"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Egy részem valóban együtt tudott érezni a lánnyal, azonban a másik felemet teljesen hidegen hagyta, hogy éppen mi van vele… Fogalmam sincs, ez vajon azért van, mert Damien alakját felvettem, vagy esetleg teljesen más lenne az oka? Nem tudom és nem is akarom megtudni… ennyire nem érdekel az egész… sőt, még egyszerű boszorkányként sem voltam érzelgős… akkor majd démoni mivoltam lévén majd az leszek, nem? Hát nem… persze a látszatot fenn kell tartani. Szóval a kamu duma az megy rendesen, mintha sajnálná az ember, közben meg a háta közepére sem kívánná az egészet… A kijelentésemre rögtön válaszolt is. – Egy faággal? Öhm… rendben, ha szeretnéd… ezt megígérhetem! – Feleltem neki… bár azért reméltem, hogy csak viccelt, mert nem tudtam eldönteni, hogy csak poénból mondta vagy konkrétan megkért rá. Azt viszont be kell valljam, hogy a magam részéről eszem ágában nem lesz úgy tenni, ahogyan szeretné. Ha valóban előjön az elméjének a lakója… talán ki merem jelenteni, miszerint az első dolgom az lesz, hogy megpróbálok szövetségre lépni vele. Gondolatban kicsit elkalandoztam, amíg hagytam őt beszélni és figyeltem is rá… de egyre idegesebb lettem, amint a téma rám terelődött. A helyzeten az sem segített, hogy éppen én hoztam fel az adott témát… persze ismerem már annyira, hogy ő is rákérdezett volna arra a két személyre előbb vagy utóbb… csak idő kérdése az egész, viszont nem úsztam volna meg… ebben biztos vagyok. Az idegtől egyfajta remegés fogott el. A dühömet is nehezen tudtam visszafolytani… legszívesebben az egész utcát porig égetném… de nem lehet, főleg Ruby miatt nem… nem láthatja meg az igazi énemet… maga Hesperus énemet. Kiakadna… nem, erre nincs is kifejezés. Az érzéseimmel harcoltam és úgy tűnt én állok nyerésre, viszont a nő mellettem látta rajtam, hogy teljesen kész vagyok… szóvá is tette… mély lélegzeteket vettem és nagyokat nyeltem, amellett pedig koncentráltam a mondandójára. Kiderült számomra, hogy Damien semmit nem mesélt Victor-ról és Heather-ről neki. Valamilyen szinten egy hatalmas kő esett le a szívemről. Innen bármit be tudok neki kamuzni, ha arról van szó. Persze azért hihető mesével kell előállnom… hmmm… – Oh, igen… már rémlik. – Egy apró mosolyra görbült a szám. – Heather-t még nem kerestem fel azóta, viszont Victor-t igen. – Ez így hihetőnek tűnhet. – Nos, egészen jól ment… meglepődött, de elfogadta, hogy mi is vagyok. – Fújtam ki lassan a levegőt… ez talán megteszi. Nem vártam sokat, hogy reagáljon már rögtön kérdéssel bombáztam. – És felhívtad Cedric-et? – Főleg a saját érdekemben, sokkal jobb az, ha ő mesél magáról, mint nekem kelljen Damien-nel kapcsolatban… ezzel a gondolattal vártam a válaszát.
