Judas olyan volt mint egy unott gyerek, aki bárhogy is de fel akarja magára hívni az osztálytársai figyelmét. Na de tényleg, úgy nézünk mi ketten ki mint az Óvónénik? Keresztbe tettem a karjaimat és szinte felhorkantottam nevetés gyanánt. Szinte. Azért egy hölgy, aki egy olyan Úrnőt képvisel, mint Katherine, nem horkanthat fel mint holmi sertés. -De! Most, hogy mondod szinte már kínosan nevetséges a helyzetünk. Mit szeretnél? Meséljünk viccet? Még amikor az ajkai "kedvesen" mosolyognak felénk és fejét szinte már aranyosan oldara biccenti, akkor sem jut más eszembe róla mint a Jurassic Park raptorai. Annyi, hogy ha bár ő is egy csapatban van, mégis egyedül jött. Reméljük. A másik három jelenlétével, már nem maradna bennem életkedv sem. S valóban egy halálos kis "madárról" van szó, a szőke lány hirtelen lett rosszul. Kicsit talán megsajnáltam, de nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Francnak sem hiányzik, hogy ismét rámtapassza azt a borzalmas kórságot, még mindig érzem a vérem ízét a számbam és bevallom, nem tetszik. A gondolataim teljesen magukkal ragadtak, alig hallottam meg, hogy Judas hozzám beszél. - Mi? Megemeltem a karomat és a csuklómra tekintve vettem csak észre, hogy halványul a patkó jel és egyáltalán nem is vagyok rosszul, pedig nem tapogattam semmilyen módon sem a lovas jegyét. - Oh, köszönöm! Ez csak nem jelenti azt, hogy Judas a hatalmas, hajlandó elengedni? Nem lenne rossz, ha hajlana erre csak...itt van ez a lány, aki hajlandí volt segíteni nekem, a maga furcsa módján és én nem vagyok akkora picsa, hogy elmeneküljek nélküle.
A férfi egy kissé jobb fogadtatást remélt, vagy legalább némi riadalmat, de egyiket sem kapta meg igazán. Számára mindkét lány életunt volt, de már nem választhatott másik résztvevőket a játékában. Rengeteg dolga volt még, s már így is húzta az időt a szórakozással, aminek valószínűleg Nimue nem túlzottan örült volna, ugyanis ő vette a legkomolyabban a feladatukat. Nem mintha ezzel Judasnak problémája lett volna, ő viszont ki akarta élvezni a pusztítás minden egyes pillanatát. - Belétek tényleg semmi humorérzék nem szorult? - biggyesztette le a száját, a szemei pedig gyermeki szomorúságtól csillogtak. Mintha elvették volna a kedvenc játékát. Oldalra billentett fejjel nézett végig mindkét lányon, a tekintete végül Daisy-n állapodott meg. A boszorkánynak újra felvillantak bizonyos képek az elméjében, csakhogy ezúttal saját magát látta olyan rossz állapotban, ahogy Freydis kinézett, mikor rátalált az udvaron. A képeket csak pár pillanatig láthatta lelki szemei előtt, mielőtt eltűntek volna. Judas eközben csak mosolygott. - Ugyan, nem vagyok én olyan rossz társaság! - billentette a másik oldalra a fejét, amitől inkább hasonlított valakire, aki rosszban sántikál, mintsem egy szimpatikus emberre. - Végtére is, elmúlt minden kínod, nemde, kedvesem? - pillantott a szirénre, akinek már nem voltak semmiféle tünetei. Freydis eközben észrevehette azt is, hogy a patkó jel a csuklóján sokkal halványabb, mint korábban.
szószám: 209 ❖ sorrend: nincs ❖ határidő: február 27.
