You can't ever get attached to anyone or anything..
To: Mr. Lest'
Ahelyett, hogy a bizalomra építettünk volna, inkább csak tömeggyilkosokká váltunk. Nem lettünk többek azoknál a szánalmas lényeknél, mintsem, akikre voltaképpen vadászunk. Az a vágy, az az ösztön, amely a társaimat hajtja... Látom, miként őrülnek bele, avagy, hogyan is szaggatja szét belülről őket. Minél több az áldozat, annál nagyobb a sérülés... A józan ész, az ítélőképesség, maga az érzelmek... Ez.. ezek nem játszanak már szerepet. Nem marad semmi, ami tisztán, és világosan azt sugallná számukra, hogy van kiút. Egyre mélyebben gyökereződik az ereikben, s az elméjük elhomályosul egyetlen egy cél érdekében: vadászat. De mégis mit ér mindez, ha nem lehetnek többé önmaguk? Ha véletlenül a testvérük válik azzá, ha... ha csak egy ártatlant ölnek meg? Miért érdemelne mindenki halált? S akkor mi nekünk nem az járna jogos sorsként? Ölünk, gyilkolunk, mészárolunk... Aztán... aztán egyszer csak meghalunk. Mégis hány elődöm halt meg? S a csapatból, miként is estek el? Hányan áldozták fel az életük e nemes célért? Célért... ebben mi a cél? „Kételkedés...” - Ez az egésznek a lényege. - Mondtam ki, amit gondoltam. - Nem vagyunk jobbak tőlük. Ugyanúgy ölünk, s ki tudja kitől kit veszünk el. Aki megérdemli, legyen. De... annyi kivétel van. Nem mindenki született gonosz, nem mindenki akart ez lenni, de ezt kapta, s ez ellen nem tehet. - Ráztam meg a fejemet, ahogy felsóhajtottam. - Persze, tévedhetek. S a célunk lehet egyféle módon igazságos. - Tekintettem félre, nem mondva mást. Egyszerűen ez a szervezet... nem is tudom, hogy mi zavar. Az, hogy könyörülni kellene egyeseken, vagy az, hogy voltaképpen a háttérben valaki dróton kívánna rángatni. Az a baj, hogy annyian elhullnak, s mi magunk nem tanúsítunk részvétet, avagy az, hogy nem működik a hierarchiai felépítésünk. Mindaz, amit mondunk, cselekszünk, s érzünk -, hiábavaló. Elsétálunk egymás mellett, nem értjük meg azt, kik vagyunk, s ki az, aki velünk tart. Így hogyan lehet stratégiázni? Öten vagyunk... öt vezető, akik felesküdtek a célért, és mégis, mint a vadidegenek.. Ha csak egyszer is, de választani kellene: mit választanánk? Nem egymást, s ez ebben a baj, miként jelen van: az árulás. - Szerinted ez... - Mutattam körbe a teremben, magára a létesítményre célozva, és egyaránt ránk. - ...ez olyan jó dolog? Hányan mennek tönkre abban, hogy csatlakoznak hozzánk? Hányan halnak meg, kockáztatva az életüket, s mindezt csak azért, mert az ösztön eluralkodik rajtuk? Hányan lesznek őrültek, csendesek, s zárkózottak? Hányan, Lest'? - Emelem meg kissé a hangszínemet, ahogy kimondom a szavakat ólomsúlyú nehezékként. - Nem értünk kell meghalni... nem ezért kell önmagad feláldozni, hanem azért, hogy segíts másokon. Nem ez volt a lényeg? Nem ezért csatlakoztál te is? - Néztem rá komolyan, s mégis ridegen. - De... felesleges. Egy újabb dróton rángatott báb vagy.. - Motyogom, ahogy feszülten a hajamba túrok egy pillanatra. Azt hiszem, miszerint le kellene nyugodnom. Semmi értelme a haragomnak, hisz' nem ő tehet erről, nem igaz? - Megértem, hogy tetszik ez a stílus... - Fűzöm hozzá halkabban. - De a... terepen, a harcnál engem zavarna. - Vonok vállat, ahogy ezzel le is zárom a témát. Emiatt érdemtelen cseszegetnem. Ha így érzi jól magát, akkor legyen, bár őszintén... nem érdekel ki mit hord, vagy tesz. Valahogy az emberek... vagy csak én érzem így, de.. jobb, ha nincsenek velem. Félszegen figyeltem őt, miként lefoglaltam magamat a boxzsákkal. Érdekes volt, ahogy kimondta. Mégis érthető... gyengeség érezni. Oda kellene figyelni egy törékeny emberre, sőt kihasználnák érte a természetfeletti lények, vagy pont ellenkezőleg olyat szeretsz meg, akit nagyon is nem kellene.. Tehát annyiban hagytam, nem mondva egy szót sem. Tudtam, hogy a hallgatás egy jó opció, s mindez be is vált... egy darabig biztosan.. - Nem is állt szándékomba megkímélni téged, Lest'! - Mosolyodtam el, ahogy felvettem egy bizonyos beállást. Ütöttem csak úgy kettőt a levegőbe, majd magammal invitáltam arra a részre, amely külön erre lett kialakítva, s miután mindketten beálltunk egymással szemben, csak akkor vehette kezdetét a küzdelem. Ha netán hamarabb reagált, vagy kezdeményezett, akkor kivédtem egy erősebb kéztartással az ütését, ha pedig nem tette, akkor én kezdtem, egy határozott célzással, amelyet természetesen kivédhetett. Na lássuk, Isaac, mire is vagy képes.. Tehát, kezdődjön a móka!