Még beszélni is rossz volt arról, hogy elfogyott a főzet, nem ám belegondolni jobban, vagy majd újra átélni Jackie felbukkanását. Szerettem volna teljesen kizárni, csak kihasználni azt a néhány órát vagy napot, ami még maradt nekem, mielőtt újra elromlik minden. Mégsem tudtam úgy viselkedni, mintha nem lenne nagy ügy, de legalább kimozdultam, nem kuporodtam be a takaró alá, hogy sajnáltassam magam, még ha egy kicsit jól is esett volna. Damien jelenléte természetesen változtatott a kedvemen, ha nem is felejtettem el a problémáimat, legalább beszélhettem róluk egy kedves arcnak. Megoldást ő sem tudott nyújtani, de legalább enyhítette egy kicsit az aggodalmamat, ami felemésztett volna belülről. - Nem tudom pontosan mennyi időm van, ez készít ki igazán. Mindenesetre, ha a napokban találkozunk, és furcsán viselkedem, üss le egy faággal vagy ilyesmi. - Próbáltam mosolyogni, de elég gyengére sikerülhetett. Talán tényleg azt kellett volna, mikor nem vagyok önmagam, elkábítani és bezárni egy sötét verembe, ahol Jackie nem tehet semmi rosszat. Ilyesmit viszont nem szívesen bíznék még Damienre se, még benne is képes lenne kárt tenni. - Komolyan a frászt hozod rám! Úgy nézel ki, mint aki mindjárt felrobban. - érintettem meg a vállát, ezzel is arra sarkallva, hogy felém forduljon, s végre beszéljen. Nagyon úgy tűnt, mint aki tereli a témát, vagy húzza az időt, de azért belementem a játékba. - Nem sokat. Az utóbbi időben nem beszéltél róluk, így nem tudok semmit. Felkerested őket azóta? Utoljára, mikor róluk beszéltünk nem tudtál dűlőre jutni, de megegyeztünk. Ha én felhívom Cedricet, te felkeresed Victort, emlékszel? - Meredtem rá összevont szemöldökkel. Szegény srác nagyon össze lehetett zavarodva. Nem hibáztattam, mert most aztán én is hatalmas bajba sodortam magamat, vagyis inkább Cedricet. Hiszen felkerestem, azzal a tudattal, hogy végre normális vámpírként élhetem az életemet, egyetlen titokkal, erre kiderül, hogy a másik titok is ugyanúgy ott lebeg a fejem felem, mint Damoklész kardja. Gyűlöltem ezt az egészet, de nem tehettem ellene semmit. Damiennek ugyan nem volt egy gonosz énje, ám az ő helyzete ettől függetlenül sem volt rózsásabb az enyémnél. A Sutton ikrek az őrületbe kergettek minket.
Paráztam, hogy vajon mikor jön el az a pillanat, ami számomra eléggé végzetes lehet. Legalábbis az álcámnak mindenképp. A beszélgetés nagyon szépen átterelődött Ruby-ra. A lány csak nézett rám, de aztán annyiban hagyta a dolgot. Belekezdett. Koncentráltam a mondandójára, kutakodtam az elmémben, hogy ráleljek arra a pontra, ami a beszélgetés témája lett végül. Szerencsémre, erre tisztán emlékeztem. – Természetesen nem felejtettem el. – Válaszoltam neki büszkén és örültem, hogy ezt hozta fel. Bár éreztem rajta, hogy ez az egész eléggé felzaklatta. Sőt egyáltalán nem volt boldog a tudattól, hogy nagy valószínűséggel, Jacqueline éne a felszínre fog törni. – Az utolsót? Basszus. – Mutattam egy kis szimpátiát. Igazából csak Damien emlékei miatt sajnáltam a lányt, alapból nem igazán hatottak meg a vele kapcsolatos problémák. – Ha így mondod, akkor az a néhány nap nem lehet valami sok. – Konkrétan egy olyan négy vagy öt napra saccolom, de az is lehet, hogy csak egy-két napja van vissza. Viszont felcsigázott a gondolat, hogy vajon milyen lehet az a fele. Szívesen megismerkednék vele. Na, de szünet, a gondolatot itt állítsuk