A tanáromra tett megjegyzésén elmosolyodtam. – De még mennyire… ha te azt tudnád! – Simítottam végig a homlokomat. – Sosem állt szándékomban rosszat mondani másokról, de van az a sorozat, a Monk – A flúgos nyomozó… Na, Mr. Banks hajszál híján, de olyan, mint a sorozat címszereplője. – Egy kisebb nevetés csúszott ki belőlem. – Egy lángelme az az ember, de vannak olyan dolgai, amitől az agyad eldobod… – A következő kijelentésén ismételten elmosolyodtam és talán egy kicsit még el is vörösödtem. Persze foghatnánk az időjárásra, de annyira nem volt hideg… Bejött neki, hogy ilyen talpraesett vagyok. Hát rögtön elolvadok, milyen aranyos már. Nyugi, Dom… lélegezz mélyeket. – Huh, köszönöm, ha így gondolod. Szerintem Te sem panaszkodhatsz. Oké, hogy itt nőttél fel, de azért egy ekkora városban elboldogulni, az nagy szó. – Jegyztem meg elismerően. Amint előre haladt a beszélgetés, kitértünk a táncra is. Őszintén megsajnáltam, hogy nem sikerült a fellépése, aminek hangot is adtam, viszont rögtön utána kérlelt, hogy ne tegyem. Magát hibáztatta, amiért nem tudott eléggé koncentrálni a produkcióra. Nagyobbat nyeltem viszont, mert elgondolkodtam azon, hogy vajon miattam történhetett? – Oh, sa… Rendben, legyen úgy. De ahogy említettem már, a következő előadás jobban fog menni, ebben biztos vagyok. – Kacsintottam rá, amint az újbóli sajnálkozást megszakítottam. Ha valóban miattam nem tudott koncentrálni, akkor jogosan sajnálnám, illetve kérnék tőle bocsánatot, de mivel megkért, így elengedtem egy picit a dolgot, bár legbelül bennem maradt azért ez a kérdés. A beszédtémánk azonban nem laposodott el, míg a sulihoz értünk. Az épülethez érve, azonban semmiképp sem kellett volna azon aggódnom, hogy az etikett mit ír… láttam rajta, hogy az ajtónyitástól meglepődött ugyan, de a mosolyával jelezte, hogy jól esett neki az udvariasságom. Na, Dom… ezért voltál úgy begyulladva? Ezt láttad jónak és valamilyen szinten bejött, ugyebár… Előre ment én pedig követtem Őt egészen az öltözőig. – Természetesen van kedvem hozzá! Üzenetben is leírtam, hogy szívesen megnéznék egy előadást, amiben szerepelsz. – Mosolyogtam rá, majd követtem a példáját és levettem a kabátomat magamról. – Nos, hogyan tovább? – Érdeklődve figyeltem, hogy mi lesz a következő lépés.
Figyelmesen hallgatom Domot és kezdem észrevenni magamon, hogy néha annyira csak őt bámulom, hogy a szavai el sem jutnak a tudatomig. Ilyenkor képzeletben fejbe is kólintom magam, jelezve, hogy ideje lenne figyelni és koncentrálni. Nagyjából összerakom viszont, hogy mit mesélt, így aprót bólintok. - Szóval problémás egy tanárod van, mindent értek. – Jegyzem meg mosolyogva, majd a városra terelődik a szó. Érdekes, hogy mennyire felkészült és talpraesett. Egy kicsit magamat látom benne, csak hát ő fiú, míg én lány vagyok. Úgy értem, én is feltalálom magam a legtöbb esetben, nem kell félteni engem. Hiszen még egy fogolyként sem tudott senki megtörni engem. Igen, Mr. Patrick, rólad van szó! – Á, ahogy elnézem, eléggé feltalálod magad még a technikai kütyük nélkül is. És ez tetszik – Teszem hozzá, át sem gondolva. Igen, csak úgy kicsúszik a számon, de valamiért nem bánom. A fellépést illetően csak mosolygok, de belül átkozom magamat, hogy miért is mondtam el neki. Nem kéne tudnia, mennyire rosszul sült el a mai nap. Nem akarom, hogy sajnáljon vagy ilyesmi. - Ne sajnáld, kérlek. Elszúrtam, van ilyen. Bárkivel megeshet, hogy rossz napja van, de az igazság az, hogy igazából csak nem tudtam odakoncentrálni. – Vállat vonok, félrenézve, majd a virágba temetkezem kicsit. Olyan szép! – De tényleg nem számít. – Teszem hozzá végül. Ahogy odaérünk, kicsit megnyugszok, mert így biztos lehetek benne, hogy nem ázunk el és kicsit felmelegedhetünk. Meglepődök, ahogy ajtót nyit előttem. - Oh, köszi! – Rámosolygok és előremegyek, majd mutatom is az utat az öltözőig, ahol előkerítek végül a raktárból egy vázát és vízbe rakom gyorsan a virágokat. Ezután fordulok Dominic felé, elgondolkozva. – Megmutathatom a tánctermet. Már nincs bent senki, szóval… persze, csak ha van kedved. – Azonban a kezem automatikusan mozdul és már szedem is le magamról a kabátot. Remélem, nem lesz ellenére ez a kis „kitérő”.
