A baj az volt, hogy Heather lehet, segíteni akart, de azzal, amiket mondott, minden egyes szóval egyre inkább csak felidegesített. A tűréshatárom szélén táncoltam és már csak egy hajszál választott el attól, hogy robbanjak.
- Tudod, Heather, amíg nem leszel szerelmes, legalább életedben egyetlen egyszer, addig nyilván nem fogod megérteni az érzéseimet. Azt, hogy mit jelent, ha valakibe őrülten szerelmes vagy és aki nélkül nem tudod elképzelni a jövődet. Akivel összepasszoltok, akivel kiegészítitek egymást… amíg ezt nem érzed, éled át, addig inkább… hagyjuk. Nem kérek tőled több párkapcsolati tanácsot, mert úgysem értesz meg. – Fakadtam ki. Ezután jött szóba a költözés, amire a szemeimet forgattam.
- Tévedsz. Nem ő kéri, hogy dolgozzak és költözzünk külön. Ezt én akarom, mert végre a saját lábamra akar állni és eltűnni innen. Apánk úgysem bírja a fejem, csak téged szeret, szóval jobb lenne, ha felszívódnék inkább. Neki is, neked is így lenne jó. – Vontam vállat, majd felültem és fel is álltam. Idegesen a hajamba túrtam, a további szavaira meg sóhajtottam.
- Nos, Heather, pont azt nem fogom tenni, amit te mondasz. Az átlag fiatalok lehet, azt teszik, amit te itt most szépen összeszedtél nekem, de… nekem fontosak az érzések, a kapcsolatok. Én nem akarok néhány éven belül kiégni, mindenféle értelemben. És nézd, Heather! 25 éves vagyok. Épp itt az ideje, hogy kezdjek valamit magammal! Épp ezért akarok komolyan gondolkozni Clarissával, érted? – Itt megálltam egy pillanatra, de végül legyintettem. Nem, úgysem érti. Lehet, hogy idősebb, de csupán egyetlen egy év van köztünk és… úgy tűnik, mégsem bölcsebb nálam. Sokáig úgy éreztem, Heather az, aki igazán megért engem, aki támogat és segít a bajban, de most, amikor valóban szükségem lenne rá, valahogy nem érzem, hogy mellettem állna. Azzal nem segít, ha még inkább elránt a kapcsolatomtól és a barátnőmtől. Most arra lenne, azaz lett volna szükségem, hogy azt mondja, nem lesz semmi baj és Clarissa szeret. Még akkor is ezt kellett volna mondania, ha hazugság. Mert ez az, amivel meg tudott volna nyugtatni és ezek azok a szavak, amik után újult erővel fel tudtam volna venni a harcot és küzdeni. Egy ideig idegesen fürkésztem a nővérem arcát, majd mély levegőt vettem.
- Inkább lépek. – Azért a kedvenc rágcsálnivalómat nem hagytam ott. Magamhoz vettem, majd kiviharzottan a szobából, hogy bezárkózzak a sajátomba, ahonnan másnapig bizonyosan ki sem jöttem. Muszáj volt a magányba kapaszkodnom, a gondolataimba, hogy átrághassam magam mindenen, amin szükséges volt.

