Csak a fejem csóváltam a válaszán. Tudtam, hogy nem rossz szándék vezérelte, de a hozzáállása akkor is sértő volt. - Pontosan ez a szexizmus definíciója. - De ha magától nem akarta belátni, nem erőlködtem. A kérdésre lopva felpillantottam rá. Őszintén szólva nem az iránytű tartott ébren, de mikor ébren voltam, akkor tény és való, hogy foglalkoztatott a rejtélye. Hiába vittem el Rosiához, csak annyit tudott mondani, amit már nagyjából sejtettem. Viszont adott néhány jó tippet, hogy merre nyomozhatnék tovább, így nem tűnt olyan elveszettnek a dolog. Ám ameddig semmit sem tudtam biztosra, addig nem akartam félinformációkkal fárasztani Isaacet. Majd ha lesz kézzelfogható eredmény, azt úgyis neki mutatom meg elsőként, hisz a többiek még nem is tudtak semmit a dologról. Egy kicsit rosszul éreztem magam emiatt.
- Nem. Vagyis igen. Mármint, nyilván aggaszt a dolog, persze, de ma csak szimplán nem tudok aludni. Telihold lehet, vagy valami. - Meg akartam kérdezni, ő miért van ébren, de valamiért úgy éreztem, nem kaptam volna rá egyenes választ, így inkább az ütésekre koncentráltam. Jól esett kiadni az elmúlt időszakban felgyülemlett stresszt.
- De, a te gondjaid pontosan az én gondjaim is. Ezt jelenti Egynek lenni az Ötből. - Múltkor elmagyarázta, hogy nem ért egyet ezzel a felfogásommal, de nem akartam engedni belőle. Ha nem érzi kölcsönösnek a dolgot, az én terheimet nem kell magára vállalnia. Van olyan része az életemnek, amit egyikükkel sem osztanék meg szívesen, pusztán csak azért, mert azzal veszélybe sodornék valakit, aki fontos nekem - minden másban viszont rájuk támaszkodom. Legalábbis igyekszem. Mostanában valahogy nehéz.
- Közterületen készült a kép. Ha panaszod van, keresd fel az ügyvédem. - hecceltem széles mosollyal, mely halványodott kissé, ahogy közelebb kerültünk egymáshoz. Megnyalta a száját, mire jobbnak láttam, ha faképnél hagyom, mielőtt még elszabadultak volna a hormonjaim és rávetettem volna magam a gyakorlótér közepén. Megint éreztem azt a különös vonzást, mint a motoron. Mintha valami láthatatlan erő húzott volna felé.
- Ugyan, ne vedd már ilyen komolyan! Ez csak gyakorlás. Fogadjunk, hogy a fiúkkal szoktatok gyakorolni.. - felvettem közben én is az alapállást. Pontosan ezért tartottam szexistának, mert ha Reget hajlandó dobálgatni, akkor csak azért, mert nő vagyok, velem ne kivételezzen. A vámpírok és a démonok sem fognak, tehát jobb edzésben lenni. Mély levegőt vettem, csitítottam a gondolataimat, hagytam, hogy tisztuljon kicsit a fejem, aztán Isaacnek lendültem. Először egy sima ütéssel próbálkoztam, amit ha kivédett, akkor megpróbáltam a gyomorszáján eltalálni. Ha ezt is kivédte, ha nem, hátrébb húzódtam utána egy fél lépést, hogy rámosolyoghassak. - Te miért nem tudsz aludni? - Isaac erősnek tűnt, annak a típusnak, aki különösebb edzésre sem szorult. Nem hittem, hogy a megnövekedett támadások miatt érezte szükségét annak, hogy ilyen későn edzzen... Valami zavarhatta, és kíváncsi voltam, mi.
Gondoltam, bevetem kicsit a vadászképességeimet és megmutatom neki, hogy feleslegesen aggódik értem, úgyhogy ismét nekilendültem, ám ütés helyett ezúttal ráléptem a combjára és felugrottam. Combommal körbefontam a nyakát és hátravágódtam vele. Az volt a célom, hogy mindketten elboruljunk a hátunkra úgy, hogy a combommal közben közrezárom és szorítom a fejét, természetesen nem túl erősen, csak hogy ne tudjon szabadulni - legalábbis ne könnyen.

Értetlenkedve pillantottam a cigarettára, majd a nőre. Oké, már múltkor is tett rá megjegyzést, hogy nem túl jó ötlet a dohányzás, meg káros és így tovább, de… hé, ez hozzám tartozik. 14 éves koromban gyújtottam rá először, vagy talán 13? Már nem is emlékszem rá pontosan. Vettem egy mély levegőt, majd ezután válaszoltam.
- Azt hiszem, üti egymást a kettő. Tehát olyan, mintha semmit nem csinálnék – Vontam alig láthatóan vállat.
A továbbiakra nem bírtam visszafojtani a nevetésemet. Ezt a méltatlankodást, vagy… nem is tudom, minek nevezzem, mit csinált.
- Nem vagyok szexista, csupán… ugyanmár, ne várd tőlem, hogy megüsselek, kérlek – Magyaráztam szelíd hangon, majd ahogy odajött ő is a zsákhoz, erősebben kezdtem fogni. Kissé komolyabbá váltam a szavakra, amiket kiejtett a száján.
- Aggaszt valami, Blackwell? Még mindig az… amit találtunk? – Utaltam az iránytűre, amibe a közös küldetésünk alatt futottunk bele. Ami engem illet, semmi nyomot nem találtam, semmiféle feljegyzést, hogy miként alkothatták meg úgy, hogy mi… voltaképpen védve voltunk elméletileg a varázslatoktól. Csakis arra tudtam gondolni, hogy van kiskapu. Vagy van valami jelenség, akármi, ami legyengíti azt a védőburkot, ami körülvesz minket.
Néhány ütés kapcsán erősebben kellett fognom a zsákot, de egy cseppet sem zavar. A kiszélesedő mosolyára felvontam a szemöldökömet, ahogy a válaszára végül felnevettem halkan. Nők.
- Az én terheim nem a Te terheid, Blackwell – Utaltam itt a „aki a te ellenséged, az az enyém is” féle kijelentésére. Persze jólesett a lelkemnek, hogy így állt hozzám, de… nem értettem, miért ilyen velem. Ahogy szinte átkarolta végül a zsákot és közelebb került hozzám, kissé megtorpantam.
- Ehhez a képhez sem adtam az engedélyemet… - Suttogtam szinte. Észrevettem, hogy az ajkaimat figyeli és elgondolkodtam egy pillanatra. Megnyaltam a szám szélét is… …de aztán hálát adtam az égnek, hogy elhúzódott. Lopva pillantottam utána, az ajkára, majd félre. Átkoztam magam. Mégis hogy a fenébe fordult meg a fejemben az, hogy én és ő…? Mármint, ez egyszerűen kizárt volt. Szinte meg sem hallottam a szavait, csak néhány pillanattal később. Meglepve, eleinte értetlenül figyeltem a nőt, majd elszakadtam a zsáktól, teljesen elengedve. Igazítottam a feltűrt ingujjamon, majd gondoltam egyet és levettem magamról; úgysem takart már túl sok mindent és teljesen beleizzadtam. Teljesen felesleges volt, hogy rajtam legyen. Ledobtam a padra, az üveg vizem mellé, majd így léptem a nő felé.
- Megadom a kezdés jogát, ha már mindenáron meg akarsz velem küzdeni, Blackwell – Nagyot nyeltem, majd felvettem az alapállást, így figyelve tovább őt, néhányszor végigmérve, követve az idomainak a vonalát.
Isaac, te tiszta idióta vagy. Korholtam magam, amiért úgy éreztem, megbabonázott egy nő.

