If you'd like to see what I'm capable of, just watch.
Becenév
Lizzie (de inkább ne)
Titulus
Broken Wolf
Születési hely, dátum
New Orleans, 1987. október 9.
Faj
vérfarkas
Átváltozás
3 hónapja, 12 napja, és...bár órára pontosan meg tudnám mondani, de nem szeretném. Túl fájdalmas. És még nagyon friss az élmény. Az átváltozás okozta fájdalom és a veszteség okozta fájdalom élménye is. Az átok aktiválódása gyökeresen megváltoztatta az életem. Nemcsak a telihold hozott fordulatot az életembe. Kénytelen vagyok együtt élni azzal, hogy elvesztettem a húgomat. Én öltem meg...
Család
18 éves koromig azt hittem, egy teljesen átlagos és nagy család tagja vagyok. A szüleim, a két nővérem, a bátyám és a húgom boldogan éldegéltünk. Aztán az apám furcsán kezdett el viselkedni, végül egy nap, amikor elment dolgozni, többé nem jött haza. Ezután avatott be minket a nagy titokba a természetfelettitől minden szempontból mentes anyánk. Az apám vérfarkas, mi pedig mindannyian magunkban hordozzuk az átkot. Apa azóta sem került elő. Viszont az idillinek mondható életünk gyökeresen megváltozott a családon belül. Az önmagunkkal és egymással való kapcsolatunk is. Egy testvért pedig el is vesztettem.
Play by
Laura Vandervoort
Ez az én történetem...
Túl régóta vagyok csendben. Pedig csak egy pillanatig akartam hallgatni. Egy röpke másodpercig, amíg feldolgozom a legújabb döbbenetet, amit az élet okozott nekem. Ez nem is jó szó. Döbbenet? Sokkal inkább mondanám az élet csúf tréfájának, amit velem űz. Bár háttal állok neki, de érzem, ahogy a tekintete szinte belém mar. Fizikailag fáj. Az is, hogy itt van, de legfőképp az, hogy olyan kedves velem. Miért? Nem tudom megérteni. - Kérlek, Nick...menj el. Nem akarok beszélgetni. Azt pedig végképp nem értem, hogy állhatsz szóba velem még mindig. - Továbbra sem tudok ránézni. Nem vagyok hajlandó. A bűntudat életem végéig emészteni fog a húgom halála miatt. És az átoknak hála megélhetem minden hónapban a kínkeserves fizikai fájdalmat, amit meg is érdemlek, és amivel a lelkem nap mint nap próbál megbirkózni. Nem túl sok sikerrel. Igen, megérdemlem a szenvedést. Az édesanyám is ezt mondta, miután megtudta, mit tettem Ameliával. Kitagadott. És ki hibáztatná érte? A nővéreim is elfordultak tőlem, a bátyám pedig...nos, ő nehéz eset. - Nézd...nem könnyű ez nekem sem, elhiheted. Először gyűlöltelek... - Erre felkapom a fejem, és végre elfordulok az ablaktól, hogy rá emeljem a tekintetem. A könnyeim a felszínre akarnak szökni, de ezt most nem hagyom. Mást sem akarok, mint megkérni, hogy igenis utáljon úgy, ahogy azt eltervezte. Mégsem jön ki hang a torkomon, csak bámulok rá. Egyenesen a szemébe. Ő pedig pár pillanatnyi szünet után folytatja. - Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem azért éreztem ezt, mert...mert Amelia miattad halt meg. Hanem azért akartalak gyűlölni, mert leléptél. Megfutamodtál. És te nem ilyen vagy, Eliza. Meg kell bocsátanod magadnak...én is megtettem. - Legszívesebben kirohannék a szobából, hogy ettől a beszélgetéstől is elmeneküljek, ehelyett hirtelen felgyülemlik bennem egy nagy adag düh, ami nem is ellene irányul, én mégis rajta vezetem le. Lökdösni kezdem, és már a könnyeimnek sem tudok megálljt parancsolni. - Mit tudsz te rólam? Azt hiszed, ismersz, pedig nem...gyűlölj! Azt akarom, hogy rám se bírj nézni többé! Ahogy anyáék! Megöltem őt, Nick. Hát nem érted? Hogy bocsássak meg magamnak? És ha ez még nem lenne elég...a fenébe...hiszen tudod. - Nem bírom abbahagyni a zokogást. Már nem csapkodom őt, ahol érem, egyszerűen csak egy helyben állva próbálok nem összeesni. Hirtelen érzem, ahogy a karjait körém fonja. Minden eszembe jut. A veszekedésem a húgommal, ami tragédiába fulladt, és az is, ami odáig vezetett. Amelia az eljegyzése napján zuhant le az erkélyről...pedig nem akartam olyan erősen meglökni. Csak aztán...megcsúszott. Baleset volt. Egy végzetes baleset, ami örökre rányomta a bélyegét az életemre minden szempontból. Megállás nélkül potyognak a könnyeim, mire Nick letörli őket. Istenem, menjen már el innen. Miért épp ő van itt? Miért ő az egyetlen, aki nem utál? Hogy életem legnagyobb hibájára emlékeztessen? Az eljegyzés előtti éjszakára? Mégis hogy lehettem annyira ostoba, hogy lefeküdtem a húgom majdnem vőlegényével? És ami a legfontosabb...miért nem küldöm el erélyesebben most, hogy itt áll előttem?
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Ápr. 18, 2017 12:39 am
Elfogadva
little blondie wolf
Észrevetted, hogy a harmadik karaktered is szőke? Hivatalosan is te lettél a fórum blondie-ja! Viccet félretéve, olyan szépségesen írsz, hogy a lapod minden sora azonnal magával ragadott! Eliza története, a tetteinek súlya úgy nyomorgatja az olvasó lelkét, hogy már-már elérzékenyültem benne. Haragszom rá picit, nem azért a balesetért, ami történt, hanem ami megelőzte azt... Ejnye, te lány! Ha kell egy fenéken billentés, tudod, hol találsz! Egy szó mint száz: fantasztikus karaktert raktál össze. Drukkolok, hogy idővel képes légy megbirkózni a lelkiismereteddel! Remélem, Nick segít benne (apropó, Nick, gyere csak te is egy billentésre, te kéjenc!), és végül megtalálod a boldogságod a zűrzavar és káosz városában, a mi városunkban! Nem tartalak fel tovább, irány a játéktér, érezd jól magad!