"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nem tetszett ez nekem. Nyomokat kerestem a lány arcán, de még csak horzsolást sem láttam rajta. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem bánthatta senki, napok teltek el, ráadásul ha ügyesen csinálják, nem marad nyoma. Nem is kellett volna érdekeljen, de ha az elmondottak miatt nem beszél... lett volna értelme. Ha a frászt hozták rá, miért mondana bármit is? Épp emitt kötöttem ki, hogy épségben hozzák el nekem. - Rendben. Utána fogok járni. - bólintottam, ezzel le is zárva a témát. Azért látszott rajtam, mennyire kiborított, amit nyilván nem szabadott volna kimutatnom. Talán épp az volt a célja, hogy kiborítson az információval, azért várt vele eddig. Már ha igaz volt, hiszen abban sem lehettem biztos. - Akkor is tudnod kell, hogy nem én utasítottam őket erre. S nem azért, mert jó ember vagyok. Csak tudom, ha bántjuk a foglyot, az egyes esetekben nem válik be. - sóhajtottam. Ezzel is próbáltam meggyőzni, nem fogom megölni, ha elmondja, amit tud. Ám a lány okos volt, a helyében én sem hittem volna el egy szavamat sem. Néhány másodpercig csak néztem őt, nem szólva egy szót sem. Próbáltam még mindig olvasni benne, s egy részem azon tanakodott, tényleg nem válna be a kínzás? Aztán ahogy jött a gondolat, el is vetettem. Hiába kezdtem elveszíteni a türelmemet, nála tényleg nem jutottunk volna azzal előrébb, ezt észben kellett tartanom. - Az elsőben igazad van. A helyedben én sem gondolkodnék másképp. Nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy levitetlek az alagsorba, ahol egészen más bánásmódban részesítenélek, de nem tettem meg, nem is fogom. Könnyű kiismerni másokat, az ilyen makacs embereknél nem válik be a kínzás. - vontam vállat könnyedén, ami talán nem volt épp rokonszenves a lánynak, hiszen a kínzásáról is beszéltem. Ennyi viszont belefért, ráadásul úgy véltem, számára az őszinteség sokkal fontosabb, mint bármi más. - A másodikban viszont nincs. Sok mindennel illettek már, igen, az elmebeteg és a pszichopata is köztük volt. Ámde... egyik sem vagyok. Valójában elég jól vág az eszem. Te pedig tudsz a vámpírokról. Miért tagadod le? - Élveztem a társalgást vele, a vak is láthatta, milyen csinos és okos, de lett volna jobb dolgom is, mint őt faggatni.
Lehet, mellélőttem az előbb? Ray talán mégsem olyan agyament, hogy megütne valakit? Basszus. De a szemem sem rebben a visszakérdezésre, pedig kiérződik belőle a kétkedés. Vagy csak én látom bele? Nem, kizárt. Azért kérdezi, hogy visszakozzak, de lehet, hogy nem. Mindenesetre itt én vagyok az áldozat és nem Ray, vagy bárki más. Mert hahó, mégis csak engem raboltak el!! Idióták. - Valamelyikük megütött és ez volt az egyetlen név, ami beleégett a memóriámba – Magyarázom, de továbbra is ragaszkodok az én verziómhoz, miszerint megütött valamelyik embere. Össze akarom ugrasztani őket, hogy addig se velem törődjenek és legyen időm megszökni. Muszáj. Meghalni nem akarok és nem tudom, meddig várnak, míg ki nem nyírnak. Menjenek a pokolba. Ha beszélek, megölnek, mert nem lesz rám szükség, ha nem beszélek, megölnek, mert eleve nincs rám szükség. Egyszerű a képlet, a filmek, és a hírek másról sem szólnak, csak ilyen túsz drámákról. Ebből nem jöhetek ki győztesen, csak akkor, ha sikerül meglépnem. - Ha beszélek, akkor miért maradnék biztonságban? Első dolgod lesz megölni, mondván, megvan, amit akartál, és nem kellek többé. Nem vagyok olyan hülye, mint gondolod – Szinte morgom a szavakat, mert felbosszant, nem is kicsit. A szemeimet forgatom a további szavakra, és majdnem reagálok, de folytatja és a vámpírokat hozza szóba. Sóhajtok. – Elmebeteg vagy... Azt gondolod, léteznek vámpírok? Egek. Hol a kandi kamera? Vagy ez már a diliház? – Nézek körbe kétkedve, majd vissza rá. Talán láttam vámpírt, sőt, biztos, de miért beszélnék róla? Egyáltalán ki ő, hogy bármit mondanom kelljen? Nem teszem. Felőlem belepusztulhat a kíváncsiságba is. Állom a tekintetét végül.
