"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Az élet mindig tartogat meglepetéseket, avagy váratlan fordulatokat. Sosem gondoltam volna, hogy… hogy én és Hazel… nem. Tudtam, hogy ez egyáltalán nem helyes. Míg ő vadász, úgy én magam a vámpírok sorát díszítettem és nem akartam belerángatni semmibe. Nem akartam a rossz oldal felé húzni, nem akartam, hogy a gyenge pontja legyek, egyszerűen… csak azt gondoltam, a távolság az, ami kettőnk számára maradt. Az a csók pedig, ami elcsattant közöttünk; hatalmas hiba volt. Másrészt, az én eszem is elment vajon teljesen? Sosem felejtettem el azt, amikor hónapokon át kínzott és bezárva tartott. Bár, mindig is úgy gondoltam, hogy megérdemlem, amit kapok… egy szörnyeteggé váltam azzal, hogy Rebekah vámpírrá tett. Nem tudtam kontrollálni magam és… és igen, megérdemeltem azt a büntetést. A kínzást. Amikor viszont szabadon engedett, tudtam, hogy a maga módján hatalmas szíve van. A nővéremhez engedett haza. Akit azóta sem látogattam meg. Mindenesetre az, amit elkezdtem érezni iránta… vagy amit ő kezdett el irántam… jobb, ha ez ennyiben is marad. Talán nem is kellene vele újra találkoznom. A földet figyeltem, a gondolataimba merülve és fogalmam sem volt róla, mióta ácsorgok a bejárati ajtó melletti falnál. Mikor bejöttem, nem volt szabad hely, így gondoltam, várok egy kicsit, bár… őszintén szólva, nem is tudom, miért akartam egy étterembe bejönni vacsorázni. Egyrészt, a vér az, ami kielégíti az étvágyam, másrészt… hm. Talán csak emberinek akartam magamat érezni. Oké, harmadrészt igyekeztem mindig mindenhol felmérni a terepet és jelezni Hazelnek, ha valahol rosszban sántikáló természetfelettit láttam. Ahogy felpillantottam, egy tányérokkal egyensúlyozó srácra tévedt a tekintetem. Felvontam a szemöldökömet, ahogyan figyeltem a lépését, bár igyekeztem nem feltűnően, de… nos, látszott rajta, hogy ez az első napja. Legalábbis számomra nagyon úgy tűnt. Aztán hallottam a párbeszédet közte és aközött a pár között. Kissé megrökönyödtem rajta, viszont nem bírtam elrejteni a mosolyomat. Még fel is nevettem volna, ha nem félek attól, hogy magamra vonom mindenki figyelmét. Hé, egy biztos: találékony egy figura! De nem hinném, hogy a vendégek megdicsérik… sőt, szerintem még panaszt is tesznek a főnöknél, ha ez a srác így folytatja a munkát. A konyha felöli kiabálásra vetettem arrafelé egy pillantást, majd mikor újra a srác felé néztem, észrevettem, hogy ő is engem figyel. Kérdő tekintetet küldtem felé, amolyan: „Most mit akarsz csinálni?”-félét, de látva, hogy sietősen felkapta a kabátját, már sejtettem, hogy a megfutamodást választja. Őszintén, nem volt sok közöm hozzá, hogy elbaltázza-e az állását, de… felkeltette némileg a figyelmemet, így ahogy elhaladt mellettem, ki az ajtón, egyből utána fordultam, kilépve utána a hideg, friss levegőre. - Hé, én még rendeltem volna! – Szóltam utána, bízva abban, hogy ezzel megállásra késztetem, de ha nem így lett, akkor utána indultam, egészen a sikátorig. Komolyan ez a legjobb hely, ahová jöhet? - Gondolod, itt nem találnak rád? – Tettem fel a kérdést, ahogy beljebb haladtam a sötétben. Engem nem zavart, ahogyan a konténerek sem, sőt… - Ez volt az első napod? – Újabb kérdést intéztem felé, amint végre megpillantottam őt. Magam sem tudom, miért jöttem utána. Tényleg nem. – Remek mentés volt, amit azzal a párocskával műveltél. – Nevettem elismerősen, megbiccentve oldalra a fejemet. – „Így már nem lesz semmi gond; a probléma megoldva!” – Még imitáltam is, ahogyan kicserélte a két tányért. Na, de tényleg! Ez a jelenet tényleg szórakoztató volt és felettébb leleményes.
