Pontosan értettem a lány gondolatmenetét és valamennyire egyet is értettem vele. De úgy gondolom vannak azért előre elrendelt dolgok is, aminek valamiért meg kell történnie. Ami ellen mi semmit sem tehetünk. De persze jó lenne, ha lenne, amit mi alakíthatunk. Lehet, hogy a lánybúcsúmon történtek miatt ragaszkodom annyira az előbbihez. Mert akkor ugye, az így volt tervezve és annyira nem is az én hibám. -Értelek, csak nem is tudom. Én mind a kettőben hiszek, hogy mi is irányíthatjuk, meg van, amit nem – feleltem végül. Ha nem szeretné elmondani, akkor nem faggatom tovább. Ráhagyom, hiszen csak egy idegen vagyok. Nem biztos, hogy velem kell ezt megosztania. De ha meggondolná magát, legalább tudja, hogy én itt vagyok és szívesen meghallgatom, akár tanácsot is tudnék adni. De ha nem szeretné, akkor én nem erőltetem. Szavaira megint csak elmosolyodtam. Igaza van és meg is értem. Szeretem meghallgatni az embereket, szeretek belelátni az életükbe, de ha nem engednek be, azt is el tudom fogadni. Persze attól a kíváncsiságom ugyanúgy megmarad. Sokan vannak, akiknek nehezebben megy a megnyílás egy idegennek, én úgy gondolom, hogy nyitott könyv vagyok. De nem lehet mindenki az. Vannak, akik bizonyos idő elteltével sem tudnak annyit beszélni, mint mondjuk én. De nekem nem nagyon vannak rejtegetni valóim. Én bárkinek, bármit el tudok mondani, ha kérdeznek. Kivéve talán két dolgot, azt a bizonyos titkot és persze azt sem hangsúlyozom túlságosan, hogy boszorkány vagyok. De ezeknek azért megvannak az okai. Elmentem felpróbálni a ruhám és közben csak Conradra tudtam gondolni. Arra, hogy mi lesz, ha hazaérkezik és arra is, hogy mennyire fogok neki tetszeni ebben az öltözetben. Remélem elnyeri majd a tetszését. Mikor végeztem kiléptem és a lányra néztem. Pont a karját vizsgálta, bár nem tudom, hogy miért. A válaszából ítélve nem sérült meg. A következő mondatára széles mosolyra húzódott a szám és éreztem ahogy egy kicsit elpirulok. Nem számítottam rá, hogy ezt mondja, de annyira jól estek a szavai. -Szerintem is nagyon szép – néztem végig magamon. -Csak azt nem tudom, hogy a vőlegényem mit fog szólni hozzá – gondolkoztam el rajta.
Rá akartam kérdezni, hogy vele mégis mi történt, de nem volt hozzá merszem. Másrészt attól féltem, ha ő elmondja, akkor nekem is el kellene és nem lettem volna rá képes. Amúgy sem lett volna tanácsos akárkinek elregélnem, hogy miattam meghalt valaki. Még akkor sem, ha nem volt szándékos. És akkor sem, ha voltaképpen nem ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövettem, hanem az, hogy Blairt magára hagytam az ígéretem ellenére. Elgondolkodtam Zoe kérdésén, majd ráncoltam kissé a homlokomat, mielőtt válaszoltam volna. - A sors útjai kifürkészhetetlenek, tehát mindegy, mennyire hiszünk benne, a sors, a jövő… állandóan változhat, nem? Vagyis, érted. Minden döntésünkkel befolyásoljuk a jövőt – Magyaráztam, habár nem tudtam, van-e ennek értelme. A sors egy érdekes témakör volt. A másik kérdésére a fejemet ráztam, jelezve, hogy nem kívánok beszélni róla, bármennyire is értékeltem amúgy a lány érdeklődését és törődését. Aranyos volt és talán barátnők is lehettünk volna, de nem akartam belerángatni őt a világomba. Uh, kezdtem úgy beszélni, mint… mint mondjuk Isaac. Sóhajtottam egy aprót, majd elmosolyodtam a lány szavaira. - Nem, semmi baj. De ez tényleg nem olyan, amit elmesélhetnék csak úgy. Viszont… köszönöm. Sokat jelent, hogy érdeklődsz és meghallgatsz, annak ellenére, hogy idegenek vagyunk egymásnak – Mosolyogtam. Ezúttal őszintén. Aztán elment öltözni, én pedig újra belemerültem a gondolataimba. A szimbólumot néztem a karomon és elmélyedtem az életem kirakósában. Észre sem vettem, hogy Zoe kijött, így a hangja volt az, ami kirántott a gondolataimból. - Hogy mi…? Ja, nem! Nem, dehogy, csak… - Köhintettem, majd inkább a másik kérdésre koncentráltam, ahogy végignéztem rajta. Azonnal elmosolyodtam. – Ez káprázatos! Mintha csak rád öntötték volna – Felálltam és közelebb léptem hozzá, körbejártam, megfogtam a ruhát, az anyagát, majd megálltam előtte. – Nekem nagyon tetszik. Neked? – Kíváncsi voltam, neki is annyira tetszik-e, mint nekem. Szerintem nagyon a lány stílusa volt.
