"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Bólintottam egy aprót, majd egy újabbat, mikor a fejemben összeállt az, miként keríthetjük elő a nővérét. Segíteni akartam neki, mindennél jobban, és támogatni akartam őt, ahogyan ő engem. Mindig. Egyáltalán nem érdemeltem meg a kedvességét, sem a törődését, de jólesett és viszonozni akartam. - Igyekezz előszedni azt a karkötőt, Chris, és készítsd magad lelkiekben, hogy hamarosan szembekerülsz újra vele… és leszámolhatsz vele – Magyaráztam, miután elgondolkodtam azon, hogy lehet ő is van olyan kegyetlen, mint én. A továbbiakra elgondolkodtam, majd eszembe jutott egy nagyon ostoba ötlet. Tényleg az volt. - Mi van, ha pont Klaus a kulcs az alku megszegéséhez? Ő elég régóta él. Sokmindent tapasztalt… bár én, vagyis ez a test is, de a tudásom közel sem teljes – Nagyot nyeltem. Hiába voltam biztos abban, hogy Lysandra régóta az élők közt járt már, mégis pólyásnak éreztem magamat a testében. Hisz pont annyira voltam tudatlan hozzá képest, mint egy újszülött baba. Viszont, akárhogy gondolkodtam, végül csak kicsúszott a negatív mondat a számon. Mi van, ha nincs semmiféle mód, hogy helyrehozzam ezt? Chris most is pozitívan állt hozzá, avagy hozzám és hálás voltam érte. Annyira hálás…! Bár betudtam az alkoholnak, hogy ennyire elérzékenyített állandóan, már csak azzal is, hogy létezett és mellettem volt. Ahelyett, hogy válaszoltam volna neki szavakkal, megálltam és magamhoz rántottam. Arcunk pillanatok töredéke alatt került egymáshoz közel, majd ajkaim az övére tapadtak. Hosszan, szenvedélyesen, már-már mohón csókoltam. Nem tudtam már szavakkal kifejezni, mennyire szeretem őt és azt, hogy itt van és… ha nem is járunk sikerrel, tudtam, hogy már most nyertes vagyok, Miatta. És ez talán mindennél többet ért. Kaptam egy aprócska szelet boldogságot az élettől. Tenyeremmel végül végigsimítottam a mellkasán, fel a nyakán, onnan a tarkójára, míg másikkal átkaroltam és a hátánál markoltam fel a ruhát. Ha nem szakította meg előbb a csókot, akkor talán percekig faltam az ajkait, megfeledkezve minden nyűgről és problémáról. - Szeretlek, Chris… - Suttogtam az ajkaiba, ahogy lassan felpillantottam rá, azonban elhúzódni nem akartam tőle.
- Van egy karkötőm, amit a legutóbbi találkozónk során hagyott el a kávézóban. Ha azóta nem váltott testet, akkor ezzel működnie kell – bólintottam egy aprót, reménykedve abban, hogy így is volt. Mert habár nem bántam, hogy Lys ügyeivel kellett foglalkoznom, elvégre nagyon is szívesen segítettem neki, ám közben végig ott volt az agyam hátuljában a saját problémám is, a saját bosszúm. És annak a nőszemélynek bőven volt törleszteni valója. Nem terveztem könnyű halált neki, azt akartam, hogy szenvedjen, ó, de még mennyire! - Hát persze. Én csak azt mondom, hogy soha nem lehet tudni, mikor lesz szükség egy ilyesfajta megtévesztésre – válaszoltam neki, miközben megszorítottam gyengéden a kezét. Ez az alku borzalmas nagy súlyt helyezett Lys vállaira, láttam nem egyszer, hogy majd összeroppan a súlya alatt, így igen, én is azt kívántam, hogy megszabadulhassunk ettől. A probléma azonban az volt, hogy egyelőre nem volt kiinduló alapunk, hogy hogyan fogjuk ehhez hozzá. És ha az ősök megint úgy fogják kínozni őt, mint korábban… Valamit sürgősen tennünk kell ez ügyben. - Héé, erre még csak ne is gondolj. Először egy problémára koncentrálunk, az pedig az, hogy megkeressük a módját ennek az alkunak a megszakítására. Ha, hangsúlyozom, ha ezt nem tudjuk megtenni, majd akkor aggódunk a következő problémán. De hiszem, hogy megtaláljuk a megoldást – mosolyogtam bíztatóan Lysre, mélyen elrejtve magamban a saját kétségeimet. Nem akartam, hogy magába zárkózzon megint, hogy a kétségbeesés eluralkodjon rajta. Mert az soha nem szült eddig még megfontolt döntéseket.