394 szó || részemről záró köszönöm a kört!   || @

-Nem hallottad azt a mondást, hogy szarból nem lehet várat építeni? – Nézek Damienre .- Miért erőlteted ezt a kapcsolatot annyira? – kérdezem meg még egyszer – és egyáltalán mi az, hogy vele akarsz megöregedni? Damien még csak 25 éves vagy, nem hinnéd, hogy ez még korai? Clarissával feltűnően nem vagytok egy hullámhosszon már a kapcsolatotok eleje óta. – mondom, sose szívleltem annyira azt a lányt.
- És most halálra dolgozod magad azért mert ez a hülye ribi albérletet akar, de nem tesz érte semmit? – vonom fel a szemöldököm és az öcsém arcát fürkészem
– Ennek mi értelme? Miért akarsz annyira elköltözni? Annyira szar lakótárs lennék – nevetek fel kicsit dühösen. – inkább akarsz perkálni kétszer ennyit egy olyan albérletért, ami negyed ekkora? Ne légy már hülye Damien, átesel a ló túloldalára. Tanuld meg elengedni a dolgokat és ne pedig ettől a csajtól függj! – visszafordultam a tévéhez.
Lehet túl nyersen fogalmaztam? De hát igazam van, akkor minek is gondolkodni ezen. Túl durva voltam, az ajkaimba harapva pillantok újra Damienre, esetleg megbántottam volna?
- Úgy nézel ki mint aki hetek óta nem aludt. –felelem őszintén – szét vagy zuhanva –nézek a szemébe – és most ezt tudod, hogy nem bántásként mondom, mert szeretlek Damien, de amit most csinálsz az butaság. Agyon hajtod magad! Neked most kéne buliznod minden este, segg részegnek lenned és mindenkivel összefeküdnöd, nem pedig a barátnőd papucsa lenni! Nem kell ennyire komolynak lenned, csak engedd el magad!– Idegesen a hajamba túrok. – Feleségre és gyerekekre van időd az egyetem után is, ne vesztegesd el a húszas éveidet. – uram atyám mennyi sablonos szöveget lenyomtam szegénynek. A filmre szegezem a tekintetem. És tessék jó dologról papolok én, épp egy lepukkant 40-es családanya bízza rá a gyerekeit a bébicsőszre, hogy egy este kimozdulhasson.
Te is ezt szeretnéd? –hangosítom fel a tévét és Damienre nézek felhúzott tekintettel. Majd megrázom a fejem. Mindegy is hagyjuk ezt a témát.
- A melóba? –kérdezek vissza.
- Semmi lényeges dolog sincs – rántok vállat és lerázom ezt a témát, nem akarok erről beszélni.

Clarissával már évek óta együtt voltunk, nem csoda, hogy megzuhantam az esetleges elvesztése miatt. A gondolataim csak körülötte forogtak, azt akartam, hogy jó legyen neki, nekünk. Azért kezdtem el dolgozni az utóbbi időben, hogy elkezdhessek pénzt gyűjteni egy albérletre, ahol ketten élhetünk majd. De nem, valamiért úgy éreztem, ennek már semmi értelme. És így már neki sem akartam megmondani, hogy ez a tervem… pedig, nos, néhány perccel ezelőtt még ez tűnt a legjobb ötletnek. Talán ezzel a tudtára adhattam volna, hogy mennyire fontos nekem és komolyan gondolom vele. De… annyira kilátástalan volt a szitu, hogy azt hiszem, csak még inkább leégettem volna magam előtte.
Amikor Heather arról beszélt, hogy el kellene hagynom, meglepődtem. Értetlenül néztem rá.
- Figyelsz te rám egyáltalán? Szeretem őt. Nem fogom elhagyni. Mellette akarok megöregedni, érted? Csak… csak úgy tűnik, hogy ő már nem így vélekedik. – Fakadtam ki, talán hevesen, de nem érdekelt. Kicsit felbosszantott, hogy a nővérem kvázi arra kért, szakítsak a barátnőmmel. Miért? Nem azért kértem ki a véleményét, hogy ezt mondja. Sokkal inkább némi megnyugtatást vártam tőle. Félrepillantottam, ezután jött fel az, mit is nézzünk. Talán jobb is, ha befejezzük ezt a témát és nem bosszant fel még inkább. Sóhajtottam egy aprót, a tévét figyeltem. A kérdésre a szemem sarkából néztem Heatherre.
- Hm? Éjjel… gondolom. – Néztem rá értetlenül, majd halványan elmosolyodtam. – Nyugi, ki szoktam aludni magam. Nincsenek azért … álmatlan éjszakáim. – Hazudtam. De, voltak és ma is úgy mentem be dolgozni, hogy hulla voltam, de nem számított. Néhány napja voltam csak ezen a helyen, de folyton az járt a fejemben, hogy mást kell keresnem. Egyrészt ez rosszul fizetett, másrészt idiótákkal voltam körülvéve, harmadrészt a munka sem tetszett. Folyamatosan idegeskedtem miatta és a suliról is elterelte a figyelmemet. A filmre csak bólintottam egy aprót, nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, hisz annyira nem is érdekelt. A visszakérdezésére ránéztem.
- Néhány napja. Talán egy hete. De borzalmas a meló, valószínűleg kilépek… keresnem kell valami jobbat, olyat, ami jól is fizet és az emberek normálisak körülöttem. Na meg… olyan kell, ami miatt nem hanyagolom annyira a sulit, mint az elmúlt napokban. – Ingattam a fejem, majd vállat vontam. – De ne aggódj, megoldom. A munkakeresés eltereli majd a gondjaimról a figyelmet… - Mosolyodtam el, majd vettem egy szem chipset és bekaptam, elrágcsáltam.
- Inkább mesélj te valamit. Milyen a munka? Kollégák? Van már valaki, aki csapja neked a szelet? – Kérdeztem vigyorogva, magamra öltve azt az álarcot, ami azt sugározza: „minden a legnagyobb rendben”.

