Befordulok a szűk, kis macskaköves utcába, melynek a végén helyezkedik ez az aprócska üzlet mely felé igyekszem. Egy egyszeri halandónak nem sokat ér az a bolt. Számukra nem kínál mást, mint felesleges csecsebecséket, tarot kártyát vagy gyertyákat. De nekünk boszorkányoknak kész kincsesbánya. Rengeteg gyógynövény, teakeverékek és más hasznos holmi a varázsláshoz.
Gyerekkorom óta ismerem ezt a helyet, még anyukám egy boszi barátnője által jutottunk el ide először. Már akkor ámulatba ejtett, hogy amilyen pici olyan felszerelt. Nem mintha akkor gyakran jártunk volna ide, hiszen New Orleansban is sok mindent megkaphattunk, na és elég messze is volt. De mióta a városba költöztem elég sűrűn járok ide. Sybill, a tulaj is jól ismer már. Mindig tudja mire van szükségem és néha pár jó tanáccsal is el szokott látni.
Ahogy az üzlethez érek, bekukkantok az ablakon. Reménykedek benne, hogy ezen a kései órán már nem sokan akarnak vásárolgatni. Nem kell csalódnom, valóban már csak hárman állnak a sorban. Közülük kettő átlagembernek tűnik, ők hamar végezni szoktak.
Átsétálok az ajtó másik oldalára és egyik lábamat felemelve a már eléggé megfakult falnak dőlök. A táskámban kezdek kotorászni. Egy doboz cigit és egy öngyújtót veszek elő. Kiveszek egy szálat, a szinte már üres tartójából és meggyújtom. Beleszívok és azzal a lendülettel vissza is ejtem a táskámba a gyújtóst. Igen, egy kicsit rendetlen vagyok, na és? Nekem senki ne mondja, hogy létezik olyan ember, akinek semmi hibája sincs.
Miközben a cigimet szívom, gondolatban teszek egy kirándulást a régi otthonomba. Vajon mi lehet most a családommal? Már hónapok óta nem látogattam haza és telefonálni se szoktam sűrűbben. Pedig már úgy hiányoznak az otthoniak, még azok is, akiket alig ismerek. Na igen, a féltesók.
Dorian, aki a nagyapámról kapta a nevét, a legidősebb közülük és talán a legnormálisabb is. Neki nem igazán tudok egyetlen stikkjéről sem. Aztán lehet, hogy van, csak nem kötötte az orromra, vagy nem olyan látványos, mint többieké.
Nicol a középső lányzó, alig múlt tizenkét éves, de már most olyan okos. Igazi könyvmoly, állandóan a szobájában ül és olvas vagy tanul valamit. Orvosnak készül. Megcsóválom a fejem. Én még azt se tudom mihez kezdjek az életemmel, ő meg ilyen fiatalon eldöntötte, hogy mi szeretne lenni, ha felnő.
Sarah a legkisebb közülük, a kis örökmozgó, egy percig nem tud megülni a fenekén. Van is vele gondja bőven anyunak, főleg a pici mellett. De én imádom ezt a kis energiabombát. Ha fogalmazhatok így, ő a kedvencem a tesók közül. Vagyis a féltesók közül, mert Sally azért mégis csak más.
Még egyet beleszívok a cigimbe, majd elpöckölöm a csikket. Körülnézek, majd benyitok az üzletbe.
- Jó estét, Sybill! – köszönök, ahogy belépek. Azonnal megcsap a gyógynövények illata.
- Ó, aranyom, hát mi szél hozott ilyen késői órán? – kezdi rögtön a nő. Igaza van, általában délelőtt szoktam jönni. Nem szeretek esténként vásárolni, nem mintha a sötéttől félnék. Imádok kint császkálni ebben az időben, de nem vásárolni. Azt jobban szeretem minél előbb letudni. Nőtársaimmal szemben nem vonzz a vásárolgatás, csak nyűgnek tartom. Sokáig nem is kellett ilyenekkel foglalkoznom. Amig a szülői házban éltem mindig anyám intézte ezeket. Bár ide mindig szívesen jövök, de ha már egyben letudhatom a bevásárlást, akkor nem szoktam csak úgy külön visszajönni.
- Tudod a múltkor megfeledkeztem néhány dologról – na ez így nem teljesen igaz. Egyáltalán nem vagyok feledékeny, szerencsére kiváló memóriával áldott meg a sors. Csak, hogy ami igazán kellene az pár nap alatt el is fogyott, úgyhogy kénytelen vagyok pótolni.
- Csak nem gyertya kellene? – kérdezi a másik a pult mögül. Csak némán bólintok. Bőven van még belőle, de nem térhetek rá rögtön arra amire valójában szükségem van.