Próbáltam beadni magamnak, hogy csak azért bámultam meg, mert érdekelt, egészséges-e, begyógyultak-e a sérülései és nem szerzett-e újakat, de valójában semmi mentségem nem volt arra, milyen éhséggel figyeltem a hasfalán legördülő izzadtságcseppeket. Megszólhattam volna, hogy nyitott ingben edzeni bűn, de én meg a sportmelltartóm úgy éreztem, jobb, ha csendben maradunk. Tekintetem nagy nehezen sikerült fókuszpontra rögzítenem a kezén, melyben még füstölgött a cigaretta. Nem bírtam mosoly nélkül hagyni, hogy még ilyenkor is a tüdejét roncsolja.
- A sport egészséges, a dohányzás káros... Akkor, ha a kettőt együtt csinálod, az milyen? - Őszinte érdeklődéssel kérdeztem, nem tudtam eldönteni ugyanis. Egyszerre tesz jót és rosszat a testével. Bár azt reméltem, most, hogy csatlakoztam, a cigarettát elnyomja majd - nem azért, mert zavart volna a füst, hanem mert lovagias típusnak ismertem, aki dacára a modern kornak és a hivatásának próbált mindig udvarias lenni. Velem, legalábbis. Szegény vámpírok ezt nem mondhatták el magukról.
- Ez! - Szóhoz sem jutottam a megjegyzése hallatán igazából, csak hápogva figyeltem, hogyan dobja ki a csikket. Igazam volt, mellesleg. - Ez az a szexista megjegyzés, ami miatt laposra foglak verni! - mutogattam rá, de a vigyoromból láthatta, hogy nem bántódtam meg. Épp ellenkezőleg, kelleőn feltüzelt, hogy megmutassam neki, hova dugja egész pontosan a "nem ütök gyenge nőt" mentalitását. Fájdalmas helyre fogja, ezt garantálhatom, de előbb be akartam melegíteni a zsákon, úgyhogy odaléptem, ha már felajánlotta, hogy tartja nekem.
- Jól vagyok. - feleltem, aztán belerúgtam egy erőset a zsákba. Rámosolyogtam, jelezve, jobban kell fognia, nem vagyok harmatszál. - Nem tudok aludni valamiért. Gondoltam, levezetem a felesleges energiáimat. - Újabbat rúgtam a zsákba, aztán megsoroztam egy-egy horoggal. Egy pillanatra megtorpantam az instagramos megjegyzése hallatán és a zsákról Isaacre néztem, kiszélesedő mosollyal, aztán folytattam a püfölést.
- Igen? Akkor jó. Jöjjenek csak. - tartottam egy szusszanásnyi szünetet két erős ütés között, és ismét rúgtam, ezúttal a másik lábammal. - Elintézem őket mind neked. Aki a te ellenséged, az az enyém is. - jegyeztem meg kissé szuszogva, aztán visszatértem az ütésekhez. Horgokat és egyeneseket váltogattam, ügyelve rá, hogy mindegyik precíz legyen és erős. Csak így volt értelme. Néhány sorozat után megfogtam mindkét kezemmel a zsákot, ahol Isaac fogta, az alatt, és közelebb vontam magamhoz, lazán átkarolva, hogy nekitámaszthassam a mellkasom egy pillanatra.
- Szerintem tök jó kép lett. Több közös képet kéne lőnünk. - A férfit fürkésztem, az arcát, a szemét, az ajkát. Csak a zsák volt köztünk, semmi más. Lassan elhúzódtam és az üres tér felé indultam, mutatóujjammal intve, csalogatva magam után. - Most pedig gyere szépen! Hadd mutassam meg, miért nem mondunk egy Blackwellnek soha olyat, hogy "nem ütök meg egy nőt"! Ch. Mintha azt hinnéd, hogy el tudsz egyáltalán találni... - Szándékosan cukkoltam, hogy érezze, nem komoly ereszdelahajamra gondoltam, hanem egy kis baráti gyakorlásra. A tér közepén megálltam, ott vártam rá, tovább hívogatva cserfes mosollyal, ha további buzdításra lett volna szüksége.

Nem mondhatnám, hogy felpörögtek az életemben az események, de a helyzet az volt, hogy kezdtek változni körülöttem a dolgok. Kezdve azt, hogy a falaim omladoztak a többiek irányába. Nem tudtam, hogy ennek mi lesz a vége, de én magam nem jósoltam ennek semmi jót. Pont ez volt az, ami annyira aggasztott. Mi van, ha csak szenvedni fog mellettem Blair? És Blackwell? Jó, nem mintha őt közel engedtem volna magamhoz, de az a vadászat… amikor utána kellett mennem és segítenem, majd hazahozott a motorján. Azok a percek vele… féltem. Féltem, hogyha még több időt töltök vele, akkor át tudja törni azt a falat, amit felhúztam magam elé. Azt hiszem, ez előbb-utóbb meg is fog történni, ha nem figyelek rá jobban.
Egy szál cigaretta lógott ki a számból, míg az ingem kigombolva lógott szinte rajtam. Már vagy egy órája edzettem, püföltem a boksz zsákot, kiadva minden indulatot és feszültséget. Már-már izzadtam is, de nem túlságosan érdekelt. Aztán elléptem a zsáktól egy erőteljesebb ütés után és kivettem a számból a cigit, persze, csak miután mélyen letüdőztem. A füstöt kifújva léptem az üveg vizemhez. Nem volt szokásom sokszor magammal hozni, de tudtam, hogy most hosszabb ideig fogok itt elidőzni. Gondolkodni akartam és…
Megütötte egy hang a fülemet. Méghozzá az, amikor kinyitják a gyakorlóterem ajtaját… egyből odapillantottam és kissé irónikusnak véltem, hogy aki besétált rajta, az nem volt más, mint Larissa Blackwell.
- Valaki nagyon szeret szórakozni velem odafentről… - Mormogtam magamnak, miközben fél kézzel letekertem a kupakot az üvegről, míg másik kezemben még ott díszelgett a cigaretta. A nőre emeltem a tekintetemet, s végigmértem lassan, majd normál hangerőn szólaltam meg.
- Szép estét, Blackwell – Akaratlanul is újra végigmértem, majd mélyen szívtam magamba a levegőt. Mi ez az öltözet? – Nem zavarsz – Bukott ki belőlem, bár két pillanattal később már átkoztam is magamat. Hagyhattam volna elsétálni és akkor minden biztosan jobb lett volna. Vagy elmehettem volna én is. De valójában nem akartam egyiket sem. Ittam néhány kortyot a vízből, majd leraktam vissza az üveget, a kupakot visszatekerve rá. Kissé felvontam a szemöldökömet az ötletre, miszerint…
- Nem ütök meg egy nőt, Blackwell. Még edzés címszó alatt sem, hacsak nem vámpír vagy egyéb természetfeletti mocsadékról van szó – Tettem hozzá egy mosolyfélével, majd elszívtam a cigarettámat és a csikket elnyomva kidobtam. Feltűrtem újra az ingujjamat és a boksz zsákhoz indultam.
A kérdésekre alig láthatóan vállat vontam, majd a zsákot megfogva elnéztem felé.
- Mint látod, jól vagyok… na és… te? – Kérdeztem vissza egy fokkal halkabban, őt fürkészve. Aztán beugrott valami, így jelentőségteljesebb pillantást vetettem rá. – Egyébként, az a fotó az Instagramon… muszáj volt? – Komolyan figyeltem, de aztán el is mosolyodtam egy szusszanással. – Nem kéne híresztelned, hogy velem barátkozol. A végén még az életedre törnek az ellenségeim, vagy ki tudja – Magyaráztam, majd a végén röviden fel is nevettem. Némileg csillogó tekintettel néztem Larát, magam sem tudtam, miért.

Nem számítottam rá, hogy más is lesz a gyakorlótéren rajtam kívül, lévén, elég későre járt már. Valahogy azonban nem kívántam sem a vacsorát, sem az alvást, így némi vergődés után arra jutottam, edzenem kell egy kicsit. Először az edzőtermet akartam megcélozni, aztán rájöttem, talán jót tenne, ha bemelegítésnek püfölném kicsit a bokszzsákot, így kötöttem ki a gyakorlótérnél, ahol, kisebb meglepetésemre már Isaac edzett. Nem számítottam társaságra, így térd alá érő, sztreccses nadrágomban és sportmelltartómban egy kicsit alulöltözöttnek éreztem magam. Az első reakcióm rögtön a mellkasomhoz is vezetett, amit azért furcsáltam, mert ennél azért kihívóbb ruhákban szoktam flangálni, tehát miért pont Isaac előtt jönnék zavarba? Talán a legutóbbi beszélgetésünk motoszkált még ott titkon a fejemben. Megdicsért, milyen gyönyörű vagyok, most meg ideállítok melltartóban, felcsatolt hajjal, hogy izzadjak egy sort előtte. Nem túl szexi.
- Öhm, szia! - Hamar túljutottam a pillanatnyi zavaromon és beljebb sétáltam, a zsákot szemelve ki magamnak. A kötést már előzöleg feltekertem a szobámban a kézfejemre. Arra jutottam magamban, hogy jobb is, ha Isaac itt van, legalább segíthet gyakorolni.
- Azt hittem, már mindenki alszik. Nem akarlak zavarni, elmegyek, ha szeretnéd. - Az ajtó felé böktem kedvesen mosolyogva. Tiszteletben akartam tartani a magánszféráját és azt, hogy esetleg ő is a gőzt szerette volna kiadni magából, egyedül, de ha megtűrte a társaságomat, akkor ledobtam a mobilomat, a törölközőmet és egy palack vizet a földre és közelebb sétáltam.
- Lenne kedved segíteni? Fognád a zsákot, míg ütök párat? Aztán, ha nem félsz, utána verekedhetnénk kicsit. - Nem akartam feltartani, ki tudja, milyen régóta edzett már itt. De ha benne volt, jól jött volna egy kis segítség és asszisztálás. Nem terveztem korán lefeküdni, Isaac pedig pont jó társaságnak tűnt, edzésben és gyakorlásban egyaránt.
- Na és mi újság? Hogy vagy? - dobtam fel egy hétköznapi témát is. A temetős eset óta nem nagyon beszéltünk, legalábbis nem maradtam vele így kettesben, úgyhogy tényleg érdekelt, mi van vele.