Ez a lány! Teljesen kész vagyok! Megbabonázott első perctől fogva! Ahogy figyeltem őt, a mosolyától egyszerűen elolvadtam és az a nevetés, hab volt a tortán. Zene a fülemnek. Meg tudtam volna zabálni annyira édes. Ő is zavarban volt és láttam rajta, hogy megnyugodott, amint bevallottam, hogy én is. Örültem, hogy nem voltam ezzel egyedül, ezért csatlakoztam hozzá és egy kisebb nevetésbe kezdtem. Nem adtam magam át teljesen az érzésnek, mivel azon járt közben az agyam, hogy… biztosan el fogom rontani az egészet valamivel… ha még nem lenne elég… félek, hogy a bennem élő lény miatt alapból mínusz pontról indulok nála. Fogalmam sincs, hogy alakul a randi… de… Randi? Atyám, egyáltalán nevezhetem ezt annak? Mikre nem gondolok… ismételten túlagyalok mindent… Nyugalom, Dom… szedd már össze magadat! Te jó ég, már kénytelen vagyok magamat nyugtatni?… hibbant vagyok… Nem… Koncentráció! Ráztam meg a fejemet és Charlie-ra figyeltem, hogy vajon hova fogunk először menni. Mivel döntés született, így elindultunk az első „látnivaló” felé. Míg elsétáltunk a suliig, egymástól kérdezgettünk pár dolgot. Szuper helyzet alakult ki, főleg, mivel így volt téma és nem csak szimplán a csönd uralkodott felettünk, ami talán még jobban zavart volna. Az utazásról érdeklődött. Mondjuk igaza volt, hogy a repülő gyorsabb közlekedési eszköz, viszont… – A pénzzel nem lett volna gond, inkább… hogy is mondjam… a tanárom, Mr. Banks, nem bírja a repülőket, kimondottan ezért vettük igénybe a buszt. – Feleltem neki, bár nem a legjobb magyarázattal… de ez volt az igazság. A városról is esett pár szó, meglepődött, hogy még nem jártam itt és ezért kellett megterveznem az utat. Egyáltalán nem hibáztattam a feltett kérdése miatt, szerintem hasonló reakciót váltott volna ki belőlem is a fordítottja… Ha ő jött volna Mystic Falls-ba… bár már járt ott, szóval mégsem lett volna ugyanolyan a szitu. – Ha úgy vesszük, akkor nem volt nehéz idetalálnom, mert a google térkép segítségével könnyedén elnavigáltam magamat, szóval nem volt para. Ha nem lenne ilyen modern a technika, akkor meglehet, hogy neked kellett volna elém jönnöd a szállodához… – Hmmm… kínos vagy sem, de még nem jártam itt, szóval az lett volna a logikus lépés, legalábbis szerintem. Ha semmiképpen sem tudtam volna megoldani az eljutást a megbeszélt helyre, akkor az a verzió lépett volna életbe. Nem csak én akartam beszélni, így rákérdeztem a táncra, az e-mail váltásokból emlékeztem, hogy egy fellépésre készülnek a csoporttal, ezért is érdekelt, hogy haladt a gyakorlás, viszont a válaszára nem számítottam… – Hoppá, fellépés? És… – Mire megkérdeztem volna, hogy hogy sikerült, már választ is kaptam… – Ohh, basszus… annyira sajnálom Charlie! Bár tudom, hogy te mindent megtettél és a következő előadás jobban fog sikerülni! – Nem