- Nehéz volna elfelejteni, kérlek. – Vontam fel az egyik szemöldökömet a kérdését hallva, majd gyengén megcsóváltam a fejem. – Történetesen elég irónikus, hogy a kard boszorkány erővel ruház fel minket… hiszen, ha ebből a szemszögből nézzük, hasonlókra vadászunk, mint mi magunk. – Ingattam a fejemet, de aztán az ő szavaira kezdtem koncentrálni. Volt benne némi igazság, de mégsem. - Mit számít a mögöttes tartalom? Nem az a lényeg, hogy amit teszünk… az, hogy megtisztítjuk a világot ezektől a nyavalyás dögöktől, az történetesen jó dolog? Jót teszünk, Blair. S csak ez számít. Nem érdekes, ki vagy mi adja a feladatot… - Ebben akartam hinni. Abban, hogy amit teszek, az jó és végre nem kell egy hasztalan semmirekellőnek éreznem magam, mint eddig… életem minden egyes pillanatában, a születésem óta. Mély levegőt vettem, ahogy elnyomtam magamban néhány emlékképet az apámról, de nehéz volt, hisz a hangja, a szavai a fülemben csengtek. S az arca is, ahogy fölém magasodva ordibál velem, vagy éppenséggel… Az ingemre pillantottam, kiszakítva magam a gondolataimból, majd újból igazítottam az ingujjakon. - Nem feszül az annyira, mint látszik. – A továbbiakra elmosolyodtam, sőt, fel is nevettem röviden. – Annyi nincs, de akad néhány darab. – Vontam alig láthatóan vállat. Csak azért, mert ő nem volt megelégedve a stílusommal, még tudtam, hogy nem fogom leváltani. Azt hiszem, az ing, a megjelenésem egyfajta… álca volt. Álca arra, ami mélyen bennem lakozott. Egy olyan álca, ami kívülről azt mutatta, mennyire „rendben” vagyok. De belül más volt a helyzet. Nem válaszolt. Bár nem is terveztem, hogy tovább faggatom, hiszen teljességgel a magánügye volt ez az egész, de azt már nem rejtegethette előlem, hogy beletrafáltam. Nem az akciónk miatt kellett ez a dühlevezetési „szertartás”. A probléma ennél mélyebben gyökerezett. Figyeltem az erősebb ütését, majd azt, hogy a fejét a zsáknak döntötte. - Az enyém biztos nem. – Jegyeztem meg egy fokkal halkabban. – Nem foglalkozom túlságosan sokat ezzel a témával. – Nyilván minden férfinak megvannak a maga szükségletei, de őszintén szólva, ha valaki beletemetkezik valamibe, akkor az efféle dolgok teljesen eltörpülnek mellette. Nem törődtem a nőkkel. Nem kerestem a társaságukat és nem másztam be az ágyukba, ahogy ők sem az enyémbe. Még ha meg is környékezett néha egy-egy nő, figyelmen kívül hagytam. Nem akartam a közelembe engedni senkit. Egyetlen egy pillanatra sem. A zsákra mért ütéseim nem pont úgy sültek el, ahogyan vártam. Igyekeztem kirázni a kezem a rossz ütés után, de a csuklóm iszonyatosan fájt. Ráfogtam a sérült csuklómra, miközben vettem egy mély levegőt. Régen megannyi fájdalmat kellett átélnem. Többet is talán, mint amennyit a vadászlétem óta kellett. Apám sosem kímélt. Szinte még most is éreztem, ahogy a falhoz vág – kicsi voltam még, 10 év körül. Valamivel felbosszantottam, de talán eleve az, hogy éltem és lélegeztem, elég volt neki. Bántott. Hol így, hol úgy. Volt, mikor szíjjal égette a bőröm minden felületét, de volt olyan eset is, mikor ujjai a torkom köré fonódtak, egyre szorosabban, mígnem fuldokolni kezdtem. S mindig az utolsó pillanatban engedett el. Csakis az utolsóban, miközben azt vágta a fejemhez: „Nem fogok olyan gyilkossá válni, mint te, kölyök. S most tűnj