You can't ever get attached to anyone or anything..

Bárcsak egy pont után kimondhatóvá válna, miszerint vége. Elég ebből az őrületből, amely körbevesz minket, avagy csak abból, ami épp' lezajlik a szemeink előtt. De ily' könnyű sosem volt a létezés fogalma, s hiába is könyörögnénk megváltásért, sőt gyökeres kiiktatásért, ha minden szakaszban ott integet az újabb borzalom előszele. Rémségek, amik egyszerű módon tűnnek fel az álmunkban és egyaránt a valóságunkban. Gondolj csak bele; éled a mindennapi életed és mindaz, amitől félsz... - rettegsz -, megtörténik. A rémálom a realitás részévé alakul; feltűnik a teendőidben, a cselekedetekben, de még a vonásaid tükrében is. S most azt kérded; miért? Mintha erre tudható volna a válasz.. Pedig hidd el nekem, miszerint ezt még senki sem fejtette meg. Annyi biztos, hogy ez egyféle próbatétel, de minek vagy kinek... na az egy másik témakör. A tettek is okozhatják, a múltban elkövetett ezernyi hiba, amelyet palástolni óhajtunk. S ekként igen, előkerül az a kedves kis emlékként emlegetett dolog. Persze, olykor-olykor a "mi lett volna, ha..." sem maradhat ki a sorból. Tudod nem csak te vagy az, aki azt kívánja; bár ne úgy lenne; bár megváltoztatható volna. Sokszor rebegtem én is, éjszakákon át a párnába suttogva, azt remélve, miként egy nap jobb lesz. De a fenét..! Sosem lesz.. ugyanazzal kell szemközt állni nap, mint nap. A veszélyekkel, a kihívásokkal, s magával a kárhozattal.. Viszont ezen semmi sem segít; vagy túlélsz, vagy integess..
- Ha te jobban érzed magad attól, miszerint hamis képzetbe ringatod a személyed... - Bólintok rá hetykén. - ...legyen. - Vonok vállat, félrenézve. - Ámbár, míg neked és másoknak ilyen könnyen megy.... - Inkább nem is folytatom, hisz' nincs értelme. Miért tegyem? Sajnáltassam önmagam? Kérjek részvétet a tetteimért? Én öltem meg őket... s nem ők. Én és nem más! Pontosan ez az, amiért ennyire élénken jelenik meg... amiért majdnem megöltem őt is, mert az apámat láttam a helyébe. Nem, nem értem... miért nem elég nekem ennyi áldozat? Tán többet óhajtok elvenni? Szerintem épp' elegen vannak azok, akik ártatlan lélekként miattam lettek eltemetve. Pont annyian; rengetegen.. További megjegyzését hallgatva, csak csendesen figyelem. Ugyanolyan szinten bűnös a halálokért, mint én, de annyival könnyebben kezeli, miként már szinte irigykedem. Aprót bólintok a 'csak' szó elhangzása után. Nem várok tőle többet; sem kifejtést, sem magyarázatot. Tudom, tudom, erősködik. Mást akar hinni és ez így van jól. A lét rejtelmei.. -, s lám, ez a cím még ideillő is volna.
- Van, amiken egyszerűen nem tudunk... - Ingatom a fejem. - Vannak, amelyek örökre benned ragadnak, mint egy rossz kétely. - Húzom el a számat némileg. - Bár' mondhatnám, hogy csak ennyin múlik, de nem direkt ostorozom önmagam, ez.... ez annál jóval több. - Sóhajtok hangosan, ezzel zárva le ezt az egészet, hiszen valahogy felesleges tovább ragozni. Ő nem úgy látja, ahogy én és ez fordítva is igaz. Talán egy másik alkalommal.. egy másik időben; egy jó távoli létben; sikerülhet e felvetés, de most nem hiszem. Elkövetkezendő szavaira egy cinikus mosolyt villantok. Megbocsátás önmagam felé? Miért érzem azt, hogy a 'könnyebb kimondani, s a nehezebb megtenni' kategória ez? Mert tanácsnak remek, de a kivitelezés szempontjából katasztrófa. Mármint nálam tutira.
Nevetek egy sort a szavain, aztán biccentek felé. Valóban felesleges köröket róttunk le, hiszen félreértette a kezdeti kérdésemet, ekként meg azt hitte, hogy varázsigével működik, de nem. Ezt követően a szavai nyomán, vágok valami extrán érdekes fejet. - Most miért? - Értetlenkedek. - Csak egy apró seb, amit begyógyíthatunk. Nem kellene ennyire paráznod... - Pislogok rá néhányat. - Meg átéltem már rosszabbat is. - Fűzöm még hozzá félszegen, hátha sikerül meggyőzni. Persze, ebben nem reménykedek túlzottan. Csodák csodájára ellenkezik ezután.. Pedig a tettem, hogy majdnem... jogos a bocsánatkérés. Mégis miért nem hagyja? Zavarja? Egy ideig fürkészem, majd csak szimplán ráhagyom.
- Ebben nem hiszek, hiszen a tettek önmagukért beszélnek. - Vágom rá egyből. - S amíg nem ismersz eléggé... ne tégy előre elhamarkodott kijelentést. - Halkabban mondom a kelleténél. Ugyanis a vér a kezeimen.. s a lelkem, amely bűnös fekete lepelt visel.. Bármit megadnék azért, hogy enyhüljön a fájdalom, vagy egyáltalán ne érezzem ezt. De sajnos; nincsen a számomra kedvezmény.
- Ennyire kell neked egy orvos? - Hülyéskedek vele egy sort, sőt, ha igen, akkor vállalom. Mit számít itt nekem két munka, vagy három? Mind kell... amúgy is ezekből élek, ha csak nem éppen négy órát alszom. Azt nézve, kellemes lett a hangulat és egészen feloldódtunk így a végére mindketten. Meglepődök a hátamra helyezett keze nyomán, viszont ezt nem mutatom ki. Nem zavar, pusztán... szokatlan.
- Remek, remek... más nem is kaphat az italból; csak én. - Nevetve válaszolok a mondandójára, ahogy utána indulok a folyosók irányába. Mellette sétálok, felvéve a tempót, miközben hallgatom a kérdését, s majdan a vallomását. Aztán egy újabb csilingelő kacaj után, felelek is rá. - Még nem teszteltem túlságosan. - Ejtem ki, megérkezve az ajtója elé. Oh, s micsoda helyekre visz... csak ne értse ezt félre senki.