tudtam hirtelen mit is kellene mondanom, de mindenképp bátorítani szerettem volna… Eközben olyan szinten belemerültünk a beszélgetésbe, hogy már meg is érkeztünk az épülethez. – Váó, jól néz ki! – Jegyeztem meg, majd udvariasan az ajtó felé nyújtottam a kezemet, hogy kinyissam neki. – Csak utánad! – Közöltem vele, hogy előre engedem, bár nem voltam benne biztos, hogy az etikett szerint jól csináltam vagy sem… De már kár volt ezen aggódni…
Nem bírom ki mosolygás nélkül, még kuncogok is, ami rám nem túlzottan jellemző. Vagy csak ritkán. De úgy néz ki, Dominic a különleges kivételek közé sorolandó. - Ezt örömmel hallom. De komolyan. – Az, hogy nem csak én vagyok zavarban, megnyugtató érzéssel tölt el. Így kevésbé kínos a szitu. A virágokra nézek olykor, majd ezt követően eldöntöm, hogy jobb, ha előbb a tánc suliba megyünk és lerakom ott a csokrot, mielőtt tönkremegy. - Gyere, nincs túl messze. – Mondom, miközben ránézek, de közben már indulok is, mert az eső szakad, egyre jobban és nem akarok ennél is jobban elázni. Igaz, az esernyő ezúttal megvéd, amit Dom tart a fejem fölé. Azért végignézek rajta, azt figyelve, az esernyő őt is kellőképpen védi-e és ha igen, akkor egy apró bólintás után nézek újra előre és teszem fel a kérdést. Hallgatom a meséjét az útról, ami bár elég sablonos kérdés volt a részemről, de valahogy muszáj oldanunk a kezdeti feszültséget és erre a legjobb a sablon téma. Utána meg majd jön minden magától. Ebben reménykedek. - 15 óra azért nem semmi, nem irigyellek. Miért nem repülővel jöttetek? Gyorsabb lett volna, bár költségesebb is, az biztos. – Teszem hozzá, ezzel nagyjából meg is válaszolva a saját kérdésemet, de mindegy, nem is nagyon figyelek erre. – Várj, most esik le. Nehéz volt idetalálnod…? – Abból ítélve, hogy meg kellett terveznie az utat ide. Jó, oké, ha nem volt New Orleansban, akkor eleve nehéz a dolga. Jó, valljuk be, túlgondoltam és most lehet, hülyének is néz a kérdés miatt. – Vagyis nyilván, ugye? Nem voltál még itt. – Javítom ki magam, remélve, hogy nem lesz kínos a helyzet. Nagyot nyelek, majd felnevetek röviden. – Próba? Hát, végül nem próba lett belőle, hanem utolsó pillanatos fellépés. Oh, és nem azért nevetek, mert olyan jól sikerült volna. – Nyelek egy nagyot, rá sem nézek, tiszta égő. – Kegyetlenül elszúrtam. – Egy ideig hallgatok, majd sietve megvonom a vállam. – Nem nagy ügy, és nem is első alkalom, szóval… ez van. Nem lehet mindig minden tökéletes, ugye? – A zebránál megállok, épp piros van, így újra a fiúra tudok nézni magam mellett. Kicsit magasabb nálam és elég közel áll hozzám, nyilván az esernyő miatt, ami nem baj, másrészt furcsa is a közelsége. Jó értelemben véve. Észre sem veszem, hogy zöldre vált a lámpánk, annyira őt figyelem, persze, szigorúan csak a szemem sarkából már a végén.