Nem tudtam, hozzá fogok-e tudni szokni ahhoz, hogy nem egyedül csinálom végig amit a fejembe veszek. Nehéz volt, mert eddig akárhányszor bevontam másokat, ők sínylették meg, míg én túléltem… kivéve a legutolsót, mert én vetettem véget az életemnek. Jobban mondva akartam. De Chris miatt meg akartam próbálni változni. Beengedni őt, őket a falaim mögé; bár bizonyos szinten már ott voltak, sőt. De voltak dolgok, amiket nehezen vetkőztem le. - Megoldható, ha van nálad valami, ami az övé – Azért azon elgondolkodtam, hogy Chris mit fog majd tenni a nővérével, ha sikerül a nyomára bukkannunk. Bár néha úgy éreztem, hozzám hasonlóan őrült, mégsem feltételeztem róla, hogy olyan hidegvérrel és kegyetlenséggel elbánna azzal a nővel, mint mondjuk én tenném. De talán csak túl jónak láttam őt és pont ez volt az egyik oka annak, hogy sosem akartam belerángatni a dolgaimba. Elég volt, hogy kettőnk közül én voltam a „rossz”. Chris alakjában lenni különös volt, de meg tudtam volna szokni. Talán azért sem okozott különösebb gondot a másik test, mert eleve így éltem az életemet, testről-testre ugrálva. - Ebben igazad van… de már nem akarom megvezetni őt. Egyszerűen csak egy módot akarok arra, hogy megszakítsam a köteléket köztem és az ősök között. – De talán nem lehetséges. Az alkuk alól általában nem lehet kibújni; vagy csak nehezen. Megfogtam Chris kezét, ha hagyta és így indultam el újra a hotel felé, ahol megszálltunk. - Nem tudom, valaha is megszabadulok-e az ősöktől… ha nincs rá mód, mit fogunk csinálni? – Halkan kérdeztem, bár nem vártam konkrét választ. Nem láthatott bele ő sem a jövőbe, sem pedig én… továbbá ötletem sem volt nagyon. Hiába telt el néhány hét, mióta új testbe kerültem, hiába kerestem fel boszorkányokat, senki sem kecsegtetett megoldással. Kilátástalan volt a helyzet.
- Nos, ez az ígéret kezdetnek meg is teszi – kacsintottam rá jókedvűen. Tényleg több volt ez, mint amit elvártam volna tőle. Ismertem már őt, talán önmagánál is jobban, és tudtam, ha valaki hozzászokik a magányos farkas életmódhoz, ahhoz, hogy senkire nem számíthat önmagán kívül, nos, nagyon nehéz erről leszokni. De láttam a lányon, hogy ő próbálkozott, hogy valóban igyekezett nem állandóan ellökni magától, ami jól esett. Meg egyébként is, most már tényleg nem voltam olyan gyenge, mint korábban, egy hasznavehetetlen farkas. Már több voltam ennél, egy hibrid. Rendelkeztem a vámpír képességekkel, ugyanígy a farkas képességekkel is, s akkor változtam át, amikor csak akartam, nem kötődött ez többé már a teliholdhoz. Még hozzá kellett szoknom ehhez az új létformámhoz, de felemelő érzés volt tagadhatatlanul. - Köszönöm, Lys, pontosan ezt szeretném. Hogy sikerüljön bemérni a tartózkodási helyét – bólintottam egy aprót, egy percig sem kételkedve abban, hogy a boszorkánynak könnyedén sikerül majd a nővéremet előkerítenie. Utána pedig rajtam állt már a dolog, hogy egyszer s mindenkorra lezárjam a kettőnk kis játszmáját. Aztán tovább beszélgettünk a képességéről, ő pedig felvette az alakomat. Először szóhoz sem jutottam, csak nagyokat pislogva néztem a képmásomat, Lysnek még a hangja is pontosan ugyanolyan volt, mint az enyém. Egyszerűen hihetetlen volt ez a képessége. - Hmm… - gondolkodtam el a homlokomat vakarva. – Kétségtelenül nagyon hasznos lenne, akár Klaus ellen, viszont meggondolatlanul nem rohanhatunk megint csak úgy neki a dolgoknak – csóváltam meg a fejemet. – Ahhoz, hogy Klaust ténylegesen be tudjuk csapni, muszáj tanulmányozni a körülötte levőket is, a szavajárásukat, szokásaikat. Gondolom, ezek maguktól nem jönnek – pillantottam rá szemöldök ráncolva, miután ő már visszavette a saját, új alakját. Nem mondom, sokkal kellemesebb volt így társalogni vele, mert habár szerettem önmagamat, meg a kinézetemet, azért mégis csak bizarr volt Chris 2.0-val szemezni.
