Magam sem vagyok ostoba, egyből észleltem, hogy ő egy vámpír és sugárzik belőle a színtiszta harag és gyűlölet, melyet egy ember keltett benne.. Damon. Vajon megint mit tett az az idióta? Mivel haragította magára ezt a vámpírt? Kérdéseknek talán nem lett volna itt helye, olyan könnyedén vág a falhoz, hogy még magam is meglepődöm. A közelben lévő gyertyák lángra lobbannak, mintha valaki meggyújtotta volna őket. Bennem is kezd szétterjedni a harag..  - Nem kedvellek Enzo. - nemes egyszerűséggel teszem meg ezt a kijelentést. Azt hiszi ezzel fájdalmat okoz nekem? Hogy ezzel rá tud majd venni arra, hogy könyörögjek a halálért? Roppant kevés, amit át kellett élnem Kai mellett, hasba lőtt, fojtogatott, kés döfött belém és ott hagyott, ott hagyott egyedül engem, hogy elvérezzek, de túléltem és nem azért éltem túl, hogy meghaljak, hogy itt véget érjen a történetem.
Megvetés, bánat, harag, gyűlölet, ölni akarás.. ezek tükröződtek a szemeiben, csak ez hajtotta és a vágy, hogy fájdalmat okozzon Damonnak. Hogy visszaadhassa neki, amit ő okozott ennek az embernek, mert más magyarázat nincsen a tetteire és a szavaira.. Mikor már a karó kerül belém, akkor a kandallóban is életre kelnek a lángok.. a haragom csak egyre nő és én magam is megváltoztam, mintha megváltozott volna bennem valami ott a börtönvilágban. - Mindenki képes változni, mindenki megtudja változtatni a viselkedését, jóvá tudja tenni a tetteit. - minden egyes kiejtett szavamat komolyan is gondolok, Damon sokat változott, ott bent megmutatta egy olyan oldalát, melyet lehet szeretni. Kezdem érteni, hogy Elena miért döntött mellette, hogy miért ő kell neki. Következő szavai pedig arról árulkodik, hogy nem mérte fel, hogy egy boszorkány ellen harcol. A lángok még magasabbra csapnak.. - Akkor most én jövök. - mondom halkan, miközben kezemet a vérző sebemre helyezem. Próbálok koncentrálni, erősen összpontosítok és sikerül, olyan fejfájást okozok neki, melyek Klausnak is okoztam egykoron..
Nézem, ahogyan a fájdalom láttára talán kissé hátrább áll és mosolyogva emelem fel a szabad kezemet. - Mothus! - mondom ki ezen egyszerű latin varázsigét, melynek hatására ő csak a falnak csapódik akkora erővel, mekkorával ő is belevágott engem. Mintha felnyomták volna a kapcsolót. Kizárom a fájdalmat, nem is foglalkozom vele, csak az érdekel, hogy ő vele megértessem, hogy velem nem fog semmit sem tenni, főleg nem megölni. Kezdem magamban felismerni Kai vonásait, mosolyom kissé olyanná vált, mint az övé. - Szegény Enzo, kezdem érteni, hogy Damon veled miért nem volt olyan 'jó". - mondom halkan, mire a szobában lévő bútorok elkezdtek remegni, az ablak elég hangosan rezonálni kellett és egy-kettő robbanva apró szilánkokká vált beterítve a padlót. - Ha megmozdulsz, akkor halott vagy. - billentem oldalra a fejemet és úgy nézek rá, mire teszek egy lépést felé, miközben egyetlen pillanatra sem szüntetem meg a szörnyű fejfájást.. ahogyan gondolataim elterelődnek a lüktető oldalamról, ahogyan az adrenalin szétárad a testemben úgy próbálom egyre erősebbé tenni ezt a hatást.

