Theo olyan szorosan kapaszkodott a nyakamba, hogy attól féltem, megfulladok, mire beletalálok a kulccsal a zárba. Látszólag őt ez egyáltalán nem zavarta, mert amikor megpróbáltam letenni a földre, csak jobban ölelt. Az iskolatáskáink és a szatyrok súlya húzták a vállamat, éreztem, hogy a karjaim görcsbe állnak az erőfeszítéstől. Az öcsém feje a vállamon pihent, szorosan a nyakamnál, így arra is képtelen voltam, hogy felé fordítsam a fejemet.
- Gyerünk már, öcskös, hét éves vagy! A hétéves fiúkat nem cipeli haza a bátyjuk. A legtöbb hét évest már el sem bírja a bátyja...
Valami meleget és nedveset éreztem a nyakamnál, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az öcsémből spontán vámpír lett éppen, vagy bealudt és a nyála folyik. Nagyon reméltem, hogy inkább az első - különben is, melyik gyerek lenne képes ilyen kényelmetlen pózban bealudni?
- Fuj, Theo, te most...?! - ledobáltam a szatyrokat a földre és letettem őt is, hogy eltolhassam magamtól, az öcsém könnyeire azonban egyáltalán nem voltam felkészülve. Mint akit gyomorszájon vágtak, úgy guggoltam le mellé. Ő meg csak szipogott, és azzal a durcás képével bámulta a cipője orrát, mint mindig, amikor eldönti magában, hogy erősnek mutatkozik, holott ő is tudja, hogy képtelen rá. Megérintettem a vállát.
- Megint szekáltak a suliban?
Bólintott. Megszorítottam a vállát.
- Apa miatt?
Nem felelt. Magamhoz húztam és átöleltem, addig simogattam a hátát, míg a vállam fel nem szárította a könnyeit. Még azt is hagytam, hogy beletörölje az arcát. Azon töprengtem, apa vajon tudta-e, hogy ennyire fog hiányozni valakinek, aki még csak nem is ismerte, és vajon ha tudta volna, akkor is elmegy-e.
Miután kisujjesküvel megesketett, hogy anyának egy szót sem szólok a "picsogásáról", ahogy ő nevezte, végre áttessékeltem az ajtón. Ekkor ért a második gyomros, mely azóta is képes görcsbe rántani minden idegszálamat, ha eszembe jut. Anya mozdulatlanul heverő teste a padlón, körülötte a szétszóródott gyümölcsök, és a távoli szirénaszó, mely úgy tűnt, soha nem ér el hozzánk.

3 évvel később

A Nap erősen tűzött, a madarak éles csicsergése bántotta a fülemet. Az éhségtől már alig láttam, oszloptól oszlopig szédelegtem az utcán. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. A mosogatásból elég jól megéltem, amíg nem jött egy belső ellenőrzés. Hiába, na, a hamis személyivel talán megvezethetem az indiai főnökömet, de másokat kevésbé. Egy tizenöt éves kölyöknek semmi helye a felnőttek játszóterén - kidobták a szűrömet. Az újságkihordás való neked, mondták, és bele sem gondoltak abba, hogy ennyiből nem lehet fenntartani egy családot.
Figyeltem, Theo hogyan tömi magába a vacsorát és bűntudatom támadt, amiért egy tíz éves gyerek kénytelen ennyivel beérni. Borzasztó testvére vagyok - anya csalódott lenne, ha látná, mennyire nem viselem gondját. Holnap muszáj lesz még többet beleadnom a munkakeresésbe, és muszáj lesz még kevesebbet ennem, hogy neki több jusson. Képtelen voltam ránézni az ételre. Ha a számba vettem egyetlen falatot is, rögtön arra gondoltam, ezt ő jobban megérdemli, hogy lehetek ilyen önző, hogy tehetem ezt meg az éhező öcsémmel.
Theo felpillantott a levesből, a kézfejével letörölte maszatos arcát.
- Te nem kérsz?
Mosolyt erőltettem magamra és megráztam a fejem.
- A melóhelyen már ettem, ez mind a tiéd.
Összeszorult a gyomrom a hazugságtól, mart az éhség. Nem volt semmiféle meló, és nem volt semmiféle evés - semmi sem volt. Semmi. Csak mi ketten, ő és én.