Megnyugtatásnak szánta, de félelemmel töltött el a tudat, hogy ezentúl tényleg nem tudom őt magam mögött hagyni. Sem így, sem pedig amúgy… fontos volt, túl fontos ahhoz, hogy még egyszer elszakadjak tőle. Pedig tudtam a szívem mélyén, hogy az volt a helyes döntés. Ha nem ismert volna fel, talán nem is tértem volna vissza soha hozzá. - Chris, én… igyekszem hozzászokni, oké? Ígérem – Rámosolyogtam halványan, majd nagyot nyeltem. Nem volt nehéz kitalálnom, min, avagy kin töri a fejét. A nővérén. Ahogy pedig ő maga is kimondta, oldalra döntöttem a fejemet. Úgy éreztem, az a legkevesebb, ha én is teljes vállszélességgel mellette állok, ahogyan ő is tette mindig velem szemben ugyanezt. - Számíthatsz rám, csak mondd, mit kell tennem. Ha akarod, előkerítem neked bármilyen bűbáj árán – Közöltem komolyan vele és nem is tágítottam volna az ötlet mellől. Aztán végül bólintottam az ötletre. Arra, hogy megpróbáljam felvenni az alakját. Magam sem tudtam, sikerül-e egyáltalán ez a varázslat, de csodák csodájára, némi koncentráció után Chris alakjában találtam magam. Engem is ledöbbentett. - Sikerült! – Csúszott ki a számon a nyilvánvaló tény. Még a hangom is az övé volt; nem pedig a sajátom. Végigmértem saját magamat, a kezeimet, majd a szőke hajtincsekbe futtattam az ujjaim. Elég bizarr volt … most már mondhatom, hogy a fiúm? Chris alakjában lennem. Túlságosan közeli élmény volt. - Nekem is bizarr, elhiheted… de ugyanakkor tetszik is ez a képesség. Rengeteg lehetőséggel ruház fel – Képletesen és amúgy is. Leengedtem magam mellé a kezemet, majd nagyot nyeltem. – Csak rád. Mármint, semmi másra nem gondoltam, csak rád… - Ismételtem el, aztán egy csettintéssel visszaváltottam az eredeti alaklomra. Mármint arra, ami jelenleg az enyém volt. Azonban többször már… nem akartam testet váltani. Nem akartam újra meghalni ilyen módon, mint legutóbb. Még éreztem magamban az alkoholt, amit nem rég megittam; sőt, kezdtem rosszul érezni magam kicsit. - Ezzel a képességgel talán még Klaust is meg tudnám vezetni… ha akarnám – Tettem hozzá gondolkodva az ötletet, de tényleg nem szándékoztam újból fejjel rohanni a falnak. Hiszen minden egyes próbálkozás csak rontott a helyzeten. Másrészt hálás lehettem annak az ősinek, hogy Christ nem ölte meg… véglegesen.
