Ahogy a késem hegye hozzáért Hayley hasához, egyből elpárolgott belőle minden ellenállás. Azt nem mondtam volna, hogy behódolt nekem, mert ez jól láthatóan nem volt igaz, de én nem is vártam el tőle. Megelégedtem csupán már annyival, hogy engedelmesen leült a fenekére, anélkül, hogy bármit tett volna, elvégre… Nem akartam ártani neki. Szó sem volt arról, hogy nem teszem meg, ha a szükség úgy hozza, még az sem foglalkoztatott különösebben, hogy fényes nappal voltunk az utcán, emberek között – ha ellenkezni támadt volna kedve, kegyetlenül leszámoltam volna az ellenállásának az írmagjával is. De biztosan kényelmesebb volt a számára, ha erőszak alkalmazása nélkül beszélgetünk egy keveset… Úgy sem voltam sok mindenre kíváncsi, de egy-két dolgot muszáj volt kiderítenem.
- Miért, mi lesz akkor, ha nem teszem meg? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, gúnyos mosollyal, miközben a késemet továbbra is ott tartottam, ahol eddig, ráadásba még egy kicsit előrébb is toltam, hogy egy apró szúrást érezzen Hayley. – Nem hinném, hogy olyan helyzetben vagy, hogy pont te próbáld meg megmondani nekem, hogy mit tegyek, kedvesem – beszéltem tovább érzéketlen hangnemben, oldalra döntött fejjel. – De ha gondolod, nyugodtan tehetünk egy próbát, meglátjuk, melyikünk húzza a rövidebbet – tettem még hozzá magabiztosan, elvégre, teljesen biztos voltam abban, hogy én leszek az, aki nyertesen jön ki a csatából, így vagy úgy. Nekem nem volt veszíteni valóm, egy kevés sem, ellenben neki… Azt hiszem, nagyon is sok, de mind közül a legfontosabban a hasában növekvő magzat lehetett. Biztosan nem tette volna ki a kelleténél nagyobb kockázatnak.
Végül aztán csak beszélni kezdett, de a kést továbbra is hozzászegezve tartottam, amolyan biztosítás gyanánt, ha esetleg mégis szökésen törte volna a fejét. Amikor szóba jött a város irányítása, halk kacaj tört fel torkomból.
- Ugyan, kérlek. Ha a város irányítására fájna a fogam, már rég azon ügyködnék, hogy megszerezzem azt, és nem épp veled beszélgetnék. Nem, engem teljesen más célok vezérelnek – válaszoltam neki mindentudóan, de ennél több nem hagyta el a számat, csak csendben hallgattam az ő fecsegését, bár értelme sok nem volt. Azt mindenesetre megerősítette, hogy itt voltak New Orleansben az ősiek. Habár jól látszott rajta, hogy nem akarja kiadni őket, ami már önmagában elég ok lett volna ahhoz, hogy itt helyben végezzek vele, de nem tettem így. Közvetetten még rengeteg értékes információt szerezhettem tőle, ha megfelelően csavarom a szálakat, arról nem is beszélve, hogy egészen más céljaim voltak Hayleyvel.
Ahogy megjegyezte azt, hogy az ősiek családja elég zűrös, ráadásul elpusztíthatatlanok, gúnyosan felcsillantak a szemeim. Magamban nagyon jól szórakoztam ezen a kijelentésén, elvégre kicsit sem volt igaz… Az Ötök testvérisége azért lett már rég létrehozva, hogy az ősiek, akiket mindenki halhatatlannak gondolt, szintén elpusztíthatók legyenek. Habár nem tudtam, a térkép, ami a karomon lévő jelből fog kirajzolódni, milyen fegyverhez vezetett, de ahhoz kétség sem fért, hogy az ősieket is meg lehet ölni velük.
- Nos, mondhatjuk úgy is, hogy egy régi üzletükről van szó, még az 1110-es évekből… Mondd csak, Hayley, hallottál valaha bármit a drága barátaidtól az Ötök testvériségéről? Vagy ha annyira rossz lennél töriből, esetleg adhatok neked én is egy kis felvilágosítást… - tettem még hozzá, majd várakozva pillantottam az arcára.

A hangomat hallva Hayley Marshall egyből megállt, s ahogy arra számítottam is, ellenállást tanúsított. A visszautasító szavait hallva csak egy mindentudó, lekezelő mosoly költözött ajkaimra, de aztán ahogy hozzátettem azt is, fegyver van nálam, természetesen egyből kapcsolt, és helyet foglalt mellettem a padon. S habár be akart etetni azzal, hogy engedelmesen fog viselkedni, tudtam, hogy ez nem lesz így. Ismertem a pillantását, igazi lázadó, erős és független személyiségnek tűnt – pont olyannak, akiket mindig a legnagyobb öröm volt betörni. Látni, ahogy az ellenállás fénye kihuny a szemükben, ahogy többé már ők sem harcosok, hanem kivert kutyák… Hirtelen kedvem támadt volna, függetlenül attól, hogy nem volt vámpír, őt is kezelés alá venni, csak azért, hogy lássam, hogyan alszik ki az ő fénye, vagy hogy meddig képes kitartani. De végül aztán ezeket a képzelgéseket gyorsan elkergettem a fejemből, elvégre most egészen más célból érkeztem, s igaz, hogy nem állt a prioritási listám élén az, hogy bántsam őt, de persze így is lehetett játszani… Én soha nem volta semmi jónak elrontója.
