You can't ever get attached to anyone or anything..
To: Mr. Lest'
Az érzelmektől való félelem tartott távol attól, hogy valaha is megnyíljak... erre egyetlen... csak egyetlen pillanat, s romba dől több évnyi munka. Mindaz, amit szentül hittem, avagy megfogadtam a múltam egyik szegletében.. mindaz, amire építettem a téglákat, s felhúztam a falat... mindaz, ami ott volt nekem anno.. minden... -, minden eltűnt. Mintha sohasem létezett volna, mintha... nem próbálkoztam volna a kizárással, s nem nyomtam volna el... mintha... mintha mi?! Tényleg képes voltam hitet adni a mellé, miszerint ez örökké kitart, s hogy sosem ér el majd engem a szenvedés? Komolyan ekkora naiv voltam, s nem számoltam a későbbi következményekkel? Komolyan... komolyan itt vagyok még és hallgatom őt? Pontosan őt! Aki megoszt valamit, s cserébe.... ezt idézi elő.. ezt a borzadályt..? Pusztán csak az össze-vissza cikázó gondolatok tartották fent az épségem, s azt, hogy ne sodródjak az őrület szélére.. ezáltal készen állva arra, miként levessem magam a mélységbe. Könnyed lett volna, következmények nélküli... S amilyen erősen ellenkeztem az érzelmi áradat ellen, épp úgy engedtem magamba. Fájtak a szavak... a szavai... amik történtek. Olyan volt, mint egy rémálom, amelyből nincs felébredés, vagy, mint egy valóságos pokol, amiből pedig nincs menekvés. Minden szó, minden hang, minden mozdulat... bennem voltak, kinyilvánultak, s már csak egy könnycsepp hiányzott a tetőfokhoz. Nem, nem és nem! Nem, nem, nem és nem! Nem, nem, nem, nem és akkor sem! Üvölteni akartam; szimplán vele, vagy csak a magam hevében, miként tudomásra hozzam a nem tetszésem, de a torkomra nem jött hang.. Elveszetten léptem hátrébb... hátrébb a sötétségbe. - Együtt élni velük? Hallod te Önmagad? A szavaidat... s azt, amit mondasz? - Értetlenül ráztam a fejem. - Hogy... hogy lehetne már ezekkel együtt...? - Tovább ráztam, ahogy végül lehajtva, felsóhajtottam. - Lehetetlen... amiatt, mert felemészt, ha engedsz neki... s ha egyszer engedsz, akkor sosem űzöd ki. Örökre beléd ivódik, mint egy átkozott billog... - Mondtam ki az első szót, amely eszembe jutott. - ...tudod te milyen, amikor a forró vas lenyomatot hagy a bőrön? Amikor az életed miszlikekre hullik, cafatokra, s te csak azt hallod, ahogy üvölt? - Nyomatékosan beszéltem, sokkal mélyebben nyomva meg a szavakat. Tudatosítani akartam benne, hogy mégis... mégis mit beszél? Ezt én... én nem tudom elfogadni. - Vagy csak... égett már valaha a bőröd a lángok martalékában? Az a meleg... az a kimondhatatlan hő, s ahogy a hús leolvad a bőrödről... - Mélyen lezártam a szemeimet, ahogy nagyot nyeltem. Csak végy egy levegőt... Csak szívd magadba, kérlek.. Hisz' nincs semmi gond, látod?! Minden a lehető legnagyobb rendben van! - A sebzése, bár nem halálos és nem is bénító jellegű, de mégis.. igen erős fájdalmat generáló. - Figyeltem őt, s egyúttal a tőrt. - Tehát vegyük a természetfeletti fajokat, miként megvágod akármelyiket, vagy csak szimplán beleszúrod az eszközt.. olyan elviselhetetlen fájdalmi küszöböt generál az elméjében, amit egyszerűen.. nem bír ki, sőt nem is tud felfogni. Tehát legyen valaki... akárki, akármilyen tűrőképességű, mindig van egy felsőbb fok, amit ez... ez a drága tőr egyszerűen csak meglép. Elhiheted nekem azt, miként nagyon hatásos. S még démonok ellen is tökéletes. - Mosolyodtam el sejtelmesen, ahogy részleteztem neki a képességet, de a varázsigéről egy szót sem mondtam. Hogyan lehetne különleges e fegyver, ha lelővőm az alkotását? Vagy hogyan lehetne izgalmas a használat, ha szóról szóra fújja a szöveget? Na ugye?! Sehogy.. Ezzel most azt akarja mondani, miszerint én az vagyok? Egy baromi nagy egoista? Komolyan?! Inkább megráztam a fejem, és nem fűztem hozzá semmit. Jobbnak tűnt befogni a számat, s egy szót sem kinyögni.. Valahogy értelmetlen lett volna vitába bonyolódni.. Tekintve a helyzetünk... a szavaim.. a tettem... Majdnem... majdnem megöltem, és ő még ilyenekről beszél? Megnyílás? Érzés? Történet? - Pontosan ez az, Isaac, ebbe nem lehet... - Tettem hozzá leheletnyi halksággal, ahogy a tekintetem a messzeségbe révedt. Emlékek ezrei sodortak magukkal, elkapva és tova repítve a végtelenségbe... a szenvedésbe.. s ekként a gyötrelembe. Nem bírtam, miszerint a szívem felfokozott üteme, kiakarta szakítani magát a tüdőmből, s hogy a lelkem, könyörögve kaparta a bensőm falát...; „Engedj...” - S végül össze is roppant, nem de?! - Csak ennyit tettem hozzá, s ez inkább volt kijelentés, mintsem kérdés. Tudtam, hogy így van... velem megtörtént. A teher apróvá préselt, s ő ezer örömmel morzsolt szét... ő, aki az apám volt, s ő, aki a másik oldalon az anyámnak mondhatta magát. Aztán meghaltak... s mindenki más is meghalt. Mindenki... hiszen, ki velem érintkezik, az halott, nem igaz? „De az...” - Már épp mondtam volna válaszként, de már háttal álltam. Készen állva a távozásra, s arra, hogy itt hagyjam. Könnyű lett volna kimenni azon az ajtón.. csak egy lendítés, de a lábaim nem vittek oda, s az ujjaim nem érinthették a kilincset. Utánam jött, elkapta a karom, s ezzel egy rövid időre azt is elfelejtettem, aki vagyok. Kezdő szavai... a mondat maga.. Meglepetten bámultam az íriszeibe tükrébe. Mégis... miért? Megőrült? Eddig ő sem akarta ezt, hisz' mindannyiunk elől rejtőzködött, s most... most pont nekem megnyílik, mesél, és azt akarja, hogy maradjak? Miért? - Isaac... - Döntöttem oldalra finoman a fejem, fürkészőn veszve el sötét tekintetében. - ...mit akarsz ezzel? Miért csinálod ezt? - Halk voltam, mégis lényegre törő. - Eddig kerültél... mindenkit, mint Én. Eddig nem akartál mesélni, s főként nem a szülői hátteredről, s most.. most mi lett más? - Hátrébb léptem, s ezzel elengedhetett. - Megakarsz halni? Mondd, hogy nem így... - Egy pillanatra törődés hallatszott a hangomból, aggodalom.. mintha... hasonlóak voltunk, de... - Mondanám, hogy legyen, avagy, miként szintúgy mesélek neked... de... akit közel engedek magamhoz, az meghal. Akit megérintek mélyebben; meghal. Érted? Meghal! S én nem akarom, hogy csatlakozz a táborba, rendben? Csak... csak engedj... engedd ezt el, és... és nem kell egymással törődnünk. Nem kell meghalnod, s nem kell miattam tönkremenned. - Fájdalom, bűn, elengedés... ezeket adtam elő. Őszinte voltam, túlságosan is, s ez zavart... Újabbat léptem.. aztán... Mintha elvágnák a gondolkozás fogalmát.. Mintha nem volnék józan a saját fejemben.. Mintha csak megőrültem volna végérvényesen... Hirtelen léptem vissza, gyorsan, de határozottan. Pontosan elé, ahogy mindenféle érv nélkül -, átöleltem. - Sajnálom. - Suttogtam, halkan rebegve, ahogy szorosabban karoltam magamhoz. S az elmém kikapcsolt.. Én pedig valahogy úgy nézhettem ki, miután ez leesett, hogy.... „Ez most mégis mi a fene?!”