el. Ne is lássalak.” Én pedig mindig elmentem. Néha napokra eltűntem, de nem keresett meg soha. Gyűlölt azért, amit el sem követtem. Gondolataimból Blair hangja szakított ki. Pislogtam kettőt, majd a csuklómat masszírozva tettem felé egy lépést. - Egymás elleni küzdelem? – Tekintettel kellett volna lennem a saját sérülésemre, vagy épp Blair lelkiállapotára (legalábbis amennyit láttam belőle, avagy rajta), de azt hiszem, egyik sem érdekelt annyira. – Nem szokásom edzeni, főleg nem másokkal, de ez egyszer… végül is, miért ne? Oh, és nem kell kímélned. – Egy mosolyfélét is megejtettem felé. Talán egy nap majd minden megváltozik. Naivság ezt gondolni, avagy azt, hogy a Sorsunk megváltoztatható. De vajon tényleg minden meg van írva abban a bizonyos Nagy Könyvben? Vagy van némi beleszólásunk a történetbe? Hihetünk abban, hogy a dolgok jó irányba fordulnak egyszer? Nem tudom. Talán sosem fogok ezekre választ kapni. Talán van, akinek a története nem ér boldogan véget. S nem is kezdődik boldogan.
You can't ever get attached to anyone or anything..
To: Mr. Lest'
Egészen ironikus az a tény, miként az emberi voltunkból eredő gyengeségeinket leplezni óhajtjuk, mintsem valamely féltve őrzött titkot. Mintha nem bízhatnánk egymásban, mert az árulás volna a legnagyobb jellemző. S ezzel talán nem is állok oly' messze a valóságtól. Minden ott volt egyetlen lapon, egy bizonyos ponton... család, érzelmek, bizalom. De a legnagyobb bűn, miszerint ezzel visszaélnek mások. Hisz' ha gyengeséget mutatsz, gyengének titulálnak, ezáltal pedig azok a bizonyos jó vonások, mintsem maga a szeretet -, ezt jelentik. Gyáva, erőtlen, szerencsétlen... Hogyan tudod úgy leélni az életedet, miképpen alárendeled magad másoknak? Nem fáj... nem megerőltető hallgatni a kritikát, s eltűrni az igazságtalanságot? Azt, hogy átlépnek rajtad, s kihasználnak, mert naiv vagy? S mond csak ki, kérlek... az vagy? Valóban egy olyan személy lennél, aki nem érdemel ettől többet, ennél jobbat, avagy kimagaslóbbat? „A tetteid, Rea', a cselekedeteid azok, amelyek gyengeségre utalnak, amik elnyomnak, s egy féreggé formálnak. Ezt akartad hallani?! Azt, hogy egy senki vagy, vagy netán arra voltál kíváncsi, miként is gondolkozom egy testvérgyilkosról?” Verd ki a fejedből... verd ki a fejedből, de már azonnal, Blair.. Ökölbe szorítom az ujjaimat, ahogy farkasszemet nézek Lest'-el. Kedvem volna szétszaggatni ezt a nyamvadt boxzsákot, és felaprítani. Elrúgni... Mély levegő... - Valóban, viszont ugyanakkor természetfeletti erővel rendelkezünk, vagy tán ezt elfeledted? - Vontam fel a szemöldököm kérdőn, ahogy még hátrébb léptem a boxzsáktól. - Lehetne az előnyünk és nem éppenséggel a hátrányunk, ha mindenki összeszedné magát és elkezdenénk azon agyalni, hogy mégis kinek áll a hatalmában minket korlátozni. Vagy ez senkit sem érdekel? A mögöttes tartalom volna a lényeg, nem így gondolod? Az, hogy ugrálunk egy kardnak, egy eszmének... egyszerűen őrültség. - Mondtam ki felismerve, miként a tetteink, a cselekedetek... azok... a vadászösztön, amelyet nem tudsz kiiktatni, ha természetfelettit látsz. Kezdetben én is küszködtem vele, de aztán... megszűnt, átvettem felette a hatalmat, mert engem semmi és senki sem irányíthat. - S ebben nagyszerű edzeni? Hogy.... úgymond feszül