A támadása hirtelen ért, nem számítottam arra, hogy egyből cselekedni fog, épphogy lerakta a fenekét a padra, így a kezemet sikeresen félrecsapta, az újság és a fegyverem ki is repült a markomból, de nem tudom, ettől kellett volna kétségbe esnem? Ugyan, kérlek! Már rég halott lettem volna, ha csak egyetlen fegyvert tartottam volna magamnál, arról nem is beszélve, hogy tűzben edződtem. A reakció időm emberfeletti volt, és a reflexeim olyannyira kiéleződtek már a több éves vámpírvadászat során, hogy épphogy elhagyták a tenyeremet a benne tartott tárgyak, a másik kezemmel megragadtam Hayley karját, majd erősen megszorítva azt visszahúztam a padra, nem engedve, hogy elmehessen. Ha nagyon ellenkezett, akkor még egy kicsit csavartam is rajta, csak hogy tudja, bármikor eltörhetem, ha a kedvem úgy tartja. S ha ez nem lett volna elég, a másik kezemmel két másodperc alatt előrántottam egy tőrt, amit mindig magamnál tartottam, és a hasához tartottam azt.
- Te pedig nem is tudod, milyen rossz emberrel kezdtél ki, szivi – utánoztam a hanglejtését, miközben továbbra is gúnyos mosoly bujkált a szám sarkában. – Most pedig ha nem szeretnéd, hogy a pocakodban növekvő csöppségnek bántódása essen, ajánlom, hogy mutass több együttműködést, különben egy óvatlan mozdulat során még fel találom vágni a hasadat. Ezt te sem szeretnéd, nem igaz? – tettem még hozzá oldalra billentett fejjel, úgy téve, mintha igazából nekem is fájt volna a szívem azért, ha ezt kellett volna tennem, de a szemeim érzéketlen csillogása mindent elárult. Így azt is, hogy valójában kicsit sem hatott meg az, hogy egy még nem született gyereket kell bántanom. Egy hidegvérű, velejéig romlott gyilkos voltam, miért is kellett volna másképp viselkednem hát?
- Most pedig, jobban tennéd, ha gyorsan mesélni kezdenél az Ősiekről, mielőtt elfogy a türelmem. És hidd el, azt te sem szeretnéd – tettem hozzá fenyegetően, majd egy kicsit közelebb toltam a hasához a tőrt, így annak hegyét már érezhette Hayley. Ezt figyelmeztetésnek szántam, hogy teljesen biztos legyek benne, ő is tisztában van azzal, hogy nem haboznék végrehajtani a fenyegetéseimet. – Á, és természetesen tagadnod is felesleges, mert tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy közöd van hozzájuk – tettem még hozzá, mivel szinte biztos voltam abban, hogy a következő megszólalása az lett volna, hogy fogalma sincs miről és kikről beszélek. Nekem pedig nem volt kedvem ahhoz, hogy hülyére vegyenek, hozzá hasonlóan, én sem voltam a legjobb kedvemben – az egyetlen különbség az volt, hogy én soha. Így nem ajánlanám, hogy kihúzza a gyufát, különben azt még nagyon megkeserüli.

Egy pár nap eltelt már azóta, hogy Damient elengedtem. Engem ismerve bizonyára már megfordult mindenki fejében, hogy megbántam-e azt, hogy úgy cselekedtem, ahogy – hogy a saját elveimet megszegve szabadon engedtem egy vámpírt. Nem volt szokásom ilyen engedékeny lenni, főleg nem egy vérszívóval szemben, és igaz, hogy akkor pont „gyenge” állapotban voltam, de nem bántam meg azt a döntésemet. Már csak azért sem, mert a fő célomtól, attól, hogy elpusztítsam az ősieket, és ezzel együtt az összes vámpírt, nem tudott eltántorítani. Nyilván helytelen volt a bosszú, és nem tagadtam, hogy voltak olyan vámpírok, akik nem érdemelték meg a halált, de a nagyobb jó érdekében néha szükség van áldozatokra is. Egyébként is csak idők kérdése volt az, hogy mikor válik egy kevésbé rossz vámpírból igazi szörny, én pedig ezt nem igazán szerettem volna megvárni. Az éhség volt a nagyúr náluk, és az nem számított, ha nem akartak ártani másoknak, az éhség felett nem volt kontrolljuk, és ugyanott végezték, mint a többi szörnyeteg – ártatlanok legyilkolásánál. Mint Damien.
