Jelenleg csak arra tudok figyelni, hogy ő mindenképpen meg akarja ölni Damont és ebből kicsit sem tágít. Mintha megrögzött lenne, mintha ez lenne az egyetlen egy lehetőség arra, hogy békére leljen és továbbléphessen a halott barátnőjével kapcsolatosan. Nem tudom, hogy hogyan vehetném rá, hogy hagyjon fel az egésszel, hisz Damonnek nagyon sok barátja van, aki védelmezi őt, köztük én is és ha kell, akkor megölöm Enzot, hogy megmentsem Damont.. Természetesen Enzo válaszára csak sóhajtok egyet. - Tehát sokkal jobb, ha nem tudod az igazat és egy érzéketlen gyilkológéppé válasz, mintha szembenéznél a valós problémáiddal. - összegzem a nem rég hallottakat. Ez az egy dolog, amit nem értek.. miért jobb kikapcsolni az érzéseket és így leélni az életet, bár nem törhetek a feje felett pácát, Damon is ilyen volt az elején, míg meg nem ismerte Elenat. Nemrég hallott monológjára elmosolyodom. - Nem tudom feltűnt e neked, hogy te vagy kikötözve és bármikor megölhetlek. - bár lehet, hogy ez sem érdekli, mert már rég meg kellett volna ölnöm.. megfenyegetett, megtámadott, veszélyezteti a barátaimat és én még most is habozok, pedig nem lenne nehéz. Csak el kéne mormolnom pár szót és szíve saját magától kiszakadna a mellkasából és a kezembe érkezne. Talán hiszek abban, hogy megfog változni, hogy talán meglátja Damonben a jót és lemond a gyerekes kis bosszújáról. Karba fonom a kezeimet és úgy gondolkodom, majd az órát kezdem bámulni. Nem húzhatom már tovább ezt az ügyet, rövidre kell zárnom. - Ne sürgess.. - morgom neki. Mérlegelnem kell a dolgokat, ha most nem ölöm meg, akkor bárkire rátámadhat, bárkit bánthat, de ha alkut kötök vele, akkor Damonnön kívül mindenkit megmenthetek.. Vajon képes lenne egy harcban felülemelkedni Damon?.. Szavaira csak megforgatom a szememet. - Túl sokat beszélsz.. De legyen, rajta kívül másra nem támadhatsz, ha még egyszer rám támadsz vagy valamelyik barátomra.. - mondom, majd kezemet a mellkasa felé szegezem és szétfeszítem az ujjaimat és az erőm segítségével elkezdem a szívét felé húzni.. Érzem, ahogyan egyre közelebb kerül hozzám, de megszakítom a varázslatot. - Meghalsz... - végül kezemmel legyintve egyet a láncok csörömpölve érnek a földre és ő már szabadon távozhat. Jobban jár, ha eltűnik és nem tesz semmmilyen meggondolatlan dolgot.
A szemeimet forgattam, ahogy feltette a kérdéseit. Hova figyelt? Elmondtam minden kérdésére a választ, de ő mégis azt várta, hogy elismételjem hatszázszor. Mintha attól megváltozhatott volna a történet végkimenetele... nos, nem így volt. Némi éllel a hangomban szólaltam meg. - Nem tudom, direkt hagytad-e figyelmen kívül, amit mondtam, de ha akarod, elmondom újra. Nem érdekeltek az indítékai. Megölte és csak ez számít. Te hogy érezted volna magad, ha a legjobb barátod megöli életed szerelmét? – Kérdeztem felvont szemöldökkel. Szavaim bár úgy csengtek, mintha jelen pillanatban éreznék valamit e történet iránt, de nem így volt. Csak egy eszmei kérdés volt, amire választ vártam. Bár sejtettem, hogy nem lesz kedve kifejteni vagy épp belegondolni, de nem is akartam erőltetni. Csak azt akartam, hogy megértse, a gyűlöletem Damon iránt teljesen jogos volt, ahogyan a bosszúm is. Ez éltetett. A bosszú. Nem voltam hajlandó lemondani róla semmiképpen. Sóhajtottam egy aprót a szavaira, miközben mosolyra húzódtak az ajkaim. - Nem tudhatod. A kérdés csupán az, kockára teszed-e önmagad, az életed vagy a barátaid életét… vagy inkább mellém állsz, ezzel pedig a te életed biztosan megmarad. A döntés a tiéd. – Mértem végig a boszit, habár egyáltalán nem voltam olyan helyzetbe, hogy ultimátumot adjak neki. De az önbizalmam az egeket verdeste, főleg így, kikapcsolt emberséggel, amikor egyáltalán nem érdekelt semmi. Az sem érdekelt volna, ha ebben a szent pillanatban kioltja az életem lángját… megtehette volna. Ő volt fölényben, én pedig leláncolva egy nyamvadt székhez. Mégis nagy volt a szám. - Nos… döntöttél már, Bennett boszi? Tik-tak… az idő túl értékes ahhoz, hogy arra pazaroljuk, hogy egymást bámuljuk meredten. – Jegyeztem meg cseppet sem kedvesen és már a mosoly sem ült az arcomon. Ingattam kicsit a fejem, miközben őt fürkésztem. - Kitaláljam, mi jár a fejedben? Nem tudod, bízhatsz-e bennem. Én vagyok a kikapcsolt szörnyeteg és biztos vagy benne, hogy ha elengedsz, első dolgom lesz kitépni a szíved. Lehet, hogy ez lenne a logikus lépés tőlem. Egy pillanatig sem tagadom, de… nézzük másképp. Ez az egész ügy, ez az egész bosszúállósdi tulajdonképpen tényleg nem tartozik másra, csak rám és Damonre. Kiegyezhetnénk abban, hogy téged, de még a barátaidat is békén hagyom… kivéve őt. Vele le fogom rendezni. Ha kell, én halok meg. Ha ő az erősebb, akkor túl fogja élni. De ennyi kijár még egy magamfajtának is, nem igaz, Bonnie? – Kérdeztem rá végül, miközben az arcát vizslattam. Tényleg hajlandó lettem volna ebben a pillanatban lemondani arról, hogy Damon szeretteit sorra leölöm. De őt… őt nem hagyhattam életben.
