Ah, igen, eluntam ezt a hotelt. Meg ezt a várost is. Nincs benne se kihívás, se érdekesség és mielőtt még beledöglenék a kis párocskák látványába, akik a parkokat meg egyáltalán minden nyilvános teret úgy leptek el, mint lépfene az arra nem számítókat, úgy döntök, hogy ennyi elég volt. Jó néhányuk végezte be általam, alaposan kitalált és rendkívül fantáziadús módon, de ami elég, az elég. Eluntam. Ennek megfelelően pedig már nem számolok mással, mint annyival, hogy összeszedjem a cuccaim a szobámból, amikor is nem várt üzenet fogad már lent a recepción. ..mi a tököm?! Ostoba volnék, ha nem sejtenék csapdát az egész mögött és mivel a fickó haszontalanul kevés információval tudott ellátni, aki a cetlit átadta – ennek megfelelően pedig pontosan olyan nyomorultul fejezte be az létezését, mint ahogyan élte azt –, kénytelen vagyok magam utánajárni a nem mindennapos történésnek. Mindenféle szégyenérzet – ami egyébként is ismeretlen a számomra – nélkül vagyok tisztában azzal, hogy a világ egyik leghatalmasabb erővel rendelkező eretnekei közé tartozom, de még sajnos így is el kell ismerjem, hogy a kis nyomorultak csődülete képes volt újra bezárni oda, ahonnan ez alkalommal sokkal nehezebben jutottam ki, mint legutóbb. Bosszút állni rajtuk pedig az egyik legkatartikusabb élmény lenne a számomra. Ennek megfelelően pedig egész jól jön a felkínálkozó alkalom, ami az ölembe hullott. A szobába pontosan olyan határozottsággal lépek be, amilyen eszelős képet is vágok mellé. Nem szólalok meg, mert természetesen a kis türelmetlen fruska túlságosan türelmetlen ahhoz, hogy teljesen tökéletes belépőt kreáljon. Pedig annak látom nyomait, hogy készült… volna, ha nem vágja keresztbe az egészet. Meglepettség már nincs a képemen, mire felérek a szobába, mivel a figyelmesen előre küldött cetli elvette a varázsát ennek. Helyette inkább önelégül félvigyor telepszik meg a szám sarkában, ahogy a szemeim elé tárul és még akkor is levakarhatatlan marad, amikor hirtelen előttem jelenik meg. - Elena… micsoda meglepetés. - lazán megkerülöm és rögtön kiszúrom a poharat, amit nem én használtam és mivel eretnek mivoltomnak köszönhetően magam is hasonló képességekkel rendelkezem, mint ő, így az elfogyasztott alkohol fajtájára is egyetlen másodpercen belül rájövök. Az ágyon való fogadtatás, a megjátszott bugyutaság, a whisky és együtt az egész összkép viszont erőteljes disszonanciát szül, ami egy doppelganger esetében nem éppen elhanyagolható együttesnek számít. Nem teszem szóvá, előbb töltök az aranyló alkoholból magamnak is, szándékosan abba a pohárba, amit használtan itt felejtett nekem Gilbert kisasszony. - ..és mégis miféle segítségre lenne szükséged, hm?! – nem nézek rá, csak a poharat emelem a számhoz, mielőtt azonban belekortyolnék az italba, alig hallhatóan hagyja el a számat; - Phasmatos osox. – a varázslat pedig egészen egyszerű dologra jó: csonttörésre. Ebben az esetben nyaktörésre. Feltételezhetően a test hamarosan puffanással ér földet és míg ez megtörténik, minden szívbaj nélkül nyelem le a whiskyt. Mire magához tér a szobámba tolakodó, addigra megkötözve találja magát egy széken. - Jó reggelt Csipkerózsika! – vigyorgom szélesen telibe a képét és még meg is simítom a pofiját. Oldalra billenő fejjel figyelem egy darabig, éppen csak addig, míg úgy nem ítélem, hogy már eléggé éber. - Akkor kezdjük elölről kedvesem… Katherine, ugye?! – ne akarjon átbaszni, mert azzal nem jár jól. A vigyor pedig lassan leolvad a képemről és marad az eszelős tekintet és az, hogy tudni akarom, mégis miért van itt és mi a fenét akar tőlem.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Szept. 13, 2017 9:32 pm
Kai x Katerina