Nem tudom, hogy nagyobb sikerrel jártam volna, ha nem mozdulok a szobámból és megvárom míg valaki helyettem hagyja el elsőként az épületet és ő kerül bele ennek az egésznek a kellős közepébe. A családomat akartam megtalálni ennek az egésznek a kellős közepén nem valami beteges játék kellős közepébe csöppeni. De, ha valami nyilvánvalóvá tette, hogy nem igazán van beleszólásom akkor az a nyamvadt patkó volt a kezemen. Szerettem volna, ha legalább valamilyen szinten hasznát tudom venni, de láthatóan csak arra szolgál, hogy megkeserítse most az életem. Egy pillanatra megállt a szívem, ahogy megjelent előttünk az alak, aki ez az egész mögött állt. Meghajolt előttem, mintha fontos lenne számára az udvariasság. Erre csak összeráncoltam a homlokomat, hiszen nevetséges, hogy bemutatkozásként meghajol, de arra azért nem kér engedélyt, hogy megjelöljön, mint valami potenciális áldozatot. - Erre én is kíváncsi lennék. - Értek egyet a lánnyal, kezeimet összefonom a mellkasom előtt és úgy nézek fel a frissen felbukkant férfira. - Amúgy, ha annyira szerettél volna társaságot magadnak.. Van jobb módja is, hogy felkérj valakit keringőre. Na, meg kellemesebb is. - Lehet, hogy rettegnem kellett volna, vagy a földre rogynom félelmemben, de nem adom meg neki ezt az örömöt. Ha már el kell buknom legalább hadd tegyem azt stílusosan.
Nem maradt sok időnt bármin is agyalni. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mintha egy zsilipet épített volna valaki a gondolataim folyamára, teljesen elzárva az útját. Kezdtem kilátástalannak érezni az egész helyzetet. Nem tudott volna Judas más, erősebb játékszereket találni és minket hagyhatott volna nyugisan visszaküldeni a pokolra pár odavaló rémet? Nem, neki pont minket kellett kiszúrnia. A lova nyerítését ismételten hamarabb hallottam meg, csakhogy ezúttal a sziluettje is megjelent előttünk, majd pompásan kivágtatott a bokrok közül, akár a hős, megmentő lovag. Hát minden volt csak az nem. "Nos legalább a lovával jól bánik. " Leemelte rólam jéghideg íriszeit, ezzel nem kis megkönnyebbülést okozva nekem. Zavart, hogy a megbánás vagy az együttérzés legapróbb jeleit sem lehetett látni bennük és zavart, hogy EZ engem még zavarni tud. "Csodálatos Freydis, igazi mintaszirén vagy, Katherine imádna ezért." Sajnos úgy tűnt, hogy igazam lett és tényleg nyomkövetőként működik a patkó jel. Ennyit arról, hogy a patkó és a szimbólumai szerencsét hoznak. - Nem mintha nem örülnénk egy lovas, kitüntető figyelmének Judas, de elárulnád, hogy mit vársz tőlünk? Ééééés már vártam is újra az ajkaimon kitóduló vörös, vértengert, a szédülést...a fájdalmat. De meg kelett kérdeznem mert nem hagyott nyugodni. A harc nem út, a menekülés sem opció. A lényekkel sem harcolhatunk, mert eleve azért rágott be. Szóval őszintén, mi a fenével tudnánk elszórakiztatni ezt a kettyóst?
Megszabadult az idegesítő démontól, ám túlságosan unalmas lett volna számára, ha csak a szirénnel szórakozhat. Adott neki egy kis teret helyette, megvárta, míg talál magának egy új játszópajtást, miközben ő a távolból figyelte őket, olykor Apollón nyerítésével, vagy saját nevetésével megzavarva őket. Egy idő után viszont elunta magát, így a lányok lépteket hallhattak minden irányból egy illúziónak köszönhetően. Judas végül felbukkant a bokrok közül, egyenesen átvágtatva rajtuk, hogy a két játékszere előtt álljon meg. Arcán kaján vigyor ült, miközben megállt a lóval, s leugrott róla. Megpaskolta az oldalát, ezután fordult Freydis és Daisy irányába, de nem lépett odébb a jószágtól. - Szép napot, kedveseim! Összebarátkoztatok már? Milyen édes! - vigyorgott továbbra is, majd biccentett Freydis irányába, akit már ismert. Ezután lépett Daisy-hez, kissé meghajolva előtte, mintegy bemutatkozásképp. - Tudom, nem szép dolog, de hallgatóztam egy kicsit. - vont vállat. - Valóban nincs értelme menekülni, és igen, a patkó olyasmi, mint egy nyomkövető. Mondjuk úgy, összeköttetésben vagyunk, vagy valami olyasmi. A részleteket megtartanám magamnak, ha nem probléma! - Adott ezzel választ a felmerülő kérdéseikre, még ha nem is pontosan.
szószám: 178 ❖ sorrend: Daisy, Freydis ❖ határidő: február 14.