words: 802 ❖ Painkiller ❖ note: Irány a szoba! ❖ kredit

Fogalmam sem volt róla, hová tart ez a beszélgetés, vagy épp meddig fog fajulni. A szervezettel kapcsolatban nem tudtunk egyféle álláspontra jutni, de nem gondoltam, hogy ezzel bármiféle gond lenne. Ő régebb óta volt itt vadász, s mint olyan, tapasztaltabb is volt nálam. Talán neki volt igaza mindenben, nem pedig nekem. De azzal semmiképpen sem tudtam egyetérteni, miszerint mi ölnénk meg a tagokat – nem, hiszen maguktól csatlakoznak és ha valaki netán elbukik egy harc során, az nem… nem a mi hibánk. Felelősséggel tartozunk alapvetően a tagokért, ez így lenne helyes, de… a fenébe is. Túl sok teher volt már rajtam, ezt képtelen voltam magamra venni. Ezért is hárítottam annyiszor ezeket a mondatokat, s próbáltam meggyőzni a saját igazamról.
- Nem, Blair, komolyan… nem mi öljük meg őket. Nem mi, hiszen mi… ugyanúgy küzdünk az oldalukon, nem? Tudod, én sosem kérném, hogy bárki az életét adja értem. Sosem kértem. – Mégis megtörtént, kezdve a sort az anyámmal. Nem kértem a halálát, cserébe az életemért, de megkaptam. Talán ez az egész pont így működik. Nem kérünk semmit, de a sors úgyis elénk gördíti, amit nekünk szán. Legyen az akár akadály, vagy épp valami apró kis boldogság, valamiféle formában. Nyeltem egy nagyot a szavakra.
- Miattam is meghalt már nem egy ember. – Jegyeztem meg halkabban, komolyan fürkészve a szemeit. Idegesen néztem félre, majd némi gondolkodás után vissza. – Persze, hogy értem, Blair! Felfogom, amit mondasz, csak… - Mély levegőt vettem. Nem volt „csak”.  Kezdtem belátni mindazt, amit mondott. Illetve a bűntudat rajtam is elkezdett újra elhatalmasodni, pedig ez az, amit ki akartam zárni. Eddig tökéletesen elég volt, hogy a rémálmaimban kísértettek a bűneim, de most… most éreztem a terhet a vállamon.
- Nem akarsz. Ez a kulcs. – Ragadtam meg a mondandójából ezt a pár szót, miközben sóhajtottam. – Képes lennél túllépni, de inkább magadat okolod… - Folytattam a gondolatmenetet, majd félrepillantottam. – Én is pontosan ezt csinálom, néhány esettel kapcsolatban. – Hosszan elgondolkodtam volna ezen, de a továbbiakra újra ránéztem.
- Nem mondom, hogy ne legyen bűntudatod azok miatt, amik történtek… de… azt hiszem… a megbocsátás önmagad felé, néha nem rossz taktika. – Mondtam komolyan, s egyben ezt az egészet magamnak is címeztem. Persze, tanácsot adni, kimondani néhány szót egyszerűbb volt, mint úgyis cselekedni, avagy éppenséggel érezni.
A nevetésre oldotta az előbbi feszültséget és hálát adtam az égnek, hogy így volt. Mégis kíváncsian, érdeklődve figyeltem, mikor végre folytatta a magyarázatot. Erre viszont én is elnevettem magam.
- Tehát eddig a semmiért futottuk ezeket a köröket? Komolyan azt hittem, kell hozzá valami varázsige… de amúgy, belegondolva, teljesen logikus, hogy valójában nem kell. – Pillantottam a kezemben levő tőrre, de az ötletre, amit kiejtette a száján, egyből elkomolyodtam. Ránéztem.
- Ugye nem gondoltad ezt komolyan? – A tekintetébe fúrtam a sajátomat. – A társam vagy, nem foglak megsebezni egy ilyen erős fegyverrel. Viccből főleg nem. Vagyis, teszt-jelleggel. Nem. – Határozott voltam.
Hálás voltam, amiért az önbizalmammal kapcsolatban nem ejtettünk több szót. Persze, klassz lett volna, ha nem úgy állok magamhoz, ahogy… de ennek megvolt a maga oka.
- Nem, ez nem igaz. – A hangom gyengéd volt, mégis vitába szálltam ezáltal vele. Nem okoltam őt azért, ami történt. Nem érdekeltek a „mi lett volna, ha…” kezdetű dolgok. Nem ölt meg, nem igaz? Élek és virulok, azaz, egy ideig még nem szabadul meg tőlem a szervezet, bármennyire is meg akar. Pech.
- Mi van akkor, ha tévedsz, Blair? Mi van akkor, ha… ezúttal nem minden úgy van, ahogyan azt most, ebben a pillanatban gondolod? A dolgok változnak. Ahogyan mi is. – Mutattam rá, majd magamra, miközben magyaráztam. Folytattam volna, de jobbnak láttam, ha ezúttal nem teszem. Sok volt ez az egész így egyszerre. Léptünk egymás felé, s ez így volt jó, de ha most még közelebb próbálnék jutni, akkor nagy eséllyel ellökne magától. Főleg, ha magamból indulok ki.
Aztán meggyógyította a kezemet, amivel teljesen összezavart. Nem is tudtam először, miként reagáljak rá.
- Jó pénzért? Fizetek, ha leszel a személyes orvosom. – Jegyeztem meg halkan nevetve és visszabökve. Oké, ez a légkör már határozottan jobb volt, s jobban is tetszett, mint az a féle hangulat, ami nem rég ránk telepedett. De nem sokáig élvezhettem, ugyanis Blair maga tért vissza néhány mondat erejéig az imént történtekre. Nos, igen. Talán… talán. Ez a szó egyszerre volt reményteljes és ijesztő. Jelen esetben inkább az utóbbit éreztem, mintsem az előbbit. Ám nem akartam fancsali képet vágni, vagy éreztetni, hogy aggódom. De egyet biztosan tudtam: a vezetők közül Ő lett az első, s talán egyetlen, akinek megnyíltam és gyaníthatóan ez nem is fog változni.
A visszakérdezésére felnevettem és a hátára csúsztattam a kezemet.
- Oh, hát nem mindenkivel osztozok a minőségi whiskyn, Mr. Blair. Csak a kiváltságosokkal, mint… hmm… mint amilyen te magad vagy? – A szemem sarkából néztem rá, félig kijelentve, félig kérdezve a dolgot, mielőtt visszahúztam volna a kezemet. Ezek után a szobám felé vettem az irányt, hiszen azt a drága, finom, ízletes italt bizony ott rejtegettem mások elől.
- Mondd csak, mennyire bírod az alkoholt? – Kérdeztem gyanakodva, méregetve őt, miközben végigsétáltunk a szállásokhoz vezető folyosón. – Csak mert… én nem túl jól. – Vallottam be nevetve.

You can't ever get attached to anyone or anything..

