"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
You know you can trust me, so just tell me everything
Azt gondolná az ember, hogy ha tisztában van a természetfeletti világ létezésével és történéseivel, akkor már nem érheti meglepetés, csakhogy ez tévedés. Ugyanis nemcsak a vámpírok veszélyesek, nemcsak ők jelentenek ránk veszélyt, hanem az emberek is. Nekem pedig ezt a legrosszabb úton kellett az eszembe juttatni, amikor már azt hittem, hogy minden rendben lesz. Mióta ugyanis volt az az incidens Alarickal, a vámpírok nagyjából eltűntek Mystic Fallsból, vagy legalábbis az én közelemből, én pedig már-már úgy éreztem, hogy minden visszaállt a rendes kerékvágásba, és hogy többé nem kell már veszélyben éreznem magam. Ez igaz is volt, nekem nem kellett, de az egyik legjobb barátnőmnek, Lydiának nagyon is. Még mindig elevenen élt az emlékezetemben a legutóbbi koncertjén történtek. Emlékszem, ahogy a fülemet betöltötte a hangos zene, ahogy a szívem annak ütemére pulzált, az első sorból csápoltam a barátnőmnek, amikor egyszer csak minden rémálomba fordult. Valaki megpróbálta megölni Lydiát, a lövést a hangos zene miatt nem is hallottuk, így lehetetlen volt megmondani, hogy honnan származott a támadás. Egy másodperc törtrésze alatt eluralkodott a pánik. Mindenki megpróbált elmenekülni, minél gyorsabban, minél előbb, én azonban elkezdtem előre verekedni magam a színpadra, hogy megnézzem a férfi sérülését, aki a golyót kapta Lydia helyett. Persze őt addigra már lerángatták a színpadról, el egy biztonságos helyre, rám pedig senki sem figyelt. Mire sikerült felmásznom a színpadra, majdnem mindenki eltűnt. Ujjaimat a férfi nyakához helyeztem, hogy a pulzusát megnézzem, de nem volt. Megnéztem, hogy a seb hol érte, és a szíve volt az. Abban a pillanatban meghalt, ahogy belé hatolt a golyó, ez pedig csak egyet jelenthetett: bárki is próbált Lydia életére törni, az professzionális volt. Ha ez a férfi nem lett volna akkor ott, akkor a barátnőm már halott lenne, és ahogy erre gondoltam, akaratlanul is hálát éreztem. Persze, nem örültem senki halálának, és tudtam, hogy Lydiát mennyire meg fogja rázni az, hogy valaki miatta halt meg, én viszont, tűnjek bármilyen önzőnek is, de hálás voltam, amiért a barátnőm még életben volt. A koncert után persze vissza kellett mennem Mystic Fallsba, hogy folytassam a munkámat, emiatt pedig nem is igazán jutott időm arra, hogy megkérdezzem Lydiát erről az esetről. Bizonyosan nagyon megrázta, én pedig szerettem volna segíteni neki. Így amikor megkaptam az SMS-t, hogy találkozzunk, egyből kaptam az alkalmon, kivettem egy-két szabadnapot, majd New Orleansbe utaztam. Maga az út borzalmasan hosszú volt, már csak azért is, mert közben végig azon agyaltam, hogy vajon Lydia hogyan érezheti magát most. Rémképek táncoltak a szemeim előtt a barátnőm kísértetszerű kinézetét illetően, hiába tudtam, hogy ez csak butaság volt, és hogy túlreagálom az egészet. Egy sztár volt, a sztárok pedig nem engedhetik meg magunkat azt a luxust, hogy akár egyetlen másodpercre is megálljanak, Lydiát pedig egyébként is keményebb fából faragták, én ezt már csak tudtam, hiszen többé-kevésbé együtt nőttünk fel. Tudtam, hogy több kell neki ahhoz, hogy padlót fogjon. Amint megérkeztem a Brennan kávéházba, Lydia már az egyik asztalnál ült, és engem várt. A megérkezésemet valószínűleg nem vette észre, mert egy kis füzetbe firkálgatott valamit, de az én arcomon azért széles mosoly virított, ahogy odamentem hozzá. - Szia! – köszöntöttem őt boldogan, miközben leültem a vele szemben lévő székre. – Látom, van, ami soha nem változik – böktem a fejemmel a füzet felé, arra utalva, hogy fiatalabb korában is folyton ezt csinálta, amint volt egy-két szabad perce. – És, sikerült már valami használhatót írnod? – kérdeztem tőle érdeklődve, kissé áthajolva az asztal felett, hogy rálátásom nyílhasson a lapokra, de persze elolvasni nem tudtam semmit. Sejtettem, hogy Lydia miről akart beszélni velem, azonban nem akartam én feldobni azt a témát, úgyhogy arra vártam, hogy ő kezdjen bele a mondanivalójába. Közben visszadőltem a székembe, és az itallapot kezdtem el nézegetni azon gondolkodva, hogy mit is rendeljek.