Kellemes melegség járta át a testemet. A lábam aljától egészen a fejem tetejéig sugárzott ez az érzés. Már rég nem éreztem ilyet, konkrétan soha… Legalábbis tudtommal nem, bár anyáék mesélték, hogy óvodában középsőcsoportosként odáig voltam egy nagycsoportos lány iránt. De most komolyan… Ki emlékszik egy annyira régi dologra?… Jó persze, biztos lenne olyan ember, aki fel tudná sorolni, hogy miket csinált kiskorában, de ez a gyerekszerelem nekem valahogy kitörlődött. Egyszerűen nem lehet ép ésszel felfogni, hogy mit vált ki az emberből, ha egy olyan valaki közelében van, akit szeret. Igen… szeretem Őt! Az a rengeteg közös játék és az a sok e-mail váltás megadta az alapot a kapcsolatunknak. Lehet, hogy hülyének néznének emiatt, de szerintem valahogy a tudatalattim érezte, hogy ő lesz az a nagybetűs NŐ. Most pedig, hogy itt van előttem, bebizonyosodott számomra. Hihetetlen dolog, hogy valakinek a puszta jelenléte le tudott venni a lábamról. Figyeltem a reakcióját, illetve azt, hogy a mondandómhoz vajon mit fog szólni, viszont az, ami elhagyta a száját, arra egyáltalán nem számítottam. Aranyos? Én? Nem hittem a fülemnek. Nem tudtam megszólalni, csak vigyorogtam, mint a tejbetök. Sok mindennel illettek már a sulis évek alatt, majomképű, stréber, nyomi gyerek és még sorolhatnám, de azzal, hogy aranyos… Nos, szinte senkitől sem kaptam meg. Na, igen szinte senkitől… Anya, Riley meg Ashley… ők már mondták többször is, de az mégsem olyan, mint mikor egy idézőjeles "idegen" mondja. Vagyis nem idegen… Már nem az… Amit meg érzek iránta, az miatt meg nem is szeretném, ha az lenne… Áhh… Mik járnak a fejemben… Vaahh… Tiszta ideg vagyok… Nem elég, hogy a rakoncátlan szemem miatt bűntudatom van, de még az a görbe ott az arcomon sem akar megszűnni. Már ezért is lekeverhetnék magamnak egy sallert, de nem… Még mindig visszafogom magamat. – Öhm, nem egészen… Egy kicsit zavarban vagyok! – Szerettem volna őszintén válaszolni neki, de annyira kínos volt a helyzet, hogy nem mertem bevallani neki, hogy majd összeesek mellette. Még ha nehezen is, de tartanom kellett magamat. Szerencsére a kérdésemre remek ötlettel állt elő. Mindenképpen látni akartam a suliját, persze azt is, ahogy előad egy produkciót, viszont nem lehetek telhetetlen… Mindent sorjában. – Szuper ötlet! Mutasd az utat! – Vágtam rá, majd el is indult az épület irányába, én meg mivel nem szerettem volna, hogy elázzon, így követtem. A séta alatt egy fokkal nyugodtabb állapotba kerültem, főleg, mivel sikerült elterelnie a kérdésével a figyelmemet az egész helyzetünkről. – Az út… Hogy is mondjam, hosszú volt. Közel tizenöt órán keresztül csak a busz belsejét láttam… Hálleluja… Bár így volt időm tanulmányozni a várost, lebeszélni a tanulótársammal a sulis dolgokat és persze a találkozónk helyszínére megtervezni az utat. – Próbáltam nem untatni és csak a lényeget elmondani neki. – De ne csak én beszéljek! Öhm… Milyen volt a próba? – Mivel a suli utánra beszéltük a találkozót, így ez volt a leglogikusabb kérdés, amit feltehettem… Bár meglehet, hogy béna kérdéssel fordultam felé…
473 words ••• Somebody ••• note: Charlie :<3: ••• kredit
Nem is tudom, mire számítottam első benyomás gyanánt, de az, amit kaptam, tetszett. Oké, késett, de betudom ezt annak, hogy elrohant még virágért. Mikor tett értem valaki ilyesmit utoljára? Nem is, úgy egyébként valaha… A csokor virágba temetkezem néhány pillanatra, majd a reakcióját hallva ránézek, még mindig azzal a tőlem nem megszokott, zavart mosollyal. - Pedig úgy lenne fair – Fürkészem, majd ahogy folytatja, ledöbbenek. Nem vagyok hozzászokva a bókokhoz, tulajdonképpen egyáltalán nem szoktak nekem még csak hasonlót sem mondani. Mondjuk betudhatom ezt a saját stílusomnak, amit megengedek olykor magamnak. Néha, fogalmazzunk úgy, egyáltalán nem vagyok nőies, inkább ijesztő a másik nem számára. – Ugyan már. De köszönöm, aranyos vagy – Aranyos? Igen, talán ez az a szó, amit egy fiú sem hall szívesen. Vagyis, úgy olvastam valahol, hogy egy nem a legjobb, amit