Az egész szituáció őrjítő volt. Hol nevettem volna kínomban mint egy eszelős, hol elbújtam volna egy sarokban és sírtam volna. Nem elég, hogy Esotephres eltűnt és fikarcnyi esélye sem volt, de ez az állandó vihogás, nyerítés és patkó kopogás már kezdték megtenni a hatásukat. Judas biztosan rohadtul élvezte a helyzetet. A csuklóm is egyre jobban viszketett s habár tudtam, hogy csak ronthat a helyzeten, mégis elkezdtem a patkó jelet az ujjbegyemmel lágyan maszírozni. Engem lepett meg a legjobban, hogy múlni kezdett a fájdalom és az a rettenetes viszketés, ami bosszantóbb volt a fájdalomnál is. Szemlátomást a lánynak nem segített ugyanez a taktika. - A leggyönyörűbbe mind közül. Sóhajom őszinte volt de lemondó. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnénk. A harc az teljesen nem volt opció, alkudozni felesleges is lett volna, szerintem menekülni is. Ha van oka annak, hogy Judas életben tart minket az vagy az, hogy ő maga halált nem képes okozni csak rohadt kellemetlen betegségeket, vagy pedig az, hogy most ezen nagyon jót mulat. Mint valami elborult művészfilmben. - Nem is tudom. Szerintem ez a patkó jel úgy működik mint valami nyomkövető...vagy kolomp ha úgy tetszik. Az egyetlen amit tehetünk, hogy próbáljuk túlélni ami jön és közben reméljük, hogy ez elég ahhoz, hogy tetszen Judasnak az attrakció.
Jobb lett volna, ha ki se dugom az orromat a szobámból. Nem hiszem, hogy sokkal nagyobb biztonságban lettem volna ott, de most úgy érzem, hogy egyenesen belesétáltam valami láthatatlan csapdába, amibe egyáltalán nem terveztem. Az égető fájdalom megszűnni látszott, de ugyanakkor nem szűnt meg igazán teljesen. A jellel együtt valami kellemetlen érzés töltötte meg a testemet, aminek hatásától meg akartam szabadulni ezért a másik kezemet a patkó felé helyezve próbáltam elszívni belőle a mágiát és ezzel együtt minden hatását is, de amint megpróbáltam olyan volt, mintha megrázott volna az áram ezért rögtön elkaptam onnan a kezemet és röviden szitkózodtam egy picit. - Szóval sikerült egy gyönyörű dologba belesétálnom... - Sosem voltam szerencsés, hiszen erről is mutatott tanubizonyosságot az, hogy a testvérem anélkül bukkant fel, hogy egyáltalán valaki figyelmeztetett volna az érkezésére, amire így legalább felkészülhettem volna, de amúgy esélyem sem volt. Most pedig egy újabb csodálatos helyzet közepén találtam magam, amelyből szintén, ha tehetném már most menekülnék. - Mekkora az esélye, hogy le tudjuk rázni őket, akárkik is legyenek? Mármint van egyáltalán értelme menekülni? - A menekülés ilyen esetekben talán az első gondolat, ami nekem mindig eszembe jut. Ahogy kerültem a tesómat, úgy kerülném ezzel az akárkivel való találkozást is, de nem tudom, hogy van-e egyáltalán értelme. A tesómat tudom, hogy kerüljem, de az apokalipszis lovasát nem mondhatnám, hogy túlzottan kiismertem volna ilyen téren.
Mindkét lány megtalálhatta magán a patkó jelet, a fájdalom pedig csak enyhült, el nem múlt, kellemetlen érzés kerülgette őket. Mintha a jel valamiféle kapcsolatot alakított volna ki köztük és a lovas között. A közelben nem volt senki, ők mégis egyre hangosabban hallhatták a lónyerítést, illetve a patkódobogást. Miközben beszélgettek, egy gonosz nevetés is felhangzott, mintha egészen közelről érkezett volna a hang, holott még mindig nem volt körülöttük senki, aki mégis, átnézett rajtuk. Amennyiben Daisy megpróbálta elszívni a jelből a mágiát, már ha egyáltalán eszébe jutott ilyesmi, nem járt sikerrel, sőt, egy áramütésszerű fájdalmat érezhetett pár pillanatig. Ha Freydis érintette meg a saját csuklóján lévő jelet, az érintés nyomán felvillant a bőre, s ezáltal sokkal erősebbnek érezhette magát, szinte elmúltak a tünetei. Eközben Daisy elméjét képek árasztották el, véres tetemekről, életükért könyörgő emberekről. Ha egy kicsit is belegondolt, rájöhetett, a Betegség áldozatait látja maga előtt.
