- Anya, miért mész el?
A kérdésem törte meg a házra települő nyomasztó csendet. Hangomból gyermeki kíváncsiság sugárzott, mégis olyan volt, mintha számon kérés lett volna. De persze nekem semmi ilyen szándékom nem volt, főleg, hogy nem értettem, mi miért történik. Csak annyit tudtam, hogy anya kezében egy bőrönddel áll előttem, miközben azzal az oly sokszor látott szomorkás mosollyal az arcán néz rám. Olyan szívszaggató volt őt ilyennek látni, hogy legszívesebben odaszaladtam volna hozzá, és szorosan megöleltem volna, azt sugározva neki, hogy minden rendben, én rendben leszek. Még sem tettem meg. Csak álltam ott egy helyben a pizsamámban, kezemben a tőle kapott mackómat szorongatva.
- Valami rosszat tettem?
Az újabb kérdésem hatására anya arcára csak még nagyobb szomorúság telepedett, s láttam, ahogy szemeibe könnyek gyülekeznek. De ő továbbra sem szólt semmit, csak megrázta a fejét, mire én még jobban összezavarodtam.
- Akkor apa miatt?
A válasz csak egy újabb fejrázás volt, mire én erősen törni kezdtem a fejemet, hogy kitaláljam a háttérben húzódó okot, de nem jártam sikerrel, bármennyire is gondolkodtam, egyszerűen semmi. Nem értettem, hogy miért akart anya hátrahagyni, emiatt pedig mérges lettem rá, nagyon is. Főleg, hogy titokban akarta elhagyni házat, mintha valami rosszat tett volna. Mégis, amikor újból felpillantottam az arcára, és megláttam azokat oly jól ismert vonásokat, melyeket ugyan most fájdalom torzított el, de még felismertem benne azt a szerető anyát, aki eddig volt.
- Megígéred, hogy visszajössz még?
- Megígérem!
A hangja határozott volt, miközben egy biztató mosolyt varázsolt az arcára, én mégis úgy éreztem magam, mintha elárultak volna. De nem tettem semmi mást, csak bólintottam egy aprót, majd hagytam, hogy kilépjen azon az ajtón – hogy kilépjen az életemből.
Még azután is, hogy becsukva maga mögött a bejárati ajtót elsétált innen, én még percekig csak ott álltam mozdulatlanul, mintha képtelen lettem volna felfogni, hogy mi történt. Aztán, elszakítottam tekintetemet onnan, és megfordulva visszaindultam a szobám felé.
Orromat egyből megcsapta a tömény szesz szag, ahogy elhaladtam apa szobája előtt, miközben végig egyetlen gondolat visszhangzott a fejemben: Hazug
Az autóban hangos zene tombolt, miközben mi énekeltük a dalszöveget alá, kicsit sem foglalkozva azzal, hogy már lassan hajnalodott, és hogy csendháborításért simán feljelenthettek volna ebben a lakó övezetben, de hát részegek voltunk, ami nemcsak a gátlásaikat feledtette el velünk, hanem az óvatosságot is. De akkor, abban a pillanatban semmi és senki sem számított.
- Cseszd meg, Jake, vedd már le a büdös lábadat az ablakból! Így nem látok semmit! – mordultam rá idegesen a mellettem ülő srácra, mert tényleg semmit nem láttam az előttem lévő útból – még annyit se, amit alapból képes lettem volna ilyen illuminált állapotban.
A többiek persze viccesnek találták az egészet, és hangosan nevetni kezdtek, mire én kezdtem még idegesebb lenni. Egy gyilkos pillantást vetettem Jakere, aki ennek hatására végre vette a fáradtságot, hogy visszarakja a lábait oda, ahová valóak voltak – ám ebben a pillanatban egy alak tűnt fel előttünk az úttesten.
Hangos káromkodás hagyta el az ajkaimat, majd tiszta erőből beleléptem a fékbe. De elkéstem.
A test nekicsapódott először a szélvédőnek, majd nekiütődött a kocsi tetejének, s így ért földet valahol. Az alkohol egyből felszállt az agyamról, szívem pedig a torkomban dobogott az adrenalin hatása miatt. Mi a szar?! Én most... én most komolyan elütöttem valakit?!
Amikor nem sokkal messze megállt az autó, mi még mindig néma csendben ültünk. Senki nem szólt semmit, senki nem mozdult. A pillanat túl hosszúra nyúlt, s végül én voltam az, aki legelőször összeszedte minden lélekjelenlétét, és kikapcsolta a biztonsági övét.