- Tudom milyen az, ha úgy érzed, elrontottál valamit. Nekem is volt benne részem és mardos is a bűntudat - remélem neki azért valamivel könnyebb lehet, mint nekem. Annál a bűnnél nagyobbat aligha el tudok képzelni, mint amit én követtem el. Elvégre én pont az esküvőm előtt léptem félre. De azért igazán érdekelne, hogy ő mit követhetett el. Mi az, amit úgy érez nem tudna helyrehozni. - Igen, azt gondolom, hogy akik igazán szeretik egymást, semmi sem állhat közéjük – nagyon is el akarom hinni, amit mondok. Sőt, sokáig teljesen biztos is voltam benne. Most? Nem tudom mit is gondoljak. - Hiszel a sorsban? – hiszen úgy tartják, a sorsunk előre meg van írva. Ha ez igaz és nekik együtt a helyük, akkor nincs min aggódnia. - Mik azok a dolgok? – sokszor mondják nekem, hogy néha túl kíváncsi vagyok. Mindig mindent tudni akarok. Másoknak ez már lehet sok lehet. De nem tehetek ellene, ilyen a természetem. - Nem akarok tolakodónak tűnni, ne érts félre – magyarázkodom. Valóban nem akarok az életében vájkálni. De ha szeretné nekem elmondhatja, pontosan miről is van szó. - Csak ha szeretnél róla beszélni, akkor tudd, hogy nekem elmondhatod – ha megnyílik nekem, meghallgatom, ha nem akkor hagyom, nem az én dolgom. Remélem azért a hangomból érzi, hogy csak a segítő szándék vezérel. A próbafülkéhez érve elhúzom a függönyt ás belépek. Felakasztom a menyasszonyi ruhát, a fogasra, amig leveszem a ruháimat. Majd miután ezzel végzek, kezembe veszem a másikat. Megpróbálok belebújni, de ahogy Skyler is gondolta, ez nehézkesen megy. De nem adom fel, őszintén szólva elég szégyenlős vagyok, úgyhogy csak a legvégső esetben szólnék neki. Jó pár percbe beletelik mire sikerül végre magamra húzni. Hát igen ez a hercegnős ruhák átka, de ez legyen a legkevesebb. Belenézek a tükörbe és elmosolyodom. Alig hiszek a szememnek, annyira álomszép, amit látok. Szinte hihetetlen, hogy egy ruha mennyire képes megváltoztatni. Pedig még a hajam és a sminkem sincs megcsinálva hozzá. Vajon mit gondolna Conrad, ha meglátna ebben? Neki is tetszenék? Hogy nézne rám? Remélem, hogy ugyanazzal a tekintettel, mint amikor először találkoztunk, vagy amikor tavaly megkérte a kezem. Az a pillantás… olyan szerelmes volt. De, ha megtudná, hogy együtt voltam egy lánnyal akkor is ugyanúgy érezne? Akkor is el akarna venni feleségül? A gondolatra könny szökik a szemembe. Annyira szeretem őt és annyira nem szeretném elveszíteni. Olyan ostoba vagyok. Ha tehetném kitörölném mindazt, ami a lánybúcsúmon történt. Conrad a legjobbat érdemli és az igazságot. Amint hazaér mindent bevallok neki, lesz, ami lesz alapon. De nem akarok hazugságban élni és azt se szeretném, hogy ő abban éljen. Talán az őszinteségem valamennyit enyhít a butaságomon és meg fog bocsájtani. Letörlöm a könnyeim és ismét egy mosoly keretében húzom el a függönyt. A lány éppen a karját vizsgálta, ami érdekesnek tűnt, mivel nem volt ott semmi. - Megsérültél? – biztosan csak én nem látom, hogy mit néz ott. Vagy az is lehet, hogy csak egy régi heg, ami valamire emlékezteti. - Hogy festek? – kérdezem végül érdeklődve. Nagyon is számít a véleménye, valóban úgy gondolom, hogy Conrad a legjobbat érdemli. Ez vonatkozik arra is, hogy miben megyek hozzá.