Olyan szavak, avagy éppenséggel mondatok hagyták el az ajkait, amiket én magam is kimondhattam volna. Átéreztem. Elnyomni, mélyen elzárni az érzéseket, a múltat, s nem gondolni rá. Valami ilyesmit műveltem én is évek óta. Jobbnak láttam így, mert azzal, hogy így tettem, teret engedtem magamnak és a jelennek. De a múlt folyton visszajárt kísérteni. Hol így, hol úgy, de a képembe vágta, hogy „a-a, nem feledhetsz el végleg, a nyomodban vagyok, Isaac!”. Sóhajtottam egy aprót, azon gondolkodva, mit is mondhatnék neki. - Talán, még ha meg is tudna igézni egy vámpír… az utolsó pillanatban visszafordulnál. – Jegyeztem meg halkabban. – A múltunk a részünk, bármennyire is fájó. Az, ami történt, minden egyes történés… meghatároz minket, Blair. Ha nem emlékeznénk rájuk, nem lehetnék azok, akik vagyunk. S ezt te is pontosan tudod. Egyetlen egy megoldás van, méghozzá az, hogy együtt élünk minden teherrel, ami a vállunkat nyomja. – Vagy talán, ezeket a terheket megosztjuk másokkal, hogy könnyebb legyen. De nem, erre talán még nem vagyunk egyiken sem felkészülve. Vagy talán mégis. Én… talán már kész voltam rá. Felvontam a szemöldökömet, s halványan mosolyogtam rá, szavakat keresgélve. - Esetlegesen kérhetném mindkét választ? Elsőnek azt, mit tud, majd a hozzátartozó varázsige teljes szövegét. Kérlek, Blair… ha már kaptam tőled egy ilyen kidolgozott fegyvert, szeretném a lehető legjobban kihasználni. – Forgattam meg újra a kezeim közt. Nehéz beszélni magunkról, hiszen olyankor sebezhetővé válunk. Olyan felületeket mutatunk a másiknak, amit felhasználhat ellenünk. Fájhat. Mégis megtesszük, avagy próbálunk nyitni, mert hiszünk. Én hiszek. Most, ebben a pillanatban hiszek valamiben és ezért… beszélek. Hogy hiába-e vagy sem, az nem most fog kiderülni. Idővel válaszokat kapok. A halk szavát hallottam ugyan, de valamiért nem reagáltam rá. Nem véletlenül volt halk. Nem akarta éreztetni a szánalmát, nem akarta tetézni az így is borzalmas szituációt. Aztán magasztalni kezdett, amit sehova sem tudtam tenni. - Önbizalom ide vagy oda… nem vagyok és nem is voltam soha egy egoista alak. – Hiszen sosem volt rá úgymond „lehetőségem”. Sosem voltam elszállva magamtól, sosem értékelt senki, sosem… sosem. Kissé megtörten bámultam a földre, aztán igyekeztem összeszedni magam, de az nem segített sokat, hogy tovább beszéltünk róla. Viszont ezt a kockázatot vállaltam, mikor beszélni kezdtem, nem igaz? Blairre emeltem a tekintetemet. - Bárcsak képes lennék elfogadni… beletörődni. – Suttogtam halkan, majd ahogy tovább beszélt, a megtört lelkem kissé szilárdulni kezdett, közben újabb morzsát kaptam Blairből. Ha soha nem lett volna hasonló helyzetben, mint én magam, nem beszélhetett volna ennyire… „szakszerűen” róla, nem? A Sors gúnyos játéka lehetett ez, hiszen nagyon is kezdett úgy tűnni, nem csak jellemünkben vagyunk néhol hasonlóak, hanem a történetünkben is vannak átfedések. - Pontosan, Blair… a szó legszorosabb értelmében veri beléd… tettekkel, s szavakkal; élvezvén, hogy megtörhet a végletekig. A markában tart, s érezteti, hogy bármikor összeroppanthat téged. – Folytattam a gondolatmenetet, majd mély levegőt vettem. Valahogy egész lelkem, s némileg a testem is remegni kezdett. Minden porcikám jól emlékezett azokra a pillanatokra, mikor apám bántott, s az, hogy beszéltem róla, felidézte az érzéseket bennem; a testemen… a hegek is, mintha frissek lettek volna, égtek, fájtak. Az elmém ezt játszotta velem, legalábbis. Nyilvánvalóan volt abban is igazság, amit ő mondott, mégis kötöttem az ebet a karóhoz. Nem akartam többé gyengeségként gondolni minderre. Elég volt abból, hogy a múltam elől menekülök és bujkálok, s homokba dugom a fejem. Évek óta apámhoz sem mentem haza, holott… tudtam, hogy hol van. De nem mertem elé állni, hiszen tudtam, hogy nem várna tárt karokkal. Csak a gyilkost látná bennem továbbra is, s erre nem voltam egyáltalán vevő. Nem akartam hallani. Újra és újra és újra… - Nem gyengeség, Blair… - Suttogtam, miközben kezem ökölbe szorult lassan. Aztán láttam, hogy tesz egy újabb lépést. Azaz, még egy lépéssel távolabb került tőlem. Érezhetően menekült. Hagytam, hogy végigmondja, hagytam, hogy a saját igazát hajtogassa. Aztán utána léptem, a tőrt elrakva, majd elkaptam a karját. - Először is, nem hagyom, hogy elmenj. – Kezdtem bele, bár fogalmam sem volt a folytatásról. Nem tudtam, hogyan hassak rá. Azt sem tudtam, mit akarok pontosan elérni nála. Voltaképpen semmit sem tudtam és ez ijesztő volt. – Blair… Reagan Blair. A gyengeség arra való, hogy felülkerekedj rajta. S az ember társa arra való, hogy segítsen ebben… - Fogalmaztam meg végül, miközben a tekintetébe fúrtam a sajátomat. Nem hagyhattam elmenni, hogy egyedül küzdjön meg a saját démonjaival. Hiszen ez következett volna. Ezért támadt rám, ezért próbált eltávolodni, szinte ellökve magától. Még én sem tudtam megbirkózni a saját sötét árnyaimmal, de látva, hogy ő miken megy keresztül, pontosan tudtam, hogy ő sem képes rá. Egyedül nem. A segítő kezemet nyújtottam felé, de nem volt semmi garancia rá, hogy elfogadja. S talán, ha újból megpróbálna szavakkal, vagy netán tettekkel ellökni magától, nem tehetnék már semmit. Ám a tehetetlenség érzése olykor a legrosszabb… és legkínzóbb. Nem vettem le a tekintetemet róla, s ha rám figyelt, akkor láthatta, hogy szemeim őszinteséget sugároznak. Azt, hogy itt vagyok; vele.
You can't ever get attached to anyone or anything..