- .. És akkor kellene még egy adag rák, meg kagyló leves, meg egy bárány steak közepesen átsütve…. – hadarja, miközben próbálja kiolvasni a papírjára felírt krix-kraxot. Már jó ideje nem használt tollat, nem írt, maximum aláírt, de hát a kettő folyamatot nem igazán lehetett összehasonlítani. És lényegében már abban sem volt biztos, hogy vajon a felírt dolgok melyik asztalhoz is tartoznak. Mert hiába rajzolt szép köröket és számozta be őket, mégis ez az egész hely na meg az egész pincérkedés egy óriási traumát jelentett számára. Hiszen baromira nem érdekelte, hogy ki mit, és hogy akar enni és azt sem értette, hogy miért is várnak tőle feltétlen kedvességet. Megkapják a kajájukat ugyanis, fizetnek érte, de azért nem fizetnek külön, hogy kedves is legyen velük, a jókedvét még soha senki nem akarta megvásárolni. - Itt a rák, és a kagyló. Viheted is gülüszemű! Igyekezz, már csak fél óránk van zárásig! Lehetőleg már ne akarj senkit sem megetetni! – mondta a szakács, majd a fiú kezébe nyomta a tányérokat egy határozott mozdulattal. Lucas egy pillanatig megingott a hatalmas súlytól, melyet még mindig nem tudott megszokni. Nem is értette, hogy egyes pincérek, hogy voltak képesek 10 tányért is a karjukon egyensúlyozni és úgy cikázni az asztalok között, mintha tollpihéket egyensúlyoznának. Neki konkrétan lerohadt a keze minden egyes este után, és majdnem egy hónap kellett, hogy legalább kettőt ki tudjon vinni egyszerre, és hát az sem ment a legjobban. És ha nem is ejtette el, inkább a kávékkal való cikázást bízták rá. Itt azonban nem volt választási lehetősége. A főnöke úgy gondolta, hogy jó lesz majd mély vízbe dobni, amivel nyilvánvalóan Lex baromira nem értett egyet. Arra már nem volt lehetősége, hogy megmondja ezt a férfinak, hogy egy oltári nagy baromság ilyen helyre beosztania, ahol ráadásul nem lehet a pultban, mert azt még csak-csak el tudta volna látni hibátlanul, ámde lassan, azonban a tányérok kivitele és a rendelésfelvétel? Hát az hagyott kivetnivalót maga után.
- Meghoztam a rákot és a kagylót! A bárány még készül. – mondta tárgyilagosan, majd remegő kezekkel helyezte a férfi elé a rákot, a nő elé pedig a levest. - De mi nem ezt rendeltük! – krákogott a férfi, majd kissé zavartan szemlélte az elé lerakott ételt. - Hát… lehet, hogy összekevertem. Ez nem lesz jó? – kérdezett vissza, majd értetlenül és hümmögve vette elő a zsebébe gyűrt papírlapot, amin elmosódott pacaként virított pár kör – ami az asztalokat akarta szimbolizálni – valamint a köréjük írt ételnevek, amik lényegében bármelyikhez tartozhattak. - Allergiás vagyok a rákra… - kezdett bele a férfi kissé megszeppenve, azonban Lucas természetesen nem hagyta magát. Egy laza vállrándítással elintézte az egészet, majd megcserélte a két tányért, hogy immár a rák a hölgy elé kerüljön, a kagyló pedig a férfi elé. - Na! – csettintett a nyelvével – Így már nem lesz semmi gond! A probléma megoldva!– mondta, majd mint aki jól végezte a dolgát hagyta rögvest magára a vendégeket és fütyörészve indult meg a bejárati ajtó felé, ám a vendégei megelőzték. Felvont szemöldökkel nézte végig távozásukat, és már hallotta is a konyha felől hallatszó és egyre közeledő kiabálást, ami egyrészt az egész családját szidta, illetve őt magát.