Nem akartam letörni a lány lelkesedését. Neki úgy tűnt, jól alakult az élete és nem volt kedvem lelombozni azzal, hogy az élet nem mindig tökéletes, nem mindig rózsaszín és soha sem könnyű. Nagyot nyeltem, majd megráztam a fejemet. Nem tudott semmit rólam és arról, amit tettem, de… de a vigasztalása valahol jólesett. - De, eléggé… elrontottam – Nem mondhattam el, hogy lényegében miattam meghalt valaki, mert naiv liba voltam és a saját testvérem játszott ki. Nem mondhattam, mert hülyének nézett volna vagy őrültnek, amiért ilyeneket hordok össze. Elég bizarr sztori volt, mindenesetre. A további szavai viszont elgondolkodásra késztettek és ez látszott is rajtam. Kíváncsibban pillantottam rá, majd nagyot nyeltem. - Tényleg ezt gondolod? – Visszakérdeztem, habár a választ magam is tudtam, de olyan… nem is tudom. Reményt keltett bennem ez a pár szó, pedig nem kellett volna, mert valahol mélyen biztos voltam benne, hogy Blair jobbat érdemel nálam, tehát nem „kell” együtt lennünk, ahogyan azt a lány mondta. - Elég bonyolult sztori. Olyat tettem, amit nehéz egy vállrándítással elintézni. Helyesbítve… több dolgot tettem – Nem csak Hazel halála volt a számlámra írható, hanem az is, hogy megszöktem, ezzel nagy eséllyel még gyanúsabbá téve saját magamat, holott csak féltem. Most is félek, rettegek. - Én is örülök – Rámosolyogtam a kézfogás közepette, majd visszahúztam a kezemet tőle. – Ha kell segítség az öltözésben, szólj nyugodtan – Jegyeztem meg, miközben követtem a próbafülke felé. Közben újra megakadt a szemem egy-két ruhán, amit magamon is el tudtam volna képzelni, de végül nem ragadtam le náluk. Ha Zoe bement a próbafülkébe, akkor leültem és várakozva szemlélődtem, majd a kezemet kezdtem vizslatni, végül a karomat, ahol ott díszelgett a szimbólum, avagy a macska jelképe, amit csak hozzám hasonló beavatottak láthattak és érzékelhettek.
Látom, hogy szavaimat kétkedve fogadja. Hiába amit kimondtam, azt kimondtam, nem tudom visszaforgatni az időt, vagy kitörölni az emlékeit. De legalább rám hagyta, így nem kell neki megmagyaráznom sem, hogy miért mondtam. - Ne szomorkodj, biztosan te is meg fogod találni azt a személyt akivel leélheted az életed - próbálom vigasztalni. Nem tudom miért gondolja úgy, hogy neki sosem lesz esküvője, de a következő mondatával már meg is indokolja. - Ugyan, annyira nem ronthattad el - de tudom miről beszél. Én is félek, hogy ha Conrad tudomást szerez a lányról, faképnél hagy. Átérzem az aggodalmát, mondhatni én is elszúrtam. - Szerintem ha valakiknek együtt kell lenniük, azok együtt is lesznek. Nem számít, mekkora hibát is követtünk el - ezzel a mondatommal nem csak őt, de magamat is próbálom nyugtatni. - De ha úgy érzed valakinek kiöntenéd a szíved, én itt vagyok. Szívesen meghallgatlak - ajánlom fel neki és bízom benne, hogy él is vele. Nem hiszem, hogy tudok neki segíteni, de ha mégis annak csak örülök. Ha pedig mégsem, néha az is elég, hogy valaki meghallgasson minket. - Köszönöm! Akkor legyen ez - kezembe veszem a rózsaszínes ruhát. - Zoe vagyok. Nagyon örülök - mosolygok rá és kezet fogok vele. - Akkor nézzük meg, hogy áll rajtam ez a ruha - a ruhával a kezemben elindulok a próbafülke felé.
