Egyszer volt hol nem volt....

Milyen szép is lenne ha a családom története is így kezdődött volna, de hát úgy fest ez túl nagy elvárás a sorssal szemben. Korán elvesztettük a szüleinket és nekem, mint  legidősebbnek át kellett vennem a család összetartását, és csak reménykedtem benne hogy elég érett leszek a feladatra. Sosem terveztem semmit az életemmel, vadásznak neveltek, egy elpusztíthatatlan harcosnak, és ennek fényében rengeteg időt töltöttem edzéssel, és különféle harcmodorok elsajátításával, és emberfeletti erővel küzdöttem magam előre azért, hogy méltó lehessek a szüleinkhez. Nem akartam családot, sem feleséget, egyszerűen nem fér bele az életembe de mégis a család feje lettem, és valahogyan kézben kell tartanom a dolgokat.

Gyerekként annyival egyszerűbb volt minden, még az is ha anyám rém történeteket mesélt nekünk, hogy miféle szörnyetegek élnek a világunkban, és vannak olyan kiválasztottak mint mi - a vadászok - akik felveszik a harcot ezekkel. Annyira heroikusnak tűnt és nemes eszmének hogy megszabadítsuk a földet ezektől a fenevadaktól. Nem csak a vámpíroktól, de a vérfarkasoktól, boszorkányoktól, mindenfélétől ami nem ember. Gyerekként és fiatal felnőttként még elhittem hogy a világ ilyen egyszerű, fekete és fehér minden, a gonoszok azok halált érdemelnek. Azt hittem vannak kivételek, olyanok akik megtagadják önmagukat és a saját fajtársaik ellen fordulnak, amolyan önjelölt Pengék.  Azt hittem ilyen létezik, de… Cecily halála után minden idealista gondolatom füstbe ment, és átadta a helyét valami másnak. Gyűlöletem magasabbra hágott mint valaha volt, és elkeseredésemben talán az volt az egyszerűbb hogy Jude-ot hibáztatom az egészért, mert nem volt elég erős. Miatta nem élhet ma Cecily, de tényleg? Vagy azért, mert én nem vezettem elég jól a családot, és nem edzettem elég keményen és nem küldtem több vámpírra az öcsémet? Kinek a hibája mindez? Az övé vagy az enyém? Mindkettőnké? Nem tudom….

Azt sem tudom hogy mi vagyok. Vadász. Bátty. Családfő. Egy üres ember. Szeretem a családomat, és minden más előtt tartom hogy megvédhessem őket, de képtelen vagyok lenyelni a féltékenységemet hogy az Ötök egyike nem én lettem, és talán elhidegültem Jude-tól. Fényév távolságra járunk egymástól, és mindazt amit én érhettem volna el, ő teszi. Büszkének kellene lennem rá, de…. Gyenge ember vagyok, és önző vágyaimon túl néha nem látok tisztán. Azt tudom, hogy mindennek pusztulnia kell, ami nem emberi. Elvették a családtól az egyik testvérünket, és nincs bocsánat. Egyetlen szörnyetegnek sincs, és már nem számolom hány élet szárad a lelkemen, előbb utóbb úgyis találkozunk a pokolban, és tudjuk hogy a jó szándékkal mire megy az ember. Semmire.

Ez vagyok én jelenleg, egy forrongó vulkán, ami bármikor kitörhet, de talán… valahol mélyen, egy szakadék mélyen, talán szeretem az öcsémet. Ettől függetlenül… Nem tudom. Talán kibékíthet valahogy, talán van még esély de már annyi rosszat tettem ellene is, a család érdekében, a határvonalak elmosódnak, és… a bűntudat elemészt. Soha nem beszéltem erről senkinek, látnak engem, az erőmet és a kiállásom családfőként hibátlan de… nem látnak engem éjjel, az ablakban ülni, mert nem tudok aludni. Nem látják az alapozó mögé rejtett karikákat a szemeim alatt, és nem értik meg azt a vihart ami bennem tombol. Nem értenek, és nem ismernek, de képtelen vagyok leengedni a falaimat. Még nekik sem. Teresénak és Jude-nak sem. Vagy le tudják dönteni, vagy nem…