144 szó ℘ határidő: február 3. ℘ sorrend: Daisy, Freydis
The Travelers
Bejárták a világot
készen állsz a mesére?
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
- Salvatore? Nem sokat mond. Nem igazán voltam benne biztos, hogy tisztában vagyok a hely teljes funkciójával, de rémlett, hogy lett előttem egy párszor említve és így azt is tudom, hogy nem a legbarátságosabb hely egy olyan számára, aki Katherine Pierce oldalán áll. Pláne nem egy beteg, szirénként. Immár nem gondolkoztam olyan indokokon, hogy miért ide hozott a lovas. Miért ne tette volna? Egyértelmű, hogy nagy unalmában jött ide az emberek közé egy kicsit balhézni, hogy kiélje magát. Mint egy gyerek, aki végre kollégista lesz, elkerülve a szülői nyomás alól. Végülis ez a lényének, a létének az értelme, mint nekem is az, hogy néha megegyek egy-két embert. Már meg sem lepett igazán, hogy másoknak mi nem is létezünk. - Hát az a helyzet...- Hirtelen a lány furcsán kezdett viselkedni, a háttérből lónyerítés hangját hozta a levegő. "Óh egyem meg, hogy ennyit nem bír ki nélkülem?" A csuklóján a lovasok egyértelmű jele. Uhhh. Fájhat... Na várjunk. Baszki! Rohadtul fáj. Az én csuklómon is lassan, de biztosan kirajzolódott az az átkozott jel és legszívesebbem falbavertem volna a fejem. Nem talált más kibelezni, nyúzni való áldozatot? - Az a helyzet, hogy eljöttek az apokalipszis lovasai, engem a betegség hozott ide hófehér paripáján és amit most tapasztalunk az vagy Judas a járvány maga, vagy egy másik haláli jó arc. Mondanám neki, hogy jobb lesz odébb állnunk, de kitudja, hogy ezek a patkók nem-e úgy működnek mint a GPS.
Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam az, hogy a lehető leghamarabb el kellene tűnnöm innen és valahogy meg kell találnom apát és Bluebell-t. Amikor azonban kiléptem az ajtón minderről elvonta a figyelmem egy földön kuporgó lány, akihez kicsit közelebb lépkedtem. - Miféle pasas? - Nem tudtam, hogy mégis kiről, vagy miről beszélt, mert rajta kívül nem láttam idekint senkit. Ahogy megpróbált talpra állni talán az lett volna a legokosabb, ha csak állok és nézek, mint aki észre se veszi, hogy valószínűleg fájdalmai vannak, de végül a minimális távolságot is megtörve nyújtottam felé a kezemet, hogy felsegítsem. - Mystic Falls, Salvatore suli. - Jelentem ki, majd közeledő léptekre leszek figyelmes és éppen le is szólítanám az egyik srácot, hogy vegye át a helyzetet tőlem, amikor egyszerűen átsétál rajtam, mintha csak puszta levegő lennék. - Mi a fene? - De még időm sincs feldolgozni a történéseket, mert a figyelmemet felkelti a távolból érkező hang, egy ló nyerítése. - Oké, ha te tudsz valamit, hogy mégis mi a fene folyik itt hálás lennék, ha megosztanád velem.. Áúú.. - Égő érzés perzseli meg a csuklómat és szinte ösztönösen kapok oda, hogy ezzel tompítsam a fájdalmat, majd mikor elhúzom a kezemet egy apró patkót pillantok meg rajta. Zavarodottan bámulom majd megpróbálom eltüntetni, ledörzsölni akármi, de ezzel csak inkább saját magamnak okozok fájdalmat. Azt hiszem ennyit arról, hogy békésen hazajutok. Nem akartam ebbe az egészbe belekavarodni, de úgy tűnik az én véleményem senkit sem érdekelt ezen a téren. - Most jön az a rész, hogy mind meghalunk? - A világ fizikai része nagyjából elpusztult, vele együtt néhány élőlény is, szóval végül is miért is ne fejeznék be amit elkezdtek. Mondjuk utána biztos nehéz lesz egy új világot találni, amit elpusztíthatnak. Néhány túlélő szükséges egy új megteremtéséhez, amit idővel újra porig lehet rombolni puszta élvezetből. Bár akkor sem hiszem, hogy én lennék a tökéletes alany a túlélésre. Túlságosan is sokszor kívántam a halál kegyes ölelését, ami megszabadított volna minden tehertől. Kevésbé értékelem a saját életemet, mint másokét az egyszer biztos. Bár igazából csak két élet számít nekem. Apáé és a tesómé. Szóval egyáltalán nincs hőskomplexusom. Ahhh, már megint túlgondolok mindent.
