I never give up, no matter what.

- Igazad van, annak ott lenne a helye – nevettem helyeslően, amikor azzal szórakozott Jude, hogy azt a videót egyből youtube-ra kellene feltölteni, és nem megtartani magunknak. Biztos voltam benne, hogy nagyon sokan megnézték volna, és mindannyian olyan jól szórakoztak volna rajta, mint mi. Bár, Ezra soha nem a humorérzékéről volt híres, és ez a videó lehet nem lett volna olyan vicces másoknak, mint nekem és Judenak, akik ismerték, hogy Ez milyen is valójában. Az elképzelés mindenesetre nagyon szórakoztató volt, és habár nehezen vallottam be, de hiányoztak azért az ilyen pillanatok. Amikor nem vadászok voltunk, nem Ravenwoodok, csak három egyszerű testvér, akik imádtak egymás idegeire menni. Régebben, ezek a gondtalan pillanatok feltöltöttek energiával, s utána újult erővel tudtam magam belevetni a nyomozásba, de ez még azelőtt volt, hogy 9 év eltelt volna azzal, hogy nem jutottam egyről a kettőre. Mostanra már ezek a boldog pillanatok sem segítettek azon, hogy a reménytelenség és elkeseredettség eltűnjön a szívemből. Nem, ehhez már túlságosan is belém fészkelték magukat ezek az érzések, én pedig tudtam, hogy ha akartam volna se tudtam volna többé megszabadulni tőlük.
Csak bólintottam egy aprót, amikor biztosított afelől, hogy ha lesz valami, akkor rögtön hozzám fog fordulni. Volt valami különös a hangnemében, ami rosszat sejtetett, mintha lett volna valami, amit nem árul el nekem, de úgy döntöttem, hogy nem faggatózok, hiába voltam nagyon is kíváncsi. Tiszteletben tartottam az öcsém magánéletét, és hogy mindenki életében megvannak azok a titkok, amiket még a tulajdon testvérének sem szívesen mondana el. Nekem is megvoltak ezek, Judenak is és bizonyára Ezrának is.
- Nem, nem mondtad, de ne tagadd, hogy nem erre gondoltál – forgattam meg a szemeimet teátrálisan, ezzel mutatva, hogy jobban ismertem én őt már ennél, és hogy ilyen könnyedén nem fogja magát kimagyarázni ebből a helyzetből. – Ha ilyen lesz a te modorod is, kisöcsém, ne csodálkozz majd azon, ha a nők előszeretettel ismertetik meg az arcodat a tenyerükkel – villantottam rá egy gonosz mosolyt, előre vetítve a sorsát, még a homlokát is megpöcköltem csak azért, hogy tovább gonoszkodhassak vele. De persze amikor ő is egyetértett velem abban, hogy jobb, ha a családalapítás dolgot meghagyjuk inkább Ezrának, én is bólintottam egyet. Nem mintha hozzá annyira el tudtam volna képzelni azt, hogy gyerekek körül foglalatoskodjon, de még mindig jobb volt ilyeneken elmélkedni, mint a saját helyzetemen kilátástalanságán keseregnem.