Nem is értem, hogy miért elegyedtem beszédbe vele, egyáltalán nem is kellett volna meghallgatnom, nem is kellett volna idehoznom. Meg kellett volna ölnöm, véget vetni az életének, egyszerűen.. befejezni ezt az egészet. DE akkor olyan lennék, mint ő.. olyan megtört, összetört senki lennék, aki nem akarok.. Talán hatással volt rám, talán összetört bennem valamit és kezdem úgy érezni magam, mintha megváltoztam volna, de nem leszek olyan, mint ő.. nem fogok miérteket keresni, hogy miért nem öltem meg ezt a vámpírt és nem fogok indokokat keresni, hogy miért lenne kellemes megölni.. Információja van, olyan dolgokat tud velem megosztani, melyeket talán Damon sosem mondana el.. és automatikus tagadnám minden szavát, de talán igaza van, Damon lehet hogy ilyen volt.. Amikor megérkezett.. olyan más volt, nem is hasonlítható a mostani énéhez, megváltozott és ezt Elenanak köszönhető, ő változtatta meg. Az én barátnőmnek meg van a képessége, hogy mindenkiből kihozza a legjobbat, ő a legerősebb ember, akit ismerek. - Miért ölte meg volna? Hisz indítéka sem volt.. miért akart volna neked még nagyobb fájdalmat okozni? - egyszerűen nem akar összeállni a kép, nem is értem Damon miért ölte volna meg a szerelmét, hisz nem tett ellene semmit sem.. Kezd kissé bonyolulttá válni ez az egész. Ez az Enzo kicsit fura, mármint.. tudom, hogy kikapcsolta az érzéseit, hogy jelenleg csak egy hidegvérű gyilkos, aki mindent megadna a kívánt bosszú beteljesüléséért, azonban mégis átérződik a hangjából a fájdalom és a csalódás.. Ha minden igaz, amit elmondott, ha tényleg minden egyes szava a színtiszta igazság volt, akkor értelmet nyer eddig értelmetlennek hitt cselekedetei.. és kiderül, hogy Damon.. igenis képes borzalmas dolgokat tenni.. Azonban Enzo kérdése hirtelen ránt vissza a valóságba, a felismerésbe.. - Nem tudom, hogy megbízhatok e benned... - gyanakvó pillantással nézem vonásait. Ha elengedem nincs rá semmilyen garancia, hogy nem fog a torkomnak esni és nem fog megölni.. Végül az ajánlata elég hamisnak hangzik, nem tudom mit tegyek, hogy mi lenne a helyes, talán ki kéne törnöm a nyakát és kidobnom az erdőbe valahol, de megkeresne. Összefonom mellett alatt a kezeimet. - Hamisan csengenek a szavaid.. - pár órája még meg akart ölni, most pedig azt ajánlja, hogy kössünk fegyverszünetet, ez minden épeszű embernek gyanús lenne. - Honnan tudom, hogy bízhatok e benned? - bár ez sokkal inkább költői kérdés volt.