Felnevettem, amikor már megint kezdte volna azt, hogy inkább maradjak ki az ő veszélyes ügyeiből. Üdítő volt ismét a társaságában lenni, újra hallani ezeket a szavakat, és megmelengette a szívemet a tudat, hogy aggódott értem. Hiszen most már tudtam, hogy miért viselkedett mindig így, hogy miért próbált meg mindent egyedül véghez vinni. De szerencséjére, vagy nem, tőlem ennél jóval nehezebb volt megszabadulni, és ő is tudhatta volna már, hogy mondhat bármit, úgyis követném őt bárhova, legyen bármilyen meggondolatlan vagy veszélyes az, amibe éppen sodorta magát. - Ugyan, Lys, ezért nem kell bocsánatot kérned. Egyébként is hozzászokhattál volna már, hogy úgysem hagyom, hogy egyedül vágj bele a vakmerő terveidbe – nyugtattam meg őt. Bár, sejtettem, hogy ezzel tisztában volt, éppen csak, elfogadnia volt nehéz. Az mindenesetre jó érzéssel töltött el, hogy végre én is erős voltam. Sokkal erősebb, mint annak idején vérfarkasként, és ezáltal magamra is sokkal jobban tudtam már vigyázni. Neki sem kellett annyira aggódnia a testi épségemért. - Még magam sem tudom pontosan – rántottam egy aprót a vállamon. – Csak azon gondolkodtam, hogy lehet, ideje lenne az ex-nővéremmel lerendezni a dolgomat, ehhez pedig szerintem szükségem lesz egy kis segítségre tőled is – vallottam be. Figyelmesen hallgattam a kérdésemre adott válaszát, majd amikor megállt, én is úgy tettem. Meglepetten vontam fel a szemöldököm, amikor azt mondta, megpróbálja az én alakomat felvenni. – Oké, próbáljuk ki – egyeztem bele, majd csendben figyeltem a lány koncentrálás közbeni vonásait. Mielőtt azonban akár feleszmélhettem volna, már nem a vörös fürtöket láttam magam előtt, hanem… a saját arcmásomat. Szó szerint leesett az állam. – Ez… nem is tudom, mit mondjak – köszörültem meg zavartan a torkomat. – Mármint, úgy értem, hogy lenyűgöző ez a képességed, Lys, de borzalmasan hátborzongató saját magammal szemezni – nevettem fel kínosan, miközben beletúrtam a hajamba. – Mit éreztél, miközben átváltoztál? Vagy mire gondoltál? – kérdezősködtem tovább, próbálva eltekinteni attól a ténytől, hogy éppen saját magammal beszélgetek.
Habár nem adtam neki hangot, de egy részem úgy volt vele, hogy nem baj, ha mégsem találkozok újra a bátyámmal. Megnyugvásra leltem ugyanis azáltal, hogy életben volt. Láttam, hogy jól van, még akkor is, ha valami fura, nagyon veszélyesnek tűnő alakkal volt. Tudtam, hogy ha Dahliát képes volt kijátszani, s feltehetőleg megannyi halált is, akkor… már többé nincs miért féltenem őt. Mindezek ellenére persze tudtam, hogy fel fog keresni, hiszen megígérte és az is egyértelmű volt, hogy boldog leszek, ha újra látom és végre megölelhetem. A bátyám mindig is fontos szerepet töltött be az életemben. Mindig felnéztem rá és mindig… mindig sokat jelentett nekem. A gyerekkorom teljesen ráépült, a közös élményeinkre; mindig együtt voltunk. Aztán Dahlia elszakította tőlem és jött a rémálom. Még azért sem tudok haragudni rá, hogy megrendezte a saját halálát. Könnyebb lehetett neki így; megvédett minket és magát is Dahlia haragjától. Chris szavaira tehát csak megejtettem egy mosolyt, szavakkal nem feleltem rá. Idő kérdése volt, hogy megjelenjen William. Most azt sem tudom pontosan, hogy nevezi magát. Mintha hallottam volna, de… nem vagyok benne biztos. A következő szavak, melyekkel arra utalt, hogy hibrid, egyszerre voltak rémisztőek és egyszerre töltött el megnyugvással is, hiszen erősebb volt, kétségtelenül erősebb. - Inkább maradj ki be-- - Elharaptam a mondatot. Szinte szégyelltem magam, hogy már megint ki akarom őt zárni valamiből, csak azért, hogy óvjam őt, de… de végre tudomásul kellett