mondhat nekik egy lány. Mindegy is, én nem értek a fiúkhoz, de úgy a kapcsolatokhoz sem egészen. Még a legjobb barátnőm előtt is előszeretettel titkolózok, ha úgy adódik, mert igenis van, amiről nem kell tudnia. Például fedje jótékony homályt az elrablásom tényét. Nem kerüli el a figyelmem, hogy végigmér, de nem zavar. A netes e-mailezéseink és a játék közbeni csevegések kapcsán nem olyannak ismertem meg, aki rossz szándékú lenne. Ezért is mentem bele a találkozóba. Azt hiszem. Talán. Örömmel veszem tudomásuk, hogy ő is zavarban van, nem csak én. - Minden rendben? – Kérdezem széles mosollyal az arcomon, szinte követelve, hogy vallja be, nem csak én érzem magam „kínosan”. A kérdésére körbenézek. Még mindig esik. Talán jobban is, mint néhány perce. – Hát, ilyen gyönyörű felhőszakadós időben talán első körben beülhetnénk meginni egy forrócsokit, vagy valami. Kávét, akár – Kérdőn nézek rá, ahogy visszafordulok felé, majd a virágra pillantok a kezemben. – Vagy legyen a kávézás a második. Elsőnek talán le kéne raknom a csokrot, mielőtt baja esik. A táncsuli a közelben van és úgyis meg akartam mutatni – Töprengve nézem a fiút, remélve, hogy belemegy az ötletembe. Ha igen, akkor elindulok lassan a suli irányába. – És, milyen volt az út? – Egyelőre maradok a semleges témáknál. Nem is tudom, mit kellene mondanom. Nem készültem fel igazán erre a találkozóra.
Odaléptem hozzá, köszöntem neki majd átadtam a csokrot. Megfordult, és ahogy rám nézett, valami megváltozott bennem. Egy fura érzés kezdett el keringeni a testemben. Nem elég hogy ideges voltam, amiért megvárattam, de még ez a dolog sem hagyott nyugodni. Hallottam sok embertől, illetve filmekben is láttam már, de nem gondoltam volna, hogy velem is megtörténik egyszer. Tehát ilyen az, amikor valakibe első látásra beleszeretsz. Jó, most jöhetne mindenki azzal, hogy „dehát ott vannak a képek!” Őszintén szólva, nem is nagyon figyeltem meg rendesen a fotókat. Persze nagy vonalakban átfutottam, de a mai világban már mindent meg lehet szerkeszteni. Ebből a szempontból óvatos voltam. Nem kellett volna paráznom emiatt… Minden kétségem elszállt, amint találkoztam vele, mivel elképesztően festett élőben. Az arckifejezésem komolyra fordult át, majd szinte azonnal reagáltam a mondatára. – De… kellett, és ne érezd rosszul magadat. Nem azért adtam neked, hogy cserébe várok is vissza valamit. – Kacsintottam rá. Láttam rajta, hogy meglepte a csokor. Melegség fogott el, mivel örültem neki, hogy legalább a késésemet kompenzálni tudtam valamivel. A következő mondata miatt széles mosoly rajzolódott ki az arcomon. – Ezzel egyet tudok érteni! – Nagyot nyeltem. – Ha már élőben látjuk egymást, és ha szabad megjegyeznem, akkor egyszerűen gyönyörű vagy! – Ahogy kimondtam, a szemeim maguktól kezdtek el mozogni. Egyszerűen reflexből végignéztem rajta. Azzal a lendülettel csuktam be a szemeimet és rántottam el a fejemet egy másik irányba. Nem tudom mi történt velem… Én nem vagyok olyan srác, aki a lányokat csak úgy megbámulja, mint valami perverz állat. Még csoda, hogy nem nyaltam meg közben a számat… Nem… Nem lehetek bunkó. Sosem vezérelt a farkam… És most nem a hátsóra gondolok! Ajjaj, hátsó farok... Na, az aztán szép történet lesz, ha valahogy szóba kerül. Nem véletlenül titkoltam el előle. Szerintem senki sem büszkélkedne azzal, hogy természetfeletti lény. Fogalmam sincs egyáltalán, hogy hogy áll magához a témához. Egy kicsit zavarba jöttem, talán látszott is rajtam. Mivel a jobb kezem foglalt volt az esernyő végett, így a csokortól felszabadult bal kezemet megfeszítettem és készültem, hogy pofon vágjam magamat. Viszont a farkasos gondolat miatt, a levegőben irányt változtattam és a tarkómra helyeztem a kezem, majd simogatni kezdtem vele a fejem. Egyre jobban vált kínossá számomra a szitu, tehát a zavaromat leplezve kérdeztem rá, hogy akkor most merre tovább. – Szóóóval… Mi az első úticél, Kedves Idegenvezetőm? – Izgatottan fordultam felé várva a választ, miközben reméltem, hogy nem néz teljesen lököttnek.
