- Sissy, ugye tudod, hogy ezt nem játszhatjuk majd sokáig?! Ugyan már Josette, be kell látnod, hogy jobb, ha nem rejtegeted őket előlem... – teljesen biztos vagyok abban, hogy hall engem. ..hogy pontosan és kristálytisztán veszi ki minden egyes szavamat és igazából bántja az érzéseimet és a lelkemet, hogy nem válaszol nekem. Mégis miféle viselkedés ez?! Hát illik ilyet a tulajdon ikerbátyával megtennie?!? Nem hinném. Nagyon nem…
- Ígérem, nem fog nekik fájni és neked sem, ha végre abbahagyod ezt a buta játékot. – szusszanok, ahogy befordulok az ikrek szobájába. A tornacipő a lábaimon, szinte semmilyen zajt nem kelt, ahogy sétálgatok, a padló meg elég jó, nem csikorog vagy nyikorog. Még csak el sem kell rejtenem magam varázslattal ahhoz, hogy szinte hangtalanul jöhessek-mehessek fel és alá az egész házban. Ez pedig valahol szórakoztató… egy ház, tele önálló mágiát birtokló kis boszorkányokkal és az egyetlen, aki képtelen mágiát előállítani magától, olyan könnyedén és egyszerűen veszi el a kis vakarcsok életét egykettőre, mintha csak egy nyalókát szednék el tőlük.. Mi bizonyítaná jobban, hogy én vagyok az egyetlen, aki alkalmas a koven vezetésének átvételére, ha nem ez?!
Járkálok egy darabig fel-alá, benézek a szekrénybe, meg az asztal alá is, de egyik helyen sem tartózkodnak. Így pedig egyetlen olyan búvóhely maradt hátra, ahol a két kis vakarcs meghúzhatta magát.. az ágy alatt. Megállok hát a bútordarab előtt és két kézzel rántom fel a fekvőfelületet, de alatta, csak az ikertestvéremet lelem.
..Mérgemben ordítok fel és eszelős tekintettel, dühödten hajolok le hozzá, a kezemben szorított kést pedig a hasfalához illesztem, lehetőleg az előtt, hogy eszébe jutna akármivel is próbálkozni. Szúrósan veszem szemügyre és veszem fel vele a szem kontaktust, már amennyiben nem tesz ellene.
- Hol vannak? – vészjóslóan halk hangon kérdezem és erősebben nyomom a pengét a bőrének, hogy apró vércseppeket fakasszak és tudja, egyáltalán nem viccelek, miközben mágiával kötöm béklyóba a kezeit, mert nem szeretném, ha közben esetleg eszébe jutna olyasmi, ami nem volna ínyemre. Erre pedig nagy esélyt látok sajnos.
- Azonnal áruld el, hol van a két kis testvérünk, mielőtt olyat teszek, amit nem szeretnél, hogy megtegyek. – egészen közel hajolok az arcához, hogy a leheletem végigborzongassa az arcára feszülő bőrt és minden egyes szavamat halálosan komolyan is gondolom.

- Jose-ett! – erőteljesebben nyomom meg a nevét a közepén, mintha csak énekelném azt. A vadászkés a kezemben, ezzel szúrtam hasba két testvérünket is, akik most ott lógnak a lépcsőkorláton. Pontosabban előbb lógtak ott, aztán mélyesztettem beléjük a kést, csakhogy biztosra menjek (meg igazából élveztem is, amikor keresztül nyomhattam rajtuk a pengét és visítottak, mint egy-egy kismalac.. nagyon szórakoztató volt). Az ember sosem tudhatja, hogy elég jó munkát végez-e, kivéve, ha különös figyelmet fordít arra, hogy le is ellenőrizze azt a biztonság kedvéért és én bizony nem voltam rest teljes bizonyságot venni. Csak azért, hogy igazán jól a szüleim kifejezésére adhassam; nem fog működni az, amit elterveztek. Tudom, azt hitték – az ostobák –, hogy majd nem jövök rá, azért születtek meg az ikrek és a többi kis vakarcs, hogy biztosra menjenek, ne én legyek a koven új vezetője. Ezt pedig mondhatni nem nagyon veszem jó néven. Szóval vettem a bátorságot, hogy helyrehozzam azt, amit ők voltak szívesek elszúrni nekem. Elbaszni. Szó szerint.. Eszemben sincs hagyni a kis szarosokat, hogy akár egyetlen percig is azt hihessék, van esélyük arra, hogy átvegyék az egész koven vezetését. Nem fogják. Erre a feladatra Josienak és nekem kellett megszületnünk és tekintve, hogy én vagyok az erősebb, eszemben sincs engedni, hogy elvegyék tőlem, az engem megillető jogot és örökséget. A Geminik évszázadok óta ezt teszik; a vezetők ikrei megmérkőznek és az erősebb elnyeli a gyengébb erejét, aki meg is hal. Hozzátenném, hogy ez egy kifejezetten kényelmes és jó mellékhatás. Úgyhogy eszemben sincs hagyni, hogy megfosszanak a mérkőzés lehetőségétől és attól, hogy lássam az ikerhúgomat meghalni. Eleve úgy hangzik, mint valami móka.. ..de a lényeg, hogy Jonak és nekem kell megmérkőznünk, hogy utána átvegyem az egész koven vezetését. Ez a szabály. Arról nem is beszélve, hogy egész életemben arra készültem, ezt megtegyem. Mindig is készen álltam rá és most, hogy elértem a megfelelő kort is – hiszen betöltöttem a huszonkettőt – nincs tovább mire várni. Legalábbis így kellett volna lennie, ha nem tudom meg, hogy a szüleim azért keféltek tovább, hogy Olivia és Lukas megszülessenek, akik majd elvehetik tőlem azt, ami a születésem óta nekem jár… Hát most majd megtudják, hogy a dolgok nem így mennek. Nagyon nem.
- Josie, merre vannak? Mondd el szépen a fivérednek! – erősebben markolok rá a kezemben tartott késre, kezd elegem lenni, ebből a buta bújócskából, amit játszanak velem. Azt hiszik talán, hogy képesen volnának teljesen kijátszani?! Hogy nem szívtam el a haldokló kis vakarcsokból előbb a mágiát?!? Nem a legtökéletesebb megoldás, mert a kis szarosok még nem rendelkeznek olyan erővel, mint mondjuk a drága ikertestvérem, Josette, de ez nem jelenti azt, hogy egy-kettő majd -hármójuk ereje ne lenne elég arra, hogy megakadályozzam azt, teljesen kicsússzanak a kezeim közül. A-a, ez nem fog megtörténni. Nem történhet meg!
- Jo-o! Mindenki jobban jár, ha előjössz és megmondod hol vannak! Higgy nekem! – senki nem vetheti a szememre, hogy nem szóltam előre. Én szóltam. Jeleztem, hogy baj lesz, ha nem úgy tesznek, ahogy én akarom… Mindegy. Nekem így is jó valójában. Tökéletesen megteszi, ha az összes kis vakarcsot meg kell öljem ahhoz, hogy elérjem, amire születtem. Merthogy el fogom érni, ez nem is kétséges. Sosem volt az.