Kissé megszeppenve nézett az órájára, majd körbe, tekintete pedig megállapodott az ajtó mellett ácsorgó fiatal férfin. Pillantása találkozott a másik íriszeivel, és már nem is foglalkozott azzal, hogy amúgy az előző műsorát más is végig nézte. Megcsóválta a fejét, szája bánatos fintorba szaladt, és bocsánatkérően elhúzta a száját. Végül is, őt még szívesen ki is szolgálta volna. Neki lehet, hogy nem rontotta volna el a rendelését… Mert hát elég mutatós darab volt, és talán nem csak mutatós, hanem még kellően normális is… Ezt azonban már nem várhatta meg, mivel erős és nehéz léptek közeledtek a konya irányából. Sietősen lehajtotta hát a fejét, majd leakasztotta a reggel óta a fogason lógó kabátját és a sikátorba sietett. Mi lehetne ennél jobb búvóhely? A bűzös konténerek az étterem mögött. Idilli…
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
It feels like.. everything just disappears. No past, no future: just the moment.
Hitetlenkedve bámultam rá. A dal csakis hozzám és a bátyámhoz volt köthető… ketten találtuk ki és más nem is tudott róla. Legalábbis, nem rémlik, hogy bárkinek elmondtuk volna, hogy van egy ilyen dalunk. Épp ezért bosszantott, hogy most itt ült előttem valaki, aki pontosan tudta a dallamot és a szöveget és… mégis ki a franc ő? Nincs akkora véletlen, hogy még egy ember kitalálja ugyanazt, amit mi már ezer éve. Idegesen túrtam a hajamba, míg másik kezemmel továbbra is támaszkodtam. Szinte remegtem. - Beszélj már! Ki a fene vagy?! – Emeltem meg a hangomat. Néhányan ránk emelték a tekintetüket, de én nem törődtem vele. – Honnan ismered ezt a dalt? Mondj már valamit, te… te… - Nem találtam megfelelő szót. Nem is kellett volna talán ennyire felidegesítenem magam. De bosszantott, mert úgy éreztem, a bátyám emlékét sérti meg valaki. Lehajtottam a fejemet és magam elé kezdtem bámulni. - Ez a bátyám és az én dalunk volt… ezt nem ismerheted… nem… - Ezeket a szavakat már suttogva ejtettem ki a számon, szinte megtörten. Aztán a boszorkányok a fejemben gyötörni kezdtek, illetve… nem, csak a nevetésüket hallottam ezúttal. Kinevettek. Viccesnek tartották a helyzetet, holott én egészen máshogy éreztem magam. Egy pillanatra olyan volt, mintha tisztában lennének azzal, hogy ki ez a férfi előttem… …oh, vagy csak kezdek tényleg megőrülni, hogy ilyeneken gondolkozok? A nevemet hallva néztem fel újra, értetlenül a férfira. A tekintetébe fúrtam a sajátomat és hosszú pillanatokon át csak figyeltem őt, gondolkodva, honnan tudhatja a nevemet, de… aztán szöget ütött a fejemben egy buta, ostoba és fölöttébb naiv gondolat: William. A fenébe is, ő meghalt, ráadásul a szemem láttára. Tudtam, hogy ez a férfi semmiképpen sem lehet ő. Nem, nem…. hacsak nem… …de kizárt. Önmagammal vitatkoztam, miközben ajkaim végül megformáltak egy szót, avagy egy nevet. - William…? – Szinte csak tátogtam a bátyám nevét. – De ő meghalt. Nem lehetsz te… sajnálom, teljesen bekattantam már… - Nevettem el magamat, ahogy felegyenesedtem és a hajamba túrtam. Tovább nevettem. – A dal meg… biztos én emlékszek rosszul. Ez nem is az a dal… nem is tudom már, hogy volt. – Mosolyogva néztem a férfira, majd röviden ismét felnevettem. Elléptem az asztalától, de nem kértem sem bocsánatot, sem semmi mást nem mondtam. A saját asztalomhoz léptem és vettem a kezembe a kávét, aztán egyszerűen eltűnt minden érzelem az arcomról, miközben a pohár kiesett a kezemből és szilánkokra tört a padlón előttem.
