Bánom, hogy hangommal és oktondiságommal meg kell zavarnom a tökéletes látványt, pedig oly egyszerű nézni, hogyan pakolgatja egymás után a monokróm bábukat, és mégis képes lennék elgyönyörködni benne egész nap. Az arckifejezése, az a zavartalan békesség, ami árad belőle, mosolyra késztet, hát még szavai, melyek körmönfontabbak már nem is lehetnének. De hát ez teszi őt pontosan azzá, aki.
- Farkas vagyok ugyan, de nem a vadonban nőttem fel - Ajkamon félmosoly játszik, ahogy közelebb lépek hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem a kockás táblán kibontakozó háborút. Pár futó pillantással felmérem a helyzetet, majd bátorkodom egyenesen a fekete futóhoz nyúlni, és egy könnyed mozdulattal odébb helyezem a táblán, leütés veszélybe sodorva egyszerre két bábuját is. - A vakmerő támadások híve vagyok. Néha sikerül annyira sokkolni az ellenfelet, hogy megzavarodjon a szándékaimat illetően.
Pimasz pillantással fürkészem az arcát, a reakcióját lesve, közben visszahúzom a kezem és hátrébb lépek annyira, hogy ne veszélyeztessem tovább a jelenlétemmel a háború alakulását. Egyébként is fontosabb teendőnk van holmi sakkjátszmánál.
Bár a kérdése nem kérdés, vagyok elég kotnyeles ahhoz, hogy csak azért is meg akarjam válaszolni.
- Hát, elég furába, az biztos - megjegyzésemet igyekszem nem bántó köntösbe bujtatni, inkább csak heccelődő, melyet az arcomon kiszélesedő mosoly is jelez. Őrültek és furák, de kezdem megszokni és megbocsájtani, főként, ha róla van szó. Az öccse esetében hozzátennék még néhány keresetlen jelzőt a felsoroláshoz.
- Pontosan! - Nagyot bólintok, és örülök, hogy végre nem kell felesleges köröket lefutnom valakivel. Miért is kérném az engedélyét, amikor nem rendeltem alá magam senkinek? Ugyanakkor miért fordulnék hozzá segítségért, ha nem bízom benne teljes mértékben? Legalábbis arra törekszem, hogy ezt a bugyutaságot minél inkább elhitessem magammal, mégis képtelen vagyok rá, hogy ne hozzá forduljak elsőként, bármi is történik. Képtelen vagyok nem lesni egész nap, merre jár, és nem aggódni azon, mikor ér vissza. Hazudhatok magamnak, de tudom, hogy hamarosan úgyis a felszínre bukik az igazság.
- Szeretem a saját módomon intézni a dolgaimat - vonok végül vállat, hárítva a következő megállapítását. Nem szívesen fejteném fel előtte azt a zavaros katyvaszt, amit iránta érzek. Türelmesen helyezem egyik talpamról a másikra a testsúlyomat, nem szeretném sürgetni, a tekintetem mégis várakozó, kissé talán türelmetlen. Gondolkodást színlelek, pedig a válasz egyértelmű:
- Az utóbbi. ...A gilisztákat leszámítva - teszem hozzá fintorogva és már fordulok is meg, hogy azzal a lendülettel kifelé induljak, megadva a vezényszót, ám valami ismét visszatart. Nem is tudom pontosan, mi az; talán csak élvezem, hogy végre üres a ház és kettesben vagyunk. Tétován leemelem a vállamról a táskát és a kanapé szélére ejtem, mielőtt a sakktábla túlsó felére húzódnék, hogy leereszkedjek a puffra vele szemben.
- Szeretnék kérdezni tőled valamit...
Hozzá hasonlóan én sem tettem fel valódi kérdéseket, helyette inkább kijelentettem és követeltem, kértem és parancsoltam. Nem szoktam hozzá, hogy lágy vagy gyengéd legyek, nem szoktam hozzá a kedves érdeklődéshez vagy a finomkodó kérdésekhez. Ha túl akartam élni, meg kellett szereznem, mohón és határozottan, és sosem szabadott esélyt adnom arra, hogy bizonytalannak lássanak. Most azonban válaszokra volt szükségem, melyeket nem lehet csak úgy kirángatni a másikból.
Az ujjaimat tördelve pillantottam fel rá arra a röpke pillanatra, hogy lássam, figyel-e, mielőtt még a szememet lesütve folytattam volna.