- Örömmel hallom, uram, hogy nem futamodik meg egy egyszerű kihívás elől – válaszoltam neki komoly, felelősségteljes arccal, de persze a szám sarkában ott bujkált az a bizonyos mosoly, miközben belé karoltam, és így indultunk meg a konyha felé. Én céltudatosan lépkedtem, de Jude esetében néha éreztem a kétkedést, mintha már nem emlékezne arra, hogy hol van a konyha, vagy mintha azon gondolkodott volna, hogy a legutóbbi ittléte óta teljesen átépítettük a házat. Persze erről szó sem volt.
Amikor közölte, hogy nem maradhat sokáig, csak bólintottam egy aprót. Sejtettem, hogy így lesz. Nagyon ritkán járt haza, és olyankor is alig maradt pár napot, ezért egyáltalán nem volt meglepő, hogy ezúttal sem tett kivételt. Ami azt illeti, inkább az lett volna a meglepő, ha hosszabb időre itthon tervezett volna lenni – akkor tényleg elgondolkoztam volna azon, hogy valami nagy gáz van vele. Kivételesen azonban én sem terveztem huzamosabb ideig itthon lenni. A nyomozás nem várhatott, hiába futottam egy újabb zsákutcába. Valamit muszáj volt tennem, valahova muszáj volt mennem, hogy ne érezzem ennyire fojtogatónak a tehetetlenségemet és tanácstalanságomat.
- Persze, hogy remekül tartjuk, elvégre nem akarjuk azt, hogy egy teljesen romokban álló házba térj haza – mosolyogtam rá melegen, majd ahogy megérkeztünk a konyhába, Jude úriemberhez illően előre engedett engem. Én biccentettem erre egy aprót, majd beléptem a helyiségbe.
Jude persze egyből elkezdett hozzálátni a tea elkészítéséhez, és mivel nekem jobb dolgom nem volt, fogtam magam, és leültem egy székre, így figyeltem azt, ahogy a konyhában sürögni-forogni kezdett. Igazán szórakoztató volt őt a konyhapultok mögött látni, nem igazán mindennapi látvány volt, ezért én sem bírtam ki, hogy ne tegyek rá valamilyen megjegyzést.
- Egy kötényt nem akarsz magadra kötni? Tudod, azt a rózsaszín szíveset, szerintem nagyon jól állna – vigyorogtam rá. – Már csak Ezra kellene ide, hozzá is biztosan illene annak a köténynek a párja – fűztem tovább a gondolatmenetemet, és ahogy megjelent lelki szemeim előtt a két testvérem abban a rózsaszín szívecskés kötényben, akaratlanul is nevetni támadt volna kedvem, olyan komikus egy szituáció lett volna.
- És egyébként, Jude, én mikor kapom meg az ajándékomat? – kérdeztem tőle kíváncsian, fejben már azon spekulálva, hogy ezúttal vajon mit hozott nekem. Nagyon kíváncsi lettem volna rá, és mivel jelenleg nem volt jobb dolgom, ehhez hasonlókon kezdtem el agyalni.