Ha valaki annyi idős mint én nem nehéz elmerengni ezen azon. Az idő mondhatni végtelen, hiszen néhány ügyes varázslattal elhagyhatom a testem hogy újat keressek. Zsengét, fiatalt, erőset, jóképűt. Mint a mostani is. Szerettem a mostani testem. Az aranyszőke haját, a pisze orrát, a borostás állát. Semmiben sem hasonlított az eredeti arcomra, de... otthonosan éreztem magam idebent. Othonosabban mint eddig bármelyik testemben. A kávézó fülledt melegének hála hamar megszabadultam a kabátomtól és a hetykén nyakamba dobott sáltól. A kávé és a régóta vágyott pite, amiről tudtam hogy úgyis csalódás lesz ott gőzölögtek előttem. Sanos a pite nem azért gőzölgött emrt most szedték ki frissen a sütőből... A modern világ csodája volt benne segítségére... A mikrohullámú sütő. És ettől az egész sütemény egy szottyos összevisszasággá változott. A hangok a fejemben velem dudorászták az ősi dallamot a boszorkányról meg a békákról én pedig halkan motyogtam magamnak meg a pitének. A hangok másik fele végre érezni akarta a szánkban a pite ízét. Tudtam hogy cslaódni fognak ahogy ők is tudták. Meg persze voltak akik most is ölni akartak. Ők állandó vendégek voltak a fejemben. Éppen beleböktem a villát a pite csücskébe mikor egy alacsony, vékonyka, sötéthajú lány pattant fel az előttem elvő boxból és lépett oda hozzám. Nagyon feldúlt volt, szinte szikráztak a szemei. Nem is értettem hirtelen hogy miről beszél és összevont szemöldökkel bámultam rá mikor egyetlen szó eljutott megborult elmémig. Dal. A Dal ami az enyém és a húgomé volt. Nagynehezen rákoncentráltam a szavaira. A mi dalunk? Nem ismerhetem...? Nem létezik. Ez nem létezik... Az ajkaim elnyíltak ahogy a velem perelő lányra pillantottam. Stephanie...? Nem... az nem lehet...? Stephanie nem él már... Nagyon régen nem él már.... Nem lehet ő itt....! A hangok egy pillanatra értetlenül elcsitultak a fejemben, nem tudtam szólni csak meredtem a lányra. Annyi emg annyi gondolat szaladt át a fejemen de egyiket sem tudtam hová rakni. Ő hiába beszélt hozzám, a gondolataim lefoglaltak. A húgom él. Nem halt meg mindenki akit ismertem még Williamként. És ha itt van... az azt jelenti hogy ő is boszorkány. Az én kicsi húgocskám... Az ajkaim megmozdultak mintha mondani akarnék valamit aztán újra becsuktam. Nem tudtam mit mondhatnék így végül csak egyetlen szó csúszott az ajkamra. - Steph....?
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Okt. 16, 2018 3:51 pm
To: my brother
It feels like.. everything just disappears. No past, no future: just the moment.