- Miért fáradozol ennyit velem? Azt megértem, hogy Klausnak miért próbálsz a kedvében járni, és miért viseled el minden őrült húzását, hiszen a család és miegyéb... - mentegetőztem sietve, színpadias legyintéssel prezentálva, mégis mekkora őrültségekre gondolok. - De nekem miért segítesz?
Nem csak most, hanem azóta, hogy betettem a lábam ebbe a házba, Elijah mindig itt van, és ahogy ő maga említette, kérnem sem kell. Tudni szerettem volna, ennek köze lehet-e ahhoz a bimbódzó kis valamihez, amit tapintani lehetett kettőnk közt, vagy mindezt csak beképzeltem magamnak és jobb lenne, ha leállítanám a terhességtől bepörgött hormonjaimat, mielőtt menthetetlenül kínos helyzetbe sodrom mindannyiunkat.

Begyömöszöltem a zseblámpát a ruhák tetejére, és ezzel készen is voltam. Összehúztam a cipzárt a hátizsákon, majd a vállamra kapva elindultam kifelé. Sokat kellett várnom, hogy Klaus végre elhagyja a házat, de természetesen a távozásával nem maradtam egyedül: csupán csak megkaptam a lehetőséget, hogy a kegyesebb testvérrel alkudozzak. Azzal, aki talán a legjobban kedvel hármójuk közül.
A társalgóban találtam rá, szerencsére pont útba esett az ajtóhoz menet. Szűk farmerom felett fekete pólót és hosszú kardigánt viseltem, magas szárú csizmákkal és visszafogott mennyiségű kiegészítővel. Mégsem indulhat az ember lánya öt gyűrűvel és láncokkal megpakolva a mocsárba! Az ujjaimat tördelve tétováztam kicsit a félfában, mert Elijah elfoglaltnak tűnt, de végül úgy döntöttem, megemberelem magam és a nehezebbik utat választom, mert mégis csak az a helyes. Így hát kettőt koppantottam a falra, hogy felhívjam magamra a figyelmet, és beléptem hozzá a nappaliba.
- Mi jót csinálsz? - érdeklődtem leplezetlen kíváncsisággal, arcomon  halvány mosoly játszott. Nem mentem hozzá túl közel, három nyújtott lépésre tőle megálltam, a fotelek közt nyújtózkodó üvegasztal túloldalán. Megvártam a válaszát, csak aztán folytattam, a vállam felett az ajtó felé lesve.
- Nézd, a babysitterem lelépett és egész éjjel nem jön haza, szóval azt tervezem, hogy kiszökök a mocsárba és folytatom a kutatást a családom után - sosem szerettem sokáig kerülgetni a forró kását, ha valami, hát az őszinteség az erényem volt. Néha túlságosan is... ez az én bajom, hogy ha egyszer belelendültem, képtelen voltam befogni a számat. - Veszekedhetünk itt egy darabig, mondván, hogy nem engedsz el, mert túl veszélyes, és Klaus amúgy is megtiltotta, hogy elhagyjam a házat, mire én azt mondom, ki nem tojja le, elmegyek, bármibe kerüljön is, és ha meg akarsz akadályozni benne, le kell láncolnod a saját ágyamhoz, amit úgysem teszel meg, mert állapotos vagyok és elég kegyetlen lenne...
Színpadiasan vállat vontam, kíváncsian fürkészve az arckifejezését. Reméltem, nem vág közbe, hanem hagyja, hogy tovább folytassam - némán kértem erre a tekintetemmel.
- Vagy velem jöhetsz és gondoskodhatsz róla, hogy ne essen bajom, Klaus pedig sosem jön rá a kis kiruccanásunkra... Ha pedig mégis, rád kenhetem az egészet, téged úgyis jobban bír nálam. - tettem még hozzá huncut, bizakodó félmosollyal, hátha ennyi elég, hogy megelőzzem az akadékoskodását és elkísérjen. Nem akartam egyedül menni, sokkal gyorsabb és biztonságosabb, ha ketten vagyunk, és így az önjelölt fogvatartómnak sem lehet egyetlen rossz szava sem, hiszen a felelősségteljes és mindentudó Elijah végig mellettem volt. Plusz, bár ezt az indokot nem szívesen ismertem volna be neki, őszinteség ide vagy oda, az ő társaságát jobban élveztem, mint bárki másét. Ostoba kifogás csak, hogy vigyáznia kéne rám - tökéletesen megoldom egymagam is, köszönöm, úgy viszont nem lenne kihez beszélnem út közben, nem lenne kinek a figyelmét és kedvességét élveznem, és nem lenne kinek a mosolyában gyönyörködnöm... Így hát muszáj volt a magam oldalára állítanom őt.