From: Teresa

749 ❀  kredit

I never give up, no matter what.

Egyetértően bólogattam, amikor Jude is felajánlotta azt, hogy kapcsoljuk össze a hajszánkat, ám azon nem kicsit lepődtem meg, hogy gondolkodás nélkül olyan hevesen reagált arra az ötletemre, hogy faggassuk ki a vámpírt a nőről. Persze utána próbálta megmagyarázni, hogy miért nem tartja jó ötletnek, de épp az előbb ajánlgatta ő is, hogy dolgozzunk együtt, most pedig mégis úgy viselkedett, mintha ez lett volna a világ legrosszabb ötlete. Nem értettem, hogy mire fel volt ez az ellentétes viselkedése, s egyből gyanakodni kezdtem. Elképzelni sem tudtam, hogy mégis mi foroghat az öcsém fejében olykor, de a viselkedése több volt, mint gyanús, és hiába próbáltam elhallgattatni a kis hangocskát a fejemben, nem sikerült. Biztos voltam abban, hogy tud valamit, amit én nem, dehogy miért akarta előlem elhallgatni, arról elképzelésem sem volt. Elvégre, én is ugyanazt akartam, mint amit ő – megbosszulni Cecy halálát. Épp ezért miért nem akarta, hogy én is besegítsek a férfi ellen? Miért? – egyre csak ez visszhangzott a fejemben, s habár most bölcsebb döntésnek láttam, ha félreteszem ezt a témát, de az agyam egyik zugában még mindig ezen kattogtam, s lassan egy terv formálódott a fejemben. Tisztában voltam azzal, hogy mit kockáztatnék azzal, ha lebukok, de már az sem érdekelt – egyedül az számított, hogy mielőbb kézre kerítsük Cecily gyilkosát, és ezért képes lettem volna bármilyen eszközt bevetni.
- Rendben, ahogy jónak látod, Jude – válaszoltam neki gyengéden mosolyogva, miközben azon igyekeztem, hogy elrejtsem a valódi szándékaimat és érzéseimet. Ez véleményem szerint elég jól ment már, ezért reméltem, hogy Jude-ot is sikerült ismét átvernem. Tudom, nem volt szép dolog, és talán az átverés szó is túlzás volt erre, de tagadhatatlanul elrejtettem az igazságot a szeretteim elől.
Épp ezért hálás voltam Judenak is, amiért egyből terelte ő is a témát, elvonva a figyelmet az előbbi nem épp kellemes témáról. A nyafogását látva akaratlanul is felnevettem. Egy pillanatra olyan érzés volt, mint a régi szép időkben, amikor még a családunk teljes volt, és én sem éreztem ezt a szűnni nem akaró fájdalmat a szívemben. De Cecily halála óta nagyon ránk járt a rúd, én pedig nem is emlékszem, mikor nevettem utoljára úgy igazán, szívből jövően. Most közel jártam hozzá, ám ez épphogy tudatosult bennem, rögtön lehervadt az örömteli mosoly az arcomról, és helyét egy halvány, szomorkás vette át. Igyekeztem jókedvűnek mutatkozni Jude előtt, elrejteni előle a bensőmben tátongó űrt és sebeket, de pokoli nehéz volt. Főleg olyankor, amikor mellette őszintén jól éreztem magam. Úgy éreztem, hogy nem engedhetek meg magamnak egyetlen boldog pillanatot sem, elvégre Cecily gyilkosa még mindig szabad lábon garázdálkodott valahol kint – ki tudja, hány áldozata volt ebben a kilenc évben, ki tudja, hány családot tett már tönkre… -, és addig én sem nyugodhattam meg. A bűntudat mardosott minden egyes percben, amit nem a nyomozással töltöttem, s olyankor csak még rosszabbul éreztem magam, amikor már majdnem meg is feledkeztem a veszteségeinkről.
Mindezt persze titokban tartottam a megmaradt családtagjaim előtt, nem akartam, hogy a szükségesnél jobban aggódjanak értem, hiába sejtettem, hogy az álarcom nem olyan tökéletes, mint amilyennek hinni szeretném. Én mindenesetre jobban éreztem magam attól, ha nem adom meg magam a gyengeségnek – ha megtenném, lehet, onnan már nem lenne visszaút a számomra, hisz így is a teljes összeomlás küszöbén kopogtattam -, épp ezért most is újból boldog mosolyt erőltettem arcomra, amint Jude felhagyott a haja megmentésére irányuló próbálkozásaival.