Nem tűnt úgy, mintha túlságosan meghatotta volna a történetem, bár tény és való, nem is ezért meséltem el neki. Nem tudom, miért tettem. Ó, de. A nyakfájásom eszembe jutatta hamar: ennek a boszinak mániája volt kitörni a nyakam, ha nem úgy táncoltam, ahogyan ő fütyült. Belevaló boszi volt, talán normál esetben még érdekelt is volna, de a jelen álláspont más volt. A kérdésére elfélmosolyodtam. Ez lehet, még fájóbb pont volt az életemben, mint az, hogy Damon hátra hagyott. Mert nem elég, hogy engem ott hagyott meghalni, még Maggie vére is az ő kezéhez tapadt. Sóhajtottam, hosszasan fürkésztem a boszi arcát, mielőtt szóra nyitottam volna a számat. - Megölték. Fel akartam keresni, miután kijutottam. De szembesülnöm kellett vele, hogy ő évekkel ezelőtt meghalt. Ki akartam deríteni, ki tette és a nyomok Stefan Salvatorehoz vezettek. Azonban... – A szemeimet forgattam. - …kiderült, hogy nem ő tette, hanem Damon. A részletek túlságosan nem érdekeltek, nekem elég volt a tény, hogy ő ölte meg. Az ő kezéhez tapad Maggie vére és ezért… ezért is bűnhődnie kell. Kissé felszegtem az állam és határozott, gyilkos tekintetet vetettem a boszira, bár kételkedtem benne, hogy „meghatom” vele. Nem is volt baj. Igazság szerint éreztem a részéről valamiféle „enyhülést”. Nem ölt volna meg, bármit is teszek és ez a helyzet igencsak a kedvemre volt. Ő túl jó ahhoz, hogy megengedje magának azt, hogy vér tapadjon a kezéhez. Ami annyiból furcsa, hogy Damon barátja… mégis, sokkal ártatlanabbnak tűnik nála. Elgondolkodtam kicsit, majd megmozdítottam a kezem. A verbénás kötelek ismét a csuklómba vájtak, de már nem szisszentem fel. Bonniera néztem. - Most, hogy ismered a teljes történetet, igazán elengedhetnél, nem gondolod? Köthetnénk egyezséget is akár. – Mértem végig, miközben halványan elmosolyodtam. – Mi ketten tűzszünetet kötünk… nem bántasz, én sem bántalak. Talán még abba is belemegyek, hogy választhatsz még valakit, akit életben hagyok. Milyen ajánlat? Mert szerintem… visszautasíthatatlan. – Vigyorodtam el végül.
Van benne valami, számomra éppoly elveszettnek tűnik, mint amikor Damon MF-be érkezett, ugyanilyen tekintete volt és ugyanazt próbálta megtenni, amit ő is. Tényleg nagyon sok mindenben hasonlítanak és ezt kár lenne előtte is tagadni, azonban az iránta táplált harag és düh számomra még érthetetlen.. Tudom, hogy képes butaságokat és hatalmas hibákat elkövetni, de Elena megváltoztatta, még ha nem is tökéletes emberré, de egy szerethetővé varázsolta. Elenában van valami, valami ami jó.. képes másokban megvilágítani a jóságot. Kérdése kissé váratlanul ér, de csak nemmel bólintok, mire ő csak folytatja és elmagyarázza nekem, hogy kik ezek az emberek.. Leülök a kanapéra, keresztbe dobom a lábaimat és úgy figyelek, minden szavát iszom, valamiért érdekel, amit mond és az akcentus, kissé viccessé is teszi, de.. ez most lényegtelen. Szóval egy társaság, ami vámpírokon kísérletezik.. Szóval Damon is egy Augustin vámpír volt és ott ismerkedtek meg, barátok lettek, de akkor nem értem mire fel ez a nagy utálat. Érezni lehetett a fájdalmat, mégha ki is volt kapcsolva. Áttudom érezni, milyen ez, milyen amikor valaki, akire számítasz cserben hagy, Liv Parker miatt nem jutottunk ki időben, miatta kerültem arra a helyre, miatta szenvedtem a bátyja kezei által. - Szóval ezt tette Damon.. - mondom halkan, majd felállok és fel-alá kezdek járkálni. Nem, ezt nem lehet szépíteni, egyszerűen cserben hagyta őt és talán mára megbánta és sajnálja, de ez az Enzo nem fog neki megbocsátani, nem fog, míg nem tartja markában Damon szívét. Talán ha elmondja a másik okot, abból tudok valamit.. miért is érdekel engem ez ennyire? Nem is értem, hogy miért akarom megoldani a múltban elkövetett hibáit.. - És mi van ezzel a Maggievel? - fordulok felé és teszem fel a kérdést, miközben a szemébe nézek. Láthatja rajtam, hogy felfogtam a helyzetet, hogy megértettem minden egyes szavát. És valahol mélyen még sajnálni is elkezdtem.