A válaszán meglepődtem, de hamar korrigálta magát, mégis érdekesnek találtam. Ilyet véletlenül nem mond az ember. „Lenne.” Valami elbizonytalaníthatta, legalábbis erre tippeltem a nyelvbotlásból. - Semmi gond… - Kétkedve ejtettem ki a szavakat a számon, ugyanakkor nem volt jogom pálcát törni a lány felett, bármi miatt is volt ez a nyelvbotlása. Biztos történt valami, de nem kérdeztem rá. Nem tehettem. Idegen voltam a számára és ő is nekem. Ő viszont úgy tűnt, elég nyitott, mert olyan kérdést szegezett felém, ami… jó, valójában belegondolva baromi logikus volt, hisz mit kerestem valójában egy esküvői szalonban? Az önkínzást nem mondhattam, de erről volt szó. Talán nem is mondtam volna el a valódi okot, de a további szavaira sóhajtottam egyet. - Nem lesz esküvőm, valószínűleg soha… - A hangom szomorúan csengett, nem tehettem róla. Blair járt a fejemben megint. – Elrontottam a kapcsolatunkat, és ez elég bonyolult… de elveszítettem, akit szeretek és elég borzalmas érzés – Folytattam volna, de rájöttem, hogy így is túl sokat beszéltem. Inkább a ruhapróbálgatásra terelődtem, vagyis ő, leginkább mindketten. - Tényleg fel kéne próbálnod. Ha akarod, maradok és segítek neked – Pillantottam végül rá egy mosollyal. Igyekeztem elfelejteni Blairt, legalább erre a néhány percre, amíg segítek ennek a lánynak, akinek a nevét sem tudtam. Tényleg… - Egyébként Skyler vagyok. – A kezemet nyújtottam bemutatkozás gyanánt. Ha már egy kis időt együtt töltünk, nem árt, ha tudjuk, hogyan szólítsuk a másikat, nem igaz?
Mintha csak a sors küldte volna hozzám ezt a lányt. Sajnos senki sem tudott elkísérni. Lucy bár szeretett volna velem tartani, nem úgy jött ki a lépés. Az utolsó pillanatban valami halaszthatatlan dolga akadt. Charliet pedig nem szerettem volna ezzel nyüstölni. A mellettem álló lánynak a rózsaszínes ruha tetszik jobban. Én a magam részéről nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy azért ilyen nehéz a döntés, mert a gondolataimba újra és újra bekúszik az ismeretlen lány. Rendesen összekavarta nekem itt a dolgokat és valószínűleg nem is tud róla. Honnan is tudhatná? Nem hiszem, hogy emlékszik rám. - Két hónap múlva lenne - csúszik ki a lenne szócska is a számon. Nem tudom miért mondtam ezt, vagyis dehogynem. Mert már megint nem tudok elszakadni attól a lánytól. Jobb lenne valami felejtés mágiát alkalmaznom magamon. - Vagyis két hónap múlva lesz. Ne haragudj, nem tudom miért mondtam az előbb - próbálok hárítani az újabb kérdést. Senki sem tud a titkomról és szeretném ha ez így is maradna. - Na és a tiéd? - nézek rá ismét mosolyogva. - Ha szeretnéd én is szívesen segítek neked - ajánlom fel neki, mivel úgy látom ő is egyedül van. - Igazad lehet, bár nem vagyok oda a próbálgatásért - feleslegesnek tartom. Legtöbbször csak bemegyek egy boltba, megnézem ami tetszik és csak megveszem. De igaza van, az esküvői ruha más, fontos előtte magamon látni. De amíg nem vagyok teljesen biztos benne, hogy tetszik, nem futok felesleges köröket.
Semmi sem olyan rossz, vagy jó, ahogy épp hisszük adott pillanatban.