390 words ••• Somebody ••• note: Charlie :<3: ••• kredit
Késik. Vagy el sem jön. Kendrára kellett volna hallgatnom és nem beleélni magam egy ilyen találkozóba. Nem mintha túl nagy terveim lettek volna ezzel, hisz ez csak egy első találkozó és ki tudja, látjuk-e még egymást ezek után. Vagyis… ha el sem jön, akkor első találkozó sincs, nem hogy második. Kezdek elkeseredni. Percek telnek el a megbeszélt időpontot átlépve. Felültetett. Most már biztos vagyok benne. Ennyit érne a sok-sok átjátszott hónap és a sok e-mailezés? Persze, virtuális világ és online élet, hagyjuk is. Mivel buszom csak negyed óra múlva jön, így nem mozdulok semerre. A telefonomat bámulom olykor, hátha írt, de semmi. Talán nekem kéne írni? Ezen gondolkozok, mikor meghallom az ismeretlen hangon a nevemet. Egyből odafordulok. Minden kétséget kizáróan ő Dominic! Furcsa első ránézésre, úgy értem, furcsa, mert most látom először élőben. - Szia, Dom! – Nyögöm ki végül, zavaromban, pedig én nem szoktam túl gyakran zavarba jönni, de az a csokor virág meglep. Nagyon is. És átnyújtja nekem. Mivel az esernyője már megvéd az esőtől, így a táskát le tudom emelni magam mellé és szabad kezem is akad, amivel megfoghatom a csokrot. – Köszi, de nem kellett volna. Én nem készültem semmivel neked. Őszintén, nem is jutott eszembe, hogy kéne – Tényleg. De ez rólam mond el dolgokat, ugye? Például azt, hogy nem gondolok másokra. Lesarkítva. Mert ez azért így hazugság. A csokrot nézegetem, majd nagyot nyelek. – Szóval… jó látni téged élőben, nem csak fotóról – Nézek Domra egy mosollyal.
Végre elérkeztünk a várva várt naphoz! Az elmúlt pár napban kicsit sem tudtam koncentrálni a tanulmányi kirándulásra… Csak Ő járt a fejemben. A gondolataim csakis körülötte forogtak. Szerencsémre szuper társat kaptam magam mellé erre az időre, így a segítségével a beadandómat meg fogom tudni írni. Csak elkérem tőle a jegyzeteit és minden rendben lesz. Tehát, volt időm mindent gondosan megtervezni a találkával kapcsolatban. Nem ismertem a várost, így kénytelen voltam útvonaltervet készíteni a szállodától egészen a buszmegállóig. A táncsulija közelében lévőre gondolt, mely ellen nekem egyáltalán nem volt kifogásom. Az útvonal alapján maximum egy fél órás gyaloglást írt a gugli, azt meg simán ki lehet bírni. A térképen láttam még egy üzletet, ahova biztosan benézek mielőtt talizok Charlie-val. Elindultam, hogy odaérjek időben, ugyanis nem illik a hölgyet megvárakoztatni! Tizenöt perc séta után megérkeztem az első megállómhoz. Gondoltam üres kézzel nem mehetek, muszáj meglepnem valamivel. A virágot szerintem a legtöbb lány szereti, talán ezzel nem nyúlhatok mellé. Így a virágüzletbe lépve, az eladó kedvesen fogadott. Kiválasztottam pár szál virágot, a nő szépen csokorba fogta, majd ahogy kész lett, ki is fizettem az árát. Az ajtón kilépve azonban egy óriási villámlás majd egy dörgés zavarta meg a csendet… Először kisebb cseppekben esett, majd egyre jobban rákezdett… Szakadt az eső… Nem hittem a szememnek. Mivel mindenre felkészültem, így a válltáskámból elővettem az esernyőt és gyorsabb tempóra kapcsolva már a megbeszélt hely felé vettem az irányt. Siettem, ahogy tudtam, mivel nem akartam, hogy ilyen időben kint fagyoskodjon. Legalábbis ha a képre gondolok, amit küldött magáról. Apropó kép! Egy párat már küldtünk egymásról, viszont ő okosabb volt és olyat is küldött, ahogy per pillanat kinéz, hogy könnyebben felismerjem. Én ebből a szempontból nem voltam ügyes, nem is gondoltam erre. De ha már én