- Ne keress kifogásokat öcskös, növessz körmöket, hátha úgy le tudsz győzni – vágtam vissza neki gonoszkásan, némi önteltséget megengedve magamnak, de persze csak szórakoztam. Ez pedig kiderült rögtön akkor, amikor felnevettem Jude begörbített ujjait látva, amivel azt próbálta meg szemléltetni, hogy az én körmeim nagyok, és hogy csupán ezek miatt tudtam mindig legyőzni őt. Persze ez nem volt igaz, de a férfiúi büszkeség nem hagyta, hogy elismerje, a nővére még mindig el tudja páholni.
Amikor utána körbepillantgatott a nappaliban, még hangosabban nevettem, szórakoztató volt látni mindig is, hogy mennyire drámaian elő tudta adni a dolgokat. Persze igazából nem volt olyan meglepő, hogy a ház még egyben volt, nem őrültekkel voltam körbevéve sosem, talán igazából azon kellene valójában csodálkozni, hogy ők ketten még nem haltak éhen. Ahogy megjelent lelki szemeim előtt az a kép, hogy Ez és Jude is csont soványan, lelógó bőrrel fogadnak engem, miközben egyetlen szót tudnak csak kiejteni a szájukon, ami nem más, mint hogy kaja, még jobban elkapott a nevetés. A szívem mélyén azonban örültem annak, hogy semmi ilyesmi nem következett be, mint ahogy azt is, hogy látszólag minden rendben volt Jude és Ezra között. A kettejük kapcsolata Cecy halála óta nem volt a legjobb, és habár az én jelenlétemben ez nem látszott, de tudtam, hogy mi az igazság. A fájdalmas igazság.
Amikor némileg csalódottan méricskélt, tettetett sértődöttséggel pillantottam rá, amiért azt mutatta, hogy velem nem elégedne meg, mint ajándék. Valójában persze tudtam, hogy Judenak nem számított az ajándék, és ez tényleg meghatott. Úgy éreztem azonban, hogy nem érdemlem meg ezt a szeretetét, amiért én nem tudtam olyan mértékben viszonozni neki. Mert fontos volt, persze, csak úgy, mint Ez is, de Cecily állt hozzám mindig is a legközelebb, és őt senki sem tudta már a számomra pótolni. Nem is kívántam helyettesíteni őt senkivel sem, de rosszul éreztem magam, amiért képtelen voltam még egyszer olyan mély érzéseket táplálni bárki iránt is.
- Meg kellett volna dobnod egy SMS-sel, és akkor mondhattam volna, de így… Azt hiszem, ezt az ötletet meg kell tartanunk legközelebbre, és akkor videózd le mindenképp, ahogy kinyitja a csomagot. Később jól lehet vele majd zsarolni – kacsintottam Judera cinkosan, mintha épp most terveltük volna ki a leggonoszabb bosszút a bátyánk ellen. Valójában, biztos voltam abban, hogy Ez milyen arcot vágna, ha egy tangát látna. Először persze elkerekednének a szemei a meglepettségében, de aztán egy rosszalló, korhaló pillantást lövellne felénk, amiért kisgyerekek módjára a bolondját járatjuk vele. Valójában lehet tényleg érettebben kellett volna már viselkednünk, nekem legalábbis, de olykor jól esett azért gondtalannak lenni, meg, az ember a lelke mélyén örökre gyerek marad. Mi Judedal éppen csak ezt szerettük jobban felszínre hozni.
Persze utána rögtön megtudtam, hogy mit kapott végül Ezra, én pedig egyetértően bólintottam egy aprót. Azt hiszem, ennél tökéletesebbet nem is találhatott volna a számára.
- Biztos örült neki – feleltem, és szándékosan nem kérdeztem meg tőle, hogy nekem mit vett. Tudtam, hogy úgysem árulná el idő előtt, ha akarta volna, most lehetősége lett volna rá, úgyhogy hiába voltam roppant mód kíváncsi a saját ajándékomra, szerettem a meglepetéseket is. Meg egyébként is hamarosan odaadja majd, ennyit pedig igazán kibírtam én is.
Amint elterelődött a beszélgetésünk a szerelem és párkapcsolatok felé, észrevettem a vonakodást Jude arcán, amiből arra következtettem, hogy hiába mondja azt, hogy nincs senkije, mert nem fér bele az idejébe, tudtam, hogy ez nem a teljes igazság. Nem tetszett, hogy ennyi mindent el akar hallgatni mostanában előlem, hisz korábban nem voltak titkaink egymás előtt, bár az is igaz volt, hogy akkor még fiatalok voltunk mindketten, most pedig már felnőttek. Mindkettőnknek megvolt a saját élete, és ehhez sajnos hozzátartozott az is, hogy már nem meséljük el egymásnak a legféltettebb titkainkat éjszaka a takaró alá bújva kezünkben egy zseblámpával. Azok az idők már elmentek, s habár fájt a szívem miatta, de el kellett fogadnom az új felállást. Mást nem igazán tehettem.