Egyféle rémület fog el, miként előrébb lépünk a beszélgetésben. A téma, maga a tartalom, a mélysége... - mind-mind lehetne egy puszta téveszme, de nem. Ott tartunk, ahol, s úgy, ahogy; nyíltan vállalva fel érzelmeket, s kérdésekre kérdésekkel felelve. Voltaképpen egymást kérdőjelezzük meg, a másiknál jobban akarva tudni a helyzetet, de ez... ez lehetetlen. Attól, hogy van köztünk némi hasonlóság, vagy csak egy pont, ami miatt zárkózottak vagyunk -, még nem leszünk ugyanolyanok. Az értékrendszerünk ellentétes elveken alapszik, s ha számára valami fehér, akkor az nekem fekete. Sosem fogja megérteni; sosem. Nincs a helyzetemben, nem látja át azt... azt, amiket műveltem. Hisz'... megöltem a testvéreimet, mert egy idióta kölyök voltam, aki utánuk ment az erdőben. Megöltem őket; azzal, miszerint rám kellett koncentrálniuk és nem a feladatukra. Egyetlen pillanat volt csupán, s mindkettejükkel könnyűszerrel végzett. Miattam haltak meg a szüleim... mert képtelen voltam felvenni jobban az iramot -, teher voltam a számukra, s gyűlöltek, mivel elvettem a két... két fiúk.. Aztán voltak emberek, akiknek csak a puszta jelenlétemmel tönkretettem az életét. Volt, aki a képembe vágta, hogy vissza se jöjjek... rá se nézzek... felejtsem el. S volt olyan is, aki miattam... miattam lépte át a halál küszöbét. Jess... az egykori nyomozótársam és talán... talán vele véget is érhetett volna a sor, ha nem vagyok egy áruló. Ha időben szólok a többieknek, ha nem hallgatom el azt az apró információt, miként Zack Reed-nek segítségre van szüksége, akkor most... nem állnánk itt. Nem lenne egy újabb haláleset a számlámra vésve és nem lenne ennyi seb a lelkemen. De az idő nem változtatható meg, a múlt nem törölhető el, s az élet egy kegyetlen játszma.. Ha csak egyetlen dolgot kérhetnék; kitörölném magam a létezésből. S nem azért, mert oh' micsoda halálvágyam van, hanem amiatt, hogy mindazok, kik a túlvilágon bolyongnak, most köztünk járjanak. Éljenek, lélegezzenek, nevessenek... Előttük állt egy remek jövő, s én... én megfosztottam őket ettől. Elvettem tőlük önző módon mindent, s igen, most kellene egy szívtelen alakká válnom; elnyomva a múltképeit. De... nem megy. Túl sokan vannak a listán, s mindez egyetlen dologgal kezdődött; a születésemmel. Már, akkor teherként jöttem a világra. Akadályoztam anyánkat, a fivéreimet, az apámat... Egyáltalán szerettek engem? Gondoltak-e valaha úgy rám, mint családtag? Vagy csak az első pillanattól fogva egy gátló akadály voltam? Egy váratlan jövevény, akire úgy kellett tekinteni, mint egy... egy...
- Az, hogy küzdünk ellenük és az, hogy egy félseregnyi emberünket megöljük... - Egy pillanatra megállok, hogy mélyen szívjam magamba a levegőt. S egyaránt kell néhány másodperc, amíg újra beszédbe kezdek. - ...nem helyénvaló. Ezek a tagok... ezek az emberek... azért csatlakoztak, hogy harcoljanak, s nem azért, hogy az életüket adják értünk, vagy, miként felelőtlenül a terepre engedjük őket idő előtt. - Kissé megemelem a hangszínemet. - Nem meghalni jöttek, Isaac és ebben az a baj, hogy az én lelkemen... az enyémen már többek halála szárad. - A végére kissé megremeg a hangom, ahogy a fürtjeimbe túrok. - S ezen... ezen nem változtathatsz. Mondhatsz akármit, tehetsz bármit, de... de azok az emberek számítottak rám... ránk és meghaltak, érted? Felfogod ezt? - Nézek mélyen az íriszeibe, majd félre. - Nem, egyszerűen nem vagyok képes túllépni ezen.. Nem megy.. Nem akarok.. - Ingatom a fejemet egy ideig, nyomatékosítva, hogy sokkal mélyebb bennem az a bizonyos szakadék, mintsem azt.. elsőre gondolni lehetett. Talán egy nap... egy nap, majd a tetteimnek értéke lesz és nem fogok egy tömeggyilkosként gondolni magamra. De ma... ma ez másképp van. - Ha engem kérdezel és az iménti jelenetet is szemlére veszed, akkor... akkor engem nem csak az álmomban kísért. - Ejtek meg egy kósza vigyort, jót szórakozva a nyomorultságomon.
- Tudod... - Nevetem el magam röviden. - ...a varázsige a készítésére vonatkozik és nem pedig a használati útmutatójára. Az a tőr... - Bökök rá a tárgyra. - ...simán működik, sőt... akár most is. Ha akarod letesztelheted rajtam. - Jegyzem meg egy éllel komolyabban, ahogy egy pillanatig eltöprengek. Jó ötlet volt a részemről ez a kis közjáték? Nyelek egy nagyobbat, nem gondolva semmi rosszra. Végül is.... alig fáj, egy leheletnyi kis tűszúrás az egész. Oda se neki! Legyintsünk rá.. Az elkövetkezendőre csak bólintottam, hiszen nem kívántam vele vitába szállni. Ha ő úgy érzi, hogy nincs elég önbizalma... nos... akkor nincs. Majd teszek róla, hogy legyen és még talán egy nő is összejön neki a végén..
- Minden az én hibám. - Válaszolok halkan, némileg gondolkozva az eseten, ugyanis... magam elé képzeltem az apám, aki... akit megöltem. Miért is ne az én hibám volna? Hiszen... jogosan gyűlölhetne; majdnem lelőttem egy fegyverrel, csak mert kezdek megőrülni. Az a téboly a fejemben, az a jelenet előttem... s ha nem is tértem volna észhez?
- Egyszer egy napon majd megérted. - Fürkészem áthatóan a tekintetét. - Megérted, hogy az vagyok és nem fogsz ilyen közvetlenül állni előttem. - Suttogom elhalón, belefeledkezvén az önsajnálatomba. Bármennyire is nem akarok gyengének mutatkozni, mégis az vagyok. Minden lépés, minden szó, sőt maga cselekedet... csak ezt.. ezt sugallja. Ezt az egyet; gyengeség. Miért vagyok ennyire kinevethető, s egyszerre megvethető? Miért? Miért nem...? Megnyalom a kiszáradt szám szélét, majd nyelek egyet, ahogy a földre pillantok. Talán, talán nem ezt várta... De egyelőre nem szolgálhatok többel, nem csak egy csettintésre jön a bizalom, s még, ha bízok is... akkor sem árulom el a hátteremet. Senki sem tudja... -, senki sem tudhatja. S bár számára világos egy részlet, de ennyi... Több információ nincs és nem is lesz a későbbiekben. Vannak, amiket magammal viszek a sírba.
- Előre szólok... - Húzom egy széles mosolyra az ajkaimat. - ...hogy nem vagyok orvos. Viszont jó pénzért... - Kezdek el vele hülyéskedni, miként végül újból oldalba bököm. Kissé oldódik a feszültség így a végére, ami tök jó, sőt határozottan... haladás. Haladás? Igen, valami új dolog felé. Egyelőre pedig érjük be azzal, hogy... történt, ami, aztán meg a későbbiekben építkezhetünk ezen alapra. Megragadja a figyelmemet a 'talán' szó, de igen, igaza van. Idővel változnak a dolgok -, mindig változik. Egy aprót bólintok jelzésként, de csak ennyi... nem firtatom tovább és nem fűzök hozzá semmifajta megjegyzést. Hisz' nem vagyok lexikon, ahogy nem is kell mindig nekem győzni a szócsatákban.
- Nos... - Sóhajtok egyet megkönnyebbülten, s mire folytatnám a választ, addigra az újfent említett dologra leszek figyelmes. - ...határozottan jobban hangzik. - Mosolyodom el. - Sőt... várjunk! - Komolyodom el. - Hol van az az ital? Hol az a whisky? S miért is nem mondtad előbb? - A vállába ütök finoman és játékosan, míg ezt követően nevetésben török ki. Igen, most először az életemben önfeledten röhögök... valamin.. valamin, amit én mondtam.

words: 1078 ❖ I was here ❖ note: ❖ kredit

To: Mr. Blair

törékeny az emberi lét, nem de?