Először figyelmesen néztem rá, amikor közölte, nem csak ennyit tettek vele. Már épp megszólaltam volna, hogy mondjon egy nevet, ki volt az az isten barma, aki nem fogadott szót, ám magától folytatta, és a név... igencsak meglepett. Néhány másodperc leforgása alatt átgondoltam a dolgot, kíváncsian néztem rá, talán a tekintetemben még aggódás is megcsillant. Ray? Nem, ő nem tenne ilyet, annak a fickónak vágott az esze. Egyelőre abban a tudatban akartam tartani, hiszek neki. Kezdett kicsit elegem lenni a titoktartásából, mikor még azt sem tudta, miért van itt. Egy kis szórakozás belefért. - Megütött?! - emeltem fel kissé a hangom, nem esett nehezemre a színészkedés. A kérdés csak az volt, ő mennyire jártas a hazugságokban, vajon felismeri-e, ha valaki lódít. - Egész biztos Ray-nek szólították? - sóhajtottam erőtlenül, mint akiben összedőlt egy világ. Nem tudta miért hozattam a házba, miért tartottam fogva. Mondjuk nem kötöttem ki, hogy tisztázzák vele, de amíg nem biztosított róla, nem tudhattam. Némelyik katonám túl sokat jártatta a száját. Nem tetszett, ahogyan gondolkodik, talán emiatt nem is szólalt meg egészen idáig, mert attól tartott, ha elárulja, amit tud, bántom, vagy még rosszabb. Nem lepett meg, nagyon sokan hasonló véleménnyel voltak rólam, én pedig hülye lettem volna ezt megcáfolni. Van az az ember, akit még én sem kímélek meg. Sőt. - Ha nem mondasz semmit, miért lennél biztonságban? - kérdeztem rá érdeklődve, mert különös volt a logikája. Vagy talán úgy vélte, ha már úgyis bántani akarjuk, inkább nem árul el semmit? Nagyot sóhajtottam. - Nézd, nem fogom bizonygatni, miszerint nem emelek rád kezed. Ahogy mondtad, úgysem hiszed el. Ámbár tényleg csupán információkra van szükségem. Nem tartalak itt örök időkre, ez nem a Szépség és a Szörnyeteg rajzfilm. - forgattam a szemeimet. - A vámpírokról van szó. Úgy hallottam, tudsz róluk valamit. -A tekintetét kutattam az enyémmel, s amennyiben hagyta, úgy felvettem vele a szemkontaktust.
