-De gond! – vágom rá, egyszerűen épp ésszel ez az egész felfoghatatlan, mi az hogy ugye nem gond? Ilyet egyszerűen, hogy kérdezhet, ennyire semmirekellő lenne? Azt sem bánja, ha két hétig lekell mondania minden programját, és együtt kell lennie egy olyan emberrel akit nem is ismer ?
- Ennyire érdektelen nem lehetsz! -mondom neki dühösen – lehet, hogy neked nincs senkit és megtudod oldani azt, hogy senki se keressen de nekem ez nem megoldható. Dolgozni kell mennem, holnap reggel 8-kor már bent kell lennem a munkahelyemen. Te egyáltalán tudod mi az? – lekicsinyítően beszélek vele, hisz még fiatal, mit tud még az életről? – Nem akarok, már megne sértődj egy vad idegennel ismerkedni - kissé bedurcázom, a táskáját szorosan szorítom magamhoz, és amennyire lehet távol megyek a fiútól. Amikor elkezd beszélni az életéről úgy érzem mintha kínoznának, szeretem hallgatni az embereket, szeretek velük lenni, de most nekem ehhez a fiúhoz nincs erőm. Mikor befejezte bunkón oda szólok.
- Ismerek egy jó pszichiátert, érdekel? – gyorsítom a lépteimet, haza akarok érni meg ma.

- Igen, számomra kínos a dolog, hogy ez történik. Én a fickón szerettem volna segíteni, de elém álltál. Belegabalyodtam a varázslatba, s ezért leálltam, abban a reményben, hogy nem fog semmi sem történni – sóhajtok egyet, de nem állok le a beszéddel. Folytatom tovább a magyarázatot.
- Emellett ha sikerült volna a tetteseket megrémíteni, akkor utána mentem volna a várost felfedezni, hiszen ma érkeztem csak. Reméltem helyismeretet szerezhetek egy hosszadalmas sétával, de így, nah mindegy. Most addig együtt leszünk, míg nem sikerül megtörni ezt a fajta bűbájt – állok meg egy pillanatra, mert feltűnik nekem, hogy a partnerem végigmér engem.
- Leettem volna magam? - teszem fel neki, de aztán visszatérek az elkezdett fonálra.
- Mivel tanoncnak számítok, így lehet napok vagy hetek múlnak el úgy, hogy együtt leszünk. Így sem gond? - mondom neki őszintén, mert tényleg nem akarom hitegetni azzal, hogy holnapra már elválnak útjaink. Feltűnik nekem, hogy hadar, így talán jogosan merül fel bennem a kérdés: Vajon ő hogy értette?
- Nos tán, ha már együtt leszünk egy darabig, akkor megismerkedhetnénk egymással – így próbálom meg kompenzálni ezt a kis balesetet, hogy feltárom előtte életem mozzanatait.
- Az én életem úgy kezdődött, hogy vélhetőleg a szüleim magamra hagytak egy ember férfinél. Emberek neveltek fel, s boldog életet éltem mindaddig, míg nem történt egy balesetem. Három hónapig voltam kómában, ami után semmi sem volt a régi. Megijedtem a családomtól, akik engem felneveltek, aztán saját lábamra álltam valahogy. Próbálok önerőből tanulni, megtudni, hogy mire vagyok képes. Mi az, hogy boszorkány vagyok? - elindulok én is, hiszen ha nem megyek utána, akkor kapjuk a rázást. Felveszem a séta tempóját, miközben ügyesen kikerülöm a szembe jövő kétes alakokat.
- Egyszerűen tartok attól az erőtől, amit én birtoklok és jelen pillanatban nem én uralom, irányítom.Tartok attól, hogy az emberek rám akaszkodnak majd a képességem miatt.