To: Mr. Lest'
Csak arra tudtam gondolni, miként a kezemben fellobbant az öngyújtó lángja, hogy aztán a földre hullva, s a benzinnel párosulva, berobbantson, sőt felégessen mindent. Mindent, aminek felesleges léteznie. Nem akartam emlékezni, képeket és hangokat hallva a múltamon derengeni.. oly' annyira könnyűnek tűnt feledni. S most itt állok, pontosan ott, ahonnan indultam. Azért gyújtottam fel a családi házunkat, miként kiverjem a fejemből az emlékezet bódulatát. Hiszen az egésznek a közepén voltam, ahogy a falak lebomlottak, s a tűz elnyelt. Egy pillanatig bennem volt az, miszerint meghalhatok, ezáltal csatlakozva a többiekhez, de aztán... valami más lett. Elengedtem a fájó pillanatok ezreit, s kiiktattam belülről önmagam, bár még éreztem... próbáltam mások felé nyitni, hagyni azt, hogy a jó dolgok csak úgy keresztezzék a sorsomat. Viszont egy nap... egyetlen alkalomkor.. meghalt... meghalt az a nő, aki... aki a megváltást jelentette. Azóta pedig kerülöm az embereket, s ezzel együtt a kötődést. Egy ideig frankón ment, s erre.... erre pont most omlik össze a fejem felett. Mégis miért? Nincs elég sebem, amelyet elszenvedtem már? Avagy nincs elég... elég magányos órám? - Csak elakarom nyomni, mélyen magamba zárva, mintsem régen.. - A hangom remegett, s a tekintetembe fájdalom villant. Egyetlen pillanat, s összeszedve önmagam, ismét érzéstelen voltam. - ..olyan egyszerű nem gondolni rá. - Suttogtam, lehajtva a fejem. - De... most, felvet a düh, kikészít a harag, s legszívesebben darabokra szaggatnék minden egyes szálat. S bár megtudna idézni egy vámpír, bárcsak... kitörölhetné ezt a végtelen ürességet. - Egyetlen percre beszélek, mélyebben is talán, mint kellene. Ez pedig megrémít. Ugyanis, nem volna szabad hagynom, miszerint eluralkodjon rajtam, s hogy kimondjam ezeket. Nem, nem és nem... Mélyen a hajamba futtatom az ujjaimat, ahogy hátra simítom a tincseket. Gyűlölöm ezt az érzést.. Azt, amikor... tehetetlen vagy, s csak vársz a megváltásra. - Pontosabban mi érdekel: a varázsige teljes szövege, avagy, hogy mit is tud a tőr? - Húztam egy kicsit az agyát, ahogy elmosolyodtam félszegen. Láttam rajta, miképpen érdekli, s ekként többet szeretne tudni... éppen ezért is várakoztattam meg a válasszal. Talán még úgymond, kicsit jól is esett szórakozni vele, s apropó: aki kíváncsi, az hamar megöregszik, nem de? Gonosz voltam vele, főként ezzel a kérdéssel, vagy legalábbis nagyon eltúloztam.. de tűnhetett ez úgy is, miszerint nem tudom mire céloz. - Oh.. - Komolyan figyeltem, és csak pislogva vettem tudomásul, hogy megmutatott nekem egy mély heget; egy egykoron elszenvedett sebet.. - Sajnálom.. - Nagyon halk voltam, számolva azzal is, miszerint nem hallja meg. S nyilván nem kér a sajnálatból, meg a szánalomból, így... jobb is volna, ha meg sem hallja. Úgy egyszerűbb volna palástolni az érzéseket, amelyek mélyen bennem leledzenek. - Lebecsülöd magad, Lest', sőt kifejezetten szerény vagy! - Döntöm oldalra a fejem. - Légy egoistább... vagy csak legyen szimplán önbizalmad, hisz' azzal senkinek sem ártasz. - Fogalmaztam meg egy általam vallott nézetet, amivel az égvilágon nem bánthat senkit. S ehhez úgymond semmi sem kell: sem pénz, sem energia, sem fegyver... csak a gondolatirány megváltoztatása, s annak a ténynek a felismerése, miszerint ő egy remek személy. - Ne, kérlek ilyet ne kívánj. Hisz' ez nem a Te hibád, sosem lesz az.. Csak... fogadd el. Mást nem tehetsz, nem igaz? - Lehajtottam a fejem egy pillanatra, majd újult erővel néztem rá. - S tudom, tudom, milyen az, amikor.... annyiszor hallasz valamit, miként a végére már te magad is elhiszed. Hiszen.. oly' sokszor mondja, beléd veri szinte... - Sóhajtottam. Nem csinálhatom ezt... Nem lehetek gyenge... Nem, nem, nem lehetek az... - Viszont mélyen tartva, nem kell kiejteni az ajkadon. - Töprengtem el. - Nem kell felidézned, hogy fájjon, nem kell könnyeket ejtened, s önmagad okolnod.. - Nagyot nyelve léptem hátrébb. - Gyengeség... az, hogy érzünk. Gyengeség szeretni, mert úgy is elveszik tőlünk... Gyengeség emlékezni, mert... megőrjítő. Gyengeség... igen, az... - Ezzel biztattam magam, ahogy még egy lépést hátráltam. - Ennek már késő, Lest'... - Ingattam a fejemet, s következett még egy lépés. - Sajnálom, de ez az.... ez nem erősít, ez megöl... s ami megöl, az már nem hoz vissza. - Suttogtam, elfordulva tőle, s ettől az egésztől. Készen álltam arra, hogy lelépjek, de a lábam nem vitt erre. Nem tudtam sem lépni, sem felé nézni... Féltem távozni, hisz', akkor elvesztem az utolsó esélyemet.. de rettegtem attól is, hogy beszéljek, hiszen... nem bírnám el a fájdalommal járó terhet. Ez a kettősség játszott szerepet a bensőmben... s ez volt az, ami marta a lelkem felületét... Döntenem kell... vagy megyek, vagy maradok, avagy.... netán ő áll elém, s kér meg rá?
Bólintottam egy aprót, hisz igaza volt. A múlt egy olyan dolog, amit nem véletlenül rejtünk ajtók mögé. Zárt ajtók mögé. De néha muszáj kinyitni azt… csak tudni kell, mikor jön el a megfelelő idő rá. S persze, a megfelelő személynek kell beszélni. Nem csak úgy, akárkinek, aki netán felhasználja ellened – már ha olyan a múltad. Néhol megszólaltam volna, közbevágva, hogy elmondjam a véleményem, de aztán hagytam, hogy beszéljen. Csakis ő. A gondolatai… az érzései. Mikor visszakérdezett, felvontam az egyik szemöldökömet is. - Nem szabad hagynod, hogy felemésszen. Tudom, hogy ez nehéz… igaz, még csak fogalmam sincs arról, miféle terheket cipelsz, de elhiheted, hogy nekem is van a vállamon elég súly. Engem is fel tudna emészteni valami, de nem engedhetem meg ezt magamnak. – Nyeltem egy nagyot. Egyre nagyobb késztetés volt bennem az iránt, hogy beszéljek neki. Meséljek. Magamról. Viszont, Blairre visszatérve… örültem, hogy csepegtetett némi információt magáról. Mégha nem is konkrét dolgokat mondott, mégis lett egyfajta képem róla. A szekrényhez ment, én magam pedig utána pillantottam. Aztán odaadta nekem a tőrt, amire egyáltalán nem számítottam. De komolyan, miért adja ezt nekem? Mire fel? Halványan rámosolyogtam a válaszra. Aztán kérdőn néztem rá. - Varázslattal? Erről kérhetnék valamiféle felvilágosítást? – Kérdeztem, miközben végül lenéztem a tőrre. A markomban tartottam a fegyvert, s végül… beszéltem. Röviden és tömören, de mertem beszélni magamról. Nyilván nem az volt a célom vele, hogy ezután ő is meséljen nekem, habár nem bántam volna. - Bántott. – Szabad kezemmel félrehúztam a nyakamnál az inget. Egy mélyebb vágás, illetve… nos, heg látszódott. Láthatta már, de nem tudhatta, mikor és hol szereztem. – Ez is az ő műve. – Azt, hogy hogyan történt, nem mondtam el, hiszen tovább beszélt és inkább az ő szavaira koncentráltam. Meglepett minden egyes szó, amit kiejtett a száján, kezdve azzal, hogy jó vagyok, egészen addig, hogy... felnéz rám. Ez nekem teljességgel új volt. Kissé talán értetlenül pislogtam rá, majd a kezére, mellyel a mellkasomra mutatott. - Valaki másra kellene felnézned, nem pedig rám… én nem érdemlem meg, hogy amolyan „példakép” figura legyek a számodra, vagy más számára. - Kezdtem bele halkan, majd újból ránéztem. - Igazából, Blair, ha sokáig hall valamit az ember, sőt, úgy nő fel, hogy egy gyilkosnak van titulálva és úgyis bánnak vele, elhiszi. Nehéz kiverni a fejemből azt, hogy valójában semmit sem tettem, mégis engem gyűlöl... Nem tettem semmit, egyszerűen csak… megszülettem. Anyám szó szerint az életét adta értem, pedig sosem kértem meg erre. – Mély levegőt vettem, s szabad kezemmel a hajamba túrtam. Tudtam, ha beszélni kezdek, elöntenek majd az érzések és ez most… fájt. Nem akartam az anyámra gondolni, aki miattam halott. – Bárcsak én haltam volna meg, míg ő… életben maradt volna. – Tettem hozzá halkabban, szinte suttogva, a földet bámulva. Aztán igyekeztem inkább visszarázódni. Nem gondolkodni. A falig hátráltam viszont, aminek neki is dőltem. A tőrre csúsztattam a másik kezemet is, megérintve a pengéjét. Éles volt. Mély levegőt véve emeltem a tekintetemet Blairre. - Igazság szerint mindketten tudjuk, hogy a felszín alatt tartani ezeket a dolgokat is legalább olyan rossz, mint kimondani. – Jegyeztem meg, miközben az arcát vizslattam. - Szerinted gyengeség az, hogy most mertem beszélni neked, Blair? – Kérdeztem némi… éllel a hangomban. – Ne fordíts hátat. – Kértem. Nem követeltem, nem volt parancsoló sem a hangom. – Erőt adhatnánk egymásnak. Nem kell, hogy ez… ez az egész gyengeség legyen. – Mutattam rá, majd magamra a tőrrel, hisz az volt a kezemben.
You can't ever get attached to anyone or anything..