Az élet fájdalmas, s mint olyan, múlandó. Ám… valamiért nem rettentem vissza attól, hogy majdnem lelőtt. Ha most, ebben a pillanatban véget érne az életem, nem érdekelne. Hiszen sosem tartottam sokra magam és nem hinném, hogy ez bármikor változna a közeljövőben. Csak egy vadász vagyok, egy vezető, aki meg sem érdemli ezt a pozíciót… a halálommal csak nyerne mindenki, aki jelenleg itt van. Egy sokkal jobb vezetőre lenne szükség itt, helyettem. Akkor talán több esélye lenne a szervezetnek a természetfelettiek ellen, én… én kevés vagyok bármihez. Gyengén megráztam a gondolataimra a fejemet, majd újra a férfi szavaira kezdtem figyelni. Illetve a kérdésére. Hogyan megy nekem nap, mint nap ez az egész? Bűntudat és kételkedés, fájdalom…? A múltat nem zárhatjuk ki teljesen, s minden nap elkísérnek a hibáink. Viszont hiszem azt, hogy minden okkal történik, nem pedig anélkül. Félrepillantottam, majd egy keserű mosoly jelent meg az arcomon, míg végül visszanéztem rá.
- Szerinted nekem nincs bűntudatom? Nem érzem tehernek mindazt, amiket tettem vagy teszek? Életeket veszek el, s vannak áldozatok. De egyszerűen… muszáj tovább menni és csinálni. Elköteleztük magunkat, nem igaz? Az Ötök testvérisége arra hivatott, hogy küzdjön a gonosz lelkek ellen. S ez pedig… áldozatokkal jár. – Magyaráztam, bár ezzel nem hittem, hogy bármiféle választ tudtam neki adni. Együtt élek mindezekkel, még ha borzasztóan nehéz is. – Van, hogy álmaimban kísértenek azok az ártatlan arcok, akik miattam haltak meg. – Jegyeztem meg halkabban, miközben nyeltem egy nagyot. Rémálmok, melyekben apám is felbukkant olykor, hogy az arcomba vágja: „Gyilkos! Mindenkit megölsz, aki csak az utadba kerül. Őket is megölted. Ártatlanok voltak, Isaac! Ártatlanok, csakúgy, mint édesanyád! Gyilkos vagy…” Lehunytam hosszan a szemeimet, próbálva kiverni a fejemből apám szavait, majd megköszörültem a torkom. Az ajándékra kezdtem figyelni, melyet kaptam. A tőr. Meg fogom becsülni, abban Blair egészen biztos lehet.
- Mondd csak, hogyan használhatnám, ha nem tudom az igét? Vagy beugratós kérdés és valójában nem is kell hozzá varázsige? – Vontam fel a szemöldökömet egy mosollyal, így fürkészve őt, az arcát, hátha rátapintottam a lényegre. Azaz, le akartam olvasni az arcáról a választ. Makacsnak tűnt és húzta a dolgot, de valamiért nem zavart, sőt, csak még kíváncsibbá tett ezzel a hozzáállásával. Azt hiszem, tetszett, hogy egy új oldalát láthatom Blairnek, a vadász álarc mögött.
- Ugyan már. – Köhintettem egy aprót. Én és az önbizalom? Nem, sosem voltunk partnerek egymással. Sosem volt okom hinni magamban, hiszen… csak egy gyilkos vagyok. A szeretteim mind odalettek. Az anyám, vagy a húgom… Egy pillanatra engedtem, hogy visszakalandozzak újfent a múltba.
Aztán csak erre a férfira figyeltem, a szavaira, a tetteire, akiről egyre inkább azt gondoltam, hogy hasonló hozzám. Az életutunk nyilvánvalóan más, de az érzéseink, a lelkünk törtsége nagy eséllyel mutatott egyezést. Mindketten zárkózottak voltunk, egészen eddig a pillanatig, s milyen irónikus, hogy pont egymásnak kezdtünk megnyílni, nem de? Vagy talán pont ezért nevetséges az egész, hiszen két ilyen ember, mégis hogyan segíthetne egymásnak?! Talán sehogy. Talán illúzió csupán az egész, az, hogy a segítő kezemet nyújtom neki és ígéreteket rebegek ajkaimmal, s végül… végül majd semmit sem tehetek érte? Ezt nem akarom. Nem. Újabb embert nem terveztem elveszíteni, s ha már elindult köztünk valami, nem terveztem elengedni többé. Igen, ragaszkodás. A lehető legrosszabb tulajdonság a világon… mert ez törhet igazán össze.
Öleltem a karjaimmal, miközben a válaszára vártam. Sajnálja, de mit? Halványan megmosolyogtam a szavait.
- Nem haragszom. Nem a te hibád volt. – Suttogtam vissza neki, miközben szorosabban fonódtak köré a karjaim. Öleltem, most először. Ami azt illeti, jólesett ez a fajta közelség. Blair közelsége. Még ha a lelkét nem is értem el, úgy igazán, valami mégis csak történt, nem? Láttam a mozdulatát, így összehúztam a szemeimet, de nem, nem kérdeztem rá. Sejtettem, sőt, tudtam, hogy mit csinált. Megsimítottam gyengéden a hátát. Szerettem volna, ha elhiszi mindazt, amit mondok és jól megjegyzi, hogy igenis… itt vagyok és számíthat rám.
- Nem, Blair, nem vagy ártalmas és nem jobb nélküled. Ennek a csapatnak… nekem szükségem van rád. – Ejtettem ki a szavakat, át sem gondolva. Mondtam már, hogy hamar kötődöm? A szavaim most ezt tanúsították. – Nem vívhatom meg helyetted, ez pontosan így van. Ugyanakkor melletted lehetek és felsegíthetlek a földről, ha épp összetörnél. Mint… mint most. – Tettem hozzá halkan, nagyot nyelve, a szemeit fürkészve. Megszorítottam kissé a vállait, de a szavai némileg a szívembe martak. „Talán.” Szóval ez, ami most elindult köztünk, valójában nem is számít? Mindezek ellenére kimondtam, amit akartam. Törődni fogok vele és ebből nem engedtem.
- Tudom, Blair… - Keserűen mosolyogtam, csillogó szemekkel. Nem várhattam tőle, hogy két pillanat alatt többek legyünk, sőt, magamtól sem várhattam, de én az a fajta voltam mindig is, aki hamar képes volt mást a szívébe zárni. Csak ezt ritkán mutattam ki. Nagyon ritkán, hiszen bárki került közelebb hozzám, a szívemhez, az holtan végezte.
Lassan lecsúsztak róla a kezeim és mély levegőt vettem, aztán készültem volna hátrébb lépni egyet, jelezve, hogy megértettem mindent… azt, hogy időre lenne szüksége vagy a fene tudja. Nem akartam, hogy egy újabb teher legyek a számára és egy kis részem úgy érezte, most nekem kéne eltűnnöm. Csak épp a lábaim nem mozdultak. Ekkor ragadta meg a kezem, ami meglepett.
- Oh, hogy ez…? A legutóbbi akció során történt. – Motyogtam szinte megbánva, hogy megsérültem, de rendbe rakta egy varázslattal. Szinte zavarba hozott a törődése, hiszen ez az, nem? – Tudom, én csak… - Kezdtem bele, majd sóhajtottam egy nagyot, legyűrve a zavarom. – Köszönöm. – Valójában szándékosan nem gyógyítottam meg magam. Egy részem talán élvezi a fájdalmat, huh? Vagy talán csak úgy éreztem, megérdemlem, hogy szenvedjek egy kicsit. A bökésre megejtek egy mosolyt viszont, ahogy a szavakra is.
- Rendben. Idővel talán… változnak a dolgok. – Reméltem, hogy ez azt jelenti, miszerint barátokká is válhatunk. Megértettem, hogy időre van szüksége, ahogyan azt is tudtam, hogy nekem is. De az biztos, hogy egy pillanatra sem felejtem el mindazt, ami ma történt és nem, nem arra gondolok, hogy fegyvert fogott rám… azt el fogom felejteni. Hanem minden más vésődött bele az emlékezetembe, ami ezt követően történt. Azt, hogy változott valami. Falak omlottak le, s engedtük, hogy valami útnak induljon. Ahogy őt figyeltem, lassan teljesen elmosolyodtam.
- Mi lenne, ha folytatnánk az edzést? Ezúttal nem hagy cserben a sérült kezem sem. – Emeltem fel a nem rég még sérülten levő kezem, majd oldalra döntöttem a fejem. – Illetve, van egy jobb ötletem is. Megihatnánk valamit. – Javasoltam, miközben magam mellé engedtem a kezem. Talán jót tett volna némi alkohol, itt a nagy izgalmakra. - Van egy eldugott whiskym… ha érdekel. – Megbiccentettem a fejemet.

1064 words ••• I would change my ways ••• note:    ••• tags: #islair ••• kredit

You can't ever get attached to anyone or anything..

