mondhatni a kettőnk titka volt. Mármint maga a létezése, pedig… ha nem csak egy Larissához elvezető iránytű van, hanem az összes vezetőre vonatkozóan is van ilyen tárgy, arról tudnia kéne a többieknek is. De egyelőre tartottam magam az ígérethez, amit tettem a nőnek.
- Nem, ezt jelenti a Te olvasatodban Ötöknek lenni, de számomra ez más, Blackwell. Nem akarok felesleges terheket tenni sem a te, sem a többiek vállára – Nem pontosan az ellenségeimre gondoltam, mikor ezek a szavak elhagyták az ajkaimat. Hanem minden másról, ami bennem volt; vagy a lelkem mélyén. Ezekkel nem akartam őket terhelni. Az is csoda volt, hogy Blairnek beszéltem, de annak oka volt. Ő is megnyílt, vagyis láttam egy olyasféle oldalát, amit eddig még nem. Úgy éreztem helyesnek, ha én is adok magamból valamit; nyitni akartam felé és úgy éreztem, jól teszem.
- Nagyon szellemes, Blackwell… - A szemeit figyeltem, ahogy közelebb került hozzám, majd az ajkait, mire végül megnyaltam a sajátom. Istenem, mi a fene ütött belém?
- Őszintén szólva, ritka, ha bárkivel is együtt gyakorlok. Eddig egyszer edzettem Blairrel, de az sem tartott túl sokáig, ráadásul hamar más vizekre eveztünk. Bonyolult – Magyaráztam, majd elgondolkodtam. Belegondolva, tényleg nem gyakoroltam együtt soha senkivel; magamat edzettem, erősítettem, a boxzsákot ütöttem, ha úgy tartotta kedvem. Vagy épp újabb varázslatok után olvasgattam, s tanultam. Kutattam.
Megadtam neki a kezdés jogát, amivel élt is; én magam pedig éber figyelemmel követtem a mozdulatait, így az első támadását lazán kivédtem, míg a másiktól hátrébb szökkentem. A kérdésre elhúztam a számat.
- Csak a telihold kapcsán – Jegyeztem meg végül egy mosollyal. Értékeltem a kérdését és lett is volna mit mondanom, de nem akartam. Még küzdöttem az ostroma ellen, bár én magam is tudtam, hogy már nem sokáig tudom ezt csinálni.
Az újabb támadása azonban sikerült, mert még mindig a kérdésén agyaltam, így hát elvágódtam vele együtt a földre. Fel is szisszentem, de az jobban aggasztott, hogy ő jól van-e egy ilyen esés után. Az mondjuk csak pillanatokkal később esett le, miféle pozícióban is vagyunk és… öhm, egy kicsikét zavarba is hozott, így ha engedte, kimásztam a lábai közül, így mászva végül rá. Oh, ebbe viszont bele sem gondoltam. Lepillantottam rá, majd kissé hozzásimultam öntudatlanul is.
- Szerencséd volt, nem figyeltem – Magyaráztam, majd nyeltem egy nagyot. – A kérdésre felelvén pedig, sokat gondolkozok a múltkori küldetésünk óta rajtad. Azon, hogy miért próbálkozol ennyire erősen… mikor én nem tudok mit nyújtani cserébe – Komolyan fürkésztem az arcát, a szemeit, miközben lefogtam lassan a csuklóit a földre. – Felesleges ezt csinálnod, Blackwell… - Tettem hozzá halkabban.