volna vennem, hogy mellettem áll. Velem van. Igen, a bajban is. – Bocsánat. Még… szoknom kell, hogy nem egyedül csinálok mindent – Felnevettem röviden, majd nagyot nyeltem. Meg sem érdemeltem Christ; ezt pontosan tudtam. Valaki jobbat érdemelt volna. Ahogy szavakkal is megerősítette, hogy velem lesz a végsőkig, elmosolyodtam. Azt hiszem, a szemeim csillogtak is a könnyektől; megint. Aztán kipislogtam őket onnan. Hálás voltam neki. Hallgattam a kérdéseit és valahogy tudtam, hogy mi van mögötte; hogy mire gondol. - Mit akarsz tenni? – Oldalra billentettem a fejemet és hosszú pillanatokig figyeltem őt, majd újra megszólaltam. – Egyébként… Stephanie alakjához nem kellett semmi, csak erősen gondoltam rá és… hirtelen olyan voltam, mint ő – Ingattam a fejemet. – Szerintem nem kell hozzá semmi… vagy maximum erős érzelmi kötődés…? – Kérdeztem szinte magamtól. – Nem tudom. Megpróbáljam felvenni az alakod? – Álltam meg és befordultam elé, a mellkasára téve a kezemet és erősen koncentrálni kezdtem Chrisre, vagyis arra, hogyan néz ki. Nem volt nehéz; végigpásztáztam a feje tetejétől egészen a cipője orráig, az apró részletek mellett sem mentem el. Aztán… csettintettem egyet, miután elhúztam tőle a kezem és… ott álltunk egymással szemben; Chris úgy érezhette, mintha tükörbe nézne.
Gyengéden mosolyogtam rá, amikor megköszönte a szavaimat, azt, hogy mindenképpen mellette akartam állni. Véleményem szerint nem volt itt semmi megköszönésre szoruló, elvégre ez volt a természetes. Még ha nem is rendelkeztem sok baráttal, vagy tapasztalattal, mégis így érződött helyesnek. Ezen még gondolkodnom sem kellett. Amikor azt mondta, hogy a bátyja megkeresi majd, amint elintézte azt az apró elintéznivalóját, végigfutott a hátamon a hideg. Nem tagadom, továbbra is rettenetesen rossz érzésem volt vele kapcsolatban, de volt több eszem is annál, minthogy tovább emlegessem ezt neki. Nem volt szüksége Lysnek még több fájdalomra, s még ha nem minden esetben volt tanácsos reménykedni a dolgok jó oldalában, nem akartam elkeseríteni. - Nem mondom, hogy nem könnyítené meg a dolgunkat ezzel – nevettem fel, hiszen tényleg sokkal egyszerűbb lett volna, ha ő talált volna ránk, minthogy nekünk kelljen kutatnunk utána. És abból kiindulva, hogy egyszer már megtalálta Lyst, sejtettem, hogy másodszorra sem okozna neki nagyobb gondot. Biccentettem egy aprót a fejemmel válaszként, bár vele ellentétben pozitív voltam Chels-szel kapcsolatban. Szerette Lyst, így biztos volt, hogy meg fog bocsátani neki, de persze azzal a feltétellel, hogy többet nem hagyjuk ki őt semmiből, és hogy nem titkolunk el előle olyan fontos dolgokat, mint például ez az alku az ősökkel. Az elejétől fogva így kellett volna lennie az egésznek, szóval szerintem ez egy fair ajánlat lett volna. - Rendben. Ha van bármi, amiben be tudnék segíteni, akkor szólj. Tudod, most már elég meggyőző tudok lenni – villantottam rá egy széles mosolyt, utalva hibridségemre. Elvégre, azáltal, hogy részben vámpírrá váltam, szert tettem az ígéző képességükre is. Nem mondom, hogy olykor nem hasznos ez az apró kis képesség! - Afelől pedig kétséged se legyen, hogy melletted leszek a végsőkig – szorítottam meg a kezét, majd végül ismét megindultunk a hotel felé. – Mesélj még ezekről az új képességeidről. Ez az alakváltás… hogyan működik? Bárkinek az alakját fel tudod venni, szükséged van valamire az adott illetőtől? Például egy hajszál, vagy valami? – fordítottam tekintetemet ismét felé, azon gondolkodva, hogy esetleg segítségét tudnám-e kérni abban, hogy ismét az exnővérem után menjek. Úgy éreztem, lassan itt az ideje, hogy lerendezzük a számlánkat.