rajtad, hogy a hófehér inged egy vérvörös vászon lehet, s az, hogy konkrétan nap nap után moshatod? Vagy... várjunk! - Emeltem meg a mutatóujjamat. - Azt ne mondd, hogy az egész szobád csak ingekből áll. - Eléggé érdekes fejet vághattam, sőt igazán vicceset, miként ezt az egészet végig gondoltam. S akkor hol is alszik? Oh, párdon, az ajtó előtt.. Hallottam, amit mond, és mégsem tudtam rá válaszolni. Gyenge pont... érzékeny pont. Túl mélyen érint... a múltam, a történtek... a... az események. Megráztam a fejemet, mintha csak egyszerűen lezárhatnám ezt, s nem is kéne többet erről beszélnünk. A boxzsák felé fordultam, ahogy egy erős ütést mértem rá... majd szorosan magamhoz húztam, a fejemet döntve neki. - A nőket meghagyom neked... a te specialitásod... - Szóltam valamit válasz gyanánt, ahogy a düh fortyogott bennem, készen állva a kitörésre. A harag egy jó ismérv.. A halál pedig jó cimbi.. Először csak finoman, majd egyre erőteljesebben vertem a fejemet a zsákhoz. A szavak... a helyszín.. Hol vagyok?! Egy rét, egy tisztás, ahol nincs más, csak én... - Ez... - Csúszik ki az ajkaimon, ahogy hátrálok. - ...ez nem. - Ingatom meg a fejem, s ekkor pillantok rá Lest'-re. - Mármint... - Mutattam az edzőeszközre. - ...unalmas. Mit szólnál inkább egy egymás ellen való küzdelemhez? - Ez volt az első gondolat, ami az eszembe jutott, s talán egyben az utolsó is, amíg meg nem szólalt.
A mosolya csak pillanatnyi volt, aztán elillant, eltűnt az arcáról, mintha soha sem lett volna ott. Felvontam kérdőn az egyik szemöldökömet. - Én még mindig azt vallom, többet ésszel, mint nyers erővel… azaz, a kezedet ne tedd tönkre, ha lehet. A harcok során a legfőbb eszközöd végül is, nem de? – Pillantottam újfent a kezére, egy röpke másodpercre, majd sóhajtottam egy aprót. – Ha engem kérdezel, mind az öten egészen… másfélék vagyunk. Teljes összhangban aligha lehetünk. Mintha az a felsőbb hatalom, akik a kardokat készítették, nem lennének tisztába azzal, hogy nem ha bármit el akarunk érni, nos, egy összeszokottabb társaságra van szükség. – Ingattam a fejemet, mintegy elgondolkodva, majd félre is pillantottam. – Habár, lehet a különbözőségünkben is a kulcs. – Tettem hozzá halk gondolatként, majd tekintetem újra a férfira tévedt. A kérdése, melyet az öltözetemre tett, meglepett. Pislogtam is kettőt, majd végignéztem magamon. Nem értettem, mi a baj az inggel… de komolyan. - Ez hozzátartozik a stílusomhoz. Netán… valami gond van ezzel? – Néztem újfent rá, s tényleg nem tudtam, mi baja ezzel. – Kényelmes és laza, mégis elegáns kinézetet kölcsönös a számomra. Szerintem egész ideális. De ez tényleg csak az én véleményem. – Emeltem fel a kezeimet szinte védekezőn, majd a kiszemelt boxzsákomhoz léptem. Nem volt szokásom ez az edzősdi. Ritkán tévedtem be ide, akkor is csak azért, hogy a többieket meglessem, mit és hogyan tesznek. Mint jelen pillanatban is. Csak ezúttal itt ragadtam. - Szóval, düh levezetés, huh? Kétlem, hogy csak és kizárólag a balul elsült akció az oka. – Ezúttal nem néztem rá, hanem először alapállásba álltam, majd lendítettem az öklöm a zsák felé. Persze, érdekelt valahol, hogy mi Blair dühének a valódi oka, de azzal is tisztában voltam, hogy hiába a kérdésem, semmit sem fog elárulni, sőt, hárít majd. Mégis fel kellett tennem