405 szó || hello, sis     || @

„Mintha nem jelentenék neki már semmit„  A szívem szakadt meg, hogy Damien ezt mondta, hisz nekem ő jelenti a mindent. Sose bírtam elviselni, ha valaki az öcsémet bántja, tudom eredetileg úgy van a felállás, hogy a fiú védi meg a lányt, de nekem ő volt a kicsi öcsikém, akit anyuék hazahoztak pólyában a kórházból és még most is a kicsi öcsim marad, még akkor is ha már több mint 2 fejjel magasabb mint én.  Világ életemben úgy éreztem, hogy még kell őt védenem mindentől és mindenkitől, de hiába éreztem így, őt sose kellett megvédeni. De ő mindig tudta mi a helyes, valahogy úgy éreztem sosem lesz rám szüksége. De aztán amikor már belépett a kamasz korba elkezdtünk valahogy egymásra támaszkodni. Megosztotta velem mi bántja őt és én meghallgattam, és ez persze fordítva is így volt, talán akkor kezdett el köztünk igazán testvéris kapcsolat kialakulni.
-Miféle furcsa érzés? – pillantok fel rá mert eddig csak a tévé felé bámultam, fel sem fogtam mit adnak éppen benne, csak néztem felé. Összehúzom a szemöldököm, mert most hogy úgy igazán végignéztem Damienen be kellett vallanom nincs valami jó passzban. A szeme alatt két kicsi sötét karika és a kicserepesedett szája ezt mutatta.
-Damien ha így érzed szakíts vele! – mondom őszintén. – Megvan rá az esélyed, hogy ott hagyd ezt a kapcsolatot, ha rosszul érzed magad benne. Még pedig te rosszul érzed magad – nézek mélyen a szemébe.
Arra a kijelentésre, hogy lehetetlen vagyok csak elmosolyodok és csak annyit felelek.
-Tudom – a hangom játékos, most már nem a komoly lelkizős énem beszél belőlem.
-Mikor aludtál utoljára? – pillanatok rá újra kicsit aggódva. Nem szeretek anyáskodó lenni, vagy házi sárkányt játszani, de néha kell. Időközben visszaülök Damien mellé az ágyra és a távirányítóval kezdek babrálni. Aztán csak a kijelentésére elmosolyodok.
- Lehetetlen küldetés – nézek rá és tovább keresgélek a csatornák között.
-Megvan! – állok meg egy filmnél – van benne kis romantika, mint ahogy minden filmben, de szerintem tetszeni fog. Szerintem eddig nem maradtunk le semmi érdekesről, csak hogy van ez a három jó barát, akik mindannyian ugyan annál a cégnél dolgoztak egész életükben, de mostmár nyugdíjasak -csacsogok Damiennek mosolyogva majd az arcomról lefagy a mosoly.
-Te dolgozol? – kérdezek vissza.
-Mióta? – mindig azt hittem jó testvér vagyok. De ennyire elhanyagoltam volna őt. Hogy nem tűnt fel hogy munkája van. A bűntudat szinte mindenemet felemésztette. Szőrnyű testvér vagyok.