Ezúttal ő van csendben, ami bennem kelt némi aggodalmat, bár őszintén? Nincs mitől félnem. Vagy megöl, vagy nem. Más opciót nem látok. Nem tudom, mire kellek neki, nekik, hisz sosem volt dolgom mér egy bűnszervezettel sem, ahogyan nem követtem el bűnt sem a társadalom ellen. Így hát tényleg nem értem, mit akar tőlem, miért kellek neki pont én, egy lány a tömegből. Miért nem a tőlem jobbra levő lányt ragadta el? Az életem könnyebb lenne. Ahogy végre kinyitja a száját és beszélni kezd, felvonom a szemöldököm. Furcsa. Leginkább az, amit mond és az is, ahogyan mondja. A hanglejtése. Mintha tényleg zavarná, hogy nem bántak velem kesztyűs kézzel az emberei. Még le is idiótázza őket. Fura. Fura egy ember. De ettől még nem fogom megkedvelni. Azt elfelejtheti. Mondanék valamit, de végül jobbnak látom, ha ezt is csak ráhagyom. Elvégre az ő dolga, hogyan rendezi le az embereivel a dolgot. Pillanatokkal később beugrik valamit. - Nem csak ezt tették – Közlöm, a csuklómra simítva, majd a karomra. – Az egyik embered meg is ütött, csak mert nem működtem vele együtt. Azt hiszem, Raynek szólították – Hazugság. Nem ütött meg, bár a név stimmel. Össze akarom ugrasztani őt az embereivel, és kíváncsi vagyok, kinek fog hinni. Nekem, vagy nekik? Ha nekik, akkor mit tesz velem? Talán a tűzzel játszom, de érdekel, meddig képes elmenni ez a fazon. Sóhajtok. Újra meg újra, mert lélegezni muszáj – és hallgatni is a hülyeségeit. Mégis milyen információra lenne szüksége tőlem? Eszem megáll. Nem tudom, kinek hisz engem, valami mindentudó, ősi boszorkánynak talán, aki tudja mindenre a választ? - Kétlem, hogy tudnék bármi olyat mondani, ami érdekelné. És ha tudnék is sem mondok semmit – Hosszan figyelem. – Azt mondod, nem bántanál, de ez egészen addig működik majd, amíg meg nem kapod, amit akartál. Nem játszok ilyet – Közlöm komolyan, majd összefonom magam előtt a karjaimat. Belőlem aztán nem szed ki semmit.
Egyszerre bosszantott és keltett bennem érdeklődést a lány. Hiszen bátor volt, akaratos, elszánt, ugyanakkor úgy tűnt, némasági fogadalmat tett, mert egy árva szót nem volt képes mondani. Valahol megértettem, végül is mit tudok ellene tenni? Ha megölöm, oda az információ, de ha beszél, akkor már nem lesz nála semmiféle ütőkártya. Amit ő nem tudott, hogy eszem ágában sem volt ártani neki, nem öltem volna meg, ha végre elcsepegtet néhány információt, ám a helyében én sem tettem volna. Okos lány volt. Láttam rajta, hogy megdöbbent, ha az arcán nem is látszott, a tekintete árulkodott róla. Nem kezdtem bele sztorizgatásba, mi mindent tettek már velem emberek, kezdve az előző vezetővel, vagy vallatások során. Tulajdonképpen nem ő volt az egyetlen, aki leköpött már, de tőle valahogy nem vártam. Tele volt meglepetésekkel, ezért ült mosoly az arcomon, bár hamar lehervadt. Úgy láttam még ezt is észreveszi, mintha minden apró jelre odafigyelne, talán így is van. Hiszen a legjobb megfigyelők azok, akik nem beszélnek, inkább hallgatnak, figyelnek mindent. Lehunytam a szememet egy pillanatra, elnyomva a dühömet, hiszen elég világosan fogalmaztam azoknak az idiótáknak... Néhány másodpercig nem szólaltam meg, mikor kinyitottam a szemeimet, akkor is csak néztem a lányt még további fél percig legalább. - Egyértelmű utasításokat adtam az embereimnek. A megkínzásod nem volt köztük. Lesz néhány szavam hozzájuk. - jegyeztem meg sóhajtva, utóbbit inkább magamnak megjegyezve. Végtére is nem az volt a célom, hogy megijesszem, vagy kárt tegyek benne, mert akkor mégis miért beszélne? - Ugye tudod, hogy nem ezért vagy itt? Nem tudom, közölte-e veled bármelyik idióta is, de szó sincs ilyesmiről. Csupán néhány információra van szükségem tőled. Ám nem akarok rögtön a nyakadba zúdítani mindent. Apró lépésekben haladjunk! - Valahogy már az első megérzésem az volt erről a lányról, nem fog elárulni semmit, épp ezért hozattam ide. Az utcán vagy egy nyilvános helyen bármikor leléphet, ráadásul azzal én is kockáztatnám a szervezetet. Itt viszont nincs más választása. Előbb-utóbb beszélni fog.