A kezemben tartom a telefont, szinte össze roppantom olyan erősen szorítom, úgy érzem a fiúnak nincs igaza, hívni kéne valakit, de kit? Miközben én lefagyva állok a fiú beszél hozzám de nem fogom fel a mondatokat, csak az utolsó ér el a tudatomig. „Számomra igen csak kínos, hogy össze lettünk bilincselve”
- Számodra kínos? – kérdezek vissza- hisz te csináltad – vágom a fejéhez – valahogy meg is tudod szűntetni, nem? – közben szememmel végig nézek a fiún és válaszolok a kérdésére.
- Nincs senkim –jelentem ki egyszerűen. –Se családtag se barát, akit zavarna, hogy ma este együtt leszünk – hadarom le gyorsan. Majd zsebre teszem a kezem és elkezdek hazafelé sétálni.
- Neked, hogy-hogy nincs senkid? – kérdezek rá, kicsit sem finomkodva.

- Igen, összebilincselő varázslat – nyelek egyet, miközben ő hátralép egy fél métert. Érzem a szavaiból áradó gúnyt, de én cseppet sem örülök a hangnemének. Úgy tűnik képtelen elhinni azt, amit az elébb mondtam neki. Végül, nagy nehezen magamra vállalom a bűnösséget, amit szintén minden további nélkül közlök vele. Ezután jut eszembe, hogy hogy van az a srác, akit éppen megtámadtak? Mikor a tekintetem megpillantja az élettelen testet, ami körül ott van a vér, akkor elszomorodok. Újdonsült társaságom követi a cselekedetem, azonban én tudom, hogy nincs mit tenni érte. A nő matat a zsebében, s előkapja a telefonját. Mikor tőlem megkérdezi a a mentők számát, akkor csak leintem őt nagy szomorúan.
- Felesleges. Innen is látni, hogy túl sok vért vesztett. Mire kiérnének a mentők hozzá, már tutira nem tudnának rajta segíteni – sóhajtok egyet, s felkelek a helyemről. Odalépek a másikhoz, s lényegre törően rákérdezek.
- Nah most merre menjünk? Én nem szeretnék itt lenni, mikor kiérnek a rendőrök – fonom karba a két kezem magam előtt, aztán folytatom a beszédet.
- Hazakísérlek, mert nem mehetsz egyedül ezen a helyen. Holnap meg nekilátunk megkeresni a varázslat megtöréséhez szükséges eszközöket. Már ha nincs ellenedre a dolog. Számomra igen csak kínos, hogy össze lettünk bilincselve. - adom elő, hogy  mi lenne a legjobb mindkettőnk számára. Merem remélni, hogy komolyan veszi ezuttal a szavaimat. Ha pedig nem, akkor még jó sok alkalommal átéljük azt a csuklóban érezhető rázást.
- Van barátod, vagy közeli hozzátartozód? - érdeklődöm tőle, mert eszembe jut, hogy milyen bonyodalmat fogok neki okozni, ha együtt mutatkozunk. Kérdéses tehát, hogy nekik mit fog elmondani ebből az egészből. Kimondja kerek perec a tényeket, vagy kisebb hazugságot fog alkalmazni.
- Az én részemről ne aggódj, nekem nincsenek barátaim, sem rokonaim, akik bármelyik percben betoppanhatnak.

Teljesítem a kérését, egyhelyben állok ő pedig felém közeledik, majd mintha a személyes térről sosem hallott volna egyszerűen befurakodik az aurámba. Aminek persze az az eredménye, hogy rögtön hátrébb lépek, hogy meglegyen köztünk a minimum fél métere távolság.
- Összebilincselő varázslat? – kérdezek vissza enyhe gúnnyal a hangomban, valahogy mindig is realista típus voltam, simán megnéztem egyedül egy horror filmet és utána egyáltalán nem féltem a benne lévő démonoktól, szellemektől, mert tudtam, hogy nem léteznek. Főleg a boszorkányok, egyszerűen nevetségesnek tűnt ez az egész, de végül is, ő is érezte a csuklóját. Az agyamban csak villannak át a gondolatok, közben a fiú beszél és beszél, de az egyik mondatra rögtön felkapom a fejem.
- Te csináltad? –szegeszem neki a kérdést, de abban a pillanatban meglátom az arcán lévő szomorúságot, ahogy a vállam fölött elnéz, én is oda fordulok és meglátok egy fölödön elterülő fiú. Automatikusan a kezemet a hátsó zsebembe csúztatom, hogy elővegyem a telefonom és hívjam a mentőket. Közben hallom a fiú bocsánat kérését, de nem foglalkozok vele, hanem kicsit remegő kézzel oldom fel a telefonom, aminek háttér képén Damien és én vagyunk, mosolyogva, összeölelkezve, azt hiszem eltűnése előtti héten készült ez a kép, olyan boldognak tűnünk rajta. Talán ezért is ez a kedvencem, csupa jó emléket idéz fel, meg persze, jó látni őt minden nap. Közben fél szemmel látom, hogy a fiú leült egy útpatkára. Idegességemben csak állok kezemben a telefonnal és nem jut eszembe a telefonszám.
- Mi a mentők száma? – kérdezem a fiútól, jelen pillanatban kicsit sem szégyellve azt, hogy nem tudom.