- Jude, nekem bármit elmondhatsz továbbra is, nem foglak elítélni semmi miatt, nekem az a fontos, hogy boldog legyél, nem számít, kit találsz magadnak – válaszoltam neki teljesen komolyan, még a kezét is megfogtam, és gyengéden megszorítottam, hogy ezzel is biztosítsam őt arról, rám tényleg számíthat. Nem érdekelt az sem, ha fiúkkal kavart, mert igen, tudtam erről, hisz ő maga mondta el. Persze óvatosan kezelte előttem ezt a témát mindig is, amiért én soha nem tettem egyértelművé a számára, hogyan is viszonyulok hozzá. De nem akartam, hogy rosszul érezze magát ezért, mert nem kellett. Nekem ő örökre a kisöcsém marad, történjék bármi.
Számíthattam volna rá persze, de azért nem tetszett, hogy Jude visszadobta a labdát, és most ő érdeklődött az én szerelmi életem felől. Egyből elengedtem a kezét, és elgyötört arccal dőltem hátra a kanapé támlájának. Nem szerettem erről a témáról beszélni senkivel, Jude meg persze pimaszul a szememre is vetette, hogy lassan vénlány leszek már. Ami, hiába zavart, de igaz volt. A szerelem azonban az a dolog volt, ami jelenleg kicsit sem fért bele az életembe. Nem azért, mert a munka annyira lekötött volna, egyszerűen úgy éreztem, hogy nem tehetem még meg, hogy a saját boldogságommal foglalkozzak. Nem akartam senkit úgy magam mellett tartani, hogy egy romhalmaz vagyok, aki képtelen azt a szeretet visszaadni, amit a másiktól kap. Hogy is próbálhattam volna meg bárkibe is beleszeretni, amikor féltem megnyitni a szívemet? Féltem a fájdalomtól, a csalódástól és a veszteségektől, és amíg nem zártam le az életem eddigi fejezetét, nem is akartam a családalapítással foglalkozni. Nem hagyhattam, hogy bármi elterelje a figyelmemet arról, hogy Cecy gyilkosát megtaláljam.
- Tudod, sértő egy nőnek azt mondani, hogy öreg, még ha a tulajdon nővéred is az – nevettem fel kissé kényszeredetten, miközben igyekeztem elnyomni magamban a feltörni kívánkozó rossz érzéseket. – Jelenleg viszont nincs senkim, talán soha nem is lesz… Valahogy most nem a családalapítás áll a prioritási listám elején, úgyhogy kénytelen leszel te gondoskodni a Ravenwoodok fennmaradásáról – nyújtottam ki a nyelvemet szórakozottan. – Bár tagadhatatlan, hogy Eznek kellene inkább ezzel foglalkoznia, elvégre mégis csak ő a rangidős… - próbáltam meg elterelni a témát magamról, és szerintem egészen jól is ment. Még mindig inkább megvitattam volna Ezra párkapcsolati gondjait, minthogy a sajátommal kelljen szembenéznem, vagy annál inkább, beismernem azt Jude előtt. Jobb volt neki is, ha ezekről nem tud semmit.
A következő megszólalását hallva egyből figyelmesen felültem, és úgy vártam kíváncsian a mondatának a befejezését, de látszott Jude-on, hogy nem igazán megy még neki, én pedig nem akartam erőltetni nála ezt a témát. Ha úgy érzi, hogy el tudja mondani, akkor én biztosan itt leszek neki. Ezért hagytam, hogy terelje a témát, és könyökömmel visszalöktem őt, amiért megbökött. A kérdésére viszont bólintottam egy aprót.
- Most hogy így mondod, eléggé kiszáradt már a torkom. Gyere, csinálj egyet nekünk, mutasd meg, hogy mit tanultál az idő alatt, amíg nem voltam itt. Talán akkor már nem lesz olyan elképzelhetetlen az, hogy te és Ez túléltétek kettesben – húztam széles mosolyra az ajkaimat, majd felálltam a kanapéról, és fejemmel az ajtó felé böktem, hogy ezzel ösztönözzem őt is arra, hogy mozduljon végre meg. Talán akkor az ajándékomat is odaadom neki majd.