Kezdtem beletörődni a sorsomba, abba, hogy nincs számomra boldogság, csakis a szenvedés, a fájdalom, hisz én magam választottam ezt az utat, mikor is ráléptem a bosszú által kikövezett útszakra. Mindig is ez éltetett. Több, mint ezer éve éltem így, s ezidő alatt teljesen felemésztett belülről a gyűlölet. Azaz, nem teljesen, hiszen Chelsea igyekezett bennem tartani valami a jó felemből. Vagy amióta Chris velünk volt, nos, még ha nem is akarta, de azt hiszem, ő is hozzájárult ahhoz, hogy ne veszítsem el magamból azt az apró darabkát, ami még bennem volt. Pedig éreztem, hogy lassan teljesen széthullok, s megsemmisülve omlok majd össze, a végső csapást, a kegyelemdöfést várva… igen, talán a halál megváltás. Talán a bátyám sem véletlenül ölte meg magát a családi házunkban. Nem bírta a szenvedést és döntött: vége. Mi van, ha én is erre jutok majd? Megelégelem az ősiek kínzásait, a mindennapos szenvedést, s egyszer csak megnyomom a gombot: STOP. A kezemben volt a telefonom, s a fülesem is be volt dugva. Zenét hallgattam, miközben a Stop gombbal szemeztem, s hagytam, hogy a gondolataim pörögjenek. Elmúlás, halál… sötétség. Aztán végül megnyomtam a STOP gombot és a zene elhalt. A fülest szinte kitéptem a fülemből és végül a táskámba tuszkoltam. Már a zene sem kötötte le a gondolataimat. A pult felé fordulva intettem. - Kérnék még egy kávét, kösz. – A pultos srác bólintott, majd elment megcsinálni a kávémat. Én magam elé néztem, a telefonomra. A kijelzőjén én és Chelsea voltunk. Mosolyogtunk. Életünk egy szebb pillanatát örökítettük meg… …vagyis, gondolom. Ugyanis fogalmam sem volt, hogy mikor készült a fotó. Néhány hónapos, max éves lehetett. Sóhajtottam egy nagyobbat, aztán kihozták a kávémat, így magam elé húztam, a telefont pedig elraktam. A kiskanálért nyúltam, s lassan kavargatni kezdtem a forró kávét, mikor meghallottam egy ismerős dallamot. Azonnal ledermedtem. Hallgattam a dallamot, a szöveget, s útközben bekapcsolódtam. - …a nyoma… Elmegy majd haza… bűbáj a… - Felálltam, hogy a másik boxban levő férfira pillanthassak. Ki a fene ő és honnan ismeri ezt a dalt?! – Te… - Elakadt a szavam. Nem, egyáltalán nem volt ismerős a fazon, sőt, de… ez a dal… kimentem a boxból és átléptem az ő asztalához. – Honnan ismered ezt a dalt? Kitől hallottad? – Kérdeztem némileg idegesen, míg végül az asztalra támaszkodtam. – Ez a mi dalunk volt… senki sem ismerheti… - Folytattam zaklatottan, levegőért kapkodva. Mondtam már, hogy a múlt egy kicseszett szörny, aki folyton a nyomomban van?
Az emlékek furcsa dolgok lehetnek. Néha csak pár napig vannak velünk, egy egy viszont akár életünk végéig is elkísérhet. Vagy a második életünk végéig... Legalábbis esetemben. Mondhatni a memóriám így már jócskán ezer év fölött nem a legjobb. Kezdenek kikopni a régi dolgok, nevek, arcok. Olyan jelentéktelek akkor mégis oly fontos részek amik egykor az életem mozgatórugói voltak... Most mégsem többek mint porrá vált részletek. Eltűntek az emlékeim közül. De vannak dolgok amiket sosem felejtek el. Vannak illatok amik azóta is