Feldúlt vagyok, emellett meggondolatlan. Mikor értetlenkedik a lány egy sort, akkor akaratlanul szólom el magam. Túlságosan felpaprikáz ez a helyzet.
- Arról, hogy most lehetséges egy varázslat hatása alatt vagyunk. Tudod, mint a gyerekmesékben a mágia. Nah, de ez most valóságos – fújom ki magam, s csak most eszmélek rá, hogy egy embernek elmondtam egy dolgot, amit nem lett volna szabad. Bár, ahogy belegondolok mind a ketten benne vagyunk a rosszban. Ha ki akarunk szabadulni belőle, vagy megszüntetni, akkor mindenképpen fel kell világosítanom. Szavaimmal elérem azt, hogy ő faképnél hagyjon. Nézem a hátát addig a pillanatig, míg nem a megérzem ezt a bizarr érzést. Mikor felém fordul, s újra kíváncsiskodik, akkor megnézem az arcát.
- Ez nem buta vicc, a varázslás sosem az – mondom, miközben kipattan a fejemből a következő dolog.
- Igen, éreztem. - szólok vissza, miközben jár az agyam.
- Kérlek, maradj ott a helyeden, jó? - Szembefordulok vele teljesen, majd elkezdek lépdelni felé. Egészen pontosan 5 méterig jutok el, így belépve a személyes terébe állok meg előtte. Orrunk majdnem összeér.
- Azt hiszem, rájöttem valamire. Úgy vélem, hogy ez valami összebilincselő varázslat lehet, bár ki tudja. - nem mondom hangosan, csak úgy, hogy ő hallja.
- Nem távolodhatunk el egymástól 5 méteren túl, mert akkor kapjuk ezt a rázást a csuklónkon – fájdalmasan sóhajtok, mert nekem ma estére más terveim lettek volna. Most azonban egy idősebb lánnyal kell töltenem az estét, vagyis hát mindaddig, míg meg nem törjük ezt a mágiát. Visszatérek magamban arra az eshetőségre, hogy én vagyok a tettes. Töprengek egy kicsit, aztán bevallom.
- S lehetséges, hogy én csináltam ezt a valamit, azzal, hogy elém áltál. Nem te voltál a célpont, hanem távolabb pár erőszakos srác – nézek oda, ahol már csupán egy test fekszik. A sötétebb folt pedig egyértelmű jele annak, hogy meghalt. Arckifejezésem szomorúvá válik.
- Mindenesetre bocsáss, meg hogy lehordtalak – próbálom menteni a helyzetet,  leülök az útpadkára.

A csuklómat a kezembe veszem és értetlenkedve megdörzsölöm, amikor hirtelen megint érzem azt a fájdalmat. Ugyan úgy rövid ideig tart, mint az előző, de most kicsivel erősebb. Nincs is arra időm, hogy elgondolkodjak mi lehet ez, mert egy fiatal fiú indul el felém, ő az aki miatt eredetileg megálltam.
- Segíthetek? –kérdezek rá rögtön amint oda áll elém, és ő már bele is kezd a mondandójába, amit tátott szájjal hallgatok, feldúltan beszél, pedig úgy gondolom, hogy semmi okot nem adtam rá.
- Már megbocsáss, de miről is beszélsz? –nézek rá értetlenül, nem is bajlódom a magázódással, ugyanis vagy öt évvel fiatalabb lehet nálam, olyan 20-21-nek saccolnám.  
- Én is érzem, és én sem tudom mi ez – tartom fel a csuklóm, próbálok higgadt és nyugodt maradni, azok ellenére, hogy a fiú nagyon bunkón beszél velem. Végighallgatom a fiút, majd amikor számon kér, egyszerűen megfordulok és ott hagyom. Nekem ehhez most se energiám se kedvem. Egész nap hülyékkel voltam körül véve, nem hiányzik még egy. Most csak egy pohár borra vágyom és a kedvenc könyvemre. Csupán csak két lépést tudtam lépni anélkül, hogy megint a csuklómhoz kelljen kapnom, ez mi lehet? Visszafordulok a fiúhoz.
- Ez valami buta vicc lenne? –kérdezem most már talán én is egy kicsit ingerültebben, de még így sem káromkodok. Nagyon ellenzem az obszcén szavak használatát beszélgetésekkor és vitákkor is.
- Te is érezted? –pillantok a csuklójára, majd mélyen a szemébe nézek. Nem értem mi folyik itt.