Érdeklődve hallgattam a nővérem, mikor azt mondta, hogy nem minden esetben jelent rosszat. Mégis rossz érzésem volt, de azt vártam, sikerül eloszlatnia a rémképeimet.
- Nyilván kell a szabadság, de azt hiszem, nekem nem ilyen áron. Tényleg lepattintva érzem magam, mintha nem jelentenék neki már semmit. – Sóhajtottam, majd magam elé néztem. Tovább tördeltem az ujjaimat és az agyam megállás nélkül a barátnőmön kattogott. A szemem sarkából néztem rá.
- Túlreagálnám…? – Valóban így lenne? Sóhajtottam. A kérdésére határozottan akartam felelni, de valami meggátolt benne.
- Nem tudom. Bízni akarok, de nem megy, mert furcsa érzésem van… - Magyaráztam, és újfent nem tekintettem rá, csak magam elé. Aggódtam. De jelenetet rendezni meg nem akartam Clarissával, így hát… inkább csendben szenvedtem. – Lehet, szeretett régen, de most ebből nem érzek semmit, Heather. – Fordultam végül felé és néztem rá. – Zack is baromira gyanús azzal a bájgúnár képével. Legszívesebben megütném, de ugye nem adott még rá okot. – A szemeimet forgattam.
A továbbiakat meg átgondoltam és végül biccentettem egy aprót. Persze, egy kis külön töltött idő nem árt, de… de ez már sok volt. Lepattintott folyamatosan, nem vette fel a telefont, elmaradtak az sms-ek… bármelyik ember elkezdene azon aggódni, hogy gáz van. Nem?
Aztán újabb pozitív bombát kaptam a nővéremtől, ami megmosolyogtatott. Elfogult volt velem kapcsolatban. A fejemet is megráztam kissé.
- Lehetetlen vagy, Heather… de… jól esik, hogy így vélekedsz rólam. – Meg Clarissáról, miszerint nem hagyna el. Reméltem, hogy Heathernek igaza van. Nem is firtattam tovább a dolgot, hanem hagytam, hogy némileg rám telepedjen a nővérem nyugalma. Elnéztem a tévé felé, majd felmásztam inkább az ágyra és ledőltem Heather mellé.
- Nekem bármi jó, kivétel a romantikus filmek. Ahhoz nincs gyomrom jelenleg. – Igen, nyilván a barátnőm miatt nem akartam ilyesmiket nézni. – Valami vígjáték vagy krimi jöhetne. – Tettem hozzá merengve, ekkor tette fel a kérdését. Felnéztem rá.
- Egész jól, mondhatni… sok időm elvette, meg mellette a munka. – A szemeimet forgattam. Körülbelül ez lehetett az oka annak, hogy Clarissa elhidegült tőlem. Inkább megráztam a fejem és úgy néztem el a tévé felé, ha Heather időközben talált valami műsort. Az oldalamra fordultam, felkönyököltem és megtámasztottam a tenyeremen a fejem, így néztem a filmet. Bár gondolatban természetesen máshol jártam, hisz nem tudtam parancsolni magamnak. Legszívesebben a barátnőmmel töltöttem volna ezt a napot, estét is, de nyilván nem volt rám vevő. Tényleg nehéz volt nem aggódnom, de hinnem kellett neki. Sőt, bíznom kellett benne, abban, hogy nem csal meg… abban, hogy még mindig engem szeret. Egy kapcsolat alapja a bizalom, nem igaz? Film közben néha magamhoz vettem egy szem chipset, hogy elrágcsálhassam, de nem igazán szóltam egy szót sem, csak gondolkodtam és félig-meddig néztem a vígjátékot. Még a poénok sem jöttek át túlzottan.