Nem elégedett meg a történetem rövid verziójával, ami nem is lepett meg, de nem tudtam, van-e kedvem felidézni a sanyarú múltam minden egyes részletét, ami Damonhöz kapcsolódott. Egy ideig fürkésztem a boszorkányt, mielőtt úgy döntöttem volna, talán megéri elmesélnem mindent. Hátha akkor belátja, hogy akit annyira pártol, mennyire nem érdemli meg. - Hallottál már az Augustin társaságról, Bennett boszi? – Kérdeztem egy vigyorral és továbbra is mosolyogva folytattam. – Egy olyan társaság, akik vámpírokat kapnak el és kísérleteznek rajtuk. Úgy ám, elég durva és barbár módszerekkel. Aki oda bekerül, csoda, ha egyáltalán túléli. A túléléshez épp csak annyi vért kap a szerencsétlen, hogy ne száradjon ki. Napi egy kis pohárka vér, ennyi és nem több. Érezted már magad gyengének, Bonnie Bennett? Mert én igen. – Bólintottam is hozzá. Közben a verbénás lánc égette a csuklómat, de ez… nos, közel sem okozott akkora fájdalmat, mint amit Augustin vámpírként kellett elviselnem. – Évekig sínylődtem egyedül egy cellában, nap, mint nap kísérleteknek alávetve… mikor behurcolták a szomszéd cellába Damont. Akkoriban már évek óta nem tudtam senkivel sem egy jót beszélgetni, sőt… semmit nem tudtam csinálni. Így kaptam az alkalmon és a szárnyaim alá vettem. Beavattam mindenbe, ami várt rá. A Sors társam lett és ezen nem volt mit szépíteni. – Vontam vállat hanyagul. Ahogy beszéltem, egyre több dolog próbált felszabadulni bennem, utat törni a felszínre, de igyekeztem el-elnyomni. A múlt az csak múlt. Régen jó volt, de a kikapcsoló gombot nem véletlenül nyomtam meg. Nem engedtem, hogy újra zöld utat kapjanak az érzéseim. – A barátommá vált. Mindent megosztottunk egymással. Mesélt a családjáról, többek közt Stefanról. Gyűlölni akarta, de nem engedtem. Azt mondtam, örülnie kell, hogy van odakint valaki, aki vár rá. Aki szereti. Mert nekem… nem volt senkim. – Újabb mosoly, még egy rövid nevetésre is futotta tőlem. – Tudni kell, hogy minket, Augustin vámpírokat minden évben kivittek, mintegy bohócokként, hogy megmutassák másoknak a kísérletek eredményeit. Ekkor jött az ötlet. Az, hogy hogyan szabadulhatunk ki. Mint mondtam, napi egy pohár vért kaptunk… fejenként. A túléléshez pont elég volt, de erősek nem lettünk tőle. Azonban tudtuk, hogyha egy vámpír két adagot inna meg… 1 év alatt erősödne annyit, hogy képes legyen küzdeni. – Félrepillantottam, szinte láttam magam előtt azt az éjjelt. – A Sors úgy hozta, hogy az én adagomat ő kapta meg. Megesküdtünk, hogy bármelyikünk is kapja az adagot, kijutunk. Együtt. – Visszanéztem a boszorkányra, az arcát vizslattam. Érdekelt, mennyit fogott fel abból, amit mondtam. Aztán folytattam. – Eljött a Szilveszter estéje. Újból kijutottunk a cellánkból, hogy egy másik cellában kirakati bábuk lehessünk egy kisebb tömeg előtt. A doki meglepetésére, ahogy Damont kivitte abból a cellából, nekiállt küzdeni. Nem egy ember halt meg… aztán tűz ütött ki. – Itt a boszinak leeshetett, hogy miért dermedtem le, amikor egyre nagyobb tűz ütött ki körülöttünk az imént. – Kiabáltam Damonnek, hogy jöjjön, vigyen ki… azonban nem tudott. A rácsok verbénával voltak átitatva. Láttam, ahogyan rám néz, aztán azt, hogy kikapcsol. Ott hagyott. Hagyott, hogy meghaljak és nem érdekelte, mi lesz velem. – Felemeltem a hangomat. – Az, hogy mégis itt vagyok, annak a nyomorult dokinak köszönhető. Ő mentett ki, hogy továbbra is a kísérleti alanya lehessek… és miatta vagyok most itt. Azért, hogy bosszút állhassak Damonön, amiért hátra hagyott. – Elvigyorodtam. A Maggies sztorit egyelőre nem meséltem, egyelőre azt akartam, ezt a történetet értse meg, érezze át.
Lehet, hogy mindenki jobban járna, ha én figyelmes kívül hagynám az ő megszólalásait, mert egyáltalán nincs értelme vitatkozni vele. Könnyű megérteni, ő is csak egy újabb üres lélek, aki megakarja ölni Damont, valami száz éves vita miatt, talán elszerette tőle a barátnőjét és miután megkapta, eldobta.. Bár ezzel több pontban is ellentmondok magammal, mert szerintem Damon egyáltalán nem vonzó és hiába vannak értékelhető belső értékei, még mindig nem nevezném jó embernek, csak sokkal szerethetőbbnek, mint az elején. Bár mégis ő lett az egyik legjobb barátom, annyi minden történt odabent, olyan sok mindent éltünk át és olyan fura lesz annyi idő után végre újra látni őt.. Kai maradandó sérüléseket okozott a lelkemen, olyan sebeket, melyek nem fognak egyhamar begyógyulni és mindegyiknek nyoma marad. A hegek.. bizonyítékként virítanak rajtam, az erőm pedig csak reagál a feltörő érzésekre, emlékekre bennem, még hevesebben csapnak fel azok a lángok. Ez így nem lesz jó.. nagyon nem... Mindenkit lehet kezelni, mindenkivel lehet valahogyan bánni, van akikkel kedvesen és aranyosan, de vannak akikkel agresszívan és erőszakosan kell. Úgy hiszem ez a vámpír inkább az utóbbi, mint az előbbi bánásmódot érdemli, arról nem is beszélve, hogy próbált engem megölni, éppen ezért adtam neki esélyt, hogy elmondja miért utálja ennyire Damont, de ő válasz helyett inkább másról kezdett el beszélni, éppen ezért tört ki a nyaka. Ha nem megy máshogyan, akkor ezzel a módszerrel majd szóra bírom őt. Aztán mikor elkezdi azt mondani, hogy nincs semmilyen oka, szintén csak megemeltem a kezemet, bármikor képes kitörhetem azt a csúnya nyakát megint.. De végül helyesen dönt, számomra helyesen. - Rendben, helyes. - halvány mosoly jelen meg az ajkaimon és figyeltem őt. Végre kiderül, hogy mit tett Damon.. Értetlenül pislogok rá, Damon biztosan nem tenne ilyet, ha a barátja volt, akkor nem tenné ezt meg vele, főleg nem ok nélkül. Mindemellett nem is ismerem a körülményeket, a helyzetet.. De ő csak folytatja és elmeséli, hogy megölte a szerelmét is, valamilyen Maggiet.. Felvonom a szemöldökömet. - Ennél azért lehetnél részletesebb, talán tettél ellene valamit, hogy ott hagyott és Maggie halála is lehetett véletlen. - vonom meg a vállamat, ez elég kevés dolog, nem is lehet elképzelni a helyzetet sem. Vagy elmondja vagy megint csak ki fog törni a nyaka.