To: Mr. Lest'
A tetteink meghatározóak, hiszen minden egyes lépésünk befolyásolja a másik személlyel kialakított kapcsolatunkat. Egyet előrébb, avagy kettőt hátrébb elv alapján működünk, s hiába minden ellenzés, ha ez.. ez sokkal mélyebbnek ígérkező kecsegtetés. Ahogy a történések tova sodornak minket az áramlattal, s ahogy egyre inkább közelebb kerülünk ehhez a ponthoz... ugyan meglepő, de... de, mintha kialakulna egyféle bensőségesebb viszony közöttünk. Mindannak ellenére, miként igyekszünk palástolni valónk igazi sérelmét. Azt a fájdalmat, amelyet a magány okoz. Azt a szenvedést, amit a múlt képe derengett fel. S azt a pusztítást, amiből sosem volt kiút. Az, s ahogyan... döntünk, ítél meg. Nem mások adják a jellemünk, nem ők határozzák meg az egész életünk, hanem mi. Mi magunk... ahogy beszélünk, cselekszünk, s ítélkezünk. Az, amit tettem... arra nincs bocsánat. S hiába... hiába mondja azt, hogy nincs gond, ha egyszer.... a saját társamra szegeztem azt a nyamvadt fegyvert! Meg is ölhettem volna, az Istenit! S ő csak... ő... elnézi nekem? Nem mentség az, hogy az elmeállapotom nem beszámítható, ahogy nem is indok, miképpen jelenleg gyötrődöm. Ez mind... mind egy olyan dolog, amelyet nem kellene éreznem, s amiket nem engedhetnék a felszínre. S tessék! Apám... az, ahogy velem bánt, amiket felém célzott, s ahogy... ahogy... A saját testvéreim, az anyám... s majdan ő. Mindenkim meghalt. Nem maradt mellettem senki, csak egy üres ház... a társaim leléptek, s akivel érintkezek... vagy csak közelebb merészkedek hozzá érzelmileg, meghal. Eltávozik az élők sorából, mert egy gyenge.... sőt labilis vadbarom vagyok. S bármennyire is nem akarok érezni, avagy letagadom a tényt -, épp az ellenkezője igaz. Minden döntés fáj, minden pillanat kínzó, s minden lélegzet átkozott... - Senki sem akarja felfedni a múlt dolgait, Lest'... - Nézek komolyan rá, a szemeit fürkészve. - ...ez egy sérülékeny pont. Pontosan olyan, mintha a lelkedben vájkálnának, ezernyi tűvel, késekkel... egy szóval: kínoznának. - Pillantok félre, ahogy megrázom a fejemet. - Vagy csak jobb elnyomni, és egész mélyre zárni, hét lakattal, miként sose kísértsen újra... s ez... ez egy rossz taktika. Hisz', látod engem, hogy gyötör? Majd felemészt, s ez... ez az, ami megöl. - Nyelek egy nagyobbat, s csodálkozom magamon. Ezeket kimondtam? Mégis... mégis mi a fenét szívtam most? A fejemet ingatva néztem, miként a fegyverért indult. Igen, ez jó taktikai elv a váltásra.. Figyelem őt, ahogy elmondom a szavakat, s átadom a tőrt. Meglepem vele. Talán nem számított rá, s igazából én sem, de... ez megtörtént. Átadtam, indokok nélkül, rá fogva a bocsánatkérésre... de ez hazugság. Ennél jóval mélyebb volt az indokom. Talán az árulásom, a bűntudatom... a... - Igen, tökéletesen neked, máskülönben ki sem vettem volna a szekrényből. - Mosolyodom el halványan, ahogy a szemeit figyelem. - Tudom, tudom, már mondtad, de... ragaszkodom hozzá. - Makacskodtam egy sort, hogy végre vegye át, tegye el, és használja fel, mert az övé. - S ez... ez nem csak egy szimpla tőr. Ez több... Varázslattal van átitatva. Anno apám készíttette néhány boszorkánnyal. - Magyarázom félszegen, növelve benne a kíváncsiságot, s ezzel nem mondva erről többet. Érdekli? Kérdezzen... Küzdjön csak meg az információért.. Ugyanis, miként tartja is a mondás: "semmi sincs ingyen". Aztán elkomolyodik a hangulat kettőnk között, hisz' megoszt velem valami teljesen bizalmasat. Az előéletét... a családját. Meglepetten pislogok eleinte, aztán megdöbbenve hallgatom, hogy a sors... miféle közjátékot űz, mintha ugyanaz lenne a sztorink, csak más kivitelben. Én a testvéreimért.... ő az anyjáért. S miként ez leesik... rögtön rákapom a tekintetemet. - Bántott? - Kérdezek vissza, ahogy lezárom a szemeimet. - Az ilyen... nem apa. - Fújom ki a tüdőmben tartott levegőt. - Ne tekintsd annak, s ne higgy neki... mert téved. Te nem vagy gyilkos. Te egy jó ember vagy, Lest', s ezért is irigyellek, avagy nézek fel rád oly' annyira. Tudod, mi a helyes, mi a jó, és minden... minden csak itt dől el. - Mutattam a mellkasára, a szívére célozván. - A gondolatvitel helyes megállapítás, de a gyakorlatban... mesélni magunkról... jobban mondva magamról nektek, vagy Ti nekem... Szívesen meghallgatok bárkit, de vannak olyan dolgok, amik jobb, ha a felszín alatt maradnak. - Vallom be őszintén, ahogy felsóhajtok. - Nekem idő kell ehhez, s igen, amit láttál... az a múltam egyik sötét árnyalata volt. - Nézek a földre, nagyot nyelve. - Jobb, ha magamban tartom... Jobb, ha nem próbálunk egymásra hatni... mert ez gyengeség, nem? S a gyengeség az, ami a harc során kizökkent. Nekem... nekem ez nem kell. - Fordultam el tőle, túl sok volt ez... túl sok. S bár... bár megtehetném, hogy szintúgy nyitok, de.... de nem. Nem lehetek gyenge! S nem lehet senkihez sem közöm..
Tudtam, hogy nem volt szándékos tett, ami történt. Vagy ha nem is tudtam, éreztem. Láttam rajta. Nem volt önmaga, valami történt vele, s emiatt… emiatt volt az egész. Nem haragudtam rá egy pillanatig sem, holott megtehettem volna. Fegyvert fogott rám, a társára, s ez, mint olyan, megbocsáthatatlan tett. Mintha ellenem fordult volna. Megrendülhetett volna a belé vetett hitem, de… pont azért, mert nem engedtem sem őt, sem mást közel magamhoz, így nem volt minek megrendülnie. Bár az igazat megvallva, ez az egész helyzet, nem távolabb, sokkal inkább közelebb hozta őt hozzám. Miért? Eleinte magam sem tudtam megfogalmazni. - Tudom, Blair… tudom. – Válaszoltam gondolkodás nélkül, mikor szabadkozni kezdett. Aztán utána léptem. Nem hagyhattam elmenni, avagy lelépni. Hiszen ezt akarta… eltűnni. Valószínűleg szégyellte, amit tett. A válaszra szusszantam, majd halvány, némileg beletörődő, hm, inkább egyetértő mosoly jelent meg az ajkaimon. - Igaz. Miért osztanád meg? – Kérdeztem vissza halkan, majd a mosoly lassan eltűnt az arcomról. A fegyverért mentem, miközben a szavain rágódtam. – Én sem osztottam meg veletek semmit, ez is igaz. Talán mert nem éreztem úgy, hogy fontos lenne rólam bármit tudni… – Tettem hozzá merengve, majd a fegyvert visszanyújtva intéztem hozzá még néhány szót a tárgyat illetően, s a történtekre vonatkozóan. A válaszra viszont felvontam a szemöldököm. Nem ígérheti, huh? Azért ez nem pont a legbiztatóbb, amit hallhatok tőle. Figyeltem a mozdulatait, a fegyvert, majd a lépteit egészen a szekrényhez. Közben valamiféle megoldáson gondolkodtam. Minden, amiről beszéltünk, s amin gondolkodtam… az, hogy itt vagyunk együtt, vezetőkként, mégis teljesen különálló emberekként… ezen változtatnunk kellett. Kiépíteni a bizalmi kapcsolatot azért, hogy valóban számíthassunk egymásra. Talán ideje volna elkezdeni beszélni magunkról, huh? Még akkor is, ha nehéz. Még akkor is, ha… fáj. Hisz a múlt fáj. Viszont, ahogy visszaindult és nyitottam volna a számat, láttam nála valamit, így kérdőn néztem rá. Egyelőre nem beszéltem. Ő szólalt meg. Összehúztam a szemeimet, majd a tőrre pillantottam a kezében. Gyönyörűen kidolgozott fegyver volt, s bizonyosan értékes is… nem tudtam, miért vette elő, avagy mi a szándéka vele. Aztán ahogy felém nyújtotta és kimondta, enyhén szólva meglepődtem. Nekem akarja adni? Bocsánatkérésként? De hisz… - Biztos vagy ebben? Úgy értem, abban, hogy nekem akarod ezt adni… – A tőrért nyúltam, miközben folytattam. – Nem tartozol bocsánatkéréssel, Reagan Blair. – A szemeit fürkésztem. - Viszont… elfogadom. – Fogtam meg végül, s vettem magamhoz. Megforgattam a kezeim közt, megnézegettem, majd újra a férfira tekintettem. – Köszönöm. – Biztosra vettem, hogy használni fogom a harcok során. A tőrt kezdtem figyelni a kezemben, miközben lassan a markomba zártam. Ekkor kezdtem el beszélni végre arról, amiről nem rég akartam. Életemben azt hiszem, először arról, mi kísér életem kezdete óta. - Tudod, Blair… az én anyám meghalt, mikor születtem. – Kezdtem bele az életem meghatározó kis történetébe. – Apám pedig azóta is engem okol. Gyilkosnak tart… s úgy is bánt velem. Elítélt, bántott… megalázott. – Meséltem tovább, aztán lényegében rövidre is zártam ezt az egészet. Nem tudtam, vagy legalábbis jelen pillanatban nem akartam részletekbe menően mesélni. - Oké, ne gondold az, hogy azért mondtam el mindezt, mert azt várom, te is tégy így. – Jegyeztem meg, ahogy félrepillantottam. – Viszont… elgondolkodtatott a helyzet. Ha nem nyílunk meg egy kicsit egymásnak, ha nem tudunk többet egymásról… azzal csak szakadékot teremtünk egymás közt. S nekünk össze kellene fognunk. – Visszanéztem rá lassan.