Nem tudom, miféle reakciót várok. Megüt? Kiabál velem? Lelő? Biztos vagyok benne, hogy nem jött be hozzám fegyvertelenül. Vagy legalább valami fenyítő eszköz biztos van nála. Hülye lenne, ha nem hozott volna magával semmit. Természetesen az üveg vizen túl. Azt amúgy is feleslegesen cipelte ide, hisz miért fogadnék el tőle bármit? Vagy miért hiszi, hogy elhiszem, az nem mérgező? Zárt üvegbe is be tud juttatni bármit, ha annyira akar. Tűröm a pillantását, figyelem minden rezdülését és készen állok bármire, ami vár rám. Tényleg bármire. Nincs semmi, amiért valójában ki akarnék jutni innen. Csak egy lány vagyok a sokból, a világ egy apró porszeme, aki senkinek sem hiányozna, ha végleg eltűnne. A mosolya elborzaszt. Miért? Leginkább azért, mert nem értem, mi olyan mosolyognivaló azon, hogy leköptem. De tényleg. Én nem mosolyognék, ha valaki ugyanezt velem tenné meg. Ezt a pasit nem lehet kiakasztani semmivel? Felvonom a szemöldökömet, majd megrázom a fejem válaszként. Nincs. Nincs értelme félni, mert attól a veszély még nem múlik el. Elrabolt és tulajdonképpen az ő kedvén múlik, élek-e vagy halok. Tök mindegy, hogy félek-e. Félrenézek, egy pillanatra elmerengve azon, hogy mihez kezdjek, megüssem-e, próbáljak-e megszökni, de ahogy visszanézek rá, már nem mosolyog. Átfut a fejemen egy „mi a gond?” kérdés, de nem teszem fel, hülye lennék. Ehelyett ő kérdez. A döbbentségemet nem tudom leplezni, mert az ki is ül az arcomra. A csuklómra nézek, ahova ő is, majd végigsimítok a sérülésen. Vállat vonok. - Mégis mikor máskor sérültem volna meg? Az elmebeteg embereid nem kíméltek. De mit várhatnék egy csapat elrabolótól? Váltságdíjat ne várjatok, nincs, ki fizessen értem. – Jegyzem meg csak úgy, továbbra is a csuklómon levő horzsolást érintve, figyelve.
Próbáltam olvasni a lányban, a mozdulataiban, a tekintetében, de nehéz dolgom volt, hiszen rám sem nézett, meg sem moccant. Mintha egy hologrammal próbáltam volna társalogni. A szavaimra sem válaszolt, szinte levegőnek nézett, ezzel a viselkedéssel pedig nem tudtam mit kezdeni. Martelli egészen biztosan addig ütötte volna, amíg mozog, akkor is, ha belehal, de én más voltam. Egy férfinek kell, hogy legyenek elvei, még ha az alvilágban is tevékenykedik. Természetesen dühített a lány viselkedése, de nem voltam sem türelmetlen, sem egy vadbarom, információkra volt szükségem, azt pedig nem kaphattam meg, ha ártok neki, vagy végzek vele. Tudnom kellett, mivel tudom kihúzni belőle az információkat. Ahogy felkel a földről, mindenre számítok. Arra, hogy felpofoz, leordítja a fejemet, elküld a fenébe, még arra is, hogy megfogja a palackot és azt vágja a fejemhez. Mégis reménykedve nézem végig a mozdulatot, a lépteit, hátha végre megszólal. Helyette nyitja a száját, és...leköp. Mindenre számítottam. Erre nem. A meghökkenés kiült az arcomra, majd akaratlanul is elmosolyodtam. Előhúztam egy zsebkendőt és letöröltem az arcomat beterítő nyálat, de a mosolyt nem tudtam eltüntetni róla, s igazából nem is akartam. Szórakoztatott a viselkedése, ha igazán elengedtem volna még, egészen biztosan felnevetek a reakcióján. - Benned egy csepp félelem sincs, igaz? - ingattam a fejemet hitetlenkedve. Igaz, az elrabláson kívül más okot nem adtam félelemre, mások viszont egészen biztosan ettől is betojnának. Ahogy végignéztem rajta, feltűnt valami, amitől rögtön lehervadt a mosolyom,még a jókedvem is eltűnt. Mintha nem azt mondtam volna azoknak a barmoknak, hogy ne görbüljön egy haja szála se... - Az elrablás közben sérültél meg? - biccentettem a kezei, pontosabban a két csuklója felé, amin horzsolások díszelegtek.