- Ó, kedves, engem ne próbálj meg analizálni, úgysem fog sikerülni. Damonhöz hasonlított, ami egy cseppet sem tetszett. Az én véleményem az volt, hogy én és Damon… nos, egyáltalán nem hasonlítunk. Maximum annyiban, hogy mindketten vámpírok vagyunk és hogy mindketten túléltük az Augustin társaság kínzásait. Bár utóbbi nyilvánvalóan nem neki volt köszönhető. Az életem neki semmit nem számított. Az volt a nagy barátság a részéről… hogy ott hagyott a tűzben. Én soha nem tettem volna ilyesmit. Ragaszkodtam volna a tervhez, amire már egy éve készültünk. De nem, ő felrúgta az egészet. Épp ezért kellett bűnhődnie. Csak megráztam a fejemet egy sejtelmes mosollyal a szavaira. Hisz ő nem tudott semmit és nem is szándékoztam beavatni a dolgok rejtelmeibe. Bár, nem is lett volna túl rossz ötlet bemocskolni Damon hírnevét a barátai előtt. Ezen el is gondolkodtam volna, ha a fejfájás el ki nem söpri minden gondolatomat a fejemből. Összeszorítottam a szemeimet. - Mégis mit árul el? Halljuk. Ó várj, azt, hogy olyan vagyok, mint Damon? – Kérdeztem egy félmosollyal, miközben felnéztem rá nagy nehezen. Azonban választ már nem kaptam, hisz kitörte a nyakam és élettelen rongybabaként a szolgálatára álltam. Jobban mondva kiszolgáltatott állapotba kerültem és azt tehetett velem, amit csak akart. Ahogy magamhoz tértem, egyből beszélni kezdtem. Ahogy hozzám ért, felpillantottam rá. Először nem tudtam, mit akar egész pontosan, a szavaira meg… nos, nem volt időm reagálni. Hallottam, ahogy egy reccsenéssel kitörik a nyakam és újból elsötétült a világ, ma már ki tudja, hányadik alkalommal. Időbe telt, mire újból elkezdtem ébredezni. Ezúttal egy fokkal óvatosabb akartam lenni, habár nem féltem, pusztán kíváncsi voltam, a boszinak mik a tervei velem. Egész nap játsszuk majd ezt a huzavonát és folyton kitöri a nyakam, csak azért, mert nem azt mondom, amit ő hallani akar? Ez elég gyerekesnek tűnt, de végül pont ez az, amiért mosolyra húzódtak az ajkaim. - Nos, nem tudom, mi okom lenne elmondani neked. Azaz, de, mert volt időm átgondolni… lássuk csak. – A verbénás láncokra pillantottam, amivel fogvatartott. Égette, marta a bőrömet, de csak azért is megpróbáltam kiszabadulni. Aztán egy sóhajjal a boszorkányra emeltem a tekintetem. - Ha annyira érdekel, mit is tett a ti Hős Damonötök… nos, hagyott meghalni. Kisétált az ajtón, miközben tudta, hogy pillanatokkal később halott leszek. Ez elég ok a gyűlöletre, nem? – Bár erős túlzás volt ezt így kijelenteni, hisz az érzéseim nem éppen voltak működőképes állapotban. Ha valóban meg kellett volna gyűlölnöm Damont, akkor nem maradt volna semmim. Épp ezért… ezért kapcsoltam ki. Inkább lettem egy érzelemmentes, gyilkos vámpír, mintsem egy reményvesztett ostoba, aki számára már senki, de senki nincs a világon. - Habár… van itt még valami. Nem csak az én életem jelentett játékszert neki, hanem életem nője, Maggié is. Megölte őt. Ez már vérbosszúért kiált, boszorkány. – Húzódtak mosolyra az ajkaim. Ez volt a rövidített verziója a problémáimnak, de érzelemmentesen csak ennyire tellett. Sőt, talán így is túl sok minden jött ki a számon.