Freydis hamar rájöhetett, hogy a démon társaságánál csak egy valami rosszabb; a magány. Nagy szerencséjére Daisy elég hamar kiszúrta őt, s közelebb is merészkedett hozzá, így a szirén talán egy időre megnyugodhatott. A tünetei csillapodtak, már csak levertséget és gyengeséget érzett, a vérzés elállt, a láza is kezdett lemenni. A lányoknak sikerült néhány szót váltaniuk egymással, néhány perc elteltével viszont furcsa hangra lehettek figyelmesek. A távolban lónyerítés törte meg a csöndet, s úgy érezhették, mintha figyelné őket valaki, ám sehol egy lélek sem volt. Ha néhány diák el is hagyta az épületet, a két lányon mindenki keresztülnézett, mintha ott sem lennének. Esélyük sem volt segítséget kérni, de talán gyanakodtak, hogy valami nem stimmel. Daisy csuklóján egy apró sérülés jelent meg a semmiből, amitől szúró, égető fájdalmat kezdett érezni. A seb egy patkót ábrázolt, s olyan volt, mintha beleégették volna a bőrébe. Néhány pillanattal később Freydis is ugyanazt a jelet láthatta viszont a csuklóján, valamint ugyanazt az égető fájdalmat érezte.
159 szó ℘ határidő: 2021. január 25. ℘ sorrend: Daisy, Freydis - talán úgy a célszerű, ahogy kezdtétek
The Travelers
Bejárták a világot
készen állsz a mesére?
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Nem tudom, hogy honnan jön a szállóige, hogy "Ennél már nem lehet rosszabb." Baromság. Mindennél lehet rosszabb, Esotephres ezt olyan szilárdan bizonyította nekem, hogy kétség nem férhet hozzá. Őszintén Judas helyében én magam is orrbavégtam volna egyszer vagy tízszer is akár. Hiba volt idejönnie, talán jobb lett volna, ha ott marad Indrában és kimarad mindenből. Ráadásul megint felbukkant Eso bébi, amitől akkor is vért hánytam volna, ha nem idézi nálam pont ezt elő Judas. Utáltam Eso bébit és akkor talán Eso összes verzióját is. Nem kívántam mást, csak, hogy mire becsukom a szemeimet és kinyitom, már ne legyen itt egyik se. A pokol kutyákkal meg valahogy elbánok. De őszintén azt se bántam volna ha szétszaggatnak. Csak bámultam, hogy a betegség eltünteti a démont. Legbelül tapsikolni támadt kedvem, de erőm nem volt hozzá. Ahogy ahhoz se, hogy ellökjem magamtól a fekete hajú lovast, azzal az idegesítő vigyorral. Egy számomra ismeretlen helyen ültem a porban, sehol pokolkutyák, sehol Judas és egy lélek se járt arra, azelőtt a lány előtt aki megszólított. Mondtam volna, hogy minden rendben van, de nem volt. Hiszen, amint kinyitottam az ajkaimat, egy újabb adag vér távozott levegő helyett. - Ez a pasas egy szadisa, vadállat. Mintha már órák óta ez lett volna az első szavam. Most mitévő legyek? Hogy jussak vissza Katherinehez? Ha a lány segített, akkor egy fokkal könnyebben tápászkodtam fel a földről, ha nem, akkor is megpróbáltam minél méltóságteljesebben felegyenesedni. - Meg tudnád mondani, hogy hol vagyunk? Úgy tűnt, hogy nem lát minket senki ls ez kezdett zavarni.