469 szó || @

- Mindent meg fogsz tudni időben, Bonnie Bennett. – Mormogtam sokatmondó hangon, majd folytattam, amit elkezdtem. Élveztem, hogy fájdalmat okozhatok neki és ezáltal közvetett módon Damonnek is. A kérdésére, miszerint mi a nevem, egy pillanatra megtorpantam. Miért akarja tudni? Azonban nem számított, tudja-e vagy sem, így egyszerűen kimondtam.
- Lorenzo St. John. A barátaim csak Enzonak hívnak… amíg voltak. – Figyeltem, ahogy a falhoz vágódik, hála nekem. Követtem és újból elkaptam, hogy még több fájdalomban részesítsem. Már csak azt bántam, hogy a boszi nem fogja tudni elmondani senkinek, mennyit szenvedett. Hisz eltökélt szándékom volt perceken belül kioltani az életét. Gyilkolni akartam és ebben semmi sem tudott megakadályozni. Számomra már nem volt fény, megváltás, meg efféle dolgok és nem is kellett, hogy legyen. A szavak, amiket kiejtett a száján… hát, ez fantasztikus. Felnevettem.
- Komolyan? Damon és a „jó” emberség eléggé távol áll egymástól. Aki ott hagyja a barátját meghalni a tűzben… az minden, csak épp nem „jó”. Bár gondolom, cseszett beavatni titeket a múltja részleteibe. Hidd el, Bonnie Bennett, a ti Damonötök közel sem olyan jó, mint láttatni szeretné magát.
Figyeltem, ahogy a boszi szenved. A karó, amit az oldalába szúrtam, mérhetetlen fájdalommal tölthette el, mire én csak mosolyogva fürkésztem őt.
- Mit gondolsz, befejezzük? Rajtad áll, hogy folytatni akarod-e vagy inkább a gyors halált választod. – Magyaráztam. A varjak felreppenésére odapillantottam a szemem sarkából, majd vissza, hisz nem érdekelt különösképpen a dolog. Odaléptem a lányhoz és megfogtam a karót, hogy kirántsam belőle, ezzel újabb fájdalmat okozva neki. Aztán a karót ledobtam a földre. A vére illata kezdett a fejembe szállni, mint egy régóta tartogatott, jó whiskey. Nem volt ínyemre a dolog, azaz, pont, hogy igen. Nyeltem egy aprót. Az erek megjelentek a szemem körül, majd a vámpírfogaim is megnagyobbodtak. A vérére fájt a fogam. Elég rég nem ettem, így hát nem volt meglepő, hogy éhes voltam. Odasuhantam hozzá és erőszakosan a nyakára tapadtam, hogy a fogaimat belemélyesszem a bőrébe. Ha ellenkezett, akkor igyekeztem lefogni, amíg ittam belőle.
- Finom a véred… - Szakadtam el tőle. Nem ittam belőle annyit, hogy meghaljon, de épp eleget ahhoz, hogy lelassítsam és legyengítsem. Már ha sikerült eljutnom addig, hogy megharapjam, mert erre nem volt garancia. Mégis csak egy boszorkánnyal voltam szemben, nem egy emberrel, akinek semmiféle ereje nem lett volna ellenem.