You can't ever get attached to anyone or anything..
To: Mr. Lest'
A szakadék szélén állva, életre vagy halálra vártan... A sötétség legmélyén lapulva, s az érzelmek tengerével sodródva... A fény kiútját kutatva, avagy egy barlangban ragadva... Nincs visszaút, nincs menekvés, nincs felejtés.. Nem könnyíti meg semmi a helyzetet, s még az sem segít, miként észhez tértem. Egyszerűen ezekre a tettekre nincs bocsánat, s ha a sors ily' közveszélyes játékot űz velem, akkor... akkor legközelebb vajon mit teszek? Meghúzom a ravaszt és végzek vele? A saját társammal... az... az őrületem miatt? Mégis mi ütött belém? Elment a józan eszem? Vagy egyáltalán nincs is? Mi... mi ez? Mi van azzal, aki vagyok, s ami voltaképpen lenni akarok?! Az átkozott érzelmek... A fenébe is már velük! Minden csak róluk szól, s arról, ahogy belülről felemésztenek.. „Őrület...” Sosem gondoltam volna azt, miszerint eljutok erre a pontra, s miként egy szép napon majd olyasmit képzelek, ami nincs is előttem, avagy, amely lényegében nem valós. Erre tessék! A saját apámat... azt a személyt, aki... ne, félreértés ne essék, hisz' nem gyűlölöm őt, sőt a mai napig tisztelem. Olyan dolgokat tett, amelyek arra sarkaltak, hogy jobb ember legyek... jobb, mint, aki vagyok. De, ha felelevenítem... elfog... egyféle kétely. Tekintetbe véve, hogy nem volna büszke, s nem is éppen veregetne vállon, amiért az ellenséggel lepaktálok. Viszont... ezeknek a dolgoknak, így kellett történnie. Az eseményeknek ebbe az irányba volt muszáj haladniuk, az az abba, hogy változtassanak. Ugyanis.. nem vagyok az a naiv alak, aki anno... Lehet, szánalmas vagyok, amiért érzek, és gyenge, amiért engedek ennek a késztetésnek, de nem vagyok... sosem voltam ostoba. Tudom, ismerem a határt, s ezzel egyaránt meg is húzom. Kénytelen vagyok... - Sajnálom, Lest'... - Nem néztem rá, képtelen voltam. - Én... én nem akartam ezt... - A hangszínem némileg megremegett, ahogy hátráltam... hiszen elakartam tűnni. Ki ne akarna? Szégyelltem magam emiatt, s azért, mert a fegyvert... pontosan rászegeztem. Ha nem térek észhez, ha elkésem az időzítéssel, ha.... Nyugalom, Blair... nyugalom. Ez gyengeség... ezért őrülsz meg! Tehát nyomd el... Meglepetten pislogok, miként utánam lépve, finoman elkapja a karom. Ekkor nézek először az íriszeibe, s kicsit sem fedem el a csodálkozásomat. Mégis... mégis miért? Hisz az imént... - Te tudod a legjobban, hogy egyikünk sem beszél senkivel. - Válaszolom hosszas idő után. - Mindenki rejtegeti a maga kis életét, még te is... akkor miért osztanám meg? - Vonom fel a szemöldökömet, ahogy végül elenged, és a fegyverért megy. A gesztusa lehetne hízelgő, bár nem feledem azt, amiket mondott. Hogy mi... Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy biccentek, ezzel megköszönve az átnyújtott eszközt. Lassan veszem át tőle, mintha csak attól tartanék, miként ismételten bekattanok. - Ezt nem ígérhetem. - Villantok egy félmosolyt, ahogy próbálok hülyéskedni, de valahogy nem megy... Kettőt lépek hátrébb, mire megemelem a fegyvert a fal felé. Oké, nincs baja... vagyis a súlya tökéletesen pontos. Ezt követően sétálok a szekrényhez, s a helyére teszem, míg egy másik eszközt húzok ki. Egy gyönyörű markolatú tőrt... ami sokkal több annál, mintsem, aminek látszik. Bezárom a szekrényt, majd visszaindulok Lest'-hez. - Tudod, régen... imádtam ezt az eszközt. Könnyű, elegáns és praktikus... ugyanakkor halálosan éles... - Húztam végig az egyik ujjamat a pengén, így sértve meg kissé a bőröm felületét. - ...de aztán jött a kard, a stílusváltás, a fegyverek... a szakmám. Egyszóval... elhanyagoltam. - Állok meg pontosan előtte. - De azt hiszem, már nem kell ezt tennem. - Nyújtom felé. - Fogadd el a bocsánatkérésem gyanánt.. - Nézek őszinte sajnálattal a szemeibe. S csak remélni merem, miként nem utasítja el..