Akármennyire igyekszek kiszúrni a tettest, egyáltalán nem találom. Érdekesnek találom a helyzetet, aztán újult erővel látok neki lelépni. Gondolom kétszer nem varázsol rám senki ilyesmit. Tán csupán az előző egy kisebb csíny volt az illető részéről, hogy tanuljak belőle. Ám mikor haladni szeretnék, akkor újabb áramütés ér a csuklómon.
- Áucs – kapok oda megint, hiszen erre nem lehet felkészülni, vagy kivédeni. Újra megfordulok de csupán a lány, vagyis sokkal inkább nő van leginkább a közelemben. Kezd gyanús lenni nekem ez az egész, így most már felé nézek. Mazochista nem vagyok, így egyáltalán nem próbálom megkísérelni a távozást harmadjára is. Inkább lassú léptekkel indulok a lány felé, aztán kerek perec kimondom, amit vélek.
- Ha ez a te műved, akkor jobb lenne most azonnal megszakítani - hangom cseppet sem kedves, hiszen alapjában véve feldúlt vagyok. Nem vagyok felkészülve az ilyenekre.
- Egyáltalán nem vicces áramütést kapni. Eléggé bizarr érzés az egész – sóhajtok fel, miközben veszem a bátorságot, hogy végignézzek rajta. Igazán bájos lány, de a szép külső egy ravasz boszorkányt takar, legalább is egyelőre így vélem.
- S a kérdésedre a válasz, hogy egyáltalán nem vagyok jól jelen pillanatban – lesújtó nézéssel tüntetem ki. Egy picit azért magamba mélyedek, hogy vajon lehetséges-e, hogy én miattam alakult ki eme helyzet? Ráadásul ebben a mágiaformában nem igazán vagyok otthonos, magyarán semmit sem tudok. Az idő múlásával egyre valószínűnek találom, hogy én vagyok a hibás, de ezt cseppet sem akarom a saját számlámra írni.
- Szóval mit tudsz a saját mentségedre felhozni? - toporgok, mint egy féreg. Fogalmam sincs, hogy ebből hogyan és miként fogok jól kijönni. Egyáltalán, ha az én hibám, akkor hogyan lehet megszüntetni? Átkozott kérdések!