megtalálom őt az már bőven jó. Csak remélem, hogy eljön, és nem gondolja meg magát. Bízok benne, hogy várja a találkozót, mert én már alig bírok magammal, hogy személyesen is láthassam. Ezek jártak a fejemben miközben a buszmegálló felé haladtam. Egy újabb tizenöt perc elteltével értem a megbeszélt pontra. Körülnéztem és nem láttam sehol. Az órámra tekintettem és hiába siettem, az üzletben eltöltött idő miatt egy öt percet késtem is. – Valahol itt kell lennie. – Motyogtam magamnak. Körültekintőbben néztem körbe és akkor láttam meg egy lányt, aki a táskáját tartotta a feje fölé. Hátat fordított nekem, így nem ismertem fel arc alapján, de a kép miatt a ruháját viszont igen. Szegénykémet megvárattam kicsit, ideges is lettem emiatt. Remegve siettem oda hozzá, hogy legalább az ernyőm nyújtson neki védelmet az esőtől a táskája helyett. – Szia, Charlie! Elnézést kérek a késésért! – Nyeltem egy nagyot. – Ezt neked hoztam! – Egy félénk mosoly ült az arcomon, ahogy átnyújtottam a csokrot.
442 Words ••• Somebody ••• note: Charlie :<3: ••• kredit
Úgy esett, hogy volt egy utolsó pillanatos fellépésünk a csajokkal délelőtt, amit kegyetlenül elszúrtam. Nem tudtam koncentrálni, mert a délután járt a fejemben, az, hogy Dom a városban lesz, vagyis, hogy már itt van és találkozhatunk. Még nem is tudtam teljesen belegondolni mindebbe. Olyan régóta beszélgetünk már online… egy részem le akarná korlátozni az egész ismeretségünket a kibertérre, egy másik részem pedig örül, hogy végre személyesen is megismerhetem. Bár félek a csalódástól. A neten bárki kiadhatja magát bárkinek, azt ír le, amit akar, úgy hazudik, ahogy nem szégyelli. Szóval ezért is aggódom. Mi van, ha nem az, akinek vallja magát? Igaz, én sem vagyok egy szentlélek. Bár hazudni nem hazudtam neki legjobb tudomásom szerint, maximum elhallgattam dolgokat, de azt ki nem? Például miért reklámoztam volna, hogy árva vagyok és elraboltak néhány hónapja? Megrázom a fejemet, majd ahogy kilépek a tánciskola épületéből, az eső szakadni kezd. Sejthettem volna, hogy ez lesz, de nem, így nincs nálam esernyő, csak a táskám, azt emelem fel a fejem fölé, hogy ne ázzak el, amíg haladok a megbeszélt találkozóhelyig, ami egy buszmegálló, hisz biztos, ami biztos, azt talán egyikünk sem téveszti el. Talán. Ahogy odaérek, egyből nézelődni kezdek, de egyelőre sehol senki. Aztán azon kezdek gondolkodni, tuti felismerem-e Domot. Előveszem fél kézzel a mobilomat, hogy újra megnézzem a fotót, amit küldött néhány napja. Muszáj volt, hogy ne egy vadidegenhez sétáljak oda, és ő se, így én is küldtem neki magamról. Kendra óvva intett ettől az egésztől, de én nem akarok annyit aggódni, mint ő. Elrakom a mobilt a zsebembe, majd újra két kézzel fogom tovább a táskát a fejem fölött. Az eső pedig megállás nélkül zuhog, talán egyre jobban. Nem akarok elázni, ha megérkezik Dom, muszáj lesz beülnünk valahova. Remélem, eljön. Vagy talán rájött, hogy nem is akar találkozni? Várjunk, mi van, ha el sem jön?! Elkezdek aggódni, és másodpercenként nézek rá az órámra.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
I'm down on my knees and I'm begging you please as you say