- Ha jól gondolom, fekete és lila – fordul a polcok felé és lekapkod egy párat mind a két színből.
- Elég lesz? – fordul ismét felém.
- Igen, köszönöm – nézek rá. Az arcát kezdem fürkészni, próbálom kitalálni ma vajon milyen napja lehet. Vannak időszakok amikor csak igazán szép szavakkal lehet nála elérni, hogy megkapjam amire vágyom. Nekem pedig ma tényleg fontos hozzájutnom ahhoz, amiért megtettem ezt az utat.
- Ugye nem valami sötét mágiában settenkedsz? – töri meg a csendet, mire észreveszi, hogy őt figyelem. Elnevetem magam. Én meg a sötét mágia? Bár kimondottan jól megy a varázslás, de sose használnám olyan célokra az erőmet.
- Ugyan, dehogy, hiszen ismersz – felelek még mindig nevetve. A nő is elmosolyodik.
- Na mi kellene, ha volna? – teszi fel a nagy kérdést. Sóhajtok egy nagyot, majd végre nagy nehezen kinyögőm.
- Tudod Sybill, abból a múltkori keverékből kellene még egy kicsi – ahogy elnézem pontosan tudja, hogy miről beszélek. Elkomorult arccal néz rám vissza.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy máris elfogyott? – kérdezi meglepődve, de szigorral az arcán.
- Kislány, tudod milyen erős az a szer? Nem szabadna csak úgy magadba tömni, nem lesz ennek jó vége – ingatja a fejét. Persze, hogy tudom, de ezt nem mondhatom ki hangosan. Pont azért van rá olyan nagy szükségem, máskülönben mehetnék akár egy sima, mezei patikába is.
Szótlanul, a cipőmet vizsgálva állok, szeretnél mielőbb túlesni a korholáson. Jól esik persze, hogy törődik velem, de azt hiszem néha túlzásba esik.
- Na jól van, nem bánom, de ígérd meg nekem, hogy vigyázol vele – a hangjából ítélve megenyhült. Felnézek. A nő már elment, hogy a hátsó raktárhelyiségben megkeresse a keveréket. Amig rá várok elindulok az üzlet másik oldalára, körülnézni. Nem sok minden változott az utóbbi egy hétben. Szinte semmi újdonságot nem lehet felfedezni.
Leguggolok, hogy az alsó polc tartalmát is megnézzem. Ekkor tűnik fel egy aprócska kis ládika. Kezembe veszem, már ki akarnám nyitni mikor Sybill visszatér. Nem gondolkozok, csak a kabátom zsebébe rejtem a tárgyat és visszasétálok a pulthoz.
- Mennyivel tartozom? – kérdezem miközben a tárcám után kutatok, a táskámban.
- Harminckét dollár, huszonkilenc cent – feleli és beüti a pénztárgépbe.
- Itt van, a visszajárót tartsd meg – rakok le a pultra negyven dollárt, ami talán fedezi a zsebembe lapuló ládikát is. Mielőtt észrevenné, hogy jóval több pénzt raktam elé, mint amit mondott, felkapom a zacskóm és már csukódik is mögöttem az ajtó.
Ahogy elindulok a macskaköves járdán, előveszem a zsebembe rejtett tárgyat. Nagyon pici, szinte talán még gyűrűtartónak is alig lenne elég. Megpróbálom kinyitni, de nem sikerül. Tüzetesebben is megvizsgálom, de nem találok rajta zárat, se semmit, ami arra utalna, miért nem lehet kinyitni.
Egy pillanatra megtorpanok, reszketés lesz urrá rajtam. Jól ismerem ezt az apró ládikát, sokszor láttam már az álmaimban és pontosan így kezdődnek a szörnyűségek. Nem tudom kinyitni a ládát, majd jönnek azok a fura lények. Nincs testük, csak egy hosszú köpeny és csuklya a fejük helyén. Körbe állnak és sikítanak, de olyan hangosan, hogy belefájdul nem csak a fülem, de a fejem is. Futni kezdek, de ők követnek és még akkor sem hagyják abba a sikítást. Ekkor szoktam rendszerint felébredni, zihálva és lüktető fejfájással. A keverék pont ezért kell nekem, hogy aludni tudjak, hogy teljesen elnyomjon és ne álmodjak. Nem szeretném újra átélni azt a szörnyű rémálmot, de ha csak simán elalszom, mindig az a vége. Így mondhatni a szer függője lettem és ahogy Sybill is mondta, elég ütős, de enélkül már nem merek elaludni.
Körbe nézek a kihalt utcán, a ládikát visszacsúsztatom a zsebembe, majd sietős léptekkel elindulok haza.