Emlékszem még, hogy milyen volt évekkel ezelőtt, amikor először elszöktem otthonról. Megöltem a nővéremet, a tulajdon kezeimmel, miután megtudtam, hogy végig csak visszaélt a bizalmammal, és kihasznált mindent, amit mondtam neki azáltal, hogy továbbadta a bátyáinknak a tőlem hallott dolgokat, hogy ők még jobban kínozhassak. Én voltam a család szégyene, a fekete bárány, és a sok megaláztatás és elnyomott frusztráltság hatására egy szörnnyé váltam, szó szerint. Megöltem, pontosabban azt hittem, hogy megöltem a nővéremet, aminek hatására aktiválódott a vérfarkas átkom. Semmit nem tudtam a természetfeletti világról, semmit az égvilágon, de valahogy túléltem. Éveken át menekültem a rendőrség elől, eltettem láb alól mindenkit, aki az utamba állt, vagy aki veszélyt jelentett rám. Aztán valahogy, már magam sem emlékszem hogyan, de kitárult előttem a természetfeletti világ. Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok és még sok más teremtmény… Nem telt el sok időbe, hogy a bonyodalmak közepén találjam magam. Főleg miután megtudtam, hogy a valódi, vér szerinti szüleim New Orleansiek voltak. Nyomozni kezdtem hát utánuk, fényt akartam deríteni a múltamra, arra, hogy miért kárhoztattak arra a sorsra, ami jutott nekem. Amikre fény derült… Nos, mondjuk úgy, hogy volt ott jó is és rossz is. De ezáltal találkoztam Stephanieval, az ezeréves boszorkánnyal, aki szintén a bosszújának élt. A nyomozásom során bukkantam rá, ő akkoriban Dahlia nyomában járt a bátyja miatt, én pedig az álnővérem miatt nyomoztam utána. Ugyanis kiderült, hogy Dahlia egyik tanítványa is Stephaniehoz hasonlóan egyik testből költözött a másikba, s az egyik legújabb az én nővérem volt. Vagyis, aki végig gonoszkodott velem, valójában ez az őrült némber volt, s ő volt az is, akiről úgy hittem, hogy megöltem. Persze csak fogta magát, és egy újabb testbe költözött. Véletlenül, vagy sem, de ismét egymásba futottunk, én pedig elhatároztam, hogy végleg végzek vele.
Így történt hát, hogy valahogy a közös célunk miatt egymás mellett ragadtunk Stephanieval, hiszen a célunk közös volt. Eleinte nem igazán hittem, hogy jól ki fogunk jönni egymással, hiszen benne is és bennem is túl sok volt a sötétség ahhoz, hogy a mérleg egyensúlyban legyen, de valahogy sokkal jobban összecsiszolódtunk, mint azt hittem volna. Ennek köszönhetően, meg annak, hogy ott voltam azon az éjszakán, ismertem a titkát. Azt, amelyiket még a legjobb barátnője elől is rejteget – hogy az ősi boszorkányok Klaus haláláért cserébe voltak hajlandóak feltámasztani Chelseát. Ha pedig nem jár sikerrel a lány, akkor Chelsea ismét halott lesz, ezúttal azonban véglegesen. Egy részem megértette, hogy miért ragaszkodott ilyen makacsul ahhoz, hogy hallgasson erről az egyezségről, de a boszorkányok őt kínozták, amiért nem jutott előrébb a Klaus ügyben, ezt pedig nem hagyhattam. Biztos voltam benne, hogy Chelsea képes lenne segíteni neki, vagy legalább ez nem nyomná a lelkiismeretét.
Ezért elhatároztam, hogy megpróbálom meggyőzni arról, hogy beszéljen a barátnőjével, de ő persze hallani se akart erről – olyannyira elzárkózott már csak a gondolatától is, hogy inkább fogta magát, és bemenekült a lány mosdóba. Ahogy bevágódott előttem a WC ajtaja, lendületből próbáltam is volna kinyitni azt, amikor meghallottam, hogy a hátával nekidőlt. Egy lemondó sóhaj kíséretében leeresztettem a kezem, és nem törődve azzal, hogy kik néznek hülyének és kik nem, amiért a lánymosdó előtt álldogálok, beszélni kezdtem.
- Stephanie, kérlek – szólaltam meg halk, gyengéd hangon (már amennyire tőlem telt). – Nem akarok veszekedni, de valljuk be, hogy neked sem tesz jót ez a titkolózás. Látom rajtad, és biztos vagyok benne, hogy Chelsea is látja rajtad, hogy valami nincsen rendben – magyaráztam neki, s még folytattam volna, ha nem vág a szavamba, és kezdi el ismét önmagát ismételgetni. Hogy Klaust amúgy is megölné, így miért kellene az alkuról mesélnie bla bla bla. Mindketten tudtuk, hogy ezzel csak magát akarta álltatni. Valójában szüksége volt a barátnőjére, és ezzel az elzárkózással csak azt érte el, hogy még messzebb taszítsa magától. Persze nem igazán értettem ahhoz, hogyan működtek a barátságok vagy bármilyen emberi kapcsolat, hiszen soha nem volt részem túlságosan bennük, de még a hülye is képes lett volna megmondani, hogy butaság, amit most Stephanie művelt.
Végül aztán éreztem gyengülni a nyomást az ajtón, így óvatosan benyitottam. Steph már a falnak volt dőlve, lábait felhúzva tartva. Rossz volt így látni őt, ennyire… szenvedve. Leguggoltam mellé, és vigasztalóan a vállára helyeztem a kezemet.
- Figyelj, ha nem akarod, akkor ne mondd el neki, hogy milyen alkut kötöttél a feltámadása érdekében. Ha késznek érzed magad, majd elmondod neki, de ne zárkózz el előle. Látni rajtad, hogy szükséged van rá, és ki tudja, lehet még a fájdalmadon is tudna segíteni. Hiszen elszívó boszorkány, nemde? Az ősiek pedig mágia által kínoznak – ajánlottam neki, bár könnyen lehet, hogy hülyeséget mondtam. Még mindig nem mozogtam elég otthonosan ebben az egész világban, így soha nem lehettem biztos abban, a boszorkányok mire képesek, és mire sem. Lehet, ezt még ők maguk sem tudták pontosan.