a kérdést. Miért? Kíváncsiság. Ha én nem is árulok el magamról semmit, mások még érdekelhetnek bizonyos szinten, nem de? - Amúgy is, ha feszültség levezetés, nos, arra van más módszer is, mint egy élettelen tárgy püfölése… - Jegyeztem meg egy halvány mosollyal, miközben újabbat ütöttem a zsákra. Határozottan a nőkre gondoltam az imént, s sejtéseim szerint Blairnek is leeshetett. Aztán ahogy újabbat ütöttem a zsákra, felszisszentem. Igazság szerint abban a balul elsült akcióban sikerült megsérülnöm. Csak eddig a pillanatig nem akartam foglalkozni vele. Hátrébb léptem a zsáktól, majd a csuklómra csúsztattam a kezemet. Zúzódás… talán csont is tört. Nem volt túl szerencsés a dolog, a vámpír gyorsabb volt nálam és hát, az ütésem mellé ment. Nem csoda, hogy a kezem látta kárát. S még én oktatom ki Blairt arról, hogy vigyázzon magára, ugye? Elég irónikus.
You can't ever get attached to anyone or anything..
To: Mr. Lest'
Minden egyes kimondatlan szó, mélyen elfojtott érzelem, s apró kis mozdulat -, ugyanazt adta.. a gyűlöletet. Mely lassacskán tevődött össze bennem az évek folyamán, egyik dolgot rakva a másikra, s nem figyelmeztetett egyszer sem arra, hogy egy napon... egy átkozott napon, nos mindez... mindez újból előjön. Teljes erővel, gőgös haraggal, s megannyi sérelemmel. Valahol érthető volt, hogy a röpke évek, hogy a megélt események, hogy mindaz, amit ez eddig átéltem a felszínre tör. De pont most? Pont abban a pillanatban, amikor a leginkább szükségem volna a józan eszemre, avagy jobban mondva az ítélőképességemre? Talán.. talán könnyebb lenne minden, ha nem félrelökném, hanem szembenéznék vele. Viszont.. az alkalmak, a történtek, az.... az érzelmek. Impulzív. Megrémisztő. Elijesztő. Olyan, mintha kínoznának egy éles tőrrel, amelyet újra, meg újra végig húznak a bőrfelületen. Mintha... hátba szúrnának, de nem halsz meg. S mintha.. apró tűk ezrei vájkálnának a szemed világában. Érted már? Érted azt, hogy miért nem kívánok emlékezni?! A tettek, a következmények... maga az ár. Mégis miért fizet egy ártatlan gyermeki bolondság, egy egész életnyi szenvedéssel? S az égető tűz, mely az erekbe ivódik, miért nem szűnik? Miért lapul, s csap le időközönként, mintsem egy fegyver? A boxzsákot ütöm, püfölöm, s ha nem ember volnék, akkor talán szét is tépném. De ehelyett ő teszi ezt velem. A bőröm, a vérem, a... Hirtelen leállok, ahogy észhez térek. Feleslegesen verem szét a kezem, s ezáltal a... Nesz, egy apró árnyalatnyi mozgás. Oké, azt hiszem, miszerint nem vagyok egyedül. Az illető felé nézek, vagyis helyesbítek: az egyik vezetővel állok szemközt. Lest'? Mégis mit keres itt? Nyilván övé is a hely, meg úgy minden... de a gyakorlótéren a jelenléte pontosan olyan, mint az égen a fehér holló. Vicces, de... vajon mióta van itt? - Lest' - Biccentek végül félszegen, ahogy kiszedem a headset-et a fülemből, és kikapcsolom a heavy metal őrjítő üvöltését. Vajon ez eddig is ilyen hangos volt? Elhúzom a számat, ahogy hátrébb lépek a boxzsáktól. Tuti, hogy őrültnek gondolhat, már csak abból kifolyólag, amiket mond.. - Na igen, sajátos edzés.. - Mosolyogva rázom meg a fejem, de aztán visszatér a kedvtelen énem. - Tudod, néha nem árt a düh levezetése... főként... ez az akció. Balul sült el az egész. Jobban oda kellene