375 szó || @

Fel sem tudom fogni ép ésszel, hogy mennyire összejöhetnek a dolgok egy ember életében. Hogy kérés nélkül, rossz cselekedetek nélkül is bemutathat nekünk Isten, akinek erre csak annyit tudnék mondani, hogy ezek után jó mélyen benyalhat. Ahogy ez a vámpír is, aki csak úgy se szó se beszéd megtámadott. Ránt rajtam egyet, s egy pillanatra kizökkenek, de nem hagyom abba a varázsige mormolását. Túl sok rosszat átéltem már ahhoz, hogy tudjam, ha befejezem, könnyedén a nyakam szeghetem. Nekem nincsenek agyaraim, vagy mérgező harapásom… csak ez van, ami megvédhet. A mágiám a fegyverem.
Nem akarom meghallani amit mond, de a kíváncsiság mégis befurakszik az elémbe. Nem veszem le róla a pillantásom, olyan, mint egy veszett kutya, aki csak abból ért, hogy fent tartják vele a szem kontaktust.
- Legalább kifejtenéd, hogy miért akarsz megölni? - teszem fel a mindent eldöntő kérdést, és hátrálok egy lépést. Ha nem lenne vámpír akkor is könnyedén leterítene, hiszen férfi, és jóval nagyobb nálam - vagy legalább megosztanád velem, hogy hogy hívnak? - könnyedén suhan a hangom a széllel. Pillantásom észrevétlenül el-eltéved, hogy valami hegyes tárgyat keressen, amivel mellkason döfhetem… bár nem hiszem, hogy képes lennék megbirkózni a tudattal, hogy megöltem egy embert.  Egy szörnyet…
Mellkasomon érzem érdes tenyerét, s már zuhanok is hátrafelé. Először a gerincem, majd a lapockám ütődik neki a hátam mögött álló falnak, érzem ahogyan a tüdőmet hirtelen hagyja el a levegő, s beszúr a bordám. A lábaim elernyednek, s nemes egyszerűséggel összecsuklom, mint egy marionett bábú. Nem elég, hogy a csontjaim fájnak, s máris érzem, ahogyan elkezdenek kialakulni a külső sérülés nyomai, a varázsigét sem tudom folytatni, mert nem jutok levegőhöz. Sípolva kapkodom oxigén után, de egyre inkább rájövök, hogy teljességgel hiába. Feltápászkodom, de sajog mindenem, ő pedig újból előttem áll. Ujjai megcirógatják az arcomat, tőlem pedig nem telik másra, csak egy szúrós pillantásra.
Mikor meghallom azt a bizonyos nevet, elszorul a torkom. Hát Damon megint keresztbe tett valakinek, s ennek én fogom meginni a levét. Mélyen belenéztem támadóm sötét szemébe, valamiféle emberséget, fényt kerestem ott, de hiába. Nem találtam. Nem volt ott semmi, csak harag és bosszúvágy, ürességgel teli íriszekbe zárva.
- Damon jó ember - csak ennyi csúszik ki a számon, s már érzem is a szúró fájdalmat az oldalamba. Felsikoltok. A mellettünk lévő fáról egy madár raj röppen fel, hangosan rikácsolva. Varjak. Vagy talán hollók? Eszembe jut, hogy Damon egy időben drámaian szerette hollókkal demonstrálni a belépőjét, s miközben véred oldalamat szorongatom reménykedem, hogy ő siet éppen a segítségemre.

407 ||    || Az ördög, az Isten, az élet és a halál   || @

Valahol számítottam az ellenállására, arra, hogy küzdeni fog a boszorkányerejével, mégsem voltam teljesen felkészülve rá. Rántottam rajta egyet, hogy kizökkentsen. Ha sikerült, ha nem, elengedtem és hátrébb léptem. Ha tovább mormolta a varázsigét, akkor a kezeimmel a fejemet fogtam. Fájt. Legjobban ezt a képességüket gyűlöltem a boszorkáknak. Közben viszont nem bírtam szó nélkül tűrni. El akartam neki mondani, mennyire rossz emberrel van dolga.
- Ezzel lehet, lelassítasz egy időre, Bonnie Bennett, de nem fogok leállni addig, amíg meg nem halsz. – Úgy értettem, nem fogom feladni. Abban szinte biztos voltam, hogy ő nem ölne meg, hisz Damon szörnyen mérges lett volna rá érte és sosem bocsátott volna meg neki. Végtére is, az a mamlasz még mindig azt hiszi, hogy barátok vagyunk. Vagyis, szeretné, ha azok lennénk. De nem vagyunk és már soha nem is leszünk azok. Elárult és ezt sosem felejtem el neki. Újból hátráltam, majd felpillantottam és odasuhantam a lányhoz. Löktem rajta egyet, erőteljesen, méghozzá egyenesen neki a falnak. Ezután egy fegyverért suhantam. A teraszon levő széket vettem magamhoz, majd letörtem a lábát és azzal indultam a lányhoz. Közben kiropogtattam a nyakam, először jobbra, aztán balra.
- Mondd csak, szeretsz szenvedni, Bennett boszi? – Ajkaim mosolyra húzódtak. Közelebb léptem hozzá, közvetlenül elé, aztán szabad kezemmel megérintettem az arcát. – Mennyire is vagytok jóban Damonnel? … És még egy kérdés. Ki az a hülye, aki jóban van vele? Nem félsz, hogy el fog árulni és cserben hagy egy szép napon? – Tettem fel a kérdéseket némi cinizmussal a hangomban. Ha az érzéseim nem lettek volna kikapcsolva, akkor egészen mást sugárzott volna a hangom és a tekintetem. De hát, éppenséggel olyan üres voltam, mint a kút víz nélkül. És ez így volt tökéletes. Vártam még néhány hosszú pillanatig a válaszára, mert valóban érdekelt, mennyire elkötelezett Damon irányába, és akár válaszolt, akár nem, az utolsó szavaknál lendült a kezem és az addig szorongatott fegyvert az oldalába szúrtam teljes erővel. Az arcom nem tükrözött semmit, nem érdekelt, mi lesz a sorsa a lánynak. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy Damonnak fájdalmat okozzak azzal, amit teszek.

