Mindig is szerettem a nyarat és a meleget. El sem tudnám képzelni, hogy valami szeles, hideg esős helyen éljem a mindennapjaimat. Ott érzem magam a legjobban ahol vagyok, a medence partján napozás közben.
- Elnézést kisasszony, de az édesanyja látni szeretné Önt. – lépett oda hozzám a házvezetőnő.
Először azt hittem, hogy rosszul hallok, hiszen anya szinte sosem hívat csak úgy magához. Kivéve akkor, ha bajban vagyok, vagy a falkában van valaki akit szemmel kell tartani, vagy valami hasonló utasítást akar rám erőltetni. Ekkor már inkább tartottam attól, hogy mi vár rám, mintsem attól, hogy Marisol valamit rosszul értett.
- A dolgozószobában várja. – tette hozzá egy kissé aggódva.
Mi a fenét akarhat az anyám ilyenkor? Ugye nem megint azzal fog előjönni, hogy nem viselkedem úgy ahogyan azt a falka alfájának a lányához illik. Mert az ilyen és ehhez hasonló prédikációval már tele van a padlás.
- Köszönöm Marisol. Elmehetsz. – mosolyogtam rá kedvesen az anyámmal közel egykorú nőre, aki hálásan bólintott és már el is tűnt.
Vettem egy mély levegőt, majd a napozó ágyról felállva, magamra kaptam a fehér, csipkés strandruhámat és elindultam a ház irányába.
Hogy őszinte legyek, a hátam közepére sem kívántam ezt a kis beszélgetést. De nem tehettem meg, hogy nem beszélek az anyámmal. Egyrészt, mert az anyám, másrészt meg azért mert Ő az alfám. Persze ha apa még élne, akkor más lenne minden. Viszont a halála óta minden megváltozott. Olyan mintha az anyám beleőrült volna a hiányába, vagy nem is tudom. Az is simán megeshet, hogy alapból ilyen volt a természete és csak az apám miatt mutatta magát másnak. Nála az ilyeneket sose lehet tudni, hiszen úgy változik a hangulata és a jelleme, mint másoknak napi szinten a fehérneműje.
A dolgozószobához lépve, egy pillanatra megtorpantam. Tényleg nem tudtam mire számítsak és már előre tudtam, hogy nem fogok örülni, legyen szó bármiről is.
-  Gyere be Ella! – szólt ki nekem a csukott ajtón keresztül.
Persze, hogy tudta, hogy ott állok, hiszen érezte az illatomat. Kifogástalan érzéke van ahhoz, hogy már messziről kiszagoljon, főleg ha habozok megtenni egy-egy dolgot.
Ahogy beléptem az ajtón, úgy nézett rám, hogy még a hátamon is felállt tőle a szőr. Tipikusan az a fajta nézés volt, ami azt sugallja, hogy „A vesédbe látok”. Ezzel mindig kiakasztott, mert a frászt hozta rám. Ez is egy volt azok közül a tulajdonságai közül amiktől a falra másztam.
- Marisol, szólt, hogy látni szeretnél. – sétáltam oda hozzá, miután bezártam magam mögött az ajtót.
Ahogy egyre közelebb sétáltam hozzá, egyre inkább kezdtem magam úgy érezni, mint egy ketrecbe zárt vadállat. minden mozzanatára reagáltam és azt néztem, hogyan tudnék a legkönnyebben és leggyorsabban kiszabadulni a szorult helyzetemből.
- Ülj le! Ne állj ott úgy, mint aki a halálos ítéletére vár. – pillantott fel az asztalon előtte heverő papírokból.
Pedig valamilyen szempontból tényleg arra vártam, hiszen ahogy letette a tollat a kezéből, egy lelkes mosoly terült el az arcán. Az pedig sosem jelent jót, mert ez csak akkor szokott előfordulni amikor valami a tervei szerint alakul. Olyan esetekben ha látni akar engem az elég nagy horderejű dolog szokott lenni.
- Mi történt? – néztem rá, próbálva leplezni az aggodalmam, miközben helyet foglaltam vele szemben.