Valójában hazudtam, mikor azt mondtam, nem vagyok felelős sem érte, sem a többi tagért. Mindig is felelősnek éreztem magam értük, ahogy megannyi ember miatt. Ugyanakkor volt egyfajta önző magatartásom is, s ezáltal volt, hogy saját magamat mentettem… mikor tudtam, hogy vagy én, vagy valaki más, de mindenképpen meghal. Az emberben a túlélési ösztön elég erős tud lenni, rizikós helyzetekben, nem? De próbáltam leküzdeni ezt, amióta egyike lettem a vezetőknek. Nem hunyhattam szemet a társaim helyzete fölött. Nem mehettem el mellettük, mikor bajban voltak. Még akkor sem, ha voltaképpen semmit nem tudtam róluk, azon túl, hogy az Ötök testvériségéhez tartozunk – hiszen… ha jobban belegondolok, mindenki rejtegette önmagát, a múltját, egyszóval: mindent. Nem ismertük egymást. Ez pedig a legnagyobb hátrányunk volt. Felelős voltam minden tettemért. A lelkiismeretemért. Mindenért. Sóhajtottam egy nagyobbat, tudomásul véve, hogy nem igazán reagált a szavaimra. Érthető volt, talán túlságosan hevesen, kioktatón szóltam vissza, s ez nem volt az ínyére. A véleményünk, álláspontunk ütközött, s ezen a ponton túl, nos, hiába bizonygattuk volna a saját igazunkat. Teljesen feleslegesnek bizonyult volna. Viszont, ezzel ellentétben nem állt szándékomban feldühíteni. Mégis ezt láttam rajta. Dühöt. Pech. Nem szerettem volna én az élő boxzsákjává változni, de azt hiszem, ezzel a megállapítással elkéstem. Ugyanis a falhoz vágott. Nem számítottam rá, ezáltal védekezni sem tudtam. Szavakkal próbáltam rá hatni. Nem értettem semmit, s talán életemben először fordult meg a fejemben az, milyen jó lenne, ha a sajátos képességem nem az illúziókeltés volna, hanem mondjuk a gondolatolvasás. Miket meg nem tudhatnék ennek a férfinak a fejében vájkálva…? Talán érteném, miért esett nekem ilyen módon. Nem hozzám beszélt, ezzel már tisztában voltam, de akkor mégis… kihez? S miért? Hogyan? Azt az illetőt képzelte volna a helyembe? A szavaimmal értem el nála ezt? Hiába próbáltam félretolni a fegyvert, vagy épp elvenni tőle, hasztalan volt. - Miről beszélsz, Blair? – Láttam, ahogy megremeg a keze. Mintha saját magával küzdött volna. A belső démonjaival. Talán a vadászösztön az, ami kezdte átvenni fölötte az uralmat? A fegyverre pillantottam, újból farkasszemet nézve vele. A falhoz voltam szegezve, mint egy halálra váró elítélt. Nem tettem már semmit. Apró megérzés volt csupán az, hogy ennek a kis közjátéknak hamarosan vége lesz. Hittem a megérzésemben. S csak figyeltem. Meghaltam? Oh, hogy az az illető. Láttam, ahogy kitisztul a tekintete. Ekkor vettem csak egy mély lélegzetet, majd fújtam ki. Komolyan, már majdnem kezdtem aggódni a saját testi épségem miatt… Na jó, nem kell elhumorizálni ezt az amúgy halálosan komoly szituációt. - Reagan Blair. – Mivel hátrált, így tettem utána néhány lépést, mígnem finoman elkaptam a karját. Nem akartam bántani. Igyekeztem óvatos lenni, hiszen nem tudhattam, mikor történik megint valami… furcsaság. - Nem fogom megkérdezni, mi volt ez az előbb, de… - …mondjuk ki: meg akartam tudni. Nehéz volt nem faggatóznom. De már láttam, mit érek el azzal, ha a múltjában vájkálok. Haragot találhatok, válaszokat aligha. S nem is volt közöm hozzá, ugyebár. Nem volt jogom tudni róla… semmit. - …ha mégis beszélnél róla valakivel, én meghallgatlak. – Fejeztem be végül a mondatot, majd elengedve őt visszaléptem a fegyverhez, ami a földön hevert. Lehajoltam érte és megfogtam, majd bebiztosítottam, s újra Blair felé fordultam vele. Odanyújtottam neki. - Ezt pedig vissza is adnám. Remélem, nem kell újra farkasszemet néznem vele. – Jegyeztem meg egy halovány mosollyal az arcomon, ami hamar el is tűnt rólam. Az arcát, szemeit vizslattam, próbáltam összerakni ezt az egészet… de nem sikerült.
You can't ever get attached to anyone or anything..
To: Mr. Lest'
A szavak, amik elhagyták az ajkamat... A mondatok, amelyek könnyedséggel törtek utat a levegőben... S a tartalom, mi nem volt más, mintsem egy állítás.. Láttam, hogy miként hullanak el a társaink, s válnak az elenyészett rabjaivá, avagy, csak végig néztem az első sorból, miszerint hogyan is teszik tönkre önmaguk. Napról napra szörnyebb volt az állapotuk, egyesek pedig nem tudták feldolgozni, hogy az a bizonyos kényszer nem ég ki belőlük. Megőrültek. A gyilkolás szolgáivá váltak, s az utca kellős közepén képesek voltak mészárolni, ki tudja mennyi ártatlan civil ember előtt. Felfedve ezzel a kilétüket, a szervezetünket, s mindazt, amit titokban kellett volna lebonyolítanunk, s nem éppen a köznyilvánosság előtt megmutatnunk. Ott voltunk. Láttuk a saját szemeinkkel, mennyire káros a hatalma ennek a vacaknak, s mégis letagadja?! Van mersze azt mondani, hogy ez jó? S mi magunk nem ölünk ártatlanokat, avagy legalábbis ő nem? Mennyi embert kivégeztünk, levadásztunk, s megkínoztunk, csak azért, mert távozott, avagy, mert ezáltal az ellenségünkké vált. Ő ilyenkor hol a fenében lézengett?! Aludt valahol a sarokban kuporogva? Miként ezt javasolta nekem a szavaim alapján? S ha már ez ennyire olyan nagy ügy... akkor miért nem rohan a többiek elé? Miért nem teríti ki az asztalra, hogy egy kételkedő személy vagyok, aki kezd megőrülni, aki egyértelműen badarságokat hadovál, s aki jó maga egy idióta? Minden egyes mondatával szinte közelebb kerülök a kiboruláshoz, míg a kedvem szerint pedig.. üvöltenék. De a józanságom, az a cseppnyi is, amely még szikraként ég bennem, arra késztet, miként hallgassak. Megfogadva a tanácsát, nem szólok, egyetlen szó sem jön ki a torkomon. Csak lenyelem és eltűröm a sérelmeket. Felfedezem a mögöttes tartalmában a célzó jelzést, és ennek értelmében veszem fel azt a bizonyos távolságot. Tudom, hogy miket mondhatnék, mikkel érvelhetnék, de felesleges... miért folytassam tovább, ha nem hisz nekem, s mintsem egy ló szemellenzőt visel? Komolyan mondom, mintha a fal értelmesebb társaságnak bizonyulna... - „Én nem vagyok felelős sem érted, sem a többi tagért!” - Mintha egy tőrt döfnének a szívedbe, körülbelül olyan érzés, amikor az Öt vezető egyikéből az egyik társad ilyet mond... Akkor miért felelős.. önmagáért? Azért, hogy ő éljen, míg én meghaljak mellette a terepen? Hogyan bízza rá bárki is az életét? Vagy miért mentse meg akárki, ha ő ezt nem képes meglépni? Megráztam a fejem, ahogy elnyomtam magamban az érzelmeket. Nincs düh. Nem érezhetem.
Tökéletes ritmikával emelték meg a fegyvert, olyan összhangban dolgoztak, ami csodálatra méltó volt. De hát ikrek voltak... társak, testvérek és barátok. Jobban értették, s kedvelték egymást, mintsem engem valaha. Én voltam a kakukktojás, a nem kívánt harmadik betolakodó a háznál, aki a váratlanságával egészen elszomorította a helyzetet. Ugyanis a drága anyuka nem vadászhatott, megint beletelt kilenc hónapjába egy szülés, majdan egy apró csemete felnevelés. Kezdett megőrülni a bezárt falak között, míg a férje kint kóborolt a területen, veszélyesen élve. De aztán felnőttem. A bátyáim betöltötték a húszat, én pedig tíz éves voltam már kereken. Ez remek életkor, nem? Tehát ott voltam a fa mögött, s néztem, ahogy vadásznak. Többször is csináltam már ilyet, hisz' egy engedetlen kis komisz kölyök voltam. De hát, ki ne lenne az?! Vonzottak az újdonságok, az ismeretlen terep, és a szabályok áthágásának megkísérlései.. Elmosolyodtam, ahogy megöltek egy vámpírt, azzal nem számolva, hogy többen is vannak. Az egyik pedig... pontosan előttem volt -, oké, hazudtam, mert igazából a hátamnál állt. De mire észrevettem már késő volt, a fának szegezett, és a véremet akarta ontani, amikor is megpillantották a testvéreim. Cselekedtek, azon nyomban kilőttek egy karót, amely tiszta célzással szíven találta a lényt..
„Rea', naiv vagy...” A fejemben csengett a hangja, és ez borzasztóan idegesített. Aztán már nem csak hallottam őt, hanem láttam is, sőt még rá is szegeztem a pisztolyt. De... Lest', ő van ott és nem az apám. De hiába... Az elmém becsapott, és foglyul ejtett a múlt árnyalatában.. „Naiv vagy, ha azt hiszed, hogy ez jól sülhet el...” - Minden elsülhetett volna jól, ha... ha.... nem teszed ezt. - A hangom megremegett, ahogy erősebben fogtam a fegyvert, rásegítve a másik kezemmel is, miközben nem engedtem, hogy elszedje tőlem. Automatikusan léptem hátrébb ezzel egyaránt, ahogy mélyen fújtam ki a levegőt. - Tönkretetted az életem! „Valóban? S mi van veled, Reg? Minden egyes gyilkolásodról te magad tehetsz... Emlékezz már vissza! Mennyi ember könyörgött, hogy ne, kérlek, ne... de Te nem foglalkoztál vele. S mennyi egykori szeretted veszett el, csak azért, mert egy önző alak voltál. Tehát, te tehetsz erről! Te magad! Minden egyes ember, akihez csak közöd van... meghal, Rea'... S ez nem pusztán a Te hibád vajon?” - Nem, nem, és nem! - A falnak szegeztem őt, ahogy... leengedtem a fegyvert. - Nem létezel, meghaltál... - Ejtettem le a földre az eszközt. - ...már halott vagy! - Ezzel nyugtattam magam, ahogy kitisztult az egész... Úristen, Isaac! Ez... ez egész... kínos. Nem tudtam megszólalni, csak hátráltam. Hiszen... az, amit leműveltem... Az... ő... Egy őrült vagyok... Egy őrült...