339 szó || @

Néhány napja, hogy szembesültem a ténnyel, miszerint Damon Salvatore, akit a legjobb barátomnak hittem, nem csak, hogy elhagyott, de még Maggiet is megölte, aki nagyon sokat jelentett nekem. Képtelen voltam mindezt feldolgozni, így ahhoz a módszerhez folyamodtam, amihez Damon. Kikapcsoltam. Egy csettintés az egész és a vámpír már egy érzéketlen gyilkológép. Ez lettem én! És cseppet sem bántam. Sőt, kezdtem megérteni, Damon miért ezt az utat választotta. A vámpír ekkor nem érez semmit. Sem megbánást, sem bűntudatot, sem fájdalmat… egyszóval: semmi kellemetlen érzés nem kavarog többé bennünk. Persze, választhattam volna a másik utat is. Meggyűlölöm Damont és megölöm, de úgy éreztem, ha így tennék, nem maradna semmim.
Jelenleg viszont az sem érdekelne, ha Damon, az állítólagos legjobb barátom halott lenne. Sőt, elhatároztam, hogy a lehető legtöbb módon gyötörni fogom, amíg ő maga nem könyörög a megváltásért, a halálért. A szerettein akartam bosszút állni. Először a barátai, majd a szerelme és végül a testvére. Ez volt a sorrendem. Ha ő megtehette Maggievel, hogy megöli, akkor én miért ne tehetném ugyan ezt?
Ez volt az egyetlen indokom és ez nekem elég volt ahhoz, hogy sétára induljak Mystic Fallsban. Jó érzés volt úgy áthaladni az utcákon, hogy nem akartak az életemre törni, hisz Dr. Wes már halott volt. Vége volt az Augustin pokolban töltött éveimnek és ezért fölöttébb hálás voltam.
Ahogy haladtam, eszembe jutott az első név, amit már elégszer hallottam ahhoz, hogy tudjam, kiről van szó. Bonnie Bennett, a híres Bennett boszi, aki hónapokra össze volt zárva Damonnel. Ha jók voltak a forrásaim, akkor roppant közeli barátságba kerültek ezek ketten odaát, a börtönvilágban. Egyenesen a házhoz lépdeltem. Azon gondolkodtam, hogyan csaljam ki a boszit… magától úgysem hívott volna be, nem? Kellett egy terv. A kertbe lépdeltem, majd felemeltem egy nagyobbacska követ. Félmosolyra húzódtak az ajkaim. Lehet, régi trükk, de általában hatásos. Vigyorogtam. Aztán feldobtam a követ és újból elkaptam. Elég betörnöm az ablakot, hogy meg akarja tudni, ki tette. Ekkor pedig majd kijön. A terv szinte hibátlan volt. Egy dolgot nem kalkuláltam bele: mi van, ha nincs itthon?
Körbenéztem, hogy figyel-e valaki, majd egy laza, mégis erős, határozott mozdulattal betörtem a kővel az ablakot. Az ajtó felé fordítottam a fejem és vártam, hogy megjelenjen. Amennyiben ajtót nyitott, odasuhantam és elkaptam, lefogtam a kezeit. Bár tudtam, hogy ezzel nem hatástalanítom túlzottan, elvégre boszorkány… nos, ez talán ekkor tudatosult bennem igazán. Vámpír vs. boszorkány. Vajon ki győzedelmeskedik egy ilyen párbajban?
- Hello, Bonnie Bennett… - súgtam a fülébe, ha a markomban tartottam. – Damon nem szólt, hogy zárd az ajtókat, mert veszélyes alakok mászkálnak szerte a városban?

remélem, ilyesmire gondoltál te is    || @