608 words ◆ Megérkeztem Remélem tudsz vele, mit kezdeni :P ◆ zene ◆ credit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Aug. 15, 2017 8:12 pm
Meredith & Lydia
be my friend, but before you start, stop being the nosy doctor
Alig vártam, hogy végre vége legyen a rádiós interjúnak és megszabaduljak a "performansz" ruháimtól és sminktől. Egy teljesen átlagos időszakban, nem éreztem tehernek a csinos ruhákat és a szolid, de mégis mutatós sminketet, sőt élveztem és imádtam. Természetes volt, de az utóbbi pár hétben nehezebb volt fenntartani a látszatot és csak egy vékony fekete szalaggal jelezni - hol a karomra kötve, hol a mellemre tűzve -, hogy mi történt Seattle-ben. Egy ember, egy nagyon jó barát, meghalt a színpadon, de idő sem volt feldolgozni a történteket, megérteni, hogyan eshetett meg, hogy valakit lelőnek, vagy egyáltalán tudatosítani rendesen magamban, hogy azt a golyót, ami elvágott egy fiatal apját a gyermekétől, azt nekem szánták. Nem. Egy híres énekesnő nem áll meg. Nem, Lydia Ward nem engedheti meg magának, hogy ne menjen interjúkra. Nem, egy profi felragasztja a szomorú, de reményteli mosolyt az arcára és nyilatkozik, tovább él és színlel a rajongóiért meg az álmaiért. Szóval elmentem az interjúra, a testőrt ma hála istennek képes voltam lerázni, most az egyszer, aztán a végén kedvesen bazsalyogva megköszöntem a lehetőséget, lefutottam a kötelező tiszteletköröket, adtam pár autogramot, készítettünk pár selfiet.. Aztán szabad voltam. Bementem a rádióállomás földszinti női mosdójába, ami a legközelebb volt a hátsó kijárathoz és átalakultam. A márkás holmikat, kényelmes mindennapi darabokra cseréltem, leengedtem a hajamat és a sminket letöröltem. Csak a szemhéjtussal és szempillaspirállal kentem ki újra magam. A szívem fölé tűztem a fekete szalagot, a magassarkút kényelmes sportcipőre cseréltem. Az egészet egy napszemüveggel koronáztam meg, a levetett cuccaimat a táskámba pakoltam. Tíz perc múlva becsusszantam a hátsó kijáratnál váró kocsiba. Természetesen, ha már a testőrt menesztették erre a napra, a sofőrt nem tudtam eltávolítani magam mellől. És inkább Raph hurcibáljon ide-oda, mint hogy annak a goromba tuskónak a pattogását és parancsait hallgassam. Torkig voltam az egésszel... Amíg a kávézó felé malőverezett a kocsi, küzdöttem azellen az áradat ellen, ami nap mint nap maga alá akart temetni. Félelem. Márpedig én nem vagyok hajlandó rettegni egy arctalan, gyáva féregtől, aki orvul támad és üzenget. Sose hátráltam meg a nehézségek elől, és azzal hogy a szüleim testőrt fogadtak mellém, pont erre kényszerítettek. Az a nyomorult hatalmat nyert felettük azzal, hogy felkérték ezt a Barringtont, hogy minden lépésemet vigyázza és megkoronáztak azzá a picsogó "nebántsvirág" celeb-hercegnővé, aki soha nem akartam lenni. És a testőr is pontosan ezt hiszi rólam, ami csak még jobban bosszantott. Arról nem is beszélve, hogy milyen jogon helyezték az én életemet bárki másé elé, aki a stábomat alkotja. Ha igaz a fenyegetés, akkor ők is veszélyben vannak, de velük persze nem foglalkozik senki, csak én. Akit 25 évesen úgy kezelnek, mint egy nagyra nőtt gyereket és a kutya se hajlandó végighallgatni... Éljen a sztárok élete... Meg ami a csillogás mögött van. Negyed órába telt elérni a kávézót, és büszkén mondhatom, felszínen maradtam. Megköszöntem Raphnak a kedvességet, miközben kiszálltam és besétáltam a kávézóba. Reméltem, nem ismer fel senki, ma nem vágytam figyelemre, csak egy kávéra Meredith-szel. Amióta az eszemet tudom ismerem, és a barátnőmnek tartom és szükségem van arra, hogy együtt töltsünk egy kis időt. Kettesben. Kamerák, rajongók és goromba morgós izomkolosszusok nélkül. Leültem egy távoli, nyugodt sarokban meghúzódó kis asztalhoz és vártam. Szerencsére nem késtem el. És ha már ennyi szabadidő szakadt a nyakamba, nem szalaszthatom el a lehetőséget, hogy a kis elnyűtt, tömött jegyzetfüzetembe firkálgassak, ötleteljek és dalszövegeket fabrikáljak. Nem tudom hetek óta, mikor voltak ilyen csendes pillanataim.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Azt gondolná az ember, hogy ha tisztában van a természetfeletti világ létezésével és történéseivel, akkor már nem érheti meglepetés, csakhogy ez tévedés. Ugyanis nemcsak a vámpírok veszélyesek, nemcsak ők jelentenek ránk veszélyt, hanem az emberek is. Nekem pedig ezt a legrosszabb úton kellett az eszembe juttatni, amikor már azt hittem, hogy minden rendben lesz. Mióta ugyanis volt az az incidens Alarickal, a vámpírok nagyjából eltűntek Mystic Fallsból, vagy legalábbis az én közelemből, én pedig már-már úgy éreztem, hogy minden visszaállt a rendes kerékvágásba, és hogy többé nem kell már veszélyben éreznem magam. Ez igaz is volt, nekem nem kellett, de az egyik legjobb barátnőmnek, Lydiának nagyon is.
Remélem tudsz vele, mit kezdeni :P ◆ 