meg szépen. Az elsőszámú cél, hogy Ruby segítségével Lysandra-ra leljek. Tehát nem lenne jó, ha a gonosz valója kitörne belőle. Egy izzadságcsepp folyt végig a halántékomon, nem túl feltűnően fordítottam el a fejemet, hogy ne lássa meg. Maximum annyit érzékelhetett, hogy a mondandója miatt, mellyel ismét rám terelődött a szó, eléggé feszülté váltam. Viszont nem bírtam tovább, és ami elhagyta a számat, azon magam is meglepődtem. – Gondolom, Victor-ról vagy Heather-ről szeretnél hallani valamit. – Hatalmasat nyeltem, mire visszafordítottam a lány felé a fejemet. Hogy mekkora egy idióta vagyok… pont ezt akartam elkerülni, erre kinyögök egy ilyet? A pofám leszakad… Legszívesebben kifutottam volna a világból. – Nem emlékszem pontosan, hogy mit is meséltem róluk… esetleg felfrissíthetnéd a memóriámat? Csak, hogy ne mondjak el olyat újra, amit már esetleg tudsz. – Pfff… elég gáz, de próbáltam menteni a menthetőt, ha már elcsesztem az egészet. Remélem, nem bukok le előtte…
Ha pár hónapja, vagy akár egy éve valaki azt mondja, újra találkozom Damiennel, s még barátokká is válunk, nem hittem volna el. Csak legyintettem volna egy 'ugyan már!' kijelentéssel. Erre tessék, mégis így történik, s még jól is alakul minden. Szerettem a közelében lenni, valahogy... olyan megnyugtató volt, talán amiatt, mert ő már emberként is ismert. Leginkább viszont azt szerettem, ő mindent tud rólam, mindkét titkomat, s én is az övéit. Ezt sajnos nem sok emberről mondhattam el, még Cedricről sem egyelőre. Azt hiszem, kész voltam elárulni neki, csak egy kissé féltem a reakciójától. Nehéz lett volna eldönteni, mi baja Damiennek, de nem akarta kicsikarni belőle, ő pedig inkább rám terelte a témát. Néhány másodpercig csak bámultam rá, majd sóhajtottam egyet. Ha nem akar beszélni róla, hát nem. - Emlékszel, hogy említettem azt a bizonyos főzetet, ami segít elnyomni a másik énemet? Nos, tegnap ittam meg az utolsó adagot. A boszorkány, aki segített benne, elveszítette a mágiáját. - fintorogtam, kicsit úgy téve, mintha ez nem lenne nagy dolog. Holott legszívesebben üvöltöttem, vagy sírtam volna dühömben. Nem akartam elhinni, hogy újra Jacqueline fog győzni. - Nem nagy probléma, van még néhány napom, és már amúgy is megszoktam, hogy osztozok valakivel a testemen... - Na igen. Ez még nekem is kamunak hangzott. Egyáltalán nem voltam boldog. - Nem akarom elrontani a hangulatot, nyilván neked is megvan a magad baja. Remélem te tudsz valami vidámabb témával szolgálni. - Néztem fel rá reménykedve, ám az arckifejezését elnézve nem sok értelme volt. Mindkettőnkre rájárt a rúd, amióta csak átváltoztunk, sőt.. már előtte is megvoltak a problémáink.
Elképesztő, hogy a sors mit művel az emberrel… mintha már minden egyes pillanat előre meg lenne írva… amint megszületünk. Mint valami zsákbamacska effektus, nem tudod, előre mi van benne, csak ha kinyitod a csomagot. Viszont amit kapsz, azt kénytelen vagy elfogadni, ha tetszik, ha nem… Hmmm… vagy a véletlen miatt történt mindez? A halálom, a démonná válásom, a személy, akit ennyi év után még mindig kergetek, hogy beteljesítsem a bosszúmat. Fogalmam sincs… A Ruby-val való találkozást sem tudom eldönteni, hogy most a sors akarta így vagy egyszerűen írjuk fel ezt is a véletlen számlájára. Pont itt, pont most kellett összefutnunk… ilyen a világon nincs… és mégis. Nem voltam vidám, ezt jól eltalálta… sőt, legbelül