Azt mondta, nem akar kihátrálni ebből, mégis minden szava tiltakozott az ellen, amiben benne voltunk nyakig mindketten. A szervezet. A vadászat. Habár élvezte is a vadászatot, hiszen látszott rajta, de valami mégsem hagyta nyugodni. Ezt próbálta megértetni velem, de… a véleményem szerint túlgondolta az egészet. Túlságosan a mögöttes tartalomra koncentrált, ami voltaképpen jelentéktelennek bizonyult a számomra. Néha felesleges a részletekkel foglalkozni, mikor a lényeg maga az összkép. Az, ami van. A jelen. Az, amit tennünk kell nap, mint nap. - Indok nélkül nem ölünk. Legalábbis én nem. – Blair szemeit fürkésztem, hogy kiolvashassak belőle bármit… bármit, amivel megérthetem, mi ez a lázadás, amit most tanúsít. De nem tudtam kivenni belőle semmit. – Átok? Vagy áldás. S ez tudod, mitől függ? Attól, hogyan állsz hozzá. Vagy hogy te hogyan is használod ki azt, amit kaptál. Az erő, a hatalom… amíg jó célokra használja az ember, sosem lehet átok, Blair. – Hangom úgy csengett, mint valami tanáré, de félreértés ne essék, nem akartam őt kioktatni. Ez pusztán a saját elméletem, a saját véleményem, az… álláspontom volt. - Igen, képes vagyok rá. Nyilván nem könnyű, hiszen az ösztön dolgozik bennem is, de le lehet küzdeni. Nekem is időbe telt, mire rájöttem, hogyan tudom kezelni. – Letekintettem magamra egy fél pillanatra, majd vissza rá. Igazság szerint az ösztön, a düh, a gyilkolási vágy folyton ott keringett bennem, a véremben. Mégsem szabadott engednem neki. Irányítanom kellett… nos, önmagamat. Nehéz, nagyon nehéz folyamat. Felnevettem viszont a szavaira. - Miért, te kényszerítettél bárkit arra, hogy legyen közénk való? Mert én nem. Senki fejéhez nem fogtam fegyvert, hogy márpediglen csatlakozzon a szervezethez. – Nevettem fel újra. A helyzet komikumán, ahogy elképzeltem ezt a jelenetet. Kényszerítés. Csak nekem jutnak ilyesfélék az eszembe? Fegyver, kötél, kínzási eszközök, módszerek… fenyegetés… nos, emlékeim szerint én egyik beavatott tagunkat sem kényszerítettem ilyen módok egyikén sem. - Felelősek csak a saját tetteinkért vagyunk. Én nem vagyok felelős sem érted, sem a többi tagért! – Itt már komoly voltam, a hangom szárazon csengett, s mosoly sem bujkált a szám sarkában. Nem akartam semmiféle terhet sem, amit a vállamra rakhat a szavaival. Felelősség, mi? Kell a fenének. Magamért felelek. Másért nem. Elég a múltam súlya, nem kell még a jelen terhe is. - A hatalom vonzott, tény és való. De nem azért, hogy teszem azt, elpusztítsam a világot és én legyek a főgonosz a történetben… engem nem ural semmi sem, Blair. S kérlek, fejezd be az értelmetlen elmélet gyártást, azt, hogy a fejedbe veszel mindenféle marhaságot. – Emeltem fel ezúttal a hangomat én magam is. Marionett bábu, huh? Kinek gondol Ő engem? Mégis kinek?! Hogy úgy ugrálok és táncolok, ahogy mások kérik tőlem? Inkább a sajátos kis küzdelmünkre koncentráltam, ahelyett, hogy tovább idegesítem magam azokon a szavakon, melyeket közölt velem. Az elmélete, ez az egész… Hagytam, hogy ellépjen tőlem, s én magam egy halvány, kérdő mosollyal néztem utána. Kíváncsi voltam, reagál-e egyáltalán a kérdésemre, avagy sem. Reagált. Felnevettem. - Nem, tényleg nem tartozol beszámolóval. Bár ezek után nem is tagadhatod, hogy komoly dolog van a háttérben. – A mosolyom ekkorra már eltűnt. Nem akartam mások múltjával úgymond szórakozni, hiszen tudtam, milyen, mikor komoly, sötét dolgokat cipel magával az ember. S nem tudhattam, az ő múltja mit rejt. Nem akartam ezáltal belegázolni sem semmibe. A kérdésre meglepődtem, ám esélyem sem volt reagálni rá. A falhoz vágott, mire fájdalmasan szisszentem. - Oké, haver, nyugodj le! Csak egy ártatlan kérdés volt csupán, te pedig máris… - Pislogtam. Mintha nem is hozzám beszélt volna, vagy… megőrültem? Most egyáltalán mi baja van? - Blair? – Kérdeztem halkan, összehúzott szemekkel, miközben próbáltam rájönni, mi történik pontosan. – Mi nem igaz? – Aztán ahogy rám szegezte a fegyvert, az ereimben nem tagadom, egy pillanatra igencsak megfagyott a vér. Mi a fene? Kínomban viszont felnevettem. - Rendben van, Blair, megértettem, nem faggatlak tovább. Most pedig, hagyd abba ezt a színi előadást és tedd le azt… - Farkasszemet néztem a fegyverrel, miközben lassan felemeltem a kezem, hogy félretoljam a képemből a csodafegyvert, amivel két pillanat alatt szétlőhetné a fejem. - Nem akarod te ezt megtenni, nem igaz? – Kérdeztem halkabban, majd megpróbáltam megfogni, s kicsavarni a kezéből a fegyvert. Nem tudtam megítélni, hogy Blair szórakozik-e vagy sem, így nem bíztam abban sem, hogy magától lerakja a fegyvert és abbahagyja ezt az egészet. Cselekednem kellett, védenem a saját életemet. Ha sikerült kicsavarnom a fegyvert a kezéből, akkor én szegeztem ezúttal rá.
You can't ever get attached to anyone or anything..