443 szó || hello, sis     || @

Elvettem a chipset Damientől, a kedvenc ízesítésem, egy pillanatra felragyogott az arcom, az élet apró örömei. A kezembe vettem közben a távirányítót és bekapcsoltam a TV-t, hátha megy valahol valami jó kis film, lelkesen kapcsolgatni kezdtem és közben hallgattam Damient.
- Nem mindenesetben jelent rosszat –rántok vállat, hisz nem kell, hogy az öcsikémet fölöslegesen beparáztassam.
- Nem mindig jó, ha egymás nyakába éltek, kell néha egy kis szabad idő – nézek fel rá és közben magamhoz veszek még egy falat burgonyaszirmot. Látom az arcán, hogy nagyon nyomasztja ez a téma, miközben mesél hevesen gesztikulál, feldúlt.
- Őszintén? –A hajamat gyors felkötöm egy kócos kontyba a kezemen lévő hajgumi segítségével.
- Te reagálod szerintem egy kicsit túl –pillantok az arcára. És teljesen nyíltan elmondom neki mit gondolok, sosem szoktam kertelni ilyen témába, még akkor se ha esetleg tudom, hogy ő nem épp ezt a választ akarná hallani, de azzal nem segíteném az ő helyzetét, hogyha a gyerekes félelmeit erősíteném és bebeszélném neki, hogy igen a barátnőd tuti megcsal.
- Bízol benne? – kérdezek rá a legfontosabbra-, mert, ha igen akkor ez nem is lehet téma. Szeret téged, régóta együtt vagytok, tuti nem cserélne le egy régi osztálytársára. Vagy talán csak nosztalgiázni támadt kedve, azért nem kövezheted meg – viccelődöm el a végét.
- Nem hinném, hogy a kapcsolatotok rovására menne egy kis különtöltött idő –vallom be őszintén, hisz tényleg sülve-főve együtt vannak, és lehet rosszindulatú vagyok, de nem bírom, hogy ez a lány mennyire kisajátítja Damient.
Hallgatom mit mond és felnevetek.
Olyan furcsa? –kérdezek vissza mosolyogva. –Öcskös legyen már egy minimális önbizalmad, magas vagy, helyes vagy, kedves vagy. Be kell látnod mindenki odáig van érted, Clarissa is. Hülye lenne elhagyni téged- jelentem ki egy biztató mosolygással társítva. Nem tudom mit eszik annyira ezen a lányon, de látszik rajta, hogy szereti és komolyan gondolja a dolgokat vele.
- Milyen filmet nézzünk? –térek el egy pillanatra a témától, de ez nem azt jelenti, hogy lezártnak tekintem, csak ez egy életbevágóan fontos kérdés.
Amíg Damien dönt én felállok az ágyból és az íróasztalomig sétáltam és gyorsan rápillantottam a telefonomra, hogy keresett e valaki, de csak egy Messenger üzenetet kaptam az egyik munkatársamtól, de inkább meg se nézem csak kikapcsolom az egész eszközt, hogy ne csipogjon Damiennel a közös film alatt.
- Egyébként hogy állsz a tanulással és a vizsgákkal? –ülök vissza mellé az ágyra és a lábamat felhúzom törökülésbe.