Hálás voltam Chrisnek minden egyes szóért; de legfőképp azért, mert ennyire magabiztosan mellettem akart lenni. Kezdtem tisztábban látni őt és Chelseát is, azt, hogy milyen fájdalmat okozhattam nekik, mikor én úgy éreztem, helyesen cselekszem. Bár ettől még veszélyben voltak mellettem és féltettem őket, főként most, hogy visszaszegődtem hozzájuk. - Köszönöm, Chris… - Suttogtam halk válaszként, aztán mesélni kezdtem neki a bátyámról. Arról, hogy találkoztam vele. A kérdésre viszont megráztam a fejemet. - Nem, ötletem sincs, de… úgy érzem, hamarosan felbukkan majd az életemben. Azt mondta, szüksége van még egy kis időre, mielőtt újra együtt lehetünk – Magam elé meredtem pár pillanatra, de végül a Chelseáról kiejtett szavai visszarántottak a gondolataimból. Nagyot nyeltem, majd mély levegőt vettem. - Majd kiderül, nem? – Ha nem bocsátaná meg nekem, amit tettem, az sem lett volna annyira meglepő. Megráztam a fejemet gyengén. - Nem hiszem, hogy tudta. Valahogy ez a megérzésem, Chris, viszont mindenképp utána fogok járni annak a társaságnak. Már ami maradt belőle – Akik ott voltak, halottak. De hátha maradt nyom, amin elindulhatok. Bár eddig nem akartam vele foglalkozni túlságosan; nem érdekelt. Elvoltam a magam nyomorával, nem volt kedvem plusz terhet a nyakamba venni. Ahogy megcirógatta az arcomat, elpirultam alig láthatóan. Annak idején elképzelni sem mertem, milyen lenne, ha ennyire meghitt lenne köztünk a hangulat, vagy így érne hozzám. Most viszont valóság volt. Beharaptam az alsó ajkam, majd megköszörültem a torkomat. - Nem tudom, az a vékony kötél mikor szakad el, Chris, de addig veletek akarok lenni. Efelől már semmi kétségem – Kissé talán beletörődő volt a hangom. Valahogy úgy éreztem, az ősöket nem fogom tudni kikerülni, kiskapu ide vagy oda. Én kötöttem az alkut, felelősséggel tartoztam magam miatt és értük is. Viszonoztam a kézfogást és elindultam vele, azonban a varázserőmet használva visszaváltottam az új alakomra. Tetszett ez az új képességem. Azon gondolkodtam, más alakját is fel tudnám-e gond nélkül venni. Hisz az megoldana sok problémát; akár Klaust is át tudnánk verni, ha Hope vagy akár más családtagja alakjában környékezném meg. Illetve régen jól jött volna ez a képesség, de nem akarom már ezt az egészet. Csak azt akarom, hogy vége legyen a köteléknek. Az alkunak.