From: Teresa

1699 ❀  kredit

I never give up, no matter what.

Jude először nem válaszolt semmit a szavaimra, csak csendben állt a gondolataiba mélyedve, de aztán végül egy fejcsóválás kíséretében megindult felém, és letelepedett a kanapéra. Én sem szóltam semmit, csak félig felé fordultam, hogy a szemkontaktust tudjuk tartani, s hagytam, hogy megfogja a kezemet, miközben arra vártam, hogy mit fog felelni. Nem igazán tudtam, hogy mire is számítsak pontosan tőle. Cecily gyilkosát illetően ugyanis ellentétes nézeteket vallottunk, és nem egyszer kaptunk már össze emiatt. Én a bűntett helyszínén láttam egy nőt is, aki épp elsuhant onnan, magára hagyva a férfi vámpírt. Míg én az előbbit, addig Jude az utóbbit gyanúsította. Tudom, hogy a férfi lett volna a kézzel fogható elkövető, hisz ő volt közvetlenül Cecily mellett teljesen véresen, mégis, volt egy olyan érzésem, hogy nem ő volt az. Valahogy túl egyszerű lett volna, és nekem ebben bűzlött valami.
Azonban akárhányszor akartam ezt a témát megvitatni az öcsémmel, ő mindig ellenkezni kezdett. Egyszer mérgében a szememre is vetette, hogy a nőt biztosan csak képzeltem, mert ő nem látott senki mást ott. És, ha őszinte akartam lenni, nem egyszer fordult meg ugyanez a fejemben nekem is. Amikor teljesen elkeseredtem a folyamatos sikertelen nyomozások végett, sokszor feltettem ezt a kérdést magamnak. Nem lepődtem volna meg, ha csak az én elmém szüleménye lett volna a vámpírnő, és sokkal egyszerűbb lett volna csak feladni. Egy részem folyamatosan ezt akarta tenni. Olyan sok erő kellett ahhoz, hogy foggal-körömmel kapaszkodjak egy ilyen képlékeny dologba, és nekem ez nem volt meg, ráadásul a szükséges támogatást sem kaptam meg hozzá. Azonban, amikor már tényleg ott tartottam, hogy feladom, mindig felrémlett előttem Cecy mosolygós arca, ahogy azt ecseteli csillogó szemekkel, hogy olyan akar lenni, mint én, és ezért képtelen voltam megfutamodni. Tudtam, hogy mit láttam, még ha senki sem hitt nekem – az a nő valóban létezett és valóban ott volt azon a napon. Ebben teljesen biztos voltam.
Jól estek Jude szavai, de valahogy mégsem tudtam azokat komolyan venni. Nemcsak azért, mert az elkeseredés ennyire erőt vett rajtam, hanem azért is, mert tisztában voltam azzal, hogy valójában mit gondolhatott most. Nem mutatta ki, és a világ összes kincséért sem vallotta volna be, de valójában ő végig erre számított. Nem hitte volna, hogy az én nyomozásom bárhova is vezetni fog, csak idő kérdése volt, hogy mikor bukom el, mikor fogyok ki a lehetőségekből. Annyiban azonban mégis csak igaza volt, hogy a zsákutca sem rossz dolog. Mutatta, hogy hol nem érdemes keresgélnem, és igaz, hogy így valamelyest szűkült a lehetőségek köre, a probléma csak az volt, hogy nekem nem volt már több nyomom. Nem tudtam, hol folytassam… Lehet, tényleg egy lépést hátrálnom kell, és újra végig gondolni az egész esetet, mindent, amit eddig sikerült kiderítenem.
- Remélem, hogy igazad lesz – sóhajtottam fel fáradtan. – Belefáradtam abba, hogy csak a semmit találom. Úgy érzem, hogy az a vámpírnő végig csak szórakozik velem, hogy egy lépéssel mindig előttem jár. Tudom, egyszerűen minden idegszálam azt súgja, hogy jó nyomon vagyok, és amikor végre elkaphatnám, csak a falakkal találom szembe magam, bármerre is nézek – magyaráztam még neki, de aztán inkább jobbnak láttam, ha ejtem ezt a témát. Egy bizonyos mértékig meg tudtuk egymással vitatni a nyomozás eredményeit, de valamilyen szinten mégis csak tabutémának számított. Tudtam, hogy nem ért egyet velem Jude, épp ezért feleslegesnek éreztem a kelleténél jobban erőltetni a dolgot. Most csak túlságosan el voltam keseredve, muszáj volt kicsit kiöntenem a szívem valakinek, még ha eredményre nem is számítottam.
- Lehet, hogy azt a férfit volna érdemes elkapnunk, és nekem is kikérdeznem a nőről, hátha tud valamit. Ha mindketten ott voltak a helyszínen, akkor az nem lehetett véletlen – válaszoltam neki teljes meggyőződéssel. Persze ezt is megbeszéltük már párszor, és mindig ott lyukadtunk ki, hogy ahhoz először el kellene kapni a vámpírt. Kilenc éve nem sikerült azonban egyről a kettőre lépnünk. Mindez idő alatt végig csak egy helyben toporogtunk, ahelyett, hogy előrébb kerültünk volna az ügyben, az én erőm és türelmem pedig egyre fogytán volt. Csak a bosszú éltetett, de nem tudtam, meddig leszek képes még kitartani.