figyelni az összhangra. - Magyarázom, és magyarázom, és mondom... Mégis mi a fenét beszélek?! Oké, mondok valamit, aminek körülbelül semmi értelme, és amit ráadásként még jól körül is írok. Szerintem... elgurult volna a gyógyszerem? Bár, ha azt nézzük kellett valami indok... valami, ami sablonos, és amely megmagyarázza ezt a kis incidenst. - Ha gondolod.. - Kezdenék bele, amikor is a ruházatára tekintek. - ..sosem értettem, miszerint... miért is ingben vagy a terepen? - Teszek fel egy alap kérdést. Semmi személyes, semmi köthető szál, csak valami felszínes baromság, és ennyi. Pont ennyi. Ez az, amiért sosem tartottam sem vele, sem mással azt a bizonyos kapcsolatot. Váltottunk néhány szót egy jó piáról, megkínáltuk egymást egy ünneplő whisky-vel, vagy csak... rákérdeztünk arra, hogy ez mégis mi a franc volt a terepen, és ennyi... nem több. Valahogy sosem kellett többnek lennie. S ha azt nézzük, akkor ez így van jól, nem igaz?
Fogalmam sem volt róla, hány perce is figyeltem őt. Az ajtóban álltam, a félfának döntve a hátam, míg karjaimat összefontam magam előtt. Beszélni akartam Blairrel a legutóbbi akcióról, arról, mit és hogyan is kellene legközelebb csinálnunk, de látva, mennyire elmélyülten püfölte szegény boxzsákot, nem mozdultam. Nem szólaltam meg. Bár, gyanítom, ha megszólaltam volna sem vesz észre. Hiszen messziről láttam, hogy a fülessel bedugta a fülét. Nyilván minden koncentrációját az edzésnek akarta szentelni, de… amit csinált, az felért lassan valami önkínzással. Messziről ugyanis azt is kiszúrtam, hogy felsértette a bőrét. A vére szinte, mintha a boxzsák egyféle vászon lenne, vörösre festette be lassacskán. Kelletlenül csóváltam meg a fejem. Oda kellett volna mennem, talán le kellett volna állítanom, mielőtt még jobban felsérti a kezét, vagy épp el is töri valamelyik csontját. De nem mozdultam. Nem voltam felelős sem érte, sem senkiért – legalábbis hajlamos voltam ezt elhitetni magammal. Még ha az ötök egyik tagjává is váltam, nem számított, hiszen sosem voltam igazi csapatjátékos. Nem is akartam az lenni. Elszakítottam róla a tekintetemet és ellöktem magam a félfától. Kifordultam az ajtón, de aztán két lépés után mégis csak megtorpantam. Visszapillantottam rá a vállam felett. Még mindig edzett. Nem állt le, egyetlen pillanatra sem. S én csak néztem őt. Néha, mikor ezt a srácot figyeltem, olyan érzésem volt, hogy ha netán közelebbről megismerném, nagyon hasonló emberre találhatnék. Ezzel a gondolattal sokszor eljátszottam, majd folyton figyelmeztettem is magam, hogy nem, nincs szükségem erre. Sem rá, sem pedig senki másra. Azonban ezúttal nem mentem el, hanem visszaléptem a terembe. Feltűrtem az ingujjamat, majd a másik boxzsákra vetettem egy pillantást. Elindultam arrafelé, ám ha Blair esetleg észrevett, akkor odabiccentettem neki. Ha a fülest is kivette, csak akkor szólaltam meg, hiszen nem akartam feleslegesen jártatni a számat. - Nyugalom, nem áll szándékomban megzavarni a… - Vetettem egy pillantást a kezére, majd újra rá. - …sajátos edzésedet. Úgy gondoltam, csatlakozok inkább. – Tettem hozzá gondolkodva, majd a boxzsák helyett inkább felé fordultam.
321 words ••• Beautiful Crime ••• note: rövid és béna, de... azért itt van ••• kredit
You can't ever get attached to anyone or anything..