Sose szerettem városban élni, gyermekkoromban mindig egy kedves kis vidéki lakot képzeltem el magamnak, amin gyermekeimmel és férjemmel együtt osztozom. Persze ez még megtörténhet, mindig azzal nyugtatom magam, hogy fiatal vagyok még ezen gondolkozni. Jelen pillanatban a legfőbb célom, hogy a munkámban helytálljak, hisz még csak most vettek fel főállásba, mert eddig csak diákmunkában foglalkoztattak az egyetem mellett, fele ennyi fizetéssel. De nyílván ez nagyrészt az én hibám is volt, mert többször is halasztottam egy-egy félévet az egyetemen, ezért csak tavaly sikerült befejeznem. Persze ez a munka se a szívem csücske, HR-esként dolgozom, és rá kell jöjjek, a világ tele van idiótábbnál idiótább alakokkal. Ma délelőtt egy férfi részegen jött be egy állásinterjúra, a kinyomtatott önéletrajzára pedig rajzolt egy nyuszit. Nem biztos, hogy jó munkát választottam, mostanában egyre kevésbé szívesen kommunikálok emberekkel. A napom fénypontja a hazatérés, amikor fél 9 körül belépek a lakásomba, lerúgom magamról a cipőm és töltök magamnak egy pohár bort. Most is csak ez a vágyam, húsz percnyire lakom a munkahelyemtől. Gyorsan szedem a lábam, egy kicsit sötétedik. Már csak pár sarok, bíztatom magam, amikor az utca egyik oldalán meglátok egy kántáló fiút. Felé indulok.
- Jól vagy? – állok meg előtte, de nem hinném, hogy hallja.
Valami rohama lehet? Teszem fel magamban a kérdést, de akkor hirtelen abbahagyja a tevékenységét és szó nélkül megfordul, és ott hagyni készül. Mintha dühöt láttam volna a szemében, de nem vagyok benne biztos, de hát miért lenne rám dühös? Hisz én csak segíteni szerettem volna. Alig lép arrébb pár lépést és hirtelen megrázza valami a csuklóm, oda kapok.
- Auch – csúszik ki a számon, ez meg mi a fene? Értetlenül körül nézek körbe, egy időben velem a fiú is ugyan ezt teszi.
Mi történt?

New Orleans, egy hely, ahol szintén emberek élnek. Most járok először ezen a helyen, s egyelőre a kíváncsiságom ébren tartja. Az épületek és az utcák kinézete az első, amit meg kell említeni. Miért így alakult ki? De ezen felül ott van a hely története, s végül ott vannak a benne élők.  Ezen lakosok felmenői hozzájárultak ehhez a jövőhöz, de mi minden rejtőzik a felszín alatt? Nehéz ezt megmondani, főleg nekem, aki nincs túlságosan oda a saját képességéért. Félek használni, s utálom, mikor csak úgy magától előjön a semmiből. Magányos boszorkányként kénytelen vagyok saját magam utánajárnom az erőmhöz, s kordában tartani. Elkezdtem magam fejleszteni, de mondhatni igazán szenvedősen megy. Jó lenne ha lenne egy mentorom, aki segítene és megmutatná a helyes irányt. Félig ezért is vagyok itt, hogy itt tán rábukkanok olyan boszorkányokra, akik szívesen tanítanának engem, s ezzel együtt lennének ismerőseim. Jelen állás szerint nincs, s a magány egy nap biztosan be fog engem kebelezni, vagy ha az nem akkor saját erőm áldozatává válok. Noh de félre ezen negatívsággal, hiszen ott van bennem a remény.
Sétálok nyugodtan a kora esti utcán, mikor megpillantok egy kialakulni készülő bajt. Egy alakot körbevett másik három, s elég heves szóváltás van közöttük. Verekedés, aztán utána törött bordák, vér és legvégső soron halál. Ezt kívánom elkerülni, mert úgy vélem, hogy még mindig adósa vagyok az embereknek, hogy felneveltek. S lehet hogy a másik három alak szintén ember, de jelen pillanatban rosszat tesznek. Eszembe jut egy kisebb varázslat, amivel tán sikerül elijesztenem őket.
Hozzáfogok hát, hogy egy erősebb széllökéssel feldöntsem őket. Kántálom a szöveget, miközben a célpontjaimra nézek. Már kezdem megérezni a szél előjelét, mikor egy ismeretlen lány elém áll.
~ Ne! Ne állj meg! ~ ordítok magamban, mikor az körülnéz. A kézmozdulatom megváltozik, sőt a kántálás szövegét szintén abbahagyom, azon nyomban. A lányt okolom, hogy miért állt meg? Bosszúságomban, inkább jobbnak látom, hogy lelépjek erről a helyről. Sosem tudni, hogy ki figyelt fel rám. Megfordulok, de 2 lépés után a csuklómon áramütést érzek. Nem erőset, csupán annyit hogy csípjen. Emellett képtelen vagyok tovább lépni.
- Áuu! - mondom hangosan, s megállok. Mi történt? Valaki már rögtön kiszúrt és tett velem valamit? Az lehetetlen! Körülnézek, de csak a lányt látom.
~ Nem hinném, hogy ő lett volna! ~ így kutakodok tovább, hátha észreveszem a tettest.