Nem mondanám hogy kibírhatatlan és elviselhetetlen vagyok, de akár az is lehetnék ha csak rám néz az ember. Bár azt kell mondjam, nem áll messze a tipp a valóságtól. Nehéz személyiség vagyok, mindig is az voltam, és mindezek mellé még olyan is amilyen. Más, mint a legtöbben hiszen gyakorló boszorkány lettem, hála a családom felmenőinek akik maguk is azok voltak. Anyám részéről sok volt a boszi de a mi családunk nem olyan menő mint mondjuk a salemi-ek. Szóval jah, ezzel áldott meg a sors, és viszonylag későn, 17 évesen kezdtem el rájönni hogy mi is vagyok, és furcsa dolgok történtek velem. Mondhatom ha addig nem néztek volna rám furcsán, akkor most aztán végleg elvesztettem a lehetőséget. Magamnak való voltam, szarkasztikus és olykor kissé egoista is. Úgy voltam vele hogy eddig nem akartak tőlem semmit, ezek után meg már ne is akarjanak. A természetem csak rosszabb lett mint volt, a kamaszkori lázadás állandósult, éppen ezért nézek ki úgy, ahogy most látsz. És remekül érzem magam a bőrömben, mert az a lényeg hogy leszarom mások mit gondolnak rólam a hátam mögött. Elfogadtam azt, ami vagyok, magamhoz öleltem a hatalmat, megtanultam használni így hát nincs miért félnem ha hiszek magamban akkor a világ is összedőlhet körülöttem.

A középiskola után elkezdtem egyetemre járni, és hallgattam is két félévet mielőtt úgy döntöttem hogy ez nem nekem való. Élni akartam, bulizni szórakozni, és állást vállaltam egy éjszakai szórakozóhelyen mint hangtechnikus. A zene mindig is vonzott, de nem tudok se énekelni, se jól hangszeren játszani bár van egy gitárom. Inkább a már meglévő zenékkel foglalkozom, és viszonylag jól is kerestem ezzel. Abban a hülye bárban találkoztam Amelia-val is, akivel sokáig kerülgettük egymást. Mindketten kőkemény jellemek voltunk, és nem adtuk alább, de mégis elképesztően jól simultunk össze kifulladva a vörös-fekete ágyneműm labirintusában. Máshogy el sem tudtuk volna képzelni egymással. De a szex jó volt, és sokszor töltöttük egymásba gabalyodva az éjszakát, aztán egyszer csak abba maradt. Ő nem keresett, én nem kerestem, és tovább költöztem a város egy másik felére egy helyes kis lakásba ahol a mai napig is lakom. Hogy vele mi lett? Fogalmam sem volt, de nem is érdekel, és most sem foglalkoztat. Szép volt, jó volt, elmúlt.

Belevetettem magam a munkába, a tanulásba és abba hogyan kezeljem a boszorkány erőimet a leghatékonyabban és hogyan leplezzem el, hiszen az alvilági hírek hamar utolértek és kiderült hogy nem túl kifizetődő dolog mostanában erre felé boszinak lenni. Az életem ment tovább, végül szereztem barátokat olyanokat mint én. A hasonló szubkultúra képviselői sokkal nyitottabbak egymásra mint a normál emberek, és nem akadtak ki azon sem hogy furcsa dolgaim vannak néha. Megérzek dolgokat vagy ilyesmi. A többiről nem tudnak.
Egészen idilli élet eddig mi? Hogy mi lett anyámmal? A város másik részén él, de hetente átjárok hozzá hogy kell-e neki valamiben segítség. Már rég nem függök tőle, és volt sok veszekedésünk, de nem hagynám magára ha bajban lenne, és én tudnék segíteni neki. Szeretem azért. Szóval ő elvan magában, azt hiszem van is valakije, de már nem üldözöm el amennyiben normális tag. Neki is megvan a joga ahhoz, hogy pasizzon, még ha ez régebben nem is tetszett, de azóta tudom hogy jó az ha van az embernek valakije.
A hideg zuhany még csak most jött…

Amelia újra felbukkant az életemben, úgy egy fél éve és közölte hogy a gyermekünk öt éves. A féktelen vad éjszakáink gyümölcse, és a vérvizsgálat is kimutatta, én vagyok az apja. Ez felért egy kikúrt nagy arcon csapással, hiszen én nem egy gyerek melletti életre voltam berendezkedve, de Amelia úgy gondolta hogy jó az ha nálam hagyja a kislányt, és ő felszívódik. Szóval… fél éve tudtam meg hogy apuka lettem és most…. Próbálok behozni négy évet. Lövésem nincs amúgy a gyerek nevelésről, vagy a kicsikkel való bánásról, szóval….
Help me please?!!!

Napokkal ezelőtt jött a hír, hogy Amelia meghalt, egy tragikus baleset volt, és mivel a szülei sem éltek már nekem kellett azonosítani őt a hullaházban. Minden ami belőle maradt a szép emlékek a vad korszakunkból, és egy kislány. Soha nem tudtam megkérdezni tőle, miért tartotta egyáltalán meg. Talán... szeretett volna valamit, ami rám emlékezteti, nem tudom, de.... mindegy is. Most... előre kell néznem.