Nyilván rettegnem kéne. Mármint tényleg. Elraboltak, idehurcoltak, a csuklómon horzsolások, zúzódások sora díszeleg és fogalmam sincs, hol a francban vagyok. Mégsem félek. Nem, egyszerűen nem megy és nem tudom, miért. Egész életemben egyedül voltam, bárki bármit megtehetett velem, talán ezért nem félek attól, itt mi vár rám. Hisz mi lehetne rosszabb annál, minthogy a saját szüleid előbb dobnának a kukába, mintsem felneveljenek? Ahhoz képest egy elrablás semmi.
Bár meghalni nem akarok. Remélem, nem akar megölni az, aki idehurcolt engem. Jobban mondva akik. A szobám mondjuk előbb hasonlít egy cellára, mint egy valódi szobára. Hm, jobban megnézve talán szebb, mint az árvaházban levő szobám volt. Ahol voltunk vagy hatan bezsúfolva egy pici egérlyukba.
A földön ülök, hátamat nekitámasztva az ágynak, lábaim felhúzva és azokat karolom épp át. Nézek magam elé. Egy nap telt el, mióta behoztak és azóta senki még csak ide sem dugta az orrát.
Vagyis de… talán még az első órában volt itt egy pasas, aki becsúsztatott egy tál ételt, meg egy pohár vizet. Azonban nem vagyok hülye, nem ittam belőle. Mi van, ha méreg?
A nagyobb baj mondjuk az, hogy elvették mindenemet. Se telefon, se mp3 lejátszó, se a laptopom, se semmi. Nagyjából ezek nélkül tényleg nincs semmim.
Ledőlök végül a földre és a plafont kezdem bámulni. Már csak egy óra kattogása hiányzik az idilli helyzethez, hogy az is agyamra menjen.
Vajon kienged innen valaha? Szabad lehetek még? Ezernyi kérdésem van, de a lényege mindnek ugyanaz. Elmehetek már? Légyszi.
De most azonnal.
Lépteket hallok végül a folyosóról, így a szemem sarkából nézek el a rácsos ajtó felé. Bármennyire meg akarok szólalni, mégsem teszem, inkább a csendbe burkolózok. Előbb beszéljenek ők, hogy mi a fenét akarnak tőlem.
Kezdőlap