Aprót bólintottam a lánynak, majd a kérdésre egy sóhajjal körbenéztem, újabbat bólintva. - Káprázatosak. Nem is tudnék dönteni közöttük – Nem mintha szükségem lenne esküvői ruhára, de ez nem akartam hangosan kimondani. A kérdésre meglepve fordultam felé. Segíteni? Miben is? De folytatta, így hamar kiderült, miben szeretné a segítségemet, vagyis sokkal inkább a véleményemet kérni. Meglepett. Elnéztem a két próbababa felé, majd közelebb is léptem hozzájuk. – Mindkettő gyönyörű. – Gondolkodtam. Megérintettem az egyik ruhát, az anyagára voltam kíváncsi, majd a másikra pillantottam, végül a lányra. Próbáltam elképzelni rajta az egyik, majd a másik ruhát. – Ránézésre talán ezt választanám... ez mintha jobban passzolna hozzád, a stílusodhoz – Már amennyire meg tudtam ítélni a jelenlegi ruhaviseletéből. Az enyhén rózsaszín árnyalatú ruhára voksoltam, nem a vakító fehérre. Nem tudtam volna megmondani, miért, de ahogy figyeltem a lányt, a hercegnős stílust tudtam hozzáigazítani. – Mikor esedékes az esküvő? – Érdeklődtem egy halvány, visszafogott mosollyal, miközben még mindig a ruha anyagát morzsolgattam az ujjaim között. Gondolatban el-elkalandoztam Blair felé, az elszalasztott jövőmhöz, majd lassan elengedtem a ruhát és vettem egy mély levegőt. Tényleg önkínzás volt idejönni. Nem mintha olyan mély lett volna a kapcsolatunk, hogy eszembe jusson az esküvő, de… de én nem zártam volna ki idővel ezt. – Egyébként, szerintem fel kéne próbálnod. Úgy könnyebb a döntés… nem muszáj rögtön az első ruhánál megállapodni – Tettem hozzá merengve, egy újabb ruhára pillantva, ami még díszesebb, amolyan habos-babos volt.
Mivel New Orleansban nem találtam meg a számomra megfelelő ruhát, úgy döntöttem Denverbe megyek, körülnézni. De előtte átböngésztem néhány oldalt, hogy pontosan tudjam melyik szalonba szeretnék majd betérni. Voltak olyan üzletek, amik azonnal kiestek, olyan drága árak voltak. Végül sikerült kiválasztanom öt helyet, ahol majd körülnézhetek. Lefoglaltam egy olcsó motelszobát, ahol az éjszakát tölthetem. Egy kora reggeli járattal értem Denverbe. Majd a motelben néhány órára lepihentem. A nézelődést a délutáni órákban kezdtem. De az első három helyen nem jártam szerencsével. Vagy nem volt a méretemben, vagy egyáltalán nem olyanok voltak a ruhák, mint a képeken. A következő szalonhoz érve, már a kirakatból látszott, ha itt nem találom meg amire vágyom, akkor sehol. Pontosan négy, szebbnél szebb öltözék volt kihelyezve. A bejárat felett, cikornyás betűkkel messziről látszik a felirat: Golden Rose Wedding Salon. Ahogy beléptem, szinte tátva maradt a szám. Egy hatalmas terem volt, ami gyönyörű, mesés ruhákat rejtett magában. De nem csak azok voltak gyönyörűek, de a fal mellett felálított polcokon, ugyanolyan szépen kidolgozott kiegészítők sorakoztak. Valószínűleg a város egyik legszebb butikja, erről a tömeg is árulkodott. New Orleansban, egyik helyen sem voltak ennyien. Elkélzelhető, hogy nem én vagyok at egyedüli aki messzebbről utazott ide. Biztosan híre ment, hogy itt mindenki megtalálhatja álmai ruháját. Amennyiben inkább a mesésebb, hercegnősebb stílust preferálja. Az extrémebb fazonokat viszont máshol kell keresni, azok számára akik inkább azt választanák, nem ez a megfelelő hely. Ahogy felmértem a terepet láttam, mennyiek nézik, próbálják az általuk tökéletesnek vélt ruhákat. Egy félreeső sorban kezdtem el a kutakodást. Már akár az első kezembe akadóval boldogan tértem volna haza. De tovább keresgéltem. Úgy tűnt, itt a nagyobb problémám inkább azzal lesz, hogy melyiket válasszam. Mégis a leginkább két ruha fogott meg. Mind a kettő a sor közepén kihelyezett próbababán volt. Megpróbáltam elképzelni, vajon melyik lenne jobb választás. Melyikben tetszenék jobban Conradnak. Melyik az amelyikben jobban érezném magam. Gondolataimból egy másik nő zökkent ki. - Ugyan, semmi gond - mosolygok rá, miután elnézést kért, hogy belém ütközött. - Ugye milyen szépek ezek a ruhák? - próbálok beszélgetésbe elegyedni vele. Az ismerkedés sosem okozott problémát. Leszámítva a gyerekkoromat, de azt most tegyük félre. - De ha már itt vagy, segítenél nekem?- nézek rá. -Te melyiket választanád a kettő közül? - ismét a két próbababára nézek. - Nem tudok dönteni - jelentem ki és elhúzóm a szám. Nehéz döntés, sehogy se tudok egyről a kettőre jutni. Kicsit bizonytalannak is érzem magam, lehet, hogy egyik sem és tovább kellene keresgélnem.