Szórakoztat valahol, hogy próbál belőlem kihúzni legalább egy mondatot, de az értetlen tekintetemen túl semmi mást nem kap. Nincs számára semmi mondanivalóm. Elrabolt. Mit mondhatnék? „Engedj el”? Nem tenné meg. Feleslegesen meg minek fecséreljek szavakat és energiát? Tovább vizslatom a saját kis cellámat, mert szobának semmiképpen nem mondanám. Sóhajtok újabb szavaira, kérdésére. Szöget ver a fejemben egy gondolat, így lassan ránézek. Még a földről is feltápászkodom, hogy tegyek fel néhány lépést. Arcom ártatlanságot sugároz, tekintetem pedig őszinteséget. Nyitom a számat, hogy végül mondjak valamit – hiheti ezt ő, de amit kap, az nem más, mint egy adag nyál az arcába. Igen, leköpöm, mert ennyit jelent nekem ő, meg az, hogy itt vallatósdit játszik. Mindezek után, mint aki jól végezte dolgát, visszasétálok az ágy mell és leülök, majd karjaimat összefonom magam előtt. Őt kezdem nézni, ezúttal már komoly az arcom, tekintetem pedig határozott. Igen, határozottan azt sugallom, hogy nem kívánok vele egy szót sem váltani. Habár félhetnék, hogy ezek után tényleges vallatásba fog, kínzással és egyebekkel egybekötve, de talán már rájött, hogy nálam ez végképp nem működik. Ha nem akarok beszélni, akkor bármit is tesz, nem fogok megszólalni.
Nem számítottam rá, hogy ha megjelenek, majd rögtön megered a nyelve, vagy meghatja, amiért palackozott vízzel kínálom. Ám némileg azért mégis reménykedtem legalább abban, hogy megszólal. Felsóhajtottam, mikor a szemeit forgatta. Igen, épp a jelleme miatt nem fordult meg a fejemben a kínzás, amúgy sem szerettem ártatlan nőket bántani, csak ha nincs más mód, nála pedig végképp nem működött volna. Aki ennyire makacs, arra pont ellenkezőleg hat a kínzás, vagy az erőszakos vallatás. - Tényleg nem fogsz megszólalni? - kérdeztem, még mindig felvont szemöldökkel. Azt hittem majd kérdéseket zúdít rám, amiket nehéz megválaszolni, vagy elküld a jó fenébe, de... helyette némasági fogadalmat tett. Szükségem volt válaszokra, ő pedig legalább már látott vámpírt, legalábbis az egyik emberem ezzel az információval szolgált. Mindennél fontosabb volt, hogy végre kiismerjük ezt a várost, beigazolódjon a sejtésem, mert... egyszerűen nem hagyott nyugodni a dolog. Túl sok furcsaság történt már ebben a városban ahhoz, hogy ne legyen köze vámpírokhoz, vagy... valami hasonló természetfeletti lényekhez. - Azt hittem vannak kérdéseid. Vagy talán olyan sűrűn rabolnak el, hogy már megszoktad? - Próbáltam olvasni benne, bár a földet nézte, így a tekintetét nem tudtam elkapni egy pillanatra sem. Abban bíztam, ha beszélek hozzá, előbb-utóbb csak válaszol, még annak is örültem volna ha válogatott káromkodásokat vág a fejemhez. Akkor legalább előrébb lennénk kicsit. Annyira nem értettem a nőkhöz, az emberekhez viszont némileg igen, például tudtam, ki az, aki ijedtében mindent be vall, ki az, akit a szeretteivel kell fenyegetni, vagy épp bosszantani, hogy köpjön, esetleg ajánlani neki pénzt vagy valami mást cserébe. Ennél a lánynál sötétben tapogatóztam. Azonban ha végre beszélni kezdett volna, pár dolgot talán le tudtam volna szűrni a viselkedéséből, rájönni, mi hatásos nála. Vártam, hátha a szavaimnak végre meglesz a hatása, hiszen addig nem indulhattam semerre.