Kijelentésére csak megforgatom a szemeimet, ki gondolta volna, hogy ezt fogja mondani, mindig mindenki ezt mondja. - Te olyan vagy, mint egy nyitott könyv, mint Damon. - tudom, hogy csak olaj lesz a tűzre, ha hozzá hasonlítom, mert ezt biztosan nem szerette volna hallani, de érdekel is ez engem? Nem, nem igazán.. Van benne valami, van a keserűség, harag, gyűlölet alatt valami, ami emlékeztet Damonre.. Szerintem hasonlítanak, ő is ilyen volt, míg meg nem ismerte Elenat, míg valaki emberibbé és szerethetőbbe nem tette. Az erőm egyre csak kezdte megmutatni magát és nem is tudom, nem szerettem volna visszafogni a lángokat, biztonságban éreztem magam mellettük. Lehet, hogy nem kéne kínoznom, talán nem is kéne neki fájdalmat okoznom, de ha abbahagynám, ha ezt az egészet abbahagynám, akkor megpróbálna megint csak megölni. Falhoz vágott és egy karót állított belém, ez volt a legkevesebb, amit érdemelt és.. élvezettel töltött el a szenvedése, hogy a fájdalom melyet én okoztam neki kiütött az arcára is. Nem tudom ki lehet ő és még mindig nem tudom, hogy miért utálhatja ennyire Damont, de elhiszem, hogy tett valamit a múltban, amelyet már rég megbánhatott. Mint említettem sokat változott, elég sokat fejlődött és elindult a helyes úton, míg ez az ember csak zuhan a lejtőn lefelé. És valakinek meg kéne őt állítani, ahogyan engem is, mert talán képes lennék arra, hogy itt végezzek vele, eluralkodik rajtam egyfajta.. vágy, de nem engedek neki.. Így csak folytatom és erősítek a fejfájáson. - Elég sokat elárul a viselkedésed és a tetteid. - mondom neki egy mosollyal az arcomon. Valóban elég sok mindent elárul az, hogy itt van, hogy mit akart tenni és miért tenné azt, amit. Nem kell sokat tudni róla, Damon megbántotta, ő bosszút esküdött és most megakarja ölni a szeretteit, a számára fontos embereket. Az a baj, hogy egy átlagos vámpír is ezt tenné, amit ő. Ők olyan.. nem is tudom, hogy hogyan fejezzem ki magamat, ők egyszerűen ilyen egyszerűek a maguk bonyolult módján. Természetesen húzhatnám ezt a játékot, de magam is kezdek elfáradni, emellett pedig én is megsérültem, sokáig nem tarthatom fenn ezt az állapotot, éppen ezért is kezdek bele csontjai eltörésébe, míg végül a nyakát is kitöröm.. nem akartam én inni a véréből, egyszerűen undorodom tőle, de mégis meg kellett tennem, meg kellett tennem, hogy életben maradjak. Alig vártam, hogy kinyissa a szemét, mert láttam, ahogyan a verbénás láncok irritálják a bőrét, ahogyan elkezdi kissé égetni. DE nem számítottam volna rá, hogy ilyen hamar újra velem lesz. Szavain csak megforgatom a szemeimet és felállok, majd mosolyogva lépek egyet felé. - Ez egy elég hosszú folyamat lesz így. - mondom és egy könnyed mozdulattal megint csak kitöröm a nyakát. Megint eltelik valamennyi idő és várom, hogy megint csak kinyissa a szemét, mikor már látom, hogy rezegni kezdenek a szemhéjai, akkor sóhajtok egyet. - Mielőtt megint abba kezdesz, hogy Damont meg kéne megölnöm és én erre kitöröm a nyakadat jelenethez.. Meséld el mit tett veled.. miért gyűlölöd ennyire? - teszem fel a kérdést, de ha megint olyan választ ad, ami nekem nem fog tetszeni, akkor kitöröm a nyakát..