- Nézzük meg, hogy életben van-e még.
Persze mindannyian tudtuk, hogy ezt nem élhette túl, de azért mindenki egyetértően bólintott. Kiszálltunk az autóból, majd odasiettünk az aszfalton heverő testhez. A komoly feji sérülése és a sötétség miatt először nem ismertem fel, hogy ki az, de miközben Jake leellenőrizte a pulzusát, nekem elég időm maradt arra, hogy a lány arcát tanulmányozzam. Sarah volt az.
Ahogy tudatosult bennem, hogy a saját barátnőmet ütöttem fel, kiszökött minden vér az arcomból. S amikor Jake közölte, hogy meghalt, a pánik teljesen eluralkodott rajtam. Nem tudtam, mi tévő legyek, hogy mi lenne a helyes döntés – az agyam egyszerűen kikapcsolt.
- Rakjuk be a kocsiba, és temessük el valahol a városon kívül – szólaltam meg hirtelen, de mintha nem is én lettem volna. Egyszerűen nem ismertem magamra. Egy gyilkos voltam, aki nem elég, hogy megölte a saját tulajdon barátnőjét, de még az ügyet is el akarta tusolni...
De mindettől függetlenül, ismét mindenki egyetértően bólintott.
- Mindig az első átváltozás a legnehezebb és legfájdalmasabb – oktatott anyám, miközben egy titkos pincében arra vártunk, hogy történjen valami. A telihold már magasan járt az esti égbolton, engem pedig – állítólag – erős láncok tartottak, melyek azt a célt voltak hivatottak szolgálni, hogy ha átalakultam farkassá, akkor megakadályozza az elszökésemet. De őszintén szólva, én nem igazán hittem ebben. De azért bólintottam egy aprót, ezzel jelezve anyámnak, hogy megértettem azt, amit mondott.
- Borzalmas lesz, szinte már majdnem elviselhetetlen, de tudom, fiam, hogy te erős vagy, ki fogod bírni. Ki kell bírnod.
Ismét nem tudtam neki mit válaszolni erre, ezért csak bólintottam egy aprót. Igaz volt, hogy olyan dolgokat tapasztaltam magamon, ami kicsit sem volt normálisnak mondható, de hogy vérfarkas lennék?! Nem, én ezt képtelen voltam elhinni.
- Mikor ihatom meg azt a farkasölő fűvel készült italt? – kérdeztem ehelyett, valamint hogy ne telepedjen túl hosszú kínos csend ránk.
- Most – válaszolta, mire én bólintottam egy aprót, majd előkerestem a táskámból a palackot, amibe azt a szert keverte anyám, ami állítólag legyengíti a vérfarkasokat. Azt mondta, ezt azért szükséges meginnom majd, mert így gyengébb leszek, és a láncok nagyobb valószínűséggel tartanak meg, meggátolva abban, hogy tombolásba, avagy vámpírvadászatba kezdjek.
Ettől függetlenül elképzelni nem tudtam, milyen az íze, így habozás nélkül hajtottam fel a kulacsot. Egy korty csúszott még csak le a torkomon, de az mart, mint a sav, így a többit ösztönösen kiköptem. Már épp készültem kérdőre vonni anyámat, amikor megláttam a sajnálkozó, mégis ellenkezést nem tűrő arcát. Elnyomtam magamban a kísértést, hogy a falhoz vágjam az egész flakont, és csak szépen kisétáljak innen, mivel kezdett a hócipőm is tele lenni ezzel az egész humbuggal. De végül aztán maradtam, és megittam az utolsó cseppig azt a löttyöt.
Órák teltek el, miközben semmi sem történt. Anyával nem sokat beszéltünk, inkább csak csendben várakoztunk, mindketten a saját gondolatainkba merülve. Aztán, már épp nyitottam volna a számat, hogy arról az estéről kérdezzem, amit kerültem, mint a forró kását, amikor hirtelen megéreztem valamit. Fájdalmat, ahogy végigcikázott a gerincem mentén, de nem múlt el ennyivel, hanem egyre erősebbé vált.
Minden egyes csontom égni kezdett, úgy éreztem, hogy mindjárt felrobban még a fejem is. Aztán hangos reccsenés töltötte be az egész hallóteremet, ahogy eltört az első csontom, természetellenes pozícióba facsarodva, majd ezt követte még egy, és még egy.
