Kérdőn nézek rá, mint aki nem érti a kérdést, de valójában pontosan tudom, mire akar célozni. De az mindkettőnk számára egyértelmű tény, hogy valakit visszahozni a halálból nem feltétlenül fehér mágia útján valósítható meg. Olyan dolgokhoz kell nyúlnom, vagyis kellett, amihez ép ésszel boszorkány nem nyúlna. De én igen, ha arról a személyről van szó, aki a világot jelenti nekem.
- Ne aggódj, mindent kézben tartok – Ennyit felelek neki és remélem, hogy nem fog újra faggatózásba kezdeni. Nem fogom és nem is akarom beavatni abba, hogy ez pontosan miféle varázslat. A mellékhatásokkal ráérünk ugyanis később foglalkozni, akkor, mikor elkezdenek jelentkezni.
Valójában egyszer már írtam naplót. Mikor Elena álomba merült, minden egyes nap, vagy legalábbis minden héten írtam egy bejegyzést, neki címezve, amiben elmeséltem, hogy mi történt velem nélküle. Levéstem, hogyan élem a mindennapjaimat. Mindent leírtam, a legrosszabb dolgokat is. Talán még Enzo halálát is leírtam, mérgesen és dühösen, gyász közepette, Stefant okolva. De azt hiszem, ezek után már nem írtam többet abba a naplóba. Mintha ott valami elveszett volna.
- Hm. Szerintem írni fogok – Válaszolom végül, ráemelve a tekintetemet, majd tovább rendezgetem az eszközöket magam előtt és közben újra meg újra át is rágom magam a varázslaton, a szavakon, amiket majd mormolnom kell. De a szavai kizökkentenek. Bárcsak már ott tartanánk, hogy bárhová elmehessünk ketten.
- Hova mennél először? – Nézek el felé kíváncsian, de ezt követően muszáj vagyok terelni kicsit a szót és felkészíteni őt arra, hogy mi vár rá. A pokolban töltött másodpercek alatt fogalmam sincs, mennyire lesz védve, egyáltalán mi várhat ott rá, de igyekezni fogok, hogy onnan mihamarabb kirántsam ide, hozzánk. Félek, hogy ártanak neki odaát. De nem tudom, hogyan is működik a pokol, mennyire figyelik, hogy éppenséggel ki kerül oda vagy ki nem. Nem tudom, nem értem és így még rizikósabb a varázslat. Még az is megfordul a fejemben, hogy Enzot elveszítem a próbálkozásom miatt.
- Tényleg vigyázz – Nyelek egy nagyobbat. Annyira vágyom már arra, hogy megölelhessem, hogy egyáltalán hozzáérhessek, hogy szinte belepusztulok. Ezért sem vagyok képes várni és tovább kutatni egy talán biztonságosabb varázslat után. Szerintem olyan nincs is. Az, hogy valakit visszahozok a halálból, az semmiképpen sem egy elfogadott varázslat, bármennyire is szeretném, ha így lenne.
Magam elé pillantok, az előkészített eszközökre, majd a zsebemből előszedek egy utolsót, egy kis fiolát, amiben az én vérem van. Elméletileg ez az, amivel elfogadom a varázslat okozta mellékhatásokat, ezzel írom alá a halálosnak mondható ítéletemet. De ha nem adom a vérem, akkor a varázslat nem működne. Veszek egy mély levegőt, majd elkezdem összekeverni a hozzávalókat. Nekilátok lassan magának a varázslatnak is, de előtte még körbenézek, hogy az ajtók, ablakok be vannak-e zárva. Amint nyugtázom, hogy azok rendben vannak, a kis tálra nézek magam előtt, amiben már minden össze van keverve a vérem az övével és néhány másik hozzávaló is odakerült már. Utolsóként még beledobok valamit és ezzel egy időben kap lángra a tálban levő folyadék
Még vetek egy pillantást Enzora, akárhol is legyen, majd beletemetkezek a varázslat kántálásába. A szobában hatalmas szélvihar kerekedik, annak ellenére, hogy minden zárva van. Mintha egy forgószél akarná elragadni Enzot, úgy halad felé. Nem állok le, tudom, hogy rosszul néz ki a dolog, de az a forgószélszerűség rántja ki abból az univerzumból, amiben van – a pokolba.
Féltem a vámpírt, nem kicsit, de nem állhatok le, nem szakíthatom meg a varázslatot. Vissza kell térnie Hozzám.