A motyogására csak bólintottam egy aprót. Úgy tűnt, mint aki nagyon el van veszve a saját világában, én pedig egyébként sem akartam feltartani egy idegent, vagy Chelseát megvárakoztatni. Valahogy még sem tudtam lerázni magamról azt az érzést, ami hirtelen úrrá lett rajtam. Igen, tudom, hogy Stephanie meghalt, hiszen… én találtam rá a fürdőben, és már magam sem tudom, hányszor ellenőriztem le a pulzusát, csakhogy újra és újra kegyetlenül arcul csapjon a valóság. A lány halott volt, ehhez kétség sem fért, ami sokszor az őrület szélére sodort. Mint amikor annak idején elszöktem otthonról, miután megöltem a nővéremet. Ugyanazt az őrültséget éreztem ismét a felszínre törni. Ha nem lett volna ott Chelsea csendes támasznak, valószínűleg ismét elmerültem volna a sötétségben. Tekintetemet végül ismét Chelsea felé fordítottam, és amikor megkérdezte, hogy nem iszunk-e meg egy kávét, bólintottam egy aprót. Úgy éreztem, nagyon is szükségem volt most egy jó erős feketére, mert már nem volt normális, hogy mindenkiben Stephaniet véltem felfedezni. Tettem pár lépést, hogy felzárkózzak Chelsea mellé, majd tovább folytassuk az utunkat a kávézó felé, de valahogy egy nagyon rossz előérzetem támadt. Nem tudom, hogy honnan vagy miért, de olyan érzés volt, mintha, ha most tovább mennék egyetlen szó nélkül, azzal örökre elveszíteném Stephaniet. Baromság volt, tudom, hiszen ő már nem volt itt, és reméltem, hogy a lelke se ragadt meg ezen a síkon, hanem megtalálta a boldogságot. De úgy éreztem, muszáj biztosra mennem. A saját érdekemben - Tudnál várni még egy picit, Chels? – kérdeztem a lánytól, de a válaszát meg sem vártam, csak egyből sarkon fordultam, és a vörös hajú után indultam. Szerencsére még nem jutott messzire, így könnyűszerrel kaptam el a karját, hogy megállásra késztessem. Érintésem gyengéd volt, mert nem akartam megijeszteni a nőt, vagy azt a benyomást kelteni benne, hogy zaklató vagyok, vagy valami ilyesmi. - Ne haragudj, de lenne egy fontos kérdésem – szólaltam meg, azonban ahogy megpillantottam a könnyes szemeit, egyből a torkomon akadt minden kérdésem. – Minden rendben van, jól érzi magát? Én nem akartam felzaklatni Önt… - magyaráztam, miközben vetettem egy kétségbeesett pillantást Chelsre, néma segélykiáltásként. Őszintén reméltem, hogy nem én tettem valamit, amivel sírásra fakasztottam ezt a lányt.
Kezdőlap
A tanáromra tett megjegyzésén elmosolyodtam. – De még mennyire… ha te azt tudnád! – Simítottam végig a homlokomat. – Sosem állt szándékomban rosszat mondani másokról, de van az a sorozat, a Monk – A flúgos nyomozó… Na, Mr. Banks hajszál híján, de olyan, mint a sorozat címszereplője. – Egy kisebb nevetés csúszott ki belőlem. – Egy lángelme az az ember, de vannak olyan dolgai, amitől az agyad eldobod… – A következő kijelentésén ismételten elmosolyodtam és talán egy kicsit még el is vörösödtem. Persze foghatnánk az időjárásra, de annyira nem volt hideg… Bejött neki, hogy ilyen talpraesett vagyok. Hát rögtön elolvadok, milyen aranyos már. Nyugi, Dom… lélegezz mélyeket. – Huh, köszönöm, ha így gondolod. Szerintem Te sem panaszkodhatsz. Oké, hogy itt nőttél fel, de azért egy ekkora városban elboldogulni, az nagy szó. – Jegyztem meg elismerően. 
Figyelmesen hallgatom Domot és kezdem észrevenni magamon, hogy néha annyira csak őt bámulom, hogy a szavai el sem jutnak a tudatomig. Ilyenkor képzeletben fejbe is kólintom magam, jelezve, hogy ideje lenne figyelni és koncentrálni. Nagyjából összerakom viszont, hogy mit mesélt, így aprót bólintok.
Nem bírom ki mosolygás nélkül, még kuncogok is, ami rám nem túlzottan jellemző. Vagy csak ritkán. De úgy néz ki, Dominic a különleges kivételek közé sorolandó.
Előveszem fél kézzel a mobilomat, hogy újra megnézzem a fotót, amit küldött néhány napja. Muszáj volt, hogy ne egy vadidegenhez sétáljak oda, és ő se, így én is küldtem neki magamról.