Érdektelen pillantást vetek a férfira, ahogy belép az ajtón. A kérdésre nem reagálok, hisz nem igazán van kedvem vele beszélgetni. Azt mondjuk hamar levágom, hogy ő lehet itt a főmufti. Végigmérem néhányszor, majd a szemeimet forgatom, ahogy lerakja a palackozott vizet. Milyen kedves, mennyire elragadó! Oda ne rohanjak. El ne olvadjak a kedvességétől. De komolyan. Mégis mit vár most? Hogy örömömben a nyakába ugrok? Engedjen szabadon és akkor talán odabökök neki egy „kösz, haver”-t. De még annyit se érdemel. Mondjuk furcsa, hogy a félelemérzetem valahol Kínában nyaral. Mindegy. Figyelnem kéne a szavaira, csak hogy pont nem érdekel, mit hadovál. Azt látom, hogy kényelembe helyezte magát, bár nincs beleszólásom, ez a hely nyilván az övé. Mondjuk a szoba az enyém lenne, vagy ennyi magánszférám sincs? Persze egy fogoly ne akarjon túl sokat. Sóhajtok egyet a kérdésére, ismét megforgatom a szemeimet és a földön egy pontot kezdek nézni, ami olyan nagyon érdekes. Koszos a padló! Mikor takarítottak itt utoljára? Valószínűleg soha. Még jó, hogy egerek nem rohangálnak körülöttem. Akkor én lehetnék Hamupipőke. Bár neki az egerek legalább segítettek. És kiszabadult! Na, hol vagytok egerek? Körül is nézek lopva, majd megrázom gyengén a fejemet a saját ostobaságomon. Sosem volt gyerekszobám, alig láttam egy-két agyalágyult mesét, de ezek a hercegnős vackok eléggé beleégtek az elmémbe. Talán mert mindig is vártam, hogy eljön a herceg és kiment abból a magányból, amiben voltam. Aztán rájöttem, hogy ez sosem fog megvalósulni és a kezembe vettem a sorsomat. Így kell ezt, ugye? Vagy mégsem. Mert itt ülök egy koszos szobában, egy pasival, aki tuti túl van 40-en is. Úristen, remélem, nem valami szex rabszolgának akar eladni. Oldalpillantást vetek rá. Áh, ahhoz túl prűdnek látszik. Vajon mikor veszi észre, hogy kicsit se vagyok kíváncsi rá? Vajon hova rakta a kulcsot? Figyelnem kellett volna, mikor bejött. Nos, már mindegy. Elkéstem. Ezzel is, meg olyan sok más dologgal is.