- Ó, kedves, engem ne próbálj meg analizálni, úgysem fog sikerülni. – Nem vágytam semmiféle figyelemre és szeretetre, habár egy valami piszkosul zavart (amíg voltak érzéseim), az pedig az, hogy Stefant, Damon kisöccsét mennyien szeretik és mennyien megbecsülik, holott pont ő az, aki annyi fájdalmat okozott másoknak. Azonban nem akartam túl sokat ezen gondolkozni, a boszi amúgy is jobban lekötött. A tűz idegesített és magamban átkoztam a boszorkányt, amiért ilyen helyszínt varázsolt nekünk. Bár az ő otthona, de elég kínos, hogy leégeti az egészet csak azért, mert én itt vagyok. A tüzet mindig is Damonhoz kötöttem. Az utolsó emlékem az volt róla, hogy bámul rám először kétségbeesetten, aztán érzelemmentesen, majd fogja magát és kisétál az égő épületből... gyávaság. Ezt másnak nem nevezném. Merthogy bajtársiasság meg barátság nem volt ebben, az biztos. Miért kéne hát pont nekem kedvesnek lennem ezentúl másokhoz? Damonhoz, vagy az ő barátaihoz? A bosszú nem ismer határokat. Nem mozdultam, csak ültem ott és igyekeztem nem törődni a fejfájással, amit okoz. Volt még bennem harci kedv, de egyelőre a szavai jobban lekötöttek. - Mert te tudsz rólam bármit is, kedvesem? Gondold csak át. Damon valószínűleg egy szót sem mondott rólam, így nem is tudhatsz semmit. – Folytattam volna, de a fejfájás egyre erősebb lett. Aztán éreztem, ahogy a kezemben eltörik egy csont. Megéreztem, hogyne éreztem volna? A boszorkány sokkal erősebbnek bizonyult, mint arra számítottam. Újabb reccsenés, újabb fájdalom, de nem törődtem vele. Felálltam valahogy, a falnak támaszkodva és ezúttal menekülni akartam, hogy kicsit össze tudjam szedni magam. Azonban nem jutottam túl messzire, mert a boszi odaért hozzám. A kezemet lendítve a gyomron vágtam volna, de kitörte a nyakam. Magatehetetlenül zuhantam hát a földre, közvetlenül elé zuhantam. Egy székhez láncolt, amiből nem érzékeltem semmit. Elég sokára, talán órák múlva tértem magamhoz, amikor végre engedte, hogy kinyissam a szemem és nem törte el újból a nyakam. A verbénás láncokra pillantottam, majd a boszorkányra, ha a közelben volt. Elismerőn biccentettem. - Verbénás láncok? Nagyon jó. És most mi lesz? Megölsz? Tudod, ha jót akarsz tenni az emberiséggel, akkor Damon az, akivel végezned kellene. De… ez persze csak egy baráti jó tanács. – Nem tudtam, mégis miként szabadulok ki innen, de nem terveztem itt meghalni. Bár akárhonnan is néztük, jelenleg a boszi irányította a mi kis játékunkat és nekem nem volt túl sok beleszólásom a dolgok alakulásába, ez pedig idegessé tett.
Szavai csak megmosolyogtatnak, nem hiszem, hogy konkrétan leáll velem vitatkozni, mint egy ötéves.. Tisztán látszik, hogy tagad mindent és próbál úgy élni, mint akire nincsenek hatással a külső ingerek. Enzo erősnek hiszi magát, miközben gyenge, egyszerűen egy megtört lélek, kit már csak egy értelmetlen és gyerekes bosszú hajt.. Nagyi szerint volt érzékem az emberek megismerésében, hisz médium voltam, egy médium, aki.. de most megint boszorkány vagyok, erőm megint csak van és megtudom magam védeni, csak kivárom a megfelelő alkalmat. Ezért is gondolkodom, hogy mit mondjak neki. - Aki ezt mondja, az általában figyelemre és mások szeretetére vágyik, bár mi mást várnék tőled, téged senki sem szeret.. epekedhetsz mások figyelméért. - talán nekem is meg kellett volna tanulnom, hogy mikor kell leállni, hogy mikor kell megálljt parancsolni a szavaimnak, természetesen nem figyeltem sosem oda. Van bennem egy külön érzés, melynek hatására ilyeneket mondok.. Valami megváltozott bennem, mintha sokkal erősebbnek és legyőzhetetlennek érzem magam, de pontosan tudom, hogy ugyanolyan halandó vagyok, mint amilyen eddig is voltam. Egyáltalán nem lep meg, hogy nevetni hallom, nem is vártam volna mást. Megjelent a semmiből, Damont kereste majd kijelentette, hogy meg fog ölni és hogy mennyire élvezni fogja. Lennie kell valaminek, valaminek, ami miatt haragszik rá és mikor megjelennek a lángok, akkor egy pillanatra, mintha elbambulna. Tudom, hogy a vámpírokra kártékony a tűz és elég nagy kárt tud tenni bennük, de nem hiszem, hogy ez lenne az ok, mintha valami lejátszódna benne.. Talán ez is egy kellemetlen élményt idéz fel benne Damonnel kapcsolatban? Azonban eleget tűrtem és vártam már, ideje volt a kezembe vennem az irányítást.. Talán még nem vagyok teljesen tisztában az erőm nagyságával, de abban biztos vagyok, hogy elég erős vagyok abban, hogy kárt tegyek benne. A fejfájás melyet generálok hatásosnak tűnik, mintha kissé meg is rendülne és csak még jobban ösztönöz, hogy folytassam, csak nézem őt és erősen koncentrálok. Nem hagyom magam kizökkenteni, csak igyekszem még fájdalmasabbá tenni számára ezt. - Te nem tudsz semmit ostoba vámpír. Sem a boszorkányokról, sem a változásról, sem az életről.. - mondom neki és nézem, ahogyan csak van ott.. Majd erőmet kezdem kissé szabadjára engedni, igyekszem nem visszafogni magamat és ennek jele a nem rég kitört üvegablak. Ő csak nem akarja feladni. Próbálkozik, de a testemben a harc hevétől szétáradt adrenalin már majdnem teljesen elmulasztotta a fájdalmat.. - Tudod mi lesz még édes? EZ! - lendítettem meg szabad kezemet, mire egyik csontját összetörtem a kezébe, melyet egy hatalmas reccsenés keretében vált hallhatóvá. Igaza volt, kezdek kifutni az időből, egyetlen pillanatra sem szakítom meg a varázslatot, melynek keretében az agya majd széthasad és még eltörök egy-két csontját, mire végül sóhajtva lépek közelebb.. - Egy kis szünetet kell tartanunk. - mondom és már el is töröm a nyakát.. térdre rogyva érek földet és mélyen lélegzek.. elég vért vesztettem és tudom, hogy nincs meg már a száz boszorkány ereje, de mikor Elena akkor megharapott, megtudtam magam gyógyítani.. de most inkább más eszközhöz kell nyúlnom. Olyan eszközhöz, melyet megvetek, ittam a véréből.. őt pedig nagy nehezen egy székhez láncoltam beverbénázva.. Ha időközben kinyílt volna a szeme, megint csak eltörtem a nyakát, de amúgy rendszeren csináltam bizonyos időközökben, míg nem sikerült kiláncolni.