emlékeket idéznek, a lehető legváratlanabb pillanatokban egy olyan életből ami olyan réges régen volt hogy már abban sem vagyok biztos hogy létezett egyáltalán. Ilyen az mikor egy bevásárlóközpontban beleszagolok az almákba. AZ édes, de savanykás illat visszahozza az almafát az emlékeimbe. Hányszor másztunk fel oda Stephel... Mikor még túl kicsi volt és én raktam fel oda... Addig ettünk a még éretlen, savanyú és kemény almákat amik a szánkban valahogy mégis olyan finommá vált míg megfájdult a hasunk és egész éjjel rosszul voltunk. De megérte. Azon a fán minden kis buta gyerektitkunkat kibeszéltük egymásnak. Mikor az almák megértek, nagyok, pirosak és puhák lettek. Anyánk olyan édes, illatos almáspitéket sütött belőlük... Az illata talán örökre az orromban ragadt, ahogy az íze is a számba. Soha nem ettem olyan almáspitét többet. Hiányzott... Pedig régen annyit ettünk bellőle mig el nem álmosodva feküdtünk a kandalló előtt. Még érzem anyám ujjait a hajamban ahogy halkan énekelve nekünk míg elaludtunk Stephel. Az a dal... Az a dal jár napok óta a fejemben. Nem tudom miért jött elő megint, ahogy már annyiszor mégis az a kis dallam beleragadt a fejembe. Azt dudorásztam a zuhany alatt, az utcán. Azt énekelgették a hangok a fejemben. A szöveg nem maradt meg teljesen a fejemben, de a dallam... a dallam megvolt. És nem tűnt el a fejemből. Az idő már hűvösre fordult, a kabátom felhajtott gallérja alá viszont nem férkőzött be a hideg. A zsebemben idegesen tördeltem az ujjaim. Máskor hideg fémet érintettek az ujjbegyeim. Az érmét amit még egykor a mesteremtől.. a kínzómtól... Dahliától loptam el. Egy ereklye volt. Varázserejű és erős. Én meg ostoba módon elhagytam valahol. A kávézó párás ablakai a benti meleget ígérték én pedig belöktem az ajtót hogy bemenjek. A meleg levegő, az édes, nehéz illataival egyből arcon csapott. Almaillat volt. Összefutott a nyál a számban. É͓̲͈̻̞h̸̭̻̖͍̥e̜͖͕̤̰͝s͖̪̠e̛̯̪̞̦̣̪k͙̪ ̥͔̬̲̩v̵͍a҉͍̞̱̝̩͖g̺̟͍͉̭̟̜y̞̞̤̺̝͍̺͝u̦͎̦͔nk̘̼͍͎̗̱͞.͎ ̙͕̲̲É̛͈͇̥̱̰H̦̦̝͟E̜͎̬ͅS̷͇͚͍͎̻̪E̞KÉ͈̗̘̟͕̰̝͘H̭̬̣͎͜ÉS̰̳͎̩̬̟͓Ȩ̰̤̖̬͓̰K̫͙̱̭É̶͍H̦̙͎Ę̮͖̬͕̬̬̗S͔͍̘̤̣̕E̜̼͠K̬̼̲͇͉ Mindjárt eszünk... Mindjárt... Halkan dudorászva sétáltam a pulthoz és rendeltem az almáspitéből ami úgysem olyan volt mint anyámé és egy adag kávét is kértem mellé. De a dallam a fejemben csak nem szűnt. A dúdolás lassan fütyüléssé vált ahogy az egyik boxhoz sétáltam. Odafelé összeakadt egy fiatal, sötéthajú lánnyal a tekintetem, és leültem a mögötte levő boxba. L̹̦é̥͔̮̬̮̲̙͞p̮̺̻̝ ̼͖̹̗̻̩͞ͅa͈̳̻ ̢͍͎͙̙̩̖͎b̯̳̹̙͢ͅo̙̪sz͘o̵͈̻̞̩r̖k̺a̩̩̟̫̙̳͠,̝ ̪͇ ͎̳̦͞ḅ͚é҉̗̦̼̜͇͙͕ḳ̗̤͍̻̲a̫̗̙̭̺͚̝ ҉̮̦̬͙̫̰̗a͝ ͕͍͔̺͙n̡̝̜̹̩y̦͎̬ơ̫m̶̳͕̠̞͍a̙̬̼,̷͎̣̮ ͈͎̥ ͉̼͎̯̙e̳̺̺̰̬̹̖͝l̩͈͙̘̬̗m̵͉̬̹ẹ͠g̵̹̟̥y͔̱̮ ̲͓̺̬̹͟ͅma͔͡j̯̥̱̼̰̹͟d̛̘ ̜͓̘h̛a̶̬̠͉̝̱̭̼z̦͡a͙̗̤͚̮̖͢ ̨̩̞̣̖̣̟B͈͍̟͉ű̟̀b͎̭̫͢á͔̺̜j͕̤̩̠̼̮͟ ̦a̬̻̣̻ ͖͖̱̟͖͍̬h͔͔̩̭ò̦͙̮̙͙̙n̰͙͈̗̺̥a͔̮̥̪̺̳ - énekelték a hangok a fejemben. - Lép a boszorka.. Béka a nyoma... Elmegy majd haza... bűbáj a hona... - dünnyögtem kibámulva a párás ablakon.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Ápr. 15, 2017 9:23 pm
***
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
••• 
// 