Továbbra is mosolyogva, hátradőlt a hatalmas székében és úgy mért végig. Ettől pedig az ereimben is kezdett meghűlni a vér.
- Holnap vendégeink érkeznek. Egy Franciaországban élő falka alfája és a családja látogat el hozzánk. – kezdett bele végül.
Volt abban valami ahogy elkezdte előadni a kis mondandóját. Egy kicsit sem éreztem magam jobban tőle, sőt…
- Azért jönnek, hogy megismerkedj a fiukkal, Philippe-pel. Ugyanis Ő lesz majd a férjed. – bökte ki végül ami miatt ennyire örül magának.
Hogy mi van? Ezt meg mégis, hogyan… És akkor mondja nekem bárki is azt, hogy nem a tulajdon anyám fogja aláírni a halálos ítéletem.
- Egy nagy fenét lesz az! Mégis mi ütött beléd? Ezt nem gondolhatod komolyan! – keltem ki magamból, miközben felpattantam a székemből.
Mégis mi ütött ebbe a világba? Azt hittem, hogy azt a kort már régen elhagytuk amikor a szülők választották ki, hogy kinek adják oda a lányuk kezét. Manapság az emberek nem így házasodnak, pláne nem ilyen fiatalon. 17 évesen nem ilyesmin jár az ember esze, de lehet én gondolom rosszul. Mindenesetre én biztos nem fogok ebbe csak úgy belenyugodni.
- Megfogsz hallgatni. Szóval ülj vissza! – parancsolt rám, de semmi értelme nem volt.
Úgy álltam a tekintetét, mintha csak egy vadidegen senki nézett volna rám morcosan. Fel tudtam volna robbanni a dühtől és a haragtól ami tombolt bennem. Gyűlöltem, hogy ilyen helyzetbe hozott, de azt még inkább, hogy ezt egy percig sem szégyellte.
- Elana Grace Ramírez! Azt mondtam, hogy ülj le és hallgass végig. Nem mondom még egyszer! – villantotta rám aranyszín íriszét.
Hát ez remek, most már nem egy anya-lánya vitában vagyunk, hanem egy alfa és farkas vitában. Ha eddig még nem lett volna teljesen őrült ez a társalgás, akkor majd most. De innentől nem tehettem nem azt amit mondott, hiszen annak ellenére, hogy még mindig az anyám, Ő az alfám is ami mindent felülír. Úgyhogy visszatettem a fenekem az iménti székbe és ugyan grimaszolva, de végig hallgattam, amit mondani akart.
- A Delacroix családot már nagyon régóta ismerjük és mivel mind a ketten terjeszkedni szeretnénk, így azt gondoltuk, hogy így lesz a legjobb. A falkánkért megkell hozni olyan áldozatokat, amiket nem szeretnénk. – bökte oda a végére.
- A falkáért vagy érted? – bukott ki belőlem, miközben az én íriszem is felvillant.
Már abban a pillanatban tudtam, hogy ezzel átléptem egy határt amikor kimondtam, de már nem volt visszaút. Megtettem és viselnem kell érte a következményeket. Ami jelen pillanatban egy hatalmas, csattanós pofon volt. Egy olyan fajta aminek az erejétől egy sima halandónak igencsak jókora fejfájása lenne.
- Mégis mit képzelsz magadról? Az alfád vagyok és azt teszed amit mondok! Világos! –
nézett rám haragosan, szinte villámokat szóró szemmel.
- Ne merd még egyszer megkérdőjelezni, hogy bármit a falka érdekében teszek e. – vetette oda még utoljára, majd az iroda ajtajához sétált és szélesre tárt, ezzel jelezve, hogy itt az ideje a távozásomnak.
Szóval felálltam a székemből és még mielőtt kiléptem volna az ajtón egy utolsó csalódott pillantást küldtem felé. Nem volt ezzel semmi más szándékom, csupán annyi, hogy érezze mit gondolok róla jelen pillanatban.


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.