Semmi sem olyan rossz, vagy jó, ahogy épp hisszük adott pillanatban.
Hónapok teltek el azóta, amióta eljöttem az Ötök Testvériségétől. Nem volt más választásom. Hazel halálát nem kenhették másra, csakis rám, mert én voltam az, aki odaküldte őket egy hamis információval, amit én igenis valósnak hittem. De Astrid, a saját testvérem… ő volt az, aki játszott velem, velünk. Rajtam akart bosszút állni úgy, hogy tönkreteszi az Ötöket. De azt hiszem, ezzel legfőképp két embert tett tönkre. Engem és Blairt. Az, ami elindult köztünk, most szilánkokra tört és képtelen voltam elviselni a hiányát. A városban maradtam és bár megfogadtam, hogy visszamegyek az Ötökhöz, még nem voltam olyan bátor, hogy rászánjam magamat. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogyan kellene a szemükbe néznem a történtek után, bár ami érdekes volt, az az, hogy még nem kerestek. Pedig a kötelék, ami hozzájuk fűzött, lehetővé tette volna, hogy pillanatok alatt rám találjanak. Üzenhettek is volna a tetoválásokon keresztül, mágiával, ami bennünk csörgedezett. Mégsem tették. Szerettem volna azt hinni, hogy nem tartanak felelősnek, de ez naivság volt a részemről. Rettentő nagy naivság. A városban kószáltam. Kezdett fogyni a pénzem, így apróbb munkákat vállaltam, még a mágiámat is bevetettem, ha kellett, hogy pénzhez vagy élelemhez, netán szálláshoz jussak. Bár az többnyire állandó volt. Ahogy elhaladtam egy esküvői ruhaszalon előtt, meg is torpantam. Egy gyönyörű, szinte hercegnői ruha állt a kirakatban. Aztán megpillantottam mögötte egy lányt, aki épp egy tükörben szemlélte meg magán a ruhát. Gyönyörű volt. És boldognak tűnt. Akaratlanul is Blair jutott eszembe, az, ami talán… talán, sok-sok év elteltével megadatott volna nekünk. Valami „happy end” féle, mint a filmekben. Igen, talán túlságosan beleéltem magam abba a kapcsolatba, túlságosan beleestem rövid idő alatt és… és jól tudtam, semmi sem lehet már belőle. Ha el is hinné, hogy ártatlan vagyok, elhagytam, leléptem, azt tettem, amit megígértem, hogy sosem teszek. De féltem. Fázósan húztam össze magam a kirakatot bámulva, majd úgy döntöttem, hogy bemegyek körbenézni. Talán azért, hogy fájdítsam a szívem, vagy nem is tudom. Az önkínzásnak már lassan a mesterévé váltam. A sapkát lehúztam a fejemről, ahogy beléptem az ajtón és odabiccentettem az egyik eladónak egy apró mosollyal. Aztán nézelődni kezdtem a sorok közt, végigsimítottam egy-egy ruhán, mígnem beleütköztem egy lányba. - Ne haragudj! Nem figyeltem… – Szabadkoztam rögtön, ahogy odafordultam hozzá.
A város szívében helyezkedik el ez a ruhaszalon, mely a menyasszonyoknak talán az egyik legkedvesebb helye. Rengeteg ruha, topánka, tiara, nyaklánc is helyet kap a szalonban.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Rá akartam kérdezni, hogy vele mégis mi történt, de nem volt hozzá merszem. Másrészt attól féltem, ha ő elmondja, akkor nekem is el kellene és nem lettem volna rá képes. Amúgy sem lett volna tanácsos akárkinek elregélnem, hogy miattam meghalt valaki. Még akkor sem, ha nem volt szándékos. És akkor sem, ha voltaképpen nem ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövettem, hanem az, hogy Blairt magára hagytam az ígéretem ellenére.