Hamar sikerül bejutnom a hotelszobába. A halandókat olyan könnyű megbűvölni, de sokszor nincs szükségem a vámpírképességeimre. Elég pár csábos pillantás, vagy egy szexi mosoly és a férfiak már az ujjaim köré is vannak csavarva. Követem a recepciós fiút, majd az ajtó előtt egy tíz dolcsit csúsztatok a zsebébe. -Köszönöm, illetve megtenne egy szívességet?- finoman simítok végig az arcán, látom, hogy megremeg érintésem alatt. Majd kérek tőle egy tollat, és egy papírt, ráfitkantom: „Parker, a szobádban várlak, beszélnünk kell. Gilbert”. -Kérem a szoba tulajának ezt adja oda,- kacsintok rá, majd belépek az ajtón. Megunhatatlan ez a játék, eljátszani a szende kislányt, Elena csak negyed olyan izgalmas mint én. Nem értem mi a francot esznek a Salvatorék rajta, legfőképpen Stefan. Hihetetlen, hogy komolyan odáig van vagyis volt érte… Persze, ő mindig is az ártatlan dolgokért rajongott. De azt hiszem itt az ideje bosszút állni mind a hárman, legfőképpen azon a báránykán. És ehhez megfelelő társat találtam, bár… ő még nem tud rólam. Kai Parker. Akár maga az ördög. Tudtam, ha partnert kell találnom, legalább olyan kaliberűt kell találnom, mint én magam, és mielőtt felkerestem volna sok mindent megtudtam róla. Nem volt nehéz, a múltban is elég sok boszival dolgoztam együtt, és a nyomába küldtem egy kutyulit is. Pár héten keresztül követte, majd mielőtt lebukott volna, sajnálatos módon a szíve a kezemben, az édes vére pedig a torkomban végezte. Körbe nézek a szobában, egy átlagos hotelszobának nézem. A bőrdzsekim ledobom a franciaágy szélére, majd azonnal a bárszekrény felé veszem az irányt. Körbe nézek, és kiveszem a drágábbik whiskeyt, keresek hozzá egy kristálypoharat. Megkínálva saját magam félig megtöltőm, miközben kortyolgatom az érdes alkoholt elgondolkodom. Miért tart mindenki gonosznak? Mármint… nem mintha annyira zavarna a dolog, elvégre több, mint ötszáz éve vagyok ilyen. Az mondjuk senkit sem érdekel, hogy mit miért tettem. Hogy meg kellett tanulnom saját magamat védeni, hogy már tizenhét éves korom óta veszélyben az életem. Hogy már, több, mint ötszáz éve kell magam megvédenem, és menekülnöm kellett. Hogy azt hittem, hogy már nem él a lányom. aztán amikor újból bele került az életembe nem tudtam mit tenni, nem érzem magam anyának. Egyáltalán érezni sem tudok igazán már, csak Stefan iránt, ő valóban fontos nekem, csak neki nem fontos, hogy nekem az. Ha nem lenne annyira fontos komolyan képes lennék megfojtani, vagy inkább egy tőrt döfni a szívébe. Sajnos képtelen vagyok… Inkább kínzom az örökké valóságig! A szüleim sem tartottak ki mellettem, az apám kidobott miután megszültem, csupán… amiatt, mert elárult egy férfi és teherbe ejtett, az anyám meg… nos ő nem tett semmit csak leszegett fejjel tűrte az egészet. Hogy a lánya az utcára kerül, az unokáját meg eladja a férje. De amint vámpír lettem megbosszultam, Katerina Petrova sosem felejt, mindig megadja a tartozását! Ilyen családi eszmék között csodálkozol hát, hogy nem vagyok képes a szeretettre? Amúgy is, a szeretett gyengeség, és ha gyenge vagy, hamar alulról szagolhatod az ibolyát, én…. én aztán az élni akarás mellett voksolok és ezért bármit képes vagyok megtenni. Bárkit manipulálok, bárkin átgázolok, vagy ha arról van szó zokszó nélkül végzek vele. Lehúzom a whiskey maradék részét, a pohár hangos koccanással ér asztalt, majd bele ugrom az ágyba, így fogom várni, az egyik tenyerem a fejem alá csúsztatom, sötét, csokoládé barna tincseim az ágyra omlanak, keresztbe fonom a lábaim, fekete, testhez simuló ruhám felcsúszik a combom közepére, fekete magassarkúm az ágy matracán pihen. Hallom ahogy nyílik az ajtó. -Hiányoztál, Kai. –villantok rá egy mosolyt, látom a pillanatnyi meglepettséget, gyorsan felpattanok, vámpír sebességgel illanok elé. -Segítségre van szükségem,- szólalok meg olyan ügyefogyott hangon, ártatlan bárányképpel.
Kezdőlap
Hamar sikerül bejutnom a hotelszobába. A halandókat olyan könnyű megbűvölni, de sokszor nincs szükségem a vámpírképességeimre. Elég pár csábos pillantás, vagy egy szexi mosoly és a férfiak már az ujjaim köré is vannak csavarva. Követem a recepciós fiút, majd az ajtó előtt egy tíz dolcsit csúsztatok a zsebébe.