A gúnyos megjegyzésére egy fél pillanatra elhúztam a számat. Ha nem lettem volna annyira magam alatt, talán magára is hagyom. Sosem szerettem zavarni, ha épp későre járt az idő, mert tudtam, hogy akkor már nyűgösebb is a kelleténél. Nők. Általában a gond van velük, de épp ezért szeretjük őket.
- Bocs, hülye kérdés volt. – Motyogtam neki válaszként, aztán a kérdésre, hogy baj van-e, bólintottam egy aprót. Nem tudtam, hol kezdjem, szóval amíg felállt és ellépkedett az ágyig, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Ahogy lefeküdt, megejtettem egy mosolyt felé és odanyújtottam a kedvenc ízesítésű chipsét.
- Mondd csak, Heather… ha a barátnőm mostanában hanyagol… van okom aggódni? – Kérdeztem. A mosolyomnak már hűlt helye volt és épp a másik zacskót bontottam ki, ami nagy hangzavart keltett. Nem érdekelt. Amint szabad utat kaptam, már emeltem is ki egy szem chipset, hogy megegyem. Elrágcsáltam, majd egyből meg is szólaltam.
- Alapvetően nem szoktam aggódni, ismersz. De most egy srác, valami Zack legyeskedik körülötte. Állítólag csak régi osztálytársak, de… komolyan? Ne nézzen már hülyének. Egy olcsó kis osztálytárs miatt csak nem hanyagolja a fiúját, nem? Vagy csak én reagálom túl? – Pillantottam a nővéremre, némileg kiakadva. A zacskót leraktam az ágyra, majd a térdeimre fektettem az alkarjaim és magam előtt összefűztem az ujjaimat. Magam elé meredtem és próbáltam összerakni ezt az egész sztorit. El akartam hinni, hogy csak barátok. Zack nem egy régi szerelme, vagy hasonlók, hanem csak egy barát. Bíznom kellett volna a barátnőmben, nem? Így lett volna helyes. Sóhajtottam egy aprót.
- Clarissa szerint tényleg csak barátok és én látok rémeket. De akkor is olyan furcsa… – Tettem hozzá, miközben elnéztem a nővérem felé a vállam felett.
Heather mindig is jó tanácsokkal látott el és megnyugtatott, eloszlatta a kételyeimet. Épp ezért szerettem mindig kikérni a véleményét. Habár csak két év volt köztünk, de mégis… az a két év sokat számított. Ő volt az idősebb, és valamivel tapasztaltabb is. Bár néha jobb lett volna, ha én lehetek a nagyobb, a nagy tesó, aki megvédi a húgit, de ez amolyan lehetetlen kívánság lett volna.

336 szó || hello, sis     || @

Felkelés, reggelizés, tanulás, ebédelés, munka, pár falat vacsora és alvás. Ez megy minden nap, mintha egy hörcsög lennék, és egy kerékben futnék, de egyhelyben maradok. A szociális életem romokban és egyszerűen nincs is rá idő, hogy rendbe kaparjam. Az idei évem nem épp a legfényesebb, még januárban sikeresen összebalhéztam az egyik barátnőmmel, aki mellesleg az egyetlen is volt. A barátjának néha voltak furcsa dolgai: hobbija volt, hogy a barátnőmet gáz helyzetbe hozza vadidegenek előtt, vagy épp a háta mögött beszélte ki csúnyán. Én persze ennek rögtön hangot is adtam, a barátnőmnek elmondtam, hogy ő ennél többet ér, sokkal többet. De persze én lettem a fő gonosz, akit mindenki utál és a barátnőm megszakította velem a kapcsolatot, többet nem hívott bulizni vagy este át borozni, én pedig nem erőltettem tovább a dolgokat. Össz-vissz egy dolog bántott, hogy Damient is hanyagolom mostanság, amit pedig szegény nem érdemelne meg. Hisz ő tökéletes öcskös, mindig ott van, ha számítok rá és segít, ha kell. Lehet gáz ilyet mondani, de őt tartom legjobb barátomnak. Oké lehet fel kéne regisztrálnom egy társkeresőre, vagy csak egyszerűen kimozdulnom a házból, hogy barátokat szerezzek. De ezt a témát most napoljuk, van egy hetem beseggelni egy jó hónapnyi anyagot.
Visszafordulok az asztalom felé és a könyvembe mélyedek, belemerülök a tanulásba és a jegyzetelésbe és a valóságba már csak egy kopogtatás ránt vissza.
- Gyere be Damien – kiabálok ki, de fel sem nézek a tankönyvemből. Öcsikém valamiért mindig kopogtat az ajtón, a családból ő az egyetlen. A kérdése után rápillantok.
- Onnan minek tűnik? - kérdezek vissza mosolyogva, kicsit gúnyos hangon, de ezt ő is biztos tudja, hogy nem ellene irányul csak egyszerűen késő van és nyűgös vagyok.
- Mizujs? – Csukom be a könyvet, mert látom rajta, hogy valami nem oké vele. Az asztalomról az összes tanulnivalót besüllyesztem a fiókomba, majd holnap folytatom tanulmányaimat a közgazdaságtan unalmas világában.
-Baj van? – Kérdezem komolyan, majd miután elmondta tervét csak mosolyogva bólintok és befekszem az ágyamba.
-De rám férne most egy kis lazulás .