mérges voltam arra a nyavalyás vámpírra… Sóhajtottam egyet, majd a zsebembe dugtam a kezemet és a kérdése hatására egy kicsit félrefordítottam a tekintetemet. – Az én fejemben is sok minden kavarog… – Ha te azt tudnád… – Na, de mesélj! Mi az, ami ennyire nyomaszt? – Fél szemmel figyeltem a válaszát a feltett kérdésemre. Próbáltam a beszélgetést úgy alakítani, hogy inkább ő beszéljen magáról, minthogy nekem kelljen. Konkrétan be voltam rezelve, amiatt hogy ne bukjak le… Nem szerettem volna felfedni a valódi kilétemet előtte, mivel azzal vége lett volna mindennek. Elsősorban az álcámnak… Lysandra megtalálásához ő a kulcs, szóval… egy ilyen lehetőséget elveszíteni… húú… eléggé meleg a helyzet. Mivel találkoztunk és beszédbe elegyedtünk, sajnos… elkerülhetetlen lesz egy adott téma… biztosan érdeklődni fog két személlyel kapcsolatban. Vajon mit mondjak neki, ha rákérdez Victor-ra vagy Heather-re? Őszintén bevallom, halvány lila gőzöm sincs, hogy mit tudnék felelni… Amióta felvettem a fiú alakját, figyelemmel kísérem szinte minden mozdulatát, de az elmúlt két hétben hanyagoltam ezt a tevékenységet… Túl sok olyan lénnyel volt találkozóm, akik vagy hamis infókkal rendelkeztek, vagy nem tudtak az égegyadta világon semmit. Gondoltam, hogy majd a napokban meglátogatom Damien-t, hogy frissítsem kicsit a memóriám és beszerezzem tőle a megfelelő emlékeket, pont az ilyen fajta beszélgetésre. De elkéstem vele… Maximum, ha szóba kerül, majd kitalálok valamit… csak bejön…
A furcsa az volt a kapcsolatunkban, hogy egyáltalán nem volt furcsa. Sosem tudtam elképzelni, hogy valaha is barátság alakulhat ki köztem és egy exem között, mármint a filmekben ez mindig olyan béna és erőltetett. Köztünk viszont valahogy természetes volt a barátság, talán mert a szerelmünk előtt is jóban voltunk, vagy mert ennek így kellett lennie. Mindenesetre örültem, hogy egymásra találtunk, igazán jól esett az az őszinte beszélgetés a parkban, meg az összes többi találkozónk. Előtte nem kellett semmit titkolnom, talán ő volt az egyetlen, aki igazán ismert, épp amiatt, mert már emberként is ismertük egymást. Damien kicsit zavarodottnak tűnt, de ezt a meglepődés számlájára írtam, nyilván ő sem számított rám, s ugyanúgy érdekesnek találta ezt a sok összefutást. Mystic Falls kicsi volt, így ezen annyira nem kellett volna meglepődnünk, viszont mindketten New Orleansban születtünk és nevelkedtünk. - Talált, süllyedt. - mosolyodtam el szolidan, annyi minden járt a fejemben. Örültem Damiennek, jó lett volna valakivel megbeszélni a dolgokat, ugyanakkor rázúdítani sem akartam mindent hirtelen. - Sok minden jár a fejemben, viszont veled mi van? Nem tűnsz túl... vidámnak. - léptem hozzá közelebb és érintettem meg a vállát. Nem tudtam hirtelen, milyen szóval fejezzem ki magam, ez tűnt a legjobb választásnak. A mosolya egyáltalán nem volt meggyőző, bár nyilván az enyém sem. Úgy tűnt, az érzelmeink elrejtésében sem voltunk túl jók. Nem akartam rögtön a lecsóba csapni, és rákérdezni az okára a bajának, ha akarta, elmondhatta, ezt tudatni akartam vele, a kérdéssel pedig talán sikerült ezt elérnem. Az első gondolatom Victor volt, hiszen én biztattam rá, hogy keresse fel, találkozzon vele, ne vesztegessen el több időt. Talán az sült el rosszul, vagy még mindig nem tette meg, esetleg más nyomja a lelkét? Kíváncsi voltam, de megpróbáltam türelmes lenni.
