Könnyedén végezhetett volna velük, elég lett volna hozzá egy csettintés akár. Csakhogy nem szórakozhatta ki magát eléggé a kulcsok, avagy az ereje begyűjtésével, a világ pusztítása pedig csak részben csillapította a benne tomboló háborút. Ki akart engedni magából mindent, amit a bezártság alatt érzett, s ha ehhez el kellett pusztulnia a világnak, s benne minden lénynek, akkor úgy kellett lennie. A lovasok végtére is ezért léteztek.
A démon első szavaira nem reagált, a nevetésén pedig csak hunyorgott. Nem értette még mindig, miért ilyen ostoba mindenki, akit meglátogat. Azt viszont a szóváltásból, a gesztusokból ki tudta kalkulálni, kit hogyan tud a leginkább megbüntetni.
- Talán én voltam. Kicsit szenilis vagyok, tudjátok... már benne vagyok a korban. Néha elfelejtek dolgokat. - vont vállat könnyűszerrel.
A szirén mindeközben egy fokkal jobban nézett ki, a vérvesztesége legalább elmúlt, ugyanakkor a többi tünetet még mindig tapasztalhatta magán. A lovas elűzhette volna azokat is, ám fel kellett mérnie a szirén és a démon közti kapcsolatot. A lány köszönetnyilvánítását egy meghajlással reagálta le, de amint folytatta volna a mondandóját, Freydis szájából vér tódult ki, eláztatva a ruháját, majd a padlóra csurgott, a vér elöntötte a légcsövét.
- Elnézést, mondtál valamit? - emelte egyik kezét a füléhez, mintha csak hallgatózni próbálna.
Épp abban a pillanatban vetette be Esotephres az erejét, aminek következtében a bútorok és egyéb dísztárgyak Judas felé repkedtek. Az utolsó pillanatban tért csak ki minden elől, szó szerint füstté vált, majd a két teremtmény útját állta, akik menekülőre fogták.
- Nocsak, siettek valahová? Az a pokolkutya odakint még mindig nagyon éhes. És azt hiszem szólt még néhány barátjának. Vagy... az én voltam? - gondolkodott el, miközben a reakciójukat várta. Igazán reménykedett egy jó kis harcban.

Ez a Júdás kölyök pofátlanul menő. Észrevétlenül beletúr az elménkbe és közzé teszi magáról az információt, hogy kicsoda és micsoda. Jó azon kívül, hogy egy lovas és ő maga a megtestesült betegség, túl sokat nem sikerült megtudni róla. Meg laza és halálosan magabiztos. Vagy túl sok tejbegrízt evett és most nagyon érzi magában az erőt, vagy nagyon is jogosan ül, olyan magas lovon, amekkorán érezteti magát.
-Ingatlanos? Király csávó? Nem haver, te sajnos egyik sem vagy. Hehehehe. - kuncogok jó ízűen, ahogy elmém egyik töredék szilánkja éppen reagál arra, amit ez a szerencsétlen itt próbál menőzni. Egyáltalán nem szimpatikus, hogy próbálja itt játszani nekünk a nagyfiút, meg azt, hogy ő mennyire jóságos tündérkirályfi.

Vagyok annyira jó arc, hogy türelmesen kivárom, amíg Freydis neki állna bájcsevegni ezzel a szifiliszes, vérszegény díszpinttyel. Vagy tudom is én, hogy mit akar csinálni, elvégre az orrvérzését elállította, ez igazán kedves tőle. Szóval szép csendben várok és tényleg megvillogtatom, hogy mennyire türelmes is tudok lenni. Persze a türelmem mögött, igazából komoly terv áll, mert hát meg kell, hogy valljam, nem szeretem, amikor hívatlanul beállítanak hozzánk. Komoly dezsavü érzésem támadt, amit sajnos nem tudtam hová tenni, de ilyen ez a káosz. Káosz.

Egy darabig tényleg türelmesen várok és csak bambulok magam elé, hagyom kibontakozni Freydist, bármit is talál ki. Mondjuk elég ramaty állapotban van, szóval...
- Figyelj, már Júdás! Nem azért a Megfeszített Megváltóért adott harminc ezüstért, de te annyira király vagy, hogy ilyeneket tudsz csinálni, szegény szirénnel? Szóval ezt szegénnyel te csináltad? - adom ám a hülyét keményen. Ja nem, tényleg őrült vagyok.
- Nézd, én ilyeneket tudok csinálni!

Azzal a telekinetika szentségtelen művészetéért nyúlnék és a romos kecó felét, mindenféle törmeléket és úgy általában, a fellelhető éles darabkákat zúdítanám Júdás nyakába. Bele adnék igazán apait, anyait a varázslatba, hogy szerencsétlent visszaküldjem oda, ahová jött, bárhonnan is jött volna. Ha sikerül bármennyi időt is nyernem magunknak a manőverrel, a szirén felé fordulnék.
- Freydis, javaslom, hogy távozzunk! Gyorsított tempóban.