Bárcsak azt mondhatnám, hogy könnyű az élet, s ezáltal elfeledhetőek a történtek. De az iméntiek... maguk a tetteim... az, ahogy fegyvert fogtam rá.. sőt majdnem meg is húztam a ravaszt.. Nem tudom mire vélni, de.. egyszerre lehetne nosztalgikus és mégis elkeserítő a jelenség. Számításba véve, miszerint nem önszántamból okoztam, s észrevéve, miként rosszabbul is elsülhetett volna. Talán... talán sosem... egyáltalán ez valaha megbocsáthatóvá válik? S ha igen... miért akarná meglépni? Majdnem az életébe került ez a kis incidens, pusztán egyetlen egy pillanaton múlt az egész, míg ezek után képtelen lettem volna bele nézni a többiek szemébe. Hogyan magyarázhattam volna meg? Hogyan...? Az, hogy elvettem egy életet... mondhatni egy újabbat a sok közül.. nem, nem bírnám feldolgozni. Egyszerűen nem menne, tekintve Zack-et, a múltam, ezt... ezt az egészet. Miattam halnak meg... miattam, mert egy ostoba alak vagyok, aki folyton elszúrja, s aki állandóan megszívja. Ezt érdemlem: a büntetést, avagy magát az örökös bűnhődést.. - azokért, amiket tettem, s mindazokért, melyeket még tenni fogok. Igen... ez lenne az a pillanat, amikor azt mondom, miszerint élvezem, s oh... ezek kis semmiségek. Majd jön egy következő nap, egy ezerszer jobb, amelyet kezdhetek az elejétől, avagy, amelyben nincs hiba. Könnyű volna, nem igaz? Egy gombnyomásnyira lenni a felejtéstől, de akár a visszaugrás ötlete sem hangzana rosszul. Akkor nem kellene reggelente felkelve a... hogyan vagyok képes tükörbe nézni, s önmagammal szemközt állni? Hogyan tudok egy ilyen förmedvényre, mintsem én, rátekinteni? Nem... nem emészt fel engem a bűntudat? Az a sok... sok emberi élet, amelyet kioltottam? Nem volt még elég?! Nem éreztem annak? Netán bővíteni óhajtom a listát, vagy mi... mi a fene van velem?! Mi történt azzal a személlyel, aki egykoron voltam?
Árulások sorai vezettek el addig, ahol most vagyok. Míg a betöltött pozíciómat sem tisztán szereztem meg... Öltem érte... S ekként is tapadhatott a kezeimhez megannyi halott személy vére. A családom, a barátaim, a múltam... olyanok, kik bíztak bennem, s olyanok, akiket még csak nem is ismertem... Természetfelettiek, s egyaránt emberek.. Ki vagyok én, ha nem egy szörny? Egy közülük, s kicsit sem különb? Ki vagyok, ha nem egy álnok..? S ki is, ha nem egy áruló..? De a cselekedeteim igazolják téves látszatom, s minden... minden egyes szó, mely valaha lepergett ajkaim peremén; hamisak, hazugok, s valótlanok. Nem vagyok jól. Kicsit sem vagyok szent. S még a jók közé se kategorizálnám be önmagam. Mégis miért tenném? Amiket teszek... mondok... meglépek... Ahová megyek, ott csak halottak maradnak mögöttem. S az életemet... az én drága sorsomat egyetlen vonulatra felhúzhatom, hisz' szerencsétlenségek sorai özönlenek el. Elvesztések, sikertelenségek, ármányok... A sötétség rabjaként tengődve, egy megkínzott lélek utolsó foszlányaként vergődve, s egy emlékért küzdve... amely sosem lesz igaz. Ez való nekem, ugye? A szenvedés, mely sosem ér véget, s a kín, melybe belefulladhatok.. A fájdalom, ami kaparhatja örömére a bensőm falait, s a gyötrelem, amibe végleg meghalhatok.. Talán ez az... pontosan ez, amit jogosan jutalom gyanánt elnyerhetek, s amelytől sohasem szabadulok majd meg.
- Ez.... ez a dolog számomra... - Rázom meg a fejemet nagyot nyelve. - ...lehetetlen. Te nem értheted, hiszen nem vagy a helyzetemben, s mondd... ha már ennyire együtt élhetünk magával a teherrel, neked hogyan megy?  A bűnök, az áldozatok... a bűntudat? Ez... ezek... ezekkel hogyan..? - Vonom fel a szemöldököm, ahogy kíváncsian fürkészem az íriszeit. Érdekelne, de tényleg, hogy hogyan tudja megtenni, miként tud mindezekkel a dolgokkal harmonikusan lézengeni, mert... mert nekem ez nem megy. Nem tudok nem arra gondolni, hogy miket követtem el.... mikbe botlottam bele... és kiket vesztettem, vagy csak hagytam magam mögött. A múltam az egy olyan szekció, ami mindig velem lesz, sőt nem hagy el. Halk szavaira, nem igazán reagálok. Persze, nem meglepő, hogy nem élte át... senkinek se kívánom. Valahogy a tűz... a perzselése a bőrön, vagy csak az elenyészett a lángok között. Érdekes... igen, élek. S hogy hogyan? Kérlek, nekem is vannak titkaim...
- Használd ki, hiszen nem mindennap és nem is akárkinek adok ilyet ajándékba. - Jegyzem meg egy apróbb mosollyal a számára. - Persze, igaz, ami igaz... a varázsige... de miért rontsuk el a fegyver izgalmas létezését? Nem jobb úgy használni, miként nem tudod az igét? - Kérdezem meg halkan, tapogatózva a sötétben. Talán nem éppen erre számít, mármint válaszként, de amíg lehet... halasztom ezt az egészet. Nekem megnyerőbb, ha nem tudja, viszont sokáig húzva a dolgot, akár elérheti, miként eláruljam... nem vagyok annyira makacs, mintsem, amilyenek legtöbbször mutatom magam. Betudom ismerni az igazamat, megtudom villogtatni a tudásomat, és tisztában vagyok az adottságaimmal... egyféle módon csupán alul értékelési problémákkal küszködök, amit eléggé nehezen tudok kiküszöbölni. Lehet, hogy a hátrányom, de mindenkinek vannak gyenge pontjai, nem igaz?
- Akkor ideje az önbizalom kovácsolásával foglalkoznod. - Komoly vagyok minden tekintetben. Ráférne a vérfrissítő, az a kis üdítő életvitel, miként... higgyen és bízzon magában. Talán jobban... sokkal jobban, mintsem eddig bármikor tehette. Oké, én sem vagyok toplistás az önbizalmi szinten, de... ezt hagyjuk. Túl sok minden történt.. amikre nem vagyok büszke. Nyelek egy nagyobbat, ahogy halkan ellenkezik... s ahogy ez az egész mély zuhanást vesz. Összetörök... összetör. Mi ketten... Két távolságtartó és zárkózott személy. Egy és ugyanazon időben. Szenvedünk, de minek? Fáj nekünk, de miért? S némileg beszélünk... de miféle értelemből? S ahogy végül percek múltán, ő sem ért semmit sem a mondandóból... úgy én sem magamból. Halottak, fájdalom... Mit művelek? Aztán az az... ölelés? Mégis mire véljem? Miért teszem? Miért jó nekem? Vagy úgy egyáltalán... neki?
- Ezt az egészet... - Suttogom neki, miként nem sokkal később viszonozza az ölelést. - ...azt, hogy majdnem megöltelek, s ezt... ezt a helyzetet. - Halk voltam, de tisztán csengtek a szavak. Minden fájdalom, minden bűntudat, s minden érzelem.... rajtam volt. Az arcomon ült, s úgy telepedett rám, mintha... mintha hozzám volna láncolva. Ritkán vagyok ilyen, s most... most miért? Arra tettem fel az életem, hogy kerülöm az embereket... főként a kötődéseket, s tessék. Ügyes vagyok, mivel... mindent elcseszek... minden körülöttem álló fal leomlott, a porba hullva, s megmutatva mindazt, aki... aki vagyok. Egy megtört lélek. Egy megkínzott ember.
Hallgattam a szavait, el nem szakadva tőle, miként minden mondata az elmémbe égett, s igyekeztem nem összeomlani. De a súly.... a teher, ami az évek alatt felgyülemlett... egyszerűen túl sok volt. Nem bírtam már... nem bírta a vállam, sem a lábam, sem én... így egy kósza könnycsepp leszaladt az arcomon. Gyorsan letöröltem, miként észre ne vehesse, de a mozdulat... talán feltűnő volt, így csak remélni mertem, hogy nem tulajdonít neki nagy figyelmet, s nem is gondolja tovább azt, hogy minek mozdítottam meg a kezem. Nagyot nyeltem... hatalmasat. - Pedig elhiheted nekem, hogy... ártalmas vagyok. Jobb lenne mindenkinek nélkülem. Neked is. - Válaszolom végül halkan, eltöprengve. Talán, ha... ha csak egy kicsivel is pozitívabb volnék, akkor nem így állnék ehhez az egészhez, de így... Halkan sóhajtok, lehajtva a fejem némileg. - Akkor azt is tudod, hogy ez... ez a saját harcunk, s nem másé. Nem vívhatod meg helyettem, ahogy én sem helyetted. Szóval adja magát a helyzet... még mindig nem értem ezt. - Rázom meg a fejem, ahogy elszakad tőlem, és a vállaimra helyezi a tenyereit. - Talán... talán más körülmények között mi... barátok is lehetnénk. - Magyarázom egy halovány mosollyal, ahogy aztán felfigyelek a szavaira. Nem kér, de... velem törődne? Minek? Felesleges..
- Azt hiszem... ez... - Inkább nem folytatom, abbahagyom. Minek mondjam? Hogy megbántsam, vagy, miszerint magamat vonjam kétségbe? Az imént ölelkeztünk... most meg megint hátráljak? Ez... ez teljességgel őrület! - Oké, pajti... - Ragadtam meg a remegő kezét finoman, ekként emelve fel. - Meg sem kérdem, miként mit tettél magaddal.. - Motyogom, ahogy egy apróbb varázslattal rendbe rakom. - Viszont legközelebb... van ez a kis trükk... úgy hívják mágia. - Nézek rá komolyan, majd egyszerűen oldalba bököm, miután elengedtem a kezét. - Tehát... ez az egész maradjon kettőnk közt, aztán idővel... sodródásunk útján... talán... - Össze-vissza beszélek kissé, de remélem érti, hogy mire is akarok célozni, mert kimondani... nem, nem fogom. Ehhez túlságosan... azt hiszem, gyáva vagyok.

words: 1304 ❖ Paralyzed ❖ note: ❖ kredit

To: Mr. Blair

törékeny az emberi lét, nem de?