Végül aztán Jude is jobbnak látta, ha félretesszük ezt a témát, vagy csak a figyelmemet akarta elterelni azzal, hogy megjátszott felháborodással a szememre vetette, amiért egyből a munkáról kezdtünk el beszélni. Értékeltem a próbálkozását, és hiába örültem, hogy láthatom az öcsémet, a negatív érzések túlságosan is fogva tartottak. Igyekeztem azonban ezt nem mutatni, és úgy tenni, mint aki legalább egy kicsit megnyugodott.
Amikor Jude két puszit nyomott az arcomra, én hagytam neki azt, cserébe üdvözlésképp jól összeborzolta a haját szélesen, némileg gonoszkásan mosolyogva.
- Ismersz már engem, nem? Mindig csak a munka – feleltem cukkolódva, miközben kezemet elemeltem tőle, és visszaejtettem az ölembe. Mikor azonban azt mondta, hogy jó újra látni, az én arcom is gyengéd kifejezést öltött. – Téged is jó, öcskös – válaszoltam tényleg komolyan gondolva a szavaimat. Mert hiába volt a sok ellentétes nézet, ugyanúgy szerettem Jude-ot, mint korábban, és ugyanúgy aggódtam és féltettem őt. A szememben még mindig egy kis pisis volt, aki állandóan meztelenül szaladgált a kertben, nem egy felnőtt férfi, akinek már nem volt szüksége a nővére pátyolgatására. Valami azonban soha nem változik.
- Csaknem egy kis bunyóra vágysz? Vigyázz, mert megint elpáhollak, mint a legutóbb – löktem én is vissza Jude-ot a vállammal, miközben gúnyos félmosolyt öltöttem. Persze nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam, csak szórakoztam vele. Tőlünk azonban ez megszokott volna, még ha Cecily halála óta nem is hangzott el sok csipkelődős megjegyzés.
Emlékszem, régebben egész nap képesek voltunk egymás vérét szívni, ma már azonban csak néha-néha váltottunk ilyen szócsatákat. Ebben közrejátszott az is, hogy ha tehettük, akkor nem voltunk itthon – mindig nyomozni jártunk mindenfelé, így látni is alig láttuk egymást. A másik, szerintem sokkal lényegesebb ok az volt, hogy én elzárkóztam mindenki elől. Cecily halála megviselt, talán engem a legjobban, és egyszerűen képtelen voltam továbblépni. Vagy csak nem akartam. Ebben magam sem voltam biztos, a tényen mindenesetre nem változtatott, hogy nem akartam több fájdalmat elszenvedni. A testvéreim ugyanúgy fontosak maradtak a számomra, de nem akartam őket olyannyira közel engedni magamhoz, mint amennyire Cecily volt. Mert még egy szerettem halálát biztos, hogy nem éltem volna túl.
- Csodálkozok, hogy a ház még egyben van – jegyeztem meg szélesen vigyorogva, utalva arra, hogy az nem a legjobb párosítás, ha csak ők vannak itthon. Nem azért, mert annyira heves természetűek voltak, hogy mindent tönkre tegyenek, hanem férfiból voltak… Csoda, hogy nem haltak éhen nélkülem.
- Természetesen hoztam – feleltem sejtelmesen mosolyogva, amikor Jude azt kérdezte, hogy hoztam-e neki valamilyen ajándékot, majd amikor felkeltettem az érdeklődését, akkor kiszélesedett a mosolyom, ezzel adva a tudtára, hogy csak szórakozok, és nem az igazat mondom. – Magamat.
A viccet félretéve azonban tényleg vettem neki is és Ezrának is valamit. Ez egy régi családi hagyomány volt nálunk, amit Cecily halál után is tovább vittünk, bár én bevallom, hogy az idő teltével egyre kevesebb időt szenteltem erre. Régebben mindig gondosan választottam ki, hogy kinek mit vegyek, most pedig már majdnem meg is feledkeztem róla. Annyira el voltam foglalva a nyomozással, hogy minden gondolatomat az, a bosszú és Cecily töltötte ki még mindig, emiatt az utolsó előtti pillanatban hasított belém a tudat, hogy még semmit sem kerestem a testvéreimnek, holott ők biztosan készültek valamivel. Jude legalábbis biztosan.
- És veled mi a helyzet öcsikém? Mesélj, milyen volt a legutóbbi utad, vagy, arról is mesélhetsz, hogy milyen ajándékokkal leptél meg minket, legfőképp Ezrát. Remélem egy szépen csipkézett tangával, ezzel buzdítva őt arra, hogy szerezzen végre magának valakit – vigyorogtam Judera némileg már jobb kedvvel, mint amivel beléptem az ajtón, de még mindig éreztem, hogy a fáradtság ólomsúllyal nehezedik a szemeimre. – Na és neked van már valakid? – faggatóztam tovább mindentudóan nézve az öcsémre. – Tudod, hogy nekem bármit elárulhatsz – tettem még hozzá, ezzel is csak az agyát húzva. El tudtam képzelni, hogy mennyire lenne neki ciki pont a nővérével kibeszélni a nőügyeit, épp ezért képtelen voltam nem felajánlani neki ezt az opciót.