Akadtak olyan lények, akik bármit megtettek azért, hogy akadályozzák a lovasok munkáját. Embereket mentettek meg, visszaterelték vagy épp elpusztították a pokolbéli teremtményeket, s ott volt az a kettő, akik még tanyát is vertek az egyik városban emiatt. Judasnak tetszett a kicsiny városka, mely a Mystic Falls névre hallgatott, egyszerű dolga volt ott, az ilyen helyeken könnyű volt pánikot kelteni. Az a nyamvadt szirén és démon viszont nem hagyták kibontakozni a káoszt, valamit tennie kellett.
Könnyen rájuk lelt, szinte érezte a szagukat, a pokoli energiát áradni belőlük, ami egy kissé lelakott házhoz vezette el őt. Nem vesztegette az idejét kopogásra, egyszerűen csak besétált az épületbe, mintha az ő tulajdona lenne, léptei egyenesen a két lábon járó problémákhoz vezették őt.
Felvont szemöldökkel nézett először a démonra, majd a szirénre, mielőtt rövid nevetésben tört volna ki.
- Ajánlatom? Minek nézel engem, démon, ingatlanosnak? - A fejét ingatta, s tett egy lépést a lány irányába. - Pedig jól áll a piros szín. Kiemeli a szemed színét. - Intett egyet, s a vérzés megszűnt, de a többi tünet nem csillapodott.
Járkálni kezdett a házban, felvett néhány dísztárgyat, ami épségben maradt, majd letette őket. Végül egy fénykép maradt a kezében, amin egy férfi és egy nő házassági fotója lehetett. Hümmögve nézegette egy darabig, de nem tette le.
- Honnan is ismertek engem? - mímelt gondolkodást, állára helyezett mutatóujjal. - Á, igen... megvan! Én ültettem a fejetekbe. Mert ennyire király vagyok! - vigyorgott büszkén.

// Dobjatok a szerencsekockával szinteteknek megfelelően. Ha jót dobtok, rátámadhattok Judasra, megpróbálhattok elmenekülni, bármivel próbálkozhattok. A döntés a tiétek, feltéve ha szerencsével jártok!    //

Figyelem 18+ -os jeleneteket tartalmazhat, olvasás, csak saját felelősségre. Az elmúlt napok elég pocsékul teltek, különösen akkor, mikor fény derült rá, hogy legszeretettebb királynőnk, pont Freydist, kedvenc szirénemet, küldte utánam. Ha tényleg azt akarta, hogy szedjek / szedjünk össze minden pokolból szökött lényt, akkor itt lett volna az ideje annak, hogy kimásszon a selyem párnái közül és maga jöjjön föl vagy küldjön még legalább egy pár használható havert, Freydisen kívül. Értem én, hogy nem vagyunk máltai szeretet szolgálat, de akkor is. Ketten egy ekkora balhé közepén? Benyújtom ezért még neki a számlát. Fog ő ezért még mikro-bikiniben dancelni az asztalon, ittasan. Szemernyit sem tetszett, amit a lovasok csináltak a fenti világgal. Ez így egyáltalán nem fair.  Ha elpusztítják a világot, akkor nem lesz min uralkodni, akár saját kardjukba is dőlhetnek. Még a pokol sem engedheti meg magának ezt a könnyelműséget, hogy a világ teljes elpusztítása, hiszen akkor hol marad a mulatság, hol marad a szórakozás?  Ezt pornómaminak is be kell látnia, hogy egyáltalán nem hagyhatjuk a lovasoknak, hogy ilyesmit csináljanak.
- Rendet kell vágnunk, Freydis. A Pokol, a halandók világa nélkül és halandó lelkek nélkül, lehúzhatja a rolót. Segítenünk kell a halandóknak újjáépíteni, hogy végül mi hajthassuk őket rabigába.

Huszonkilencedike már úgy tűnt optimalizálódik. Találtunk egy putrit, amit kicsit hangulatosabbá próbáltam tenni, több kevesebb sikerrel. Nem igen sikerült. ezzel nem is lett volna baj, de amikor visszatértünk a kora délelőtti utunkról, úgy délután tájában, hogy kissé rendbe szedjük magunkat, szöszmötölésünket egy idegen zavarta meg. Elképzelésem sem volt, hogy honnan ismertem meg az egyik lovast, elvégre semmi korábbi ismeretem nem volt róla.
- Judas, igaz? Valami azt súgja, van valami ajánlatod a számunkra, különben már állna a balhé.