Megszorítottam a lány kezét biztatóan, amikor azt mondta, mindennek megvan az ára, főleg a mágiának. Nem voltak kétségeim efelől, azonban megfordult a fejemben, hogy vajon annak is megvan-e az ára, hogy én hibrid lettem. Hiszen a mágiának köze volt ehhez is… Bár az tény, hogy már most fizetnem kellett ezért a hatalomért – a Mikaelsonoktól nem tudtam megszabadulni többé, így valamilyen szinten a szabadságomat vették el tőlem, de úgy éreztem, csekély ár ez az életemért cserébe. Semmi pénzért nem hagytam volna magára Lyst, bármit képes lettem volna feláldozni azért, hogy mellette maradhassak. - A halál nem olyan dolog, amire valaha azt mondanám, hogy fogadd el, Lys, de értelmetlen ellöknöd magadtól minket pusztán a félelem miatt, hogy meghalhatunk. Szeretném minden rendelkezésemre álló időt veled tölteni, melletted – vallottam be, és reméltem, Lys többé tényleg nem fog már ellökni magától. Ahogy a bátyjáról kezdett el beszélni, csak bólintottam egy aprót. Nem akartam én lenni a vészjósló madár, ezért inkább nem tettem említést többet arról, hogy én nem bízom a bátyjában. Tényleg reméltem, hogy nem fog csalódást okozni neki – nem voltam biztos abban, hogy ezt túlélte volna-e a lány. Tisztában voltam azzal, hogy mennyire szerette a bátyját régen. - Nos, akkor azt hiszem, ez el is dőlt. Van ötleted, hogyan találhatjuk meg? – kérdeztem tőle, hiszen ő volt a boszi, nem én, az egyszerű lokátor bűbáj pedig túl egyszerűnek tűnt ahhoz, hogy megtaláljuk az ezer éve halottnak hitt férfit. Bár, az is tény, hogy Lys soha nem is kereste ez idő alatt. Arra inkább nem feleltem semmit, amikor megpróbált meggyőzni, hogy a bátyja jó ember. Tudom, hogy nem mindenki olyan, mint az én családom volt, mégis mindig saját magából indul ki az ember, én pedig valahogy hozzászoktam ahhoz, hogy a legrosszabbat feltételezzem mindenkiről. Nem mondom, hogy túl sokszor tévedtem volna, de Lys érdekében tényleg reméltem, hogy ezúttal nincs igazam. - Chels szeret téged, Lys. Persze, nem azt mondom, hogy nem fájt neki az, amit tettél, de ha beszélsz vele, meg fog bocsátani. – Ebben teljesen biztos voltam. Figyelmesen hallgattam, ahogy azt magyarázta, mit tud erről a lányról, akinek most a testében volt, és őszintén szólva, nem lettem sokkal nyugodtabb. Esélyesnek tartottam, hogy még fognak utánunk jönni a múltjából, talán érdemes volna akkor pontosabban utána járni, hogy ki is volt Lysandra. - Lehet, tudta, kik azok az emberek, csak valahogy törölték az emlékeit – jegyeztem meg elgondolkodva, majd végül egy gondterhelt sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Én inkább úgy fogalmaznék, hogy nem unalmas az élet melletted – javítottam ki mosolyogva, miközben megcirógattam az arcát. Még mindig furcsa volt belegondolni abba, hogy Lys pontosan itt volt, mellettem, és hogy az érzéseim kölcsönösek voltak. Szinte már vártam, mikor sújt le a mennykő, mert ez már-már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. – Mindenesetre, foglalkozunk mindennel a maga idejében. Először is, Chelseával kell beszélned, majd megkeressük a bátyádat. Túl vékony kötélen táncolsz az ősökkel ahhoz, hogy ne ezzel foglalkozzunk először, és majd utána kiderítjük, kik voltak azok az emberek, akik Lysandrán kísérleteztek – magyaráztam neki, a kezemet nyújtva felé, hogy ismét megindulhassunk a hotel felé.