Mr. Callaway az orrom előtt törte ketté a hamis igazolványt. Forgatta egy darabig, majd a létező legelegánsabb mozdulattal szilánkosra törte. Olyan volt, mintha a csontjaimmal is ezt tenné, és majdnem elsírtam magam kétségbeesésemben: drága volt megszerezni azt az iratot, honnan szerzek most újat? Ha pedig nem sikerül, honnan szerzek munkát?
Összerezzentem, ahogy hűvös pillantással végigmért.
- Ugye tudod, fiam, hogy ezt a kis játékszert bünteti a törvény?
Megnyikkanni sem mertem, így csak bólintottam. Az arcomat vizslatta, majd tekintete az íróasztalán pihenő, bekeretezett képre vándorolt. Egy szőke kislány nevetgélt rajta, bájos jókedve beragyogta az egész képet. A férfi észrevette, hogy figyelem, ezért ujjaival szeretetteljesen megcirógatta a lány arcát a képen.
- A jövő hónapban végre hazatérhetek hozzá. Hallottál már Mystic Fallsról?
Megráztam a fejem. Egy darabig még szúrós szemekkel méregetett, majd kidobta a megsemmisített igazolvány maradványait a szemetesbe, és az asztalra támaszkodva közelebb hajolt hozzám. Nagyot kellett nyelnem, hogy ne kérdezzek semmit, mégis a tőlem telhető legnagyobb bátorsággal álltam a tekintetét.
- Mondd csak, fiam, hiszel a természetfelettiben?
Éreztem, hogy a jövőnk múlik a válaszomon, így lepleztem a döbbenetemet, és összeszedve minden bátorságomat bólintottam. Mr. Callaway pedig belekezdett egy történetbe...

Hónapokkal később

Állítása szerint Theo utálta az új lakásunkat - szerintem inkább csak a tényt utálta, hogy egy idegen milliárdos fizette nekünk. Theo igazából abba a korszakba lépett, amikor mindent utált: utálta a munkámat, utálta a munkaadómat és utálta az új várost is. Jómagam kíváncsisággal vegyes félelemmel néztem új jövőnk elé. Tagadhatatlanul vonzott a kihívás, az ismeretlen, és Carmen Callaway is.
Istenem, életemben nem láttam ilyen gyönyörű lányt! A hajáról a nyári gabonamezők jutottak eszembe, az illata édes volt, mint a csoki, a mosolyától pedig ficánkolni kezdett a gyomrom. Tudtam, hogy húgomként kéne rá tekintenem, hiszen annyi idős volt, mint Theo, de képtelen voltam rá. Beleszerettem abban a pillanatban, hogy megláttam őt, és attól kezdve ez lett az én legféltettebb titkom.

Néhány évvel később - az Alsógatyás beépített akció

Jól van, elmesélem neked az Alsógatyás beépített akciót. Pár hónapja szolgáltam már a seregnél, a kötelező hadi szolgálatomat töltöttem, amikor kaptunk egy eléggé zöldfülű újoncot. Még nálam is fiatalabb volt, elkényeztetett család gyermeke. Kellett neki a plusz pénz, ezért vállalta a több hónapos kiképzést. Egyik éjszaka, míg mi aludtunk, a srác meglépett. Úgy gondolta, körbenéz a laktanyán kívül: elkötött egy kocsit és nekivágott a végtelennek. Senki sem ébredt fel a zajra. Kocsikázott kicsit a városban, majd elindult visszafelé. Épp leparkolt, mikor látta, hogy egy helikopter ereszkedik lefelé a bázis felett, majd fegyveres alakok kezdenek el kötéllétrán leereszkedni. Túl sok akciófilmet láthatott, mert rögtön merényletre gondolt, így mint akit fenékbe lőttek, úgy rohant be hozzánk azt üvöltve: "Támadás! Támadás! Megtámadtak minket!"
Mi kis hülyék az álomittas fejünkkel rögtön felugrottunk, fegyvert kaptunk magunkhoz, és egy szál alsógatyában kirohantunk az udvarra. Csak akkor derült ki, hogy a repülőgép a mi mélyen tisztelt főtörzsőrmesterünket szállította haza, a leereszkedő fegyveres alakok pedig a testőrei voltak. Helyszínszemlére jött volna hozzánk reggel. Hát mi mit csináltunk? Ott álltunk, egy szál alsógatyában. Kinek Miki egeres, valakinek autós, nekem szuperhősös - volt olyan, akinek az alsóneműjén macik feküdtek felhőkön... Kezünkben pedig a legújabb harci fegyverek, az én vállamon éppenséggel egy rakétavető. Mélyen tisztelt főtörzsőrmesterünk pedig próbálta visszafojtani a nevetését... Zavarunkban sietve szalutáltunk neki, s miután engedélyt adott a lelépésre, visszacipeltük a fegyvereket és megtört méltóságunkat a szobánkba.