Nem jókedvemből hallgatom el az igazságot, hanem azért, mert tudom, ha elmondanám, nem támogatná talán az ötletet. Hinnem kell a szerelmünkben, hogy van olyan erős, mint Elenáéké vagy épp Stefanéké. Aprót sóhajtok, majd ahogy meghallom Enzo hangját, egy picit össze is rezzenek. A gondolataimból ránt ki. Elnézek felé, egy halvány mosoly kíséretében.
- Tudom. Minden megvan. A véred, és a kiegészítők – Tovább rendezkedem, miközben beszélek. – Nemsokára újra ezen a síkon leszel, velem. Végre megkapom, amit akarok – Mosolyogva, lopva pillantok el arra, amerre van. Továbbra is hazudok, hisz lehet, megkapjuk a pillanatnyi boldogságot, de az, hogy lassan elfelejtem őt, az a gondolat már most kikészít. Talán el kellene kezdenem naplót írni, mint Elena is tette. Ez nem is olyan butaság. Határozottan jó ötlet. – Mit szólnál, ha elkezdenék én is naplót írni, mint a barátaim többsége? – Kérdezem kíváncsian. Érdekel a véleménye, és az, hogy butaságnak gondolná-e, bár, ha nem is támogatja, én mindenképp írni fogok. Le fogok írni mindent kettőnkről. A történetünket és az érzéseimet is vele kapcsolatban. Elképzelni sem tudom, milyen lesz nem felismerni őt és nem is akarom tudni, milyen lehet. Elég Elenára néznem, mikor ennyire ki van fordulva magából. És ez nem is az első eset. Bár igaz, az első esetben ő akarta elfelejteni Damont. A jó dolgokat, amik velük történtek.
Megrázom gyengén a fejemet, majd letelepedek a megfelelő helyre, szinte teljesen középre, ahol van egy kisebb tál is. Körülöttünk néhány növény, virágszirmok, és nem a romantika kedvéért, hanem a varázslat miatt.
- Nem jó ide visszajönni. Mindent látok magam előtt – Enzora emelem a tekintetem, és hosszan figyelem őt, majd a könyvért nyúlok, amit a táskámból szedek elő. Fellapozom. Azt az oldalt kitéptem, ami a mellékhatásokat tartalmazta, hogy Enzo ne olvashassa el, ha esetleg idepillantana az oldalakra. – Meg fogod járni a poklot, Enzo, de ígérem, hogy kijössz onnan – Nyelek egy nagyot, újra ránézve. – Onnan, ahol vagy, először oda tudlak „kirántani” és a pokolból majd ide. Nem tudom, milyen érzés lesz, de valószínűleg nem lesz fájdalommentes. És kérlek, amíg a pokolban vagy, figyelj… rossz érzésem van, ha a pokolra gondolok. Kai és Katherine miatt. Legyél óvatos, jó? – Még nem kezdek neki a varázslatnak, nem akarom elkapkodni. Mindent át kell gondolnunk, át kell beszélnünk, mielőtt nekikezdek.

351 ■ and I want you in my life ■  
■■

Elenát nem tudtuk legutóbb megmenteni és észhez téríteni, de a jó hír az volt, hogy Damonnel viszont sikerült kibékülnünk. Visszakaptam újra a legjobb barátomat, aki annyira hiányzott. Valójában tudom, hogy cserben hagytam őt, ahogyan ő is engem annak idején. Egyikünknek sem kellett volna egyedül megküzdenie a szerelme hiányával. Neki Elena nélkül kellett élnie, nekem Enzo nélkül kellett volna, de ebbe egyikünk sem tudott belenyugodni. Ebben egyformák vagyunk. Ezért volt hiba szó nélkül útnak indulnom, de ezúttal a magam útját akartam járni. Azt nyomoztam, hogyan hozhatnám vissza Enzot.
Megvan a megoldás, de egy részem fél, hogy balul sül el. Mégsem szándékozok visszahátrálni, mert ha csak egy apró reményfonál is van, már érdemes megragadni és erősen belekapaszkodni. Hinnem kell, hogy sikerül. Vállalom a következményeket is, bármivel is járjon ez. És tudom, mivel jár. A mágiának komoly ára van, hát még annak, ha egy halottat húzok vissza abból a furcsa, különös dimenzióból, amit én magam hoztam létre a gyásszal. Helyesbítve valami energia robbanással. Talán így magyarázta annak idején Arcadius.
Kiszállok az autóból a táskámat felmarkolva, ahogy megérkezek ahhoz a házhoz, ahol minden tönkrement. Akkor azt hittem, végérvényesen. Ahogy a verandát nézem, felidéződik bennem az, mikor Enzot ott láttam, élettelenül. A hideg is kiráz, a szememet égetni kezdik a könnyek, de a következő pillanatban már nyoma sincs ennek. Pozitív vagyok, minden rendben lesz, mert rendben kell lennie.
Körülnézek Enzot keresve, azt remélem, most is látom őt, itt van velem. Ha mégsem találom, akkor csak megyek tovább, egyenesen a házhoz, ami sokkal elhagyatottabb, mint legutóbb. Csodálom, hogy senki sem vette a birtokába, de így egyszerűbb és jobb. Odabent a folyosón telepedek le, és elkezdem kirakosgatni a szükséges kellékeket. Gyertyákat, a tálat, az Enzo vérét tartalmazó nyakláncot, azaz medált és még néhány apróságot. Ezenkívül még felállok, hogy a poros függönyöket behúzzam.
Van valami, amit nem osztottam meg Enzoval. Bízom benne és a szerelmünkben, hogy még ha el is vesznek lassan az emlékeim róla, képes lesz visszahozni őket vagy eléri, hogy újra beleszeressek. Kicsit abban bízom, hogy a mi szerelmünk is van olyan erős, mint Elenáéké. Ezért mindig is irigyeltem őket. Elég volt Elena nyaklánca, hogy Damon embersége és minden emléke Elenáról elkezdjen a felszínre kúszni. Vajon nálunk is beválik? A medálra pillantok, a kezembe fogom és megmarkolva nagyot nyelek.