Egy apró szelet az életemből

Reggel öt óra van, mikor kopogást hallok a szobám ajtaján.
- Igen!? – szólok vissza, mire rögtön meghallom édesapám pompás hangját.
- Kicsim! Ébresztő, megyünk edzeni! – szól oda, mire én morgok egy sort és a következőt mondom vissza.
- Biztos fogok fejlődni? Annyira ügyetlen vagyok! – s reménykedve várom ez ügyben az apai együttérzést, azonban ezt közel sem így történik meg.
- Lányom, lányom. Ezt az erőt csupán akkor tudod igazán irányítani, ha eleget gyakorolsz. – kifújom a levegőt, amit sóhajnak is lehet nevezni. Letúrom magamról a takarót, majd még válaszolok.
- Jóh, jóóhhh. Adj öt percet apu! – ezzel hozzáfogok öltözni egy könnyed sportos öltözékbe, ami leginkább szabadidő ruházatból áll. Mackó alsó és melegítő felső, ami alatt sport melltartó és sportos bugyi. Nem kell ennél több, mert mióta ez a vérfarkasos dolog bekopogtatott az életembe, azóta kevésbé vagyok az a fázós fajta.
~ Vérfarkas? ~ utálom ezt a szót kimondani, mert egyből a nem túl távoli múltra emlékeztet. Barátnőm szerencsétlen halálára, egyben az én szenvedésem kezdetére. Nem akarok meztelenkedni, s mindig arra ébredni, hogy meztelenül fekszem valahol a vadon közepén. Meg kellene halnom, s akkor minden ilyen nyűg megszűnik nem? Apa arról egy árva szót nem mondott, hogy miként szokták megölni a fajtánkat.
~ De miért? ~Lassan, öt perc múlva lenn vagyok a konyhában, ahol apu nyugodtan reggelizik. Anyu kikészített nekünk mindent, így nem a marad más hátra, mint előre. Megreggelizek, s azután a kis ebédcsomagjainkkal távozunk városon kívülre, ahová nem igazán jár ember. Letáborozunk, majd apu a követkővel áll elő.
- Támadj meg! Nézzük meg, hogy mit tanultál a tegnapi nap! – egyből vágok egy nah ne már arcot, de úgy tűnik számomra, hogy komolyan gondolta. Én fiatal ifju titánként viszont nagyon úgy érzem, hogy az öreget a padlóra küldöm. Rohamozok, azonban ő csinál valamit, amitől pörgök fordulok, s legvégül a földön kötök ki. Nagyot nyekkenek, de szerencsére vérfarkas vagyok, így különösebben nem sérülök meg. Azonban, ami ezután aggasztó, hogy apu leül minden szó nélkül, s nagyokat szív a levegőből.
- Ezt, ezt meg hogyan? – kérdezem hitetlenkedve, mert időm sem volt reagálni az egészre Kis idő elteltével köhög egy sort. Mikor feltápászkodom a földről, akkor pillantom meg, hogy a tenyerén lévő vérfoltokat nézegeti. Megijedek és aggódok, ezért odasietek hozzá.
- Anya tudja? Jól vagy? – le se tagadhatnám, hogy mennyire fontos számomra, hogy milyen űrt hagyna maga után a halálával. Magamhoz ölelem, s ő hálásan visszaölel.
- Jól vagyok, ne aggódj emiatt.
S ezután jön az oktatás és a jótanácsok, közben agyalok apán és a vérfoltokon. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje lehet hátra, így a gyakorlás minden percét próbálom élvezni, hiszen egy olyan személlyel tölthetem, aki meghatározó része az életemnek. Mikor dél lesz, akkor mindketten megesszük az ebéd adagunkat. Anya pompásan főz, ráadásul nagyon is egyezik az ízlésem apuéval. Most aztán ki kell mondanom az apró igazságot, hogy kis részben fiús vagyok, de nem annyira, hogy rövid hajú nő legyek. Estefelé hazamegyünk, ahol vár minket vacsorával anyu. Mondanom sem kell, hogy farkaséhesek vagyunk. Ezután pedig anyukámé a főszerep, vagyis leginkább hozzá csapódok. Nem árulom el, hogy apának nagy gondja van, bár az is lehet, hogy anya hamarabb tudja, mint én. Elég volt apám tesztoszteron tengeréből. Zokni párosításban segítek édesanyámnak, miközben elmesélem neki, hogy miként ment az edzésem apuval. Anyu aztán tudja borzolni a kedélyeket, s néha olyan fura ötleteket ad, mint, hogy kész nő vagyok és próbáljak meg a testemmel érvényesülni egy picit. Meg villantsak ilyen meg olyan pózokat. Nem tudom, hogy miként kellene fogadnom ezeket a tanácsokat, de én leginkább pirulok, s magamban motyogok, hogy csak nem fogom apunak mutogatni magam.
Végül így telik el a nap, hogy fáradtan és új, jó élményekkel gazdagodva, ám kissé aggódva szenderüljek álomra. Minek ez az egész? Valamivel le kell foglaljam magam…