- Nem is kell mindenkinek kedvelnie, Bonnie Bennett. – Sziszegtem a fogaim között, miközben őt figyeltem. A további szavaira, miszerint mindenki képes változni, felnevettem. Az érzelmeim nem voltak éppen a helyén, így hát egy kicsit sem értettem egyet azzal, amit mondott. Nincs változás, nincs megváltás. Legfőképpen Damonnak nincs. Szenvednie kell úgy, ahogyan én szenvedtem és ezt úgy fogom elérni, hogy az összes valamire való barátját, szerettét egyesével megölöm és megkínzom. Azaz előbb kínzom meg, aztán küldöm a pokolra a lelküket. Mást nem érdemelt Damon, csak ezt. Ha tudta volna, hogy miféle kárt tesz bennem az árulása, vajon akkor is ott hagy a tűzben? Ez a kérdés nagyon foglalkoztatott volna, ha lettek volna érzéseim. Azonban nem voltak. A lángokra nyeltem egyet. Visszaidéződött bennem az a nap, amikor az állítólagos legjobb barátom magamra hagyott. Akkor is tűz volt. És nem tudtam kimenni, kijutni a ketrecből. Az emlék annyira élénken élt bennem, mintha alig két perce történt volna. A fejemet ráztam lassan. Nem sikerült a nyakához hajolnom és a fogaimat belemélyeszteni, ugyanis elkezdte újra a boszorkányos varázslatát. A fejem fájni kezdett, így hátráltam, de amint a kezem ügyébe akadt valamit, megfogtam és felé dobtam, remélve, hogy abbahagyja. Azonban nem sikerült, mert ő lökött ezúttal a falnak. Nekicsapódtam és a földre csúsztam. A fejemre csúsztattam a kezeimet. Úgy éreztem, menten szétszakad, ha tovább folytatja. Boszorkányok… hogy én mennyire gyűlölöm őket! Magamban eldöntöttem, hogy legközelebb nem vétek ilyen hibát… hogy legközelebb felkészültebben jövök. - Nem értesz te semmit, Bennett boszorkány… - Felnéztem rá. Ekkor robbant szilánkjaira egy ablak, így odapillantottam a szemem sarkából, majd vissza rá. Nem hittem, hogy képes lenne végezni velem. Hallottam, hogy milyen jó ember. Mindenkit maga elé helyez, mindenkit megment és senkit sem hagy hátra. Így hát biztos voltam benne, hogy ha másért nem is, de Damon miatt nem ártana nekem, legalábbis halállal nem büntetne semmiképpen. - Te pedig, ha nem sietsz, elvérzel… a véred még mindig igencsak csábító, Bonnie. – Vigyorogtam, habár ha a fejfájdítós varázslata még tartott, akkor a mosolyom grimaszba fulladt. – De amíg nem sietsz megmenteni önmagad, meséld el, Damon mivel etetett meg téged és a barátaidat. Mitől olyan „jó” ember ő. Egy ideig én is azt hittem, hogy „jó”… de a végén elárult. Bár már nem érdekel, nehogy azt hidd. Szórakozni jöttem és bosszút állni. Mert az, amit ő tett… vérbosszút követel. – Azon túl, hogy ott hagyott a tűzben meghalni, még a barátnőmet is megölte, Maggiet. De ezt nem tettem hozzá, ez a seb még túl friss volt és nem akartam, hogy az érzelmeim a felszínre akarjanak törni miatta, így eltemettem magamban ezt a tényt. Elég volt arra gondolnom, hogy hátra hagyott. Másra nem akartam gondolni.
Kezdőlap
● 536 szó 