Christian jól látta a helyzetet, bár ez valamiért meglepett. Vérfarkas volt, vagyis… vagyis most már hibrid, és a boszorkányok azért távolabb voltak tőle, mégis remekül meglátta, miszerint a testugrás képes sebet ejteni úgymond a lélek összességén. Talán rajtam látta ezt. Sőt, ebben biztos voltam. Már előzőleg sem volt minden rendben velem, de kezdtem én magam is érezni, hogy ez… főleg ez az utolsó testugrás, amit ráadásul rám kényszerítettek, megint megtört bennem valamit. Mondhattam volna azt is, hogy apró szilánkokra tört a lelkem, de valami… valami mégis összetartotta, viszont elég volt egy széllökés, hogy a darabok szétszóródjanak. Nagyot nyeltem. - Mindennek megvan az ára, Chris… mindennek. Legfőképp a mágiának – A kezeimre pillantottam, majd vettem egy mély levegőt. – Néha olyan dolgokat vesz el tőled, amit nem adnál önként. A lelked, az életed… a szeretteidet… ezt nem lehet megszokni, vagy elviselni. Ezért is fogadom el nehezen azt, hogy mindketten meghaltatok miattam – Nem akartam újból veszekedni ezen, de mégis csak ez volt az igazság. A földet kezdtem figyelni. – Ami a bátyámat illeti… biztos vagyok benne, hogy még mindig ott van mélyen legbelül benne az a fiú, aki volt… de az évek biztos, hogy őt is megtörték – Efelől nem volt kétségem. – Bármi is történt vele, bárhogyan is vélekedik… nem fogom elveszíteni újra – Chrisre néztem komolyan. Aztán az ötlete kissé szöget vert a fejembe. A földet kezdtem ismét figyelni és azon agyaltam, hogy ő… talán ő tényleg tudhat valamit. Dahlianal megannyi bűbájjal találkozhatott és tanulhatott, talán volt köztük olyan, amivel a segítségemre lehet. - Van olyan, amikor mégsincs kiskapu, Chris, de… amit az előbb mondtál, határozottan jó ötletnek tűnik. A bátyám Dahlianál volt egy ideig és talán nála találkozhatott olyan bűbájjal, ami nekem kellhet. Apró reménysugár, de ha sikerülne elvágnom az ősökkel való kötelékem, felszabadulnék… talán… talán újra normális is lehetnék – Felnevettem kínomban, aztán félrenéztem. – A bátyám jó ember, oké? Hinnem kell benne… máskülönben én… nem is tudom, mihez kezdek – Amikor William meghalt, én is meghaltam. Egy részem. Azóta a nap óta nem voltam teljes. S most végre visszakaptam őt. Talán a sors is úgy akarta, hogy ne csak veszteségek érjenek. Hogy van számomra boldogság is. Ebben akartam hinni. - Az ősökön sokminden múlik. Minél előbb megszakítom az alkut… annál jobb – A fiúra néztem komolyan. Amikor Chelseáról beszélt, a tenyerem szinte izzadni kezdett. Arra a pillanatra gondoltam, mikor azt az álomport ráfújtam és összeesett. Mindezek előtt beszéltünk. Le akart beszélni az öngyilkosságról, de nem tehettem… - Még ő sem képes mindent megbocsátani. Talán meg sem érdemlem, hogy a barátnőm legyen – A számat húztam, majd elengedtem Chris kezét hirtelen. Eszembe jutott valami. Legfőképp az, hogy megmutathatnám Chrisnek az egyik új képességemet. Élvezet volt látni a döbbenetet az arcán. Mosolyogva hallgattam végül a reakcióját. A kérdések hallatán viszont ez a mosoly az arcomra fagyott. A hajamba túrtam, majd beharaptam az alsó ajkam. - A nevén kívül semmit nem tudok. Annyi biztos még, hogy amikor magamhoz tértem, valami kutatólaborban lehettem… le voltam láncolva, vagy kötve, már nem is rémlik. Kísérleteket végeztek ezen a lányon… gyenge voltam. Aztán visszatért az erőm és megöltem ott mindenkit – Félrenéztem, nem mertem Chrisre. – Ők végeztek volna velem, ha nem teszem. Az biztos, hogy ők pontosan tudták, én ki vagyok. De nekem semmi nem ugrott be róluk, ami azt jelenti, hogy Lysandrának sem lehetett fogalma arról, kik tartották fogva – A testugrás legalább úgy működött, hogy az emlékek nem jöttek azonnal, csakis akkor, ha ismerős személlyel találkoztam. Akkor az adott emberről minden beugrott. Vagy egy ismerős hely… és tudtam, hogy jártam már ott, vagy épp mit csináltam. De azokról az emberekről semmi nem ugrott be. – Nehéz az élet mellettem, ugye? – Sóhajtottam, majd végignéztem magamon. Azon kezdtem gondolkozni, Chrisnek vajon melyik testben tetszem jobban…
Kezdőlap