A légkör nyomott volt. S bár ott állt előttem, mégis, mintha egy szakadék lett volna köztünk. Azt reméltem, szavaim elérik őt, s végre belátja, hogy igenis változtatnunk kell, nem csak nekem, neki is, de egy részem tudta, hogy ez nem így működik. Hisz ki merne nyitni mások felé, akiben oly sok a csalódás? Miért mondana bármit önmagáról, mikor önmagában sem bízik tulajdonképpen? Én nem bíztam… sodródtam. Mindig előrébb sodort valami. Mindig volt egy pont, mikor sikerült tovább mennem. Csak egy lépést. Majd még egyet. Egyre távolabb a múlttól. Egyre inkább lerázva magamról, már-már megszabadulva tőle teljesen. Sokáig mélyen eltemettem magamban mindent. De most, Reagan Blairt látva muszáj volt beszélnem. Muszáj…
A gondolatmenetemmel nem értett egyet, s ez egy kicsit sem lepett meg. Burokba zárva élt, falakkal körülvéve magát; nem várhattam el, hogy egy pillanat alatt utat enged önmagához… nekem. Vagy épp bárki másnak. Én is épp, hogy leengedtem a védőfalakat magam körül. Komolyan, miért? Többször megkérdeztem magamtól, de a válasz elmaradt.
- Nem, egyáltalán nem lehetetlen… nehéz, de nem lehetetlen, Blair. – Magyaráztam komolyan, ám a további szavaira összehúztam lassan a szemeimet, s értetlenül figyeltem őt tovább. Újabb információ morzsák hagyták el az ajkait, újból hallottam tőle valamit, amit talán önszántából sosem mondott volna el. Fájdalom. Rengeteg fájdalom volt a hangjában, s a szavakban egyaránt. Bántották. Nyeltem egy nagyot, s kezem ökölbe szorult, majd pillanatokkal később ellazítottam.
- Nem, Blair, ilyesmiben nem volt részem… - Szinte suttogva ejtettem ki a szavakat, tovább fürkészve őt, az arcát, már amikor rám nézett. Tűz? Elképzelni sem tudtam, valójában mi történt. Próbáltam összerakni a szavaiból, de nem, képtelenség… úgy beszélt, mintha elégett volna. De hisz itt állt, előttem. Tökéletesen nézett ki, úgy értem, nem látszódott rajta semmiféle maradandó sérülés, így hát… nem, nem akartam elhinni azt, ami a szavai mögött megbújt.
Csodáltam, hogy mindezek után képes volt előállni egy ajándékkal. Nekem. Értékeltem, sőt, váratlan volt és meglepő… Hallgattam végül, hogy mire is való az eszköz, miféle misztikus erővel van felruházva és őszintén megmondom: határozottan tetszett. Megforgattam a kezeim közt, majd átvettem az ép kezembe inkább, s úgy fogtam rá a markolatra.
- Még mindig hihetetlen, hogy ezt odaadod nekem. Erős fegyver, s hasznos is, mint ahogy elmondtad… bár a hozzátartozó varázsigéről még mindig nem beszélsz. Résen vagyok. – Mosolyogtam rá, bár halványabbra sikerült, mint szerettem volna.
Azt hiszem, a szavaim másképp jöttek le neki, ugyanis nem reagált rá többet. Figyeltem néhány pillanatig, majd, mintha csak olvastam volna benne, megszólaltam.
- Ezzel nem azt mondtam, hogy te… túlságosan egoista lennél. Bár tény, hogy talán nekem annyi önbizalmam sincs, mint neked. – Tettem hozzá halkabban, félrepillantva róla.
Hiába történt köztünk az, ami… hiába fogott rám fegyvert, hiába ölt meg kishíján, egyszerűen ez a tett eltörpült minden más mellett. Az érzések, a fájdalom, az ő fájdalma, ami kihallatszott a szavaiból, vagy látszódott a tetteiből… Miért nehéz ennyire a lét?
- Nem, nem lehet… - A földre néztem, igyekezvén lenyugtatni magam a témával kapcsolatban. Beletörődni mindabba, ami történt, mi? Lehetetlen… mégis… tovább kell lépni. Elviselni, eltűrni, hisz mást nem lehet tenni. Csak… csak beszélni. Könnyebb lesz tőle az ember lelke. De csakis akkor, ha megértő fülekre talál… ha olyannak mondja el, aki… mit is gondolok?
Tekintetem újra Blairre tévedt, s újból szavak hagyták el a számat, amit végül ő maga fejezett be. Fájdalmasan préseltem össze az ajkaimat, de nem szóltam. Erre nem szabadott válaszolnom, hiszen igen… összeroppant. S az a legszomorúbb, hogy esetemben a saját apám volt az, aki összetört mindenféle értelemben. A lelkem, a testem… mindenhogy. Gyerekként. Csak egy kölyök voltam, de ott rúgott belém, ahol csak tudott és ahol nem szégyellte. Aztán jöttek a kifogások, mesék, sztorik a szomszédoknak, s mindenki másnak, hogy oh, miért is van tele a gyerek (igen, én!) sérülésekkel… a sok hazugság… a fenébe is. Az egész életem egy nagy hazugság volt. Erre épült. Már eleve így kezdődött el… s ekként is folytatódott.
El akart menni. Viszont nem hagyhattam, hisz azzal valami végérvényesen elszakadt volna… köztünk. Mint valami láthatatlan aranyfonál, most fényesen izzott, kettőnk közt lógva. Utána léptem, hogy a karját megfogva állíthassam meg. Csak arról tudtam biztosítani, miként vele vagyok, mellette, ha szüksége van rá. Hisz mást nem tudtam felajánlani ezen kívül. Csak önmagamat. Láttam rajta, hogy összezavarodott. Hosszan tűrtem a tekintetét, egy pillanatra sem nézve félre. Miért csinálom ezt? Ki a fene tudja azt? Hunyorítottam, s szóra nyitottam a számat, hogy néhány értelmet szót kipréseljek rajta, de folytatta. Igen, kerültem. Mindenkit. Mert így volt könnyű. De most már másképp láttam. Hagytam, hogy ellépjen, így elengedtem őt. Amikor azt kérdezte, meg akarok-e halni, összevontam a szemöldökömet. Miért is akarnék? Ki akarna? Végighallgattam az őszinte szóáradatát, a fájdalmat minden hangban, mely elhagyta a torkát… s nem értettem. Nem értettem, miért gondolja azt, miszerint jobb, ha elengedjük egymást… jobb, ha nem törődünk egymással.
- Ebből semmit sem értek, Blair… - Kezdtem bele, de távolodni kezdett, ami nem igazán tetszett. Az rendben van, hogy kimondta, engedjük el ezt az egészet, s ne törődjünk egymással, de… megvárná a válaszom? A reakcióm? Miért… miért akar máris elmenekülni? Képtelen voltam felfogni, s mégis, egy részem pontosan jól tudta, miért akar eltűnni. Az a bizonyos fonál most egyszerűen megfeszült köztünk, s egy pillanatra úgy éreztem, elszakad. Akkor pedig… talán sosem léptünk volna újra egymás felé. De visszalépett. Hirtelen történt, s gyorsan. Mire felemeltem a fejem, már előttem volt, s éreztem, ahogy karjai körém fonódnak. Szinte lesokkolt vele. Ez hirtelen volt. Az egyik pillanatban még mindent maga mögött akart hagyni, s eltűnni, most viszont… engem ölelt. Csak pislogtam, eleinte még levegőt venni is elfelejtettem.
- Mit…? – Kérdeztem vissza, s éreztem a szorosabb karolását. Ekkor mozdultak a kezeim, hogy viszonozva végül magamhoz karoljam, ugyanolyan szorosan, mint ahogyan ő ölelt engem. Blair… vajon mikor öleltem meg utoljára bárkit is? Vagy bárki más… engem? Talán sosem volt részem ilyesmiben.
- Hiszen semmit nem kell sajnálod. – Kezdtem bele, felfogva lassan végül a szavakat, s próbáltam értelmet lehelni az általam kimondottakba. - Azt kérdezted, mi lett más? Miért léptem most feléd, s a többiek felé miért nem tettem ezt soha? Hogy meg akarok-e halni? – Szusszantam, majd egy pillanatra, ha lehet, még szorosabban karoltam. - Nem te fogsz megölni. Nem te, Reagan Blair… azzal főleg nem, ha közel engedsz. – Halkan beszéltem, de mivel a karjaimban tartottam, így nem is kellett kiabálnom. Sőt. Ha el akart volna szakadni, nem engedtem, hanem határozottan húztam vissza magamhoz. – Az változott, Blair, hogy látom… látlak. Küzdesz a saját démonjaiddal. Tudom, hisz én is ezt tettem. Küzdöttem egymagam, s nem, nem egyszerű. Tudom, hogy nem az. S most is küzdök még… néha könnyebb, néha nehezebb. – Magyaráztam, de most úgy éreztem, nem az én részem a fontos, hanem az övé.
Mi változott ekkorát? Egy fél órával, órával ezelőtt, mikor beléptem ide, minden egészen más volt. Rideg volt a légkör köztünk, megvolt a távolság, most viszont teljességgel más volt a helyzet. Lassacskán lazítottam a karoláson, hogy eltolva őt magamtól, vállaira fogva nézhessek végül rá.
- Nem kérem, hogy viszonozd a törődésem, viszont én törődni fogok veled. – A tekintetét fürkésztem, majd lassan lecsúsztak róla a kezeim. Csuklóm így is sajgott, így magam mellé engedtem remegő kezemet.

1169 words ••• I would change my ways ••• note: well... it's all that i can say ••• tags: #islair ••• kredit