A napokban Clarissa nem igazán szánt időt rám. Miért? Egy bizonyos barát miatt, aki újból felbukkant az életében és most vele tölti minden szabadidejét. Értettem én, hogy nosztalgiázni jó dolog és hogy biztos ezer megy egy dolog van, amiről beszélni tudnak, de komolyan… az, hogy még egy fél órát sem szán rám, a barátjára… hát, nem igazán értettem. Viszont zavart, rohadtul zavart valami ezzel az egésszel kapcsolatban, mégsem akartam összerakni a képet. Elhittem, mert el akartam hinni, hogy csak szimplán barátok és semmi, de tényleg semmi nincs köztük. Ha jól rémlett, Clarissa még azt is mondta, hogy még középsuliból ismerik egymást. Szóval, szimplán csak régi osztálytársak, igen.
Ideges voltam, terelni akartam a gondolataimat. Kívülről nem látszott igazából semmi a lelkiállapotomból: pokerface voltam, az állt nekem a legjobban. Vagy nem, de… így könnyebb volt elrejteni, hogy valami bajom van.
A konyhában motoszkáltam, keresgéltem a szekrényekben, mígnem ráleltem a rágcsálnivalókra. A kezembe vettem két chipset zacskót, majd kerestem egy üveg kólát, két poharat és ezekkel indultam útnak. A nővérem, Heather szobájáig meg sem álltam. Rá mindig számíthattam, neki mindig elmondhattam a bajom. Bár most csak arra volt szükségem, hogy kicsit lazítsunk, szórakozzunk és elterelje valahogy a gondolataimat az, hogy a nővérem társaságát élvezem. Kopogtam az ajtón, mielőtt a könyökömmel lenyomtam volna a kilincset.
- Szia, zavarok? Tanulsz? – Pislogtam el az asztala felé és ha könyvkupacot láttam ott, akkor kérdőn elnéztem a nővérem felé. Eszem ágában sem volt zavarni, ha épp vizsgára készült vagy komoly dolgozatra.
- Arra gondoltam, megnézhetnénk valami filmet és közben egészségtelen, de annál finomabb cuccokkal tömhetnénk magunkat… - Emeltem fel a rágcsálnivalókat és a kólát. Rámosolyogtam, majd ez szép lassan le is olvadt az arcomról. – Meg igazából… jól esne egy beszélgetés is. Az utóbbi időben nem volt időnk egymásra. – Tettem hozzá elgondolkodva. A sok tanulás és vizsga elvette az időmet… aminek még közel sem volt vége. Bár néha azon gondolkodtam, abba kellene hagynom a sulit és inkább munkát keresni. Azt lehet, Clarissa is jobban értékelné és végre összeköltözhetnénk a pénzből, amit keresek. Ez nem tűnt rossz ötletnek, el is határoztam, hogy ha legközelebb találkozok vele, személyesen mondom el neki. Beljebb lépkedtem, magam mögött a lábammal becsukva az ajtót és ha a nővérem nem bánta, az ágyára telepedtem.

368 szó || hello, sis     || @