To: Mr. Lest'
A mélyen megbúvó érzelmek, az ebből fakadó tettek, s a felszínre tört gondolatok.. mind-mind egy olyan dolog részei, amelyekhez nem lehet közöm. Mégis, amikor az emberek szemébe nézek, avagy a társaim oldalán harcolok, s amikor szemtől szemben állok egy áldozattal... - nehéz. Nagyon nehéz, nem együttérzést tanúsítanom. De van egy határ, van egy pillér, amit nem léphetek át, amelyet kénytelen voltam meghúzni, miután annyi ember... annyi ártatlan lélek halt meg a kezeim között. Én okoztam a halálukat, azzal, hogy megismertek, avagy csak pusztán úgy, hogy beléptem az életükbe. S miután számtalanszor néztem végig ugyanazt a képet, csak akkor... akkor értettem meg igazán a valódi indokot. „Ne bízz, ne higgy, ne érezz...” Valahogy mindig is nehezemre eset a bizalmi tengely kiépítése, s ugyanígy kénytelen voltam magamra erőltetni. Hisz' ha nem tettem volna, akkor most holtan hevernék egy tömegsírban. Csontjaimon férgek rágnák át maguk, s a világ ugyanaz a sivár, s kietlen hely volna. De változások kellenek, szigorítások, előre lépések.. „Gyilkos...” Üvölt az elmémben egyetlen szó, melynek tisztasága a mai napig bennem él. Az a mély, igazán mély akcentus... Apám ír volt, talán ennek is köszönhető az, hogy ennyire emlékezetes maradt. Bár a viccet félretéve, mindig is tartottam tőle. Két lépésnyi távolságra volt biztonságban mellette az ember, s ha valaki igazán jót akart magának, akkor inkább meg sem ismerte, hanem nagy ívben elkerülte. „A te hibád...” Ugyanazt hajtogatta. Ugyanazt. De nem unta? Nem volt számára unalmas az évek alatt a szavak ismétlése? S a tettek másra való áttevése? „Te ölted meg őket...” Egyre erősebben szorítom ökölbe az ujjaimat, ahogy teljes erőből püfölöm a boxzsák felületét. A szabad bőrfelületi réteget sérti a durva anyag, miként egyre intenzívebbé válik az edzésem. A megfontoltság valahol egészen távol áll tőlem, s az emlékek úgy borítják el az elmémet, mintha minden éppen csak most történne. Látom a képet tisztán, hallom élesen a hangokat, emlékszem azokra az illatokra.. a vérre, az üvöltésre... Arra, hogy nem tehettem semmit, s arra is, ahogy a lábaimat szedve futottam. Az életem forgott kockán, és nem tehettem mást. Azt mondták: menjek. S én mentem. Tűzön-vízen át rohantam az erdőben, míg ki nem értem egy csendes tisztásra - pontosabban a házunk elé. Emlékszem, ahogy megrökönyödtem, ahogy térdre estem zokogva... ahogy könyörögtem... Egyre hangosabban csattan az öklöm az anyagon, egyre hangosabban puffan a boxzsák, s hiába a zene... a rémület nagyobb. A víz lever, szinte patakokban folyik rólam, ahogy átáztatja az izzadtság a pólómat. A fülhallgató a fülemben egyre halkabb, pedig körülbelül úgy üvölt, mint egy hangos disco zenei vokál, és ha ez nem volna elég, akkor az egész teremben fülsüketítően hallható. Heavy Metal, yeah! Ez az emberek... Csak nem éppen koncentrálok rá, s ezért pontosan annyit hallok, avagy jegyzek meg belőle, hogy... semmit. Igen, semmit. Az remek teljesítmény, nem igaz?! Futás... a léptek hangja... átütő zaj... éles sikoly... „Rea' fuss!” Az ikerbátyám hangja... Az utolsó mondat, amelyet hallhattam leperegni az ajkairól.. Nem néztem hátra, nem tekintettem rájuk, csak szedtem a lábaimat. Az én hibám volt. Azt mondták maradjak a helyemen, hogy ne kövessem őket, és mégis... „Te ölted meg őket, te átkozott!” Az apámnak igaza volt... Mindig is igaza volt. Egy gyilkos vagyok... Felsérti az anyag a bőrömet, s ezáltal vérrel festem azt. A véremmel.. De igazából nem hat meg, s nem is érdekel. Csak edzek. A magam sajátos kis módján.. Az őrületem kellegében...
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
••• 
••• 