A fájdalom elviselhetetlen volt, és olyan hangzavar uralkodott ezen a kis helyiségen, hogy már azt hittem, mindjárt kikaparom a saját fülem, csakhogy abba maradjon. Pár másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy ez a hangzavar tőlem származott.
Az est csendjét az én kiáltásom törte meg.
Összeszűkített szemekkel álltam Klaus előtt, aki egyik kezével anyámat tartotta fogságban, a másikban pedig a hasonmás vérét tartalmazó üvegcsét nyújtotta felém. Arcán féloldalas, gúnyos mosoly játszott, miközben tekintete még az ördögénél is sötétebb volt. Tudtam, hogy mire ment ki a játék, tudtam, hogy mi lenne az eredménye annak, ha meginnám annak a hasonmásnak a vérét – hiába nem éltünk anyával egy nagy falkában, de Klaus és a hibridjeinek a híre még hozzánk is eljutott.
Rühelltem őt is, és rühelltem a vámpírokat is. Szívem szerint arcon köptem volna Klaust, elutasítva azt, amit kínált nekem, de jelenleg nemcsak az én életem forgott kockán, hanem anyámé is. Igaz, a kapcsolatunk nem volt soha zökkenőmentes, de mégis csak ő volt az, aki életet adott nekem, s segített beletanulnom a vérfarkas létbe. Soha nem bocsátottam meg neki, amiért annak idején gyerekkoromban magamra hagyott, de túltettem már magam azon a sérelmen.  És most az élete tőlem függött – ha megiszom azt a vért, akkor Klaus megígérte, hogy elengedni anyámat, aki még úgy is elutasította Klaust, hogy tudta, kivel, pontosabban mivel állt szemben.
Még pár másodpercig néztem farkasszemet Klaussal, de végül megadtam magamat. Egy lemondó sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy elszakítottam a tekintetemet róla, és a kezében tartott üvegcsére vezettem azt.
- Megígéred, hogy ha megiszom ezt, akkor elengeded őt? – kérdeztem tőle, mire ő bólintott egy aprót.
- Ezt mondtam, nem igaz? – húzta széles mosolyra az ajkát.
Valójában, nem igazán hittem neki, de makacsul kapaszkodtam ebbe az utolsó reményszálba, hogy megmenthetem az anyámat. Épp ezért elvettem Klaustól azt az üvegcsét, és habozás nélkül felhajtottam a tartalmát. Mikor az utolsó csepp vér is legurult a torkomon, gyűlölettől izzó szemeimet Klausra vetettem, hogy még utoljára lássam az önelégült vigyort az arcán, mielőtt odalépett volna hozzám, és egy egyszerű mozdulattal ki nem törte a nyakamat.
Az utolsó gondolat, ami megfogant még a fejemben halálom előtt, az az volt, hogy Klaus hazudott, és hogy meg fogja ölni az anyámat. Mert semmi oka nem volt arra, hogy életben hagyja, hiába mondott bármit is.
A szemeim hirtelen pattantak fel, tüdőmet pedig megtöltötte a friss, hegyi levegő. Elsőre elvakított a hirtelen támadt világosság, de ahogy lassan hozzászoktam a kora reggeli napfényhez, azzal együtt tudatosult bennem az is, hogy mi történt. S habár arra nem emlékeztem, hogy farkasként miket műveltem, de egy valami még a napnál is világosabb volt.
Megszakadt a sarj kötelék.
Pár másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy ez mit jelent. Hogy nem kellett többet Klaust szolgálnom, hogy többé nem tudott irányítani engem, hogy végre a magam ura lehettem.
Mindaz, amit Tyler mondott, igaz volt. A sorozatos átváltozás tényleg segített abban, hogy megtörjem ezt a köteléket, hiába volt istentelen feladat, de sikerült, és büszkén, szívből jövőben állíthatom, hogy megérte. Nem bántam meg egyetlen egy fájdalommal telített percét sem. Mert ezáltal visszanyertem a szabadságomat.
Diadalittas, büszke mosollyal az arcomon tápászkodtam fel a földről. Nem érdekelt az, hogy anyaszült meztelen voltam az isten tudja, milyen helyen, mint ahogy az sem foglalkoztatott egy cseppet sem, hogy nem tudtam, hova menjek, vagy mivel rejtsem el a testem. De ilyen apróságok nem is számítottak.
Egy vidám dalt fütyörészve indultam meg valamerre, amerre a lábam vitt, de egy biztos volt: hogy az út a szabadság felé vezetett.