From: Teresa

1289 ❀  kredit

I never give up, no matter what.

Alig aludtam valamennyit az idő alatt, amíg távol voltam a birtokunktól. Találtam egy forró nyomot, ami reményeim szerint ahhoz a vámpírnőhöz vezetett volna, akit láttam annak idején elsuhanni a bűntett helyszínéről. Ez idő alatt éjt nappallá téve nyomoztam, kutattam és agyaltam a megoldáson. De semmi haszna nem volt. A végén kiderült, hogy zsákutca volt az egész, s igaz, hogy jó pár vámpírt le tudtam gyilkolni, mire erre rájöttem, de nem éreztem magam sokkal jobban tőle.
Hány éve is volt már annak, hogy Cecilyt meggyilkolták? 8? 9? És ennyi sem volt elég ahhoz, hogy végre elkapjuk az elkövetőket. Szánalmas teljesítmény volt, s szégyelltem magunkat mindhármunk nevében. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magamat, amiért még ennyit sem voltam képes megtenni a húgomért, de persze nem voltam hajlandó feladni, hiába tűnt reménytelennek az egész. Megígértem neki, hogy megbosszulom, és ezt komolyan is gondoltam. Semmi sem tudott eltántorítani ettől. Nem érdekelt, hogy mennyire készítem ki magamat, mire eljutok idáig, ha szükséges volt, akkor a földön vánszorogva, de akkor is az ügy végére járok.
De hiába volt meg bennem az elhatározás, ez a sokadik kudarc nagyon letört, és a fáradtság is újult erővel csapott le rám. Többször volt az, hogy napokig nem aludtam, ha tehettem volna, akkor egy másodpercre se hunytam volna le a szemeimet, de néhány órácskát muszáj volt aludnom azért. Hiába voltam rettentően álmos, hiába vágytam a pihenésre, a rémképek sosem eresztettek. Hol Cecily halálát álmodtam újra, csak sokkal csúnyább és rémesebb verzióban, hol pedig az én tetteim, elkövetett gyilkosságaim kísértettek. Muszáj volt gyógyszereket szednem, altatót, nyugtatót, hogy ne kergessem magam teljesen az őrületbe, de álmatlan, pihentető alvásban olyan régen volt utoljára részem, hogy már én magam sem emlékszem arra, hogy milyen érzés nem arra ébredni pár óra alvás után, hogy kivert a víz a rémálom miatt, és hogy képtelen vagy még egyszer lehunyni a szemedet.
Ezeket akartam elkerülni azzal, hogy egyáltalán nem is alszom, de én is emberből voltam, ezért nem folytathattam ezt az örökké valóságig. Valamilyen szinten ezért is vártam azt, hogy végre otthon lehessek, a saját szobámban, és megpróbáljak újból az álmok mezsgyéjére lépni. Reménykedtem abban, hogy ezután kevésbé fogom mosott zokninak érezni magam. Tudtam azonban, hogy mielőtt egy forró zuhanyt követően bevetődhettem volna az ágyamba, muszáj volt Jude-dal beszélnem.
Amíg távol voltam, folyamatosan tartottam vele a kapcsolatot, és értesítettem őt a fejleményekről, ám amikor rájöttem, hogy megint eredménytelen volt minden, akkor annyira elkeseredtem és feldühödtem, hogy az öcsémnek már nem is írtam semmit. Biztos voltam benne, hogy már aggódott, vagy ha ezt nem is, akkor érdekelte, hogy sikerrel jártam-e. Sajnáltam, mindennél jobban, hogy rossz hírrel kellett jönnöm hozzá.
Amint beléptem a házunkba, egyből a társalgó felé vettem az irányt. Volt egy olyan érzésem, hogy Jude ott volt, és igazam is lett. A táskámat csak ledobtam az ajtóban, majd helyet foglaltam egy nagy sóhaj kíséretében a kanapén. Percekig nem szóltam semmit, csak bámultam ki a fejemből, és azon agyaltam, hogyan is mondhatnám el neki, hogy üres zsebbel jöttem haza. Nem akartam őt is elkeseríteni, de hazudni is értelmetlen lett volna.
- Hasztalan volt az egész – szólaltam végül meg, fejemet nekidöntve a háttámlának. – Sokáig azt hittem, hogy forró nyomon vagyok, de azután kiderült, hogy zsákutca volt – beszéltem tovább, miközben a homlokomat kezdtem el dörzsölgetni. Csak most tűnt fel, hogy migrénszerű fejfájás gyötör, ahogy hirtelen minden aggodalmam, érzelmem és fáradtságom rám tört. – Nem tudom, hogy most hogyan tovább, Jude… Nincs több nyomom, nincs több ötletem sem… Mondd, hogy neked van valamid, amin el lehet indulni – pillantottam rá, amint abbahagytam a fejem masszírozását.
Igyekeztem a csalódottságomat minél jobban leplezni az öcsém előtt, de a fáradtság és rosszkedv miatt ez elég nehezen ment, így ha akartam, ha nem, de mind hangom, mind a tekintetem kétségbeesésről árulkodott. Mert tényleg így éreztem. Nem akartam, hogy a remény elvesszen, és nem tágítottam a bosszútól sem, de jelenleg annyira veszett ügynek éreztem az egészet, hogy szívem szerint csak felhagytam volna a próbálkozással, és elmerültem volna a negatív érzések tengerében.

From: Teresa

650 ❀ kredit