A rá következő héten rosszul lettem gyakorlat közben. Kiderült, hogy gyenge a szívem, ami az orvosi vizsgálaton valahogy nem derült ki - okmányhamisításban elég jó vagyok, maradjunk ennyiben. Azonnali hatállyal menesztettek, így hát kénytelen voltam hazatérni. Már gyűlöltem én is mindent, ami Mystic Fallshoz, a munkámhoz vagy ahhoz a lakáshoz kapcsolódott: gyűlöltem a tudatot, hogy az öcsém látni sem akar. Gyűlöltem az átkot, amely tönkre tette a szeretteim életét. Gyűlöltem a testemet, mely nem akart engedelmeskedni nekem. Gyűlöltem Carment, amiért ennyire mocskosul vágytam arra, hogy vele lehessek.

2016. november

- Ezt így nem folytathatod tovább!!
Carmen üvöltésére összerezzent az összes többi beteg a kórteremben. Nem hibáztattam őket, az elmúlt tizenkét év alatt én már tökéletesen hozzászoktam ahhoz az éles, bántó frekvenciához, melyen képes volt visítozni valakivel. Általában csak akkor használta ezt a hangszínt, ha igazán mérges volt, és vörös arcából ítélve most tényleg az volt.
Ülésbe tornáztam magam az ágyon, és nem törődve a pironkodásával, a szeme előtt átvettem a kórházi hálóinget a saját ruháimra. Az infúzió már rég lecsöpögött, ezért azt rutinosan lecsatoltam a branülről.
- Megtennéd, hogy nem üvöltözöl? Az emberek gyógyulni járnak ide - csitítani igyekeztem, amitől persze még hangosabb kiabálásba kezdett.
- Theo tudja egyáltalán, hol vagy?!
Szinte ledöfött a pillantásával. Próbáltam elkerülni, de bármerre néztem, a haragos szempár vádlón követett. Átrángattam a fejemen a pulóvert és durcás visszavágáson törtem a fejem, de képtelen voltam hazudni. Az igazság úgy bugyogott fel belőlem, mintha templomban ülnék.
- Konferencián édesapáddal... - dünnyögtem, mire Carmen "én megmondtam" pillantással összefonta maga előtt a karjait. Ez az önhittség volt az, amit a leginkább gyűlöltem a nőkben - azt gondolták, mindig mindent jobban tudnak nálunk, és a fenébe is, igazuk volt...
- Nate, ez így nem mehet tovább - folytatta valamivel szelídebb hangon. Leült mellém az ágyra, megéreztem puha tenyerét az enyémen, amitől úgy éreztem, menten elvisz megint egy szívroham. - A szíved beteg. A tested nem tudja meggyógyítani magát... de egy vérfarkasé igen. Ha aktiválnád az átkot...
Kirántottam a kezem az ujjai közül és felpattantam az ágyról. Egy pillanatra megszédültem, elkaptam az infúzióállványt, de a rosszullét amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Hallani sem akartam erről, és ezt tudta jól. Nem vagyok hajlandó gyáván megölni valakit csak azért, hogy én tovább élhessek.
- Ha Theo tudná, ő is egyet értene velem.
Engem figyelt. A tekintete tele volt fájdalommal. Képtelen voltam leplezni, így hát elfordultam tőle.
- Theo nem tudja, és nem is kell megtudnia. Most pedig vagy segíts átvenni a nadrágomat, vagy keresd meg az egyik nővért és szólj neki, hogy lelépünk.
Durcásan mérlegelte a helyzetet, majd beadta a derekát és lemondó sóhajjal távozott. Ahogy kipillantottam a kórház ablakán az égre, meglepve láttam, hogy havazik. Kövér pelyhekben hullott a hó, fehérbe mosva az egész tájat.
Akár az újjászületés.