Egy újabb nap, egy újabb próba, hogy beteljesítsem a sorsomat. Így megy ez már hosszú ideje. Mytsic Falls… Több szempontból is kötődtem ehhez a helyhez, de a legfontosabb az Lysandra miatt volt. Vagyis pontosítok, igazából a hasonmása… Ruby miatt. Amióta rátaláltam, azóta figyelem illetve követem őt. Az egész miatt még egy undorító lény alakját is felvettem, hogy Lockhart közelébe jussak. Ez a Hale lány a kulcs, hogy azt a bizonyos nőszemélyt végérvényesen ki tudjam iktatni. Ráztam meg a fejemet, mellyel visszaráztam magamat a gondolataimból a való világba. Egy vámpír társaságában voltam ismételten, mivel egy újabb nyomot próbáltam szerezni… Persze sikertelenül… – Csak ennyi az egész? – Mordultam rá, majd a gallérjánál fogva emeltem a levegőbe. – Mindent elmondtam, amit tudok! – Nyugodt arckifejezéssel engedtem le a földre, megigazítottam a gyűrött ingjét és leporoltam a vállát. – Szóval ennyi… – Csak annyi információval szolgált, amit már rég tudtam, így nem volt a segítségemre. Amint nagy levegőt vettem, a karomat befeszítettem és arra készültem, hogy egy mozdulattal kitépem a szívét, viszont a végtagomat a mellkasa előtt megállítottam. Léptek hangját hallottam meg. A fejemet egy kicsit a hang irányába fordítottam. – Valaki jön! – Suttogásra váltottam. – Tűnés! – Parancsoltam a lény felé. – Mondd, te süket vagy? Takarodj innen! Majd felkereslek, csak húzd el a csíkot! – Löktem el magamtól. Rémülten nézett rám, viszont nem kellett neki többször mondanom, felvette a nyúlcipőt és egy másodperc alatt tűnt el a szemem elől. Mély levegőt vettem, megigazítottam a ruhámat, majd a hang irányába vettem az irány. Ahogy haladtam előre, egyre jobban kezdett kirajzolódni az alak, aki velem szembe jött. Lockhart? Nem, az nem lehet… Annyira nincs szerencsém. Ahogy megszólalt, már tudtam, hogy csakis a hasonmása lehet. – L… Ruby? – Kérdésére kérdéssel válaszoltam. Közben annyira mérges voltam az előző vámpírra, hogy majdnem kizökkentem a szerepből. Nem tudom mit csináltam volna, ha más nevet mondok neki. Visszagondolva a másik lényre, még jó, hogy nem öltem meg, mert a vértől csöpögő kezemet, fogalmam sincs, hogy magyaráztam volna meg Ruby-nak. – Értem, ha jól látom, akkor nálad is hasonló a helyzet, vagy tévedek? – Ismét kérdéssel válaszoltam a kérdésére. Zsebre raktam a kezeimet és egy mosolyt varázsoltam az arcomra.
Az utóbbi hetekben néhányszor összefutottam Damiennel, a kapcsolatunk felfrissítése igencsak jót tett mindkettőnknek. Barátként is épp úgy működtünk, mint anno párként, sőt, ez talán még jobban is illett hozzánk. Nem sokat beszéltünk a Sutton ikerpárról, inkább saját magunkról, az aktuális napunkról, vagy a világ történéseiről, mégis jól esett a lelkemnek. Az elixír utolsó adagját néhány nappal ezelőtt fogyasztottam el, de még így is volt néhány napom, mielőtt Jackie színre lépne, ha szerencsém van talán egy teljes hétig nem hallok még felőle. Többet már nem tudtam szerezni, s nem volt elég időm hozzá, hogy ilyen rövid idő alatt új boszorkányt találjak, aki segít is nekem. Ez eléggé rányomta a bélyeget a hangulatomra, így szokásomhoz híven ki akartam szellőztetni a fejem, amire egy séta volt a legjobb módszer. A friss levegő kicsit mindig segített ezen az állapoton, Mystic Falls ráadásul a kora esti időszakban mindig csendes volt, a főtér közelében is. Megszerettem a várost, nem csak Cedric miatt, a kisvárosi hangulat jobban tetszett, mint elsőre gondoltam volna, viszont épp emiatt volt veszélyes, J miatt. Igencsak meglepődtem, mikor megpillantottam Damient, akivel újabban tényleg elég sokszor botlottunk egymásba merő véletlenségből. Ha nem ismertem volna olyan jól, azt gondoltam volna, követ engem, de így ez a lehetőség természetesen eszembe se jutott. - Nocsak, már megint te?! - kiáltottam oda neki játékosan, majd a gyorsaságomnak köszönhetően a pár méter távolságot egy másodperc tört része alatt szeltem át. Alig voltak az utcán, egyedül a Grill előtt ácsorgott néhány ember, de abból a távolságból a sötét miatt nem láthattak semmit. - Csak nem te is a csapongó gondolataid miatt vagy olyan sokat idekint? - kérdeztem barátságos mosollyal az arcomon. Tényleg jó volt egy barát a közelemben, évek óta nem volt egy sem.
Kezdőlap