To: Mr. Lest'
Jó, vagy rossz.. Ez nem ugyan mindegy már?! Ebben a világban a döntéseink határoznak meg, s minden egyes lépésünkben van egy ramaty pont, amely akár egyetlen kimondott mondatban is meglapulhat, hisz' ember vagyok az Istenért! Tévedhetek, mint bárki más, nem? Lélegzek, választok, s élek... De ez egyszer... ebben az adott pillanatban igazam van. Helyesek az állításaim, hisz' bizonyítékok ezrei támasztják alá. Ölünk... és van, hogy nemcsak azokat a bizonyos lényeket, hanem embereket is. Igen, beismerem, halandókat is gyilkolok, amitől egyáltalán nem vagyok különb. Ez a munkám, ez a foglalkozásom, s ugyanezt teszi megannyi másik személy is. Túlélés. Erről szólnak mostanában a feltételek. Ezen környezetben kénytelenek vagyunk megtalálni a számunkra legideálisabb helyzetet, azt a pontot, vagy pozíciót, ami egésszé tesz minket. S igen, sok ártatlan hal meg, de megannyi öldösi is egymást. Tehát az emberek nem bűntelenek, nem tudjuk kik ők, ahogy az adott természetfeletti fejébe sem láttunk bele. Mégis... igyekszünk a legegyszerűbb ponton dönteni. Harcolunk, küzdünk, s bemocskoljuk a kezünket... A vér... a rétege... az állaga... az egész lelkünk.. Helyes az, amit csinálunk? - Nem akarok kihátrálni ebből az egészből, oké? - Szegeztem neki a választ, pontosan fogalmazva meg. - Mert az olyanok megérdemlik a halált, akik ártanak, másokat bántanak, de az olyanok... akik megszületnek, azoknak miért kell meghalniuk minden indok nélkül? A tagjaink... ez az egész szervezet arra épül, hogy vadászösztön. S ez a késztetés nem szűnik, csak kiváltani lehet. Vagy több éves háttéri tapasztalattal, vagy egy bizonyos képesség adottságával. Mással nem megy... ez egy átok. - Ráztam meg a fejemet zavartan. El kell hinnie, muszáj... muszáj tudnia és látnia azt, amit én tudok. Nem élhet vakon, nem követhet egy rohadt eszmét, csak mert helyesnek véli, s közben meg lehet, hogy helytelen. - Ezzel azt akarod mondani, hogy képes vagy megkímélni az életüket, ha kell? - Vonom fel a szemöldököm, ahogy kérdőn figyelem. Próbálok olvasni benne, de olyan megfejthetetlen személyiség. Bonyolult, és zárkózott, akárcsak én.. Ennek ellenére, kénytelen vagyok minden egyes idegszálammal koncentrálni arra, miszerint tudjam azt, hogy mi is jár a gondolataiban. Tehát... volt, akinek megkímélte a sorsát csak úgy simán? S nem feszélyezi őt annyira ez az átkozott kényszer? Szóval ez azt jelentené, hogy.... van remény, esély... Mások is lehetnek akár, akikre nem hat ilyen felfokozottan, ami... ami jó jel volna -, nagyon is jó. - De miért nem érted meg? - Pillantottam félre. - Ez egy megrögzült átok, Lest'! S hiába a szabad akarat... Hány olyan emberrel találkoztunk már... helyesbítek: vadásszal... akikre rákényszerítettük, hogy legyenek a tagjaink? Szerinted, ha ezeket nem tettük volna meg, akkor itt lennénk? Pontosan ennél tartanánk, mint most? Nos nem! - Hangszínemben érződött a düh, a harag és a mélyen lévő feszültség. - Tehát igen, itt tartunk, számtalan emberrel, akiket toboroztunk, ha jobban tetszik! Egyeseket vonzott a hatalom, és nem éppen a vadászati előny.. szóval bűnösök vagyunk. Felelősek, azért, mert elhullanak, avagy, hogy meghalnak. Érted?! - A tekintettem teljesen rideggé válik, ahogy hátrébb lépek. - Te is a hatalommal járó lehetőségért jöttél, és sokan mások is szinte. - Néztem fel a mennyezetre, majd vissza rá. - S biztos vagy te ebben? Mert, ha hiszel a kardnak, vagy ennek az egész eszmének, s ráadásként még titokban talán ural is a vágy... akkor az vagy.. akkor egy dróton rángatott marionett bábu vagy, drága cimbi'! - Mondtam ki számára a nyilvánvaló elméletemet, s ezzel nem lepleztem azt sem, hogy nem hiszek ebben az egészben. Megadta a kezdési lehetőséget, így éltem is vele. Támadtam. Egyetlen ütés, amelyet tökéletesen leszerelt, míg a másik kezével felém célzott. Még épp időben mozdultam ahhoz, hogy kivédjem, ám a szavai... kizökkentettek egy félpillanatnyi időre. Elhajoltam az újabb ütésétől, ám nem hagyta annyiban, terelt. Vajon mit akarhat? Egyre közelebb jött, és ez vészjóslóvá vált. Aztán a következő másodpercben már el is tűnt, a hátam mögött van, s ezzel egyaránt hátracsavarta a karomat. Rántottam egyet a pozíción, de mindhiába, magához húzott. Suttogott, s a mondandó... ez az egész -, nagyon nem tetszett. - Nem... - Erőteljesen léptem el tőle, ahogy elengedett. - ...nem tartozok neked beszámolóval! - Mutattam rá a mutatóujjammal, ahogy agresszívan fordultam felé. Nem tudtam kontrollálni a dühömet, azt a fajta haragot, amit a múlt vált ki belőlem -, a gyűlöletet. - Miért jó ez neked? - Egy gyors mozdulattal szegeztem a közeli falhoz, így a háta neki csapódhatott erősebben is a kelleténél. - Miért teszed ezt?! - Üvöltöm, ahogy lökök rajta egyet, és hátrébb lépek. - Nem, nem, nem... nem hiszek neked! - Igazából már nem is hozzá beszélek... „Pedig hihetnél, nézd meg... a tetteid... most is a saját társadat bántod..” Az apám hangja... - Ez nem igaz.. - Nyúlok a hátamnál lévő fegyverért, miként rászegezem. „Oh, azt hiszed, hogy megölhetsz? Ez édes...” Isaac Lestrange helyett az apámat látom, s pontosan ezért is oldom ki a fegyvert, ahogy a ravaszra teszem az ujjamat. Készen állok... Készen arra, hogy megöljem a saját apámat..
Nem volnánk jobbak tőlük? Még én magam sem hittem el, amit Blair mondott. Lehetséges, hogy az erőnk az, ami, hogy hatalommal ruházott fel minket egy vacak kard, melyről semmit nem tudunk az ég adta egy világon… de… azért nem alacsonyítanám le magunkat a természetfelettiek szintjére. Felvont szemöldökkel hallgattam hát végig minden egyes szavát. - Úgy beszélsz, mintha arra vágynál, hogy egy sarokban, füledet-farkadat behúzva akarnád leélni az életed, s elmenni azok mellett, akik a segítségedet várják, vagy becsukni a szemed, mikor azt látod, hogy egy vámpír az orrod előtt gyilkol. – Persze tudtam, hogy nem ezt akarja, mégis olyan érdekesen beszélt önmagáról, s rólam, avagy magáról a szervezetről… hogy muszáj volt bizonyos módon a visszájára fordítanom. Azt akartam, hogy gondolkozzon. - Ártatlanokat a magam részéről nem ölök. Az ösztön bár erős bennünk, de meg lehet tanulni kezelni. – Jegyeztem meg egy fokkal halkabban. Volt már, hogy életben hagytam egy természetfelettit. Nem ártott senkinek, s látott rajta, hogy próbálja úgy élni az életét, hogy senkinek se ártson vele. Szinte emberi volt. S hagytam elmenni. Ám tudtam, hogyha újra találkozunk és egy másik arcát mutatja majd felém; példának okáért a kegyetlenebbik arcát, akkor gondolkodás nélkül megölöm. A további gondolatmenetére vettem egy mély levegőt, amit lassacskán fújtam csak ki. - Először is, Blair, nem erőszak a csatlakozás. Senkit sem kényszerítünk arra, hogy beálljon közénk. Nem kérünk senkit arra, hogy önként vállalja a beavatási szertartást, vagy a vele járó gondokat. Nem mi döntünk, érted? Ők. Egyedül mi vagyunk úgymond a kiválasztottak, vezetőként. – Aprót rándítottam a vállamon. – Nekem nem volt beleszólásom abba, hogy csatlakozok-e vagy sem. Neked sem volt. A kard döntött. Bár, belegondolva, mondhattunk volna nemet. Fogalmam sincs, mi lett volna annak a következménye… - Pillantottam félre. – De meg sem fordult a fejemben az, hogy ellentmondjak. Túlságosan vonzott az, amit kínált. Az erő, a hatalom, amit a kezembe kaptam ahhoz, hogy segíthessek. Pontosan. Ezért csatlakoztam. – Újból a férfira tekintettem. – Nem vagyok egy báb. Minden tettemnek az ura vagyok. – Összehúztam a szemeimet, ahogy továbbra is őt figyeltem. Én egy pillanatra sem emeltem meg a hangom, ő viszont egyre dühösebbnek érződött a beszélgetésünk alatt. Őszintén, nem is hittem, hogy hangos szóváltásig eljutunk, pedig számolhattam volna vele. Hiszen láttam rajta a feszültséget, a dühöt, amit a boxzsákon igyekezett levezetni. Nos, az élettelen tárgy helyett idesétáltam én, s most rajtam kívánja levezetni…? A ruhámra tett megjegyzésére már nem reagáltam. Engem nem zavart ez a stílus, maga az ing, tehát nem volt további beszélnivaló róla. Inkább a kiválasztott boxzsák felé fordultam, s ütöttem párat, mígnem tudomásul kellett vennem, hogy a sérülésem komolyabb, mint hittem. Aztán jött Blair ötlete, amire azonnal ráharaptam. Bár már magam sem tudom, miért. Felvettem vele szemben az alapállást. Szavaira csak bólintottam, ám nem támadtam; meghagytam neki a kezdés jogát. Ahogy támadt, rögtön mozdultam és kivédtem az ép kezemmel, míg a másikkal én ütöttem felé. - Na és… te pontosan miért nem utasítottad el az erőt? Azaz, ezt az egészet. – Újabbat ütöttem felé, egyre közeledve hozzá, szinte terelve minden lépését. Aztán hirtelen tértem ki előle, s léptem mögé, hogy a karját elkapva hátracsavarjam. Kivédhette, de ha nem tette, akkor közelebb rántottam magamhoz. - Biztosan van valami a múltadban, ami arra sarkallt, hogy csatlakozz… igazam van? – Suttogtam szinte. – Mindannyiunknak megvan a maga története. Nem hiába vagyunk itt. Még akkor is, ha egyikünk sem beszél róla. – S azzal elengedtem (már ha eddig a fogságomat élvezte) és ezzel egy időben hátrébb is léptem, védekező állásba állva.
Kezdőlap
••• 