Ugyanakkor úgy ítéltem, hogy megérdemelte azt, hogy még egy kis időt eltöltsön a családjával, lezárja az elvarratlan szálakat, mert ugyanúgy meg fog halni ő is, amint végeztem az ősiekkel. Csupán idők kérdése volt, és ezt jól demonstrálta az is, hogy rögtön másnaptól fogva kicsit sem tétlenkedtem. Hiába súgta minden idegszálam, hogy vámpírokat öljek, a vérükben fürödjek, és élvezzem azt, ahogy nekem könyörögnek, vissza tudtam fogni magam. Mert beláttam, hogy ha az ősiek tényleg New Orleansben voltak (ami felől nem volt kétségem), akkor bizonyosan előbb-utóbb a fülükbe jutott volna, hogy titokzatosan tűnnek el és halnak meg vámpírok, és biztosan gyanakodni kezdtek volna. Természetesen hasznom is származott volna mindebből, elvégre akkor ők maguk kerestek volna fel engem, megspórolva nekem nem kevés időt és energiát. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy ha mindannyian egyszerre támadnak nekem, akkor esélyem sem lenne ellenük, és nem kívántam a tulajdon vesztembe rohanni. Arról nem is beszélve, hogy még nem volt meg a megfelelő fegyverem ahhoz, hogy ténylegesen elpusztíthassam őket – ahhoz még nem öltem meg elegendő vámpírt. New Orleansben azonban hemzsegtek a vámpírok, szóval attól nem féltem, hogy nem tudom befejezni rövid időn belül a tetoválásomat, de óvatosnak kellett lennem.
Azonban szerettem volna azt is biztosra venni, hogy tényleg itt voltak-e New Orleansben vagy sem, illetve egy kis fenyegetést, hadüzenetet is akartam nekik küldeni, nehogy azt higgyék, békésen üldögélhetnek a babérjaikon. Lehet, hogy tőlem nem féltek volna, de már maga a tény, hogy még valahol léteztek fegyverek, amikkel őket is el lehetett pusztítani… És ami a legnagyobb nyugodtsággal töltött el, az az volt, hogy ha én nem is járnék sikerrel abban, hogy elpusztítsam őket, a Testvériség valamelyik tagja biztosan megteszi majd – és ameddig azok a fegyverek léteznek, mindig lesz valaki, aki megkapja az Ötök jelét. Ha egyikünk el is bukik, az ügyünk nem veszik el.
Így amikor tudomásomra jutott, hogy van egy személy, aki nagyon is lehetséges, hogy tudja, kik az Ősiek és hol rejtőzködnek, egyből úgy döntöttem, hogy felkeresem őt, és elbeszélgetek vele egy kicsit. Persze nem szándékoztam az életére törni, addig nem, amíg arra különös okot nem adott, elvégre embereket nem gyilkoltam ok nélkül, de ha esetleg bújtatja őket… Nos, az már egy egészen más történet.
Már épp elég ideje tartózkodtam New Orleansben ahhoz, hogy jól kiismerjem magam a városban, így nem volt olyan nehéz a nyomára bukkannom a nőnek. Nem minden nap, de viszonylag gyakrabban áthaladt a sétálóutcán, én pedig itt vártam rá most is. Hogy mi célja volt, vagy hova sietett, arról elképzelésem sem volt, de őszintén szólva, nem is érdekelt. Csak az volt a fontos, hogy ma elkapom, s bizony úgy is lett, ahogy számítottam rá.
Egy padon ülve várakoztam, kezemben egy újsággal, amivel elrejtettem az arcomat a járkálók elől, majd amint a célszemély elhaladt előttem, egy kissé leengedtem az újságot, és tekintetemet az arcára emeltem.
- Te vagy Hayley Marshall, nem igaz? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, gúnyos félmosollyal az arcomon, nem rejtve véka alá, hogy nem feltétlenül jó célból érkeztem. Sütött az egész aurámból a fenyegetés és veszély, amit bizonyosan ő is érzékelt. – Kérdéseim vannak, amikre válaszolni fogsz. – Semmi kérés, semmi szépítés. Csak határozottan közöltem vele, hogy azt fogja tenni, amit mondok, de ez volt az igazság. Itt én voltam az, aki a kártyákat osztotta, és nem ő, így ha kedves volt számára az élete…. akkor azt fogja tenni, amit mondok neki. – Ó, és mielőtt eszedbe jutna ellenkezni, megjegyzem, hogy egy fegyvert szegezek neked az újság mögött, amit nem félek használni – tettem hozzá mellékesen, aprót rándítva vállamon, mintha mi sem lett volna annál természetesebb, hogy mindenki fegyverrel rohangál az utcákon. – Ajánlom, hogy foglalj helyet – böktem a fejemmel a mellettem lévő üres helyre a padon, miközben felvont szemöldökkel vártam arra, hogy mit fog tenni. Az ujjamat pedig természetesen a ravaszon tartottam, hogy ha a szükség úgy hozzá, meg tudjam azt húzni.