Nem először csináltunk ilyet, emberrablás, csak azért, hogy valamit kiderítsünk. A fogvatartás sem újdonság, de ez valahogy mégis más volt. Nem akartam bántani a lányt, hiszen semmi rosszat nem tett, ráadásul kétes ügyletekhez sem volt köze legjobb tudomásunk szerint. A vámpír probléma viszont túl fontos volt ahhoz, hogy bármit is figyelembe vegyünk. Mert ha tényleg igaz... minden, amit eddig tudtunk, amit eddig hittünk a legendákról... Egy részem nem akarta elhinni, hogy igaz lehet, mert az nem lehet, hogy egy egész város nem veszi észre, ami a szeme előtt történik. Ilyen nincs. Ám sajnos ahogy jobban belegondoltam, s számtalanszor átrágtam magam a témán, rájöttem, az emberek akár a birkák, s bizony előfordulhat, hogy nem vesszük észre azt sem, ami a képünkbe röhög. Szomorú igazság. Az emeletre indultam, menet közben a hűtőből kiragadva egy üveges vizet, biztos ami biztos alapon. Felkészültem a legrosszabbra, hiszen még nem találkoztam vele. Az emberek kiszámíthatatlanok voltak, ha bezárták őket, ezt teljes mértékben meg tudtam érteni, de tényleg jó szándék vezérelt ez egyszer. Nem lehet egy lány élete fontosabb, mint maga az emberiség, még ha ez borzasztóan is hangzott másoknak. Én már hozzászoktam, hogy olyan dolgokat is meg kell tenni, amihez nem füllik a fogad, ha valamit el akarsz érni, hiszen... a "trónra" is így jutottam. Gyorsan fogytak a lépcsőfokok alattam, néhány pillanat alatt az ajtó előtt álltam, ahol elszállásoltuk a foglyunkat, bár tudtam, nem lesz hálás valaki csak azért, mert nem cellába, hanem egy szobába zárják. A zár attól még ott van. A kulcsot mélyen a zakóm belső zsebébe rejtettem, hogy még véletlenül se tudja megszerezni tőlem, ha mégis megteszi, még meg is tapsolom, gondoltam én. Néhányat kopogtam az ajtón, csak hogy tudja, valaki jön, nem mintha be tudott volna engedni, így a kulcsot előhalásztam, majd visszaraktam a rejtekére, mielőtt benyitottam volna az ajtón. - Nem ébresztettelek fel, ugye? - kérdezem valahol a suttogás és a normál hangerő között. Nem akartam úriembernek tűnni, nem voltam az, s nyilván ő is cifrán vélekedett rólam, de rárontani sem akartam, mert azzal aztán semmit sem érek el. - Hoztam neked vizet, ahogy látom jól is tettem. Zárva a kupakja. - sandítottam a tálca felé, ahol az érintetlen víz is helyet kapott. Az ágy mellé sétáltam, és az egyszerű, fa éjjeliszekrényre tettem a vizet, majd a szoba túlsó felébe mentem, szereztem egy széket, s arra telepedtem le. - Biztos ezer kérdésed van, mi lenne, ha feltennéd őket kezdésnek? - kérdeztem felvont szemöldökkel, kezeimet egymásba kulcsolva fektettem az ölembe.
Kezdőlap
Lehet, mellélőttem az előbb? Ray talán mégsem olyan agyament, hogy megütne valakit? Basszus. De a szemem sem rebben a visszakérdezésre, pedig kiérződik belőle a kétkedés. Vagy csak én látom bele? Nem, kizárt. Azért kérdezi, hogy visszakozzak, de lehet, hogy nem. Mindenesetre itt én vagyok az áldozat és nem Ray, vagy bárki más. Mert hahó, mégis csak engem raboltak el!! Idióták.
Szórakoztat valahol, hogy próbál belőlem kihúzni legalább egy mondatot, de az értetlen tekintetemen túl semmi mást nem kap. Nincs számára semmi mondanivalóm. Elrabolt. Mit mondhatnék? „Engedj el”? Nem tenné meg. Feleslegesen meg minek fecséreljek szavakat és energiát? Tovább vizslatom a saját kis cellámat, mert szobának semmiképpen nem mondanám. Sóhajtok újabb szavaira, kérdésére. Szöget ver a fejemben egy gondolat, így lassan ránézek.