Mint már biztosan észrevetted, nem vagyok az a kifejezetten harcos alkat. Törékenynek látszom, fiatalnak, naivnak - nem láttál még az éjszaka leple alatt osonni, macskás léptekkel szelni az utcákat, az űzött vad nyomát hajszolva, szerszámíjjal a kezemben. Nem láttad a hátamon kacskaringózó tetoválásokat, melyek újabb titkokat fednek fel előtted, valahányszor egy vámpír vére tapad a kezemhez. Nem láttad az őrült vibrálást a szememben, valahányszor az életükért könyörögtek hozzám, s én eltapostam őket. S persze nem láthattad azt sem, hogyan jön vissza belőlem az epe is a motelszobák füstös mosdóiban, hogyan vergődöm éjszakánként saját démonaimtól kísértve, hogyan gubbasztok a sarokban, hátam a falnak vetve, fejemet a térdeim közé szorítva. Te csak egy fiatal srácot látsz, pimasz félmosollyal, aki hetykén nyújtózkodik a sarkon - majd egy autó sziluettje elmossa előled az alakját, és ha szerencséd van, soha többé nem látod viszont.
Ha nincs, tálcán hozza eléd a végzeted.

Mélyen katolikus neveltetésű családom természetesen Júdás apostol után nevezett el, mert miért ne, Alexander pedig az Ötök vezetője volt egykoron, a második nevemet róla kaptam. Bár a családfánk szerint egyenes ági leszármazottja vagyok, én vagyok az első a vérvonalán, akin megjelent a jel. Már születésemtől fogva vadásznak neveltek, próbáltak felkészíteni rá, hogy előbb vagy utóbb vámpírokat kell majd ölnöm. Azt hittem, képtelen vagyok rá, pedig az ember bármire képes, ha a megfelelő emberek éveken át a megfelelő mérget csepegtetik belé...
Azt mondták, a küldetésemre egyedül kell rájönnöm. Meglett a gyógyír, Silas halálával pedig bezárult a körforgás - akkor mik ezek a különös jelek, melyek elborítják a testemet, amint végzek egy vámpírral? Az öregek szerint végezzem a dolgomat, öljek meg minél többet az éjszaka bestiái közül, és a bőrömön megjelenő tetoválások majd elvezetnek a sorsomhoz. Nem hiszem, hogy a legtöbb korombeli elhinné ezeket a gyermeteg meséket... De nem tehettem mást. Attól kezdve, hogy először döftem karót egy hús-vér testbe, származásom gyökeret vert a lelkembe, sötét virágot hozó magja szétáradt a testemben - képtelen voltam ellenállni az ősi ösztönnek, mely egyre csak azt táplálta belém: ölj, ölj, ölj! Hogy őszinte legyek, nem is nagyon dacoltam ellene.

Vámpírok - élősködők, sötét mágia szülöttjei, elkorcsosult lelkek, melyek kijátszották a halált. Nem nevezhetünk normálisnak valamit, mely mások véréből képes csak életben tartani magát - a szúnyogot, mely karunkra száll, habozás nélkül lecsapjuk. Miért tétovázunk hát az emberbőrbe bújt szörnyetegek láttán? Nem tudtam a választ, és éppen ezért nem is tétováztam - egészen addig a végzetes napig, amikor egy vámpír a szemem láttára végzett a húgommal. Sosem felejtem el a frissen átalakult bestia vértől mocskos mosolyát, a szemében játszó, mániákus fényeket, majd a felismerést, amikor rádöbbent, az éhségtől elvakultan mit tett. Nem kellett hozzá vadászösztön, hogy a halálát kívánjam. Ahhoz kellett, hogy elnyomjam az iránta táplált vonzalmat, mely újra és újra egymás karjába sodort minket.
Kilenc éve üldözöm - kilenc év hosszú idő egy embernek, szívdobbanás csupán egy örökéltűnek. A poklok poklát jártam meg, míg kihűlt nyomai után kutattam. Vérrel festettünk be magunk körül mindent, amikor szembenéztünk egymással a csatamezőn - gyönyörrel és kéjjel, amikor a takaró alatt egymásnak feszültünk, de végeznem vele sosem sikerült. Ösztöneimtől elvakultan üldöztem át a világon, és ahogy találkáink száma egyre nőtt, ahogy szép lassan az élete részévé váltam, pokollá téve és további menekülésre sarkallva, úgy vonzott minket egymáshoz közelebb valami ősi, valami eltéphetetlen, valami, ami sokkal mélyebb a ránk bocsátott igézetnél. Bármilyen ellenállhatatlan is legyen azonban a vágy, addig nem nyugszom, míg szíve a kezemben nem dobog, hogy aztán összezúzhassam, épp úgy, ahogyan ő tette a húgoméval.