Az életem a lehető legszarabbul kezdődött. Csecsemő voltam, mikor egy idegen rám talált az út szélén, megsajnálhatott, hiszen a legközelebbi városba vitt. New York volt az, ami mára az otthonommá vált. Legalábbis ezt a történetet mesélték nekem, mikor hajlandó voltam rákérdezni a szüleimre. Sokáig nem is nagyon érdekelt, hiszen annyi emberrel és gyerekkel voltam körülvéve, hogy nem tapasztaltam meg a hiány érzését. Igen, árvaházban laktam, mióta az eszemet tudom. Éveken keresztül egyáltalán nem beszéltem, már azt hitték néma vagyok, ennek ellenére mindent megértettem és a magam módján válaszolgattam.
Talán nyolc esztendős lehettem, mikor egy férfi megállított.
- Hogy hívnak kislány? - tette fel a kérdést, mire nagy kék szemeimmel csak meredtem rá. Gondolataimban értelmes válasz után kutattam, hiszen eddig sehogy sem szólítottak, szüksége sem volt rá. Egyszer csak beugrott, olvastam egy könyvben valamit, talán egy verssor lehetett; "This I whispered, and an echo murmured back the word, “Lenore!"
- Lenore ... - ejtettem ki lassan, alig hallhatóan a szavakat. Elsőre megijedtem a saját hangomtól, mit még sosem hallattam azelőtt. Lázasan dolgoztak tovább az agytekervényeim, hiszen tisztában voltam vele, hogy ennyivel nem fog megelégedni az öreg. Eszembe jut, hogy valamelyik nap hallottam két felnőttet beszélgetni valami festményről, ami egy szép katedrálisban van. Mi is volt a festő neve?
- ... Lazzaro. A nevem Lenore Lazzaro - mondom ki hangosan, határozottan, fejemet felszegve.
- Nézzenek oda, a kislánynak hangja is van? - nevetett fel, majd leguggolt hozzám, hogy egy magasságba kerülhessünk - Segíteni szeretnék rajtad. Szép otthonod lenne, gyönyörű ruháid és persze tető a fejed felett, ha te is szeretnéd. Velem tartasz? - eleresztett egy biztató mosolyt, miközben a kezét nyújtotta felém. A mai napig nem értem mi ütött belém akkor, talán a hangja miatt. Joseph hangja mindig olyan megnyugtató volt, mintha a légynek se tudna ártani. Végül ha jobban belegondolok nem hazudott nekem, hiszen magához vett egy utcagyereket. Elhalmozott ajándékokkal, szebbnél szebb ruhákkal, ezek mellett pedig olyan tudással ruházott fel, amit csak évek alatt szerezhetem volna meg. Ahogy cseperedtem apránként rá döbbentem, hogy a jótevőm, nem is annyira angyali, mint amilyennek hittem. A város legnagyobb gazembere lett a nevelőapám.
Alig töltöttem  be a 17. évemet, mikor a paradicsomnak hitt életem maga lett a pokol. Egyik pillanatról a másikra a purgatórium legsötétebb vermébe kerültem, ahonnan nem létezett kiút. Először úgy indult, ahogy a legtöbb nap, estére kikészítették nekem az új ruhámat, amit a vacsora alatt viselnem kellett. Kicsit furcsálltam, hogy a legújabb költemény kissé kirívóbb az előzőeknél, de nem tettem szóvá. A kellemesen töltött étkezést követően a társalgóban üldögéltünk, mikor apám az ölébe ültetett, ahogy kislány koromban. Mire észbe kaptam kezeivel hol a combomat, hol pedig a felkaromat simogatta. Szólásra nyíltak ajkaim, de képtelen voltam mondatokká formálni az érzéseimet, mivel a hirtelen jött őrjítő fájdalom gúzsba kötötte minden érzékszervemet. Kezemre pillantva még láttam, amint a bőrömön elnyomott szivar a tartóba kerül. Testem a földet súrolta, sírásban törtem ki, mire hatalmas pofonok közepette ordibálni kezdett velem. Egészen addig ütött, míg el nem sötétült előttem a világ. Szemeimet kinyitva az ágyamban találtam magam, az este rémálmairól csak a bekötözött karom tett tanubizonyságot. Apám az ágyam mellett ült, szemei feldagadva, vörösen figyelték minden egyes rezdülésemet. Könyörgött, kérlelt, hogy ne hagyjam el, mindent megígért, amit csak akartam. Azt mondta soha többet nem tesz ilyet, ez csak egyszeri alkalom volt és már nagyon bánja. Ez az állapot talán három napig ha tartott, mikor újabb szivar landolt a kezemen, majd ujjak szorították el a torkomat. Megfenyegetett, hogy ha erről bárkinek beszélek az, az életem végét jelenti. Bólogatni tudtam, könnyeim folytak végig az arcomon, mire egy pofonnal lettem gazdagabb.
- Ne merészelj bőgni! Soha ne mutasd ki a gyengeségeidet, mert felhasználják ellened! Egyet tanulj meg végre Angyalom. Mindig te légy az első és egyetlen önmagadnak - sziszegte a fogai között, majd elengedett, hogy újra a padlóra kerüljek. A napok haladtak, egyre több foltom lett, így a ruhám ujján az anyag is növekedett. Hónapok teltek el így, mikor a szobájába hívatott, addigra már megtanultam, hogy jobb nem ellenkeznem, hiszen akkor egy-két folttal megúszom. Mindenféle finomkodás nélkül az ágyra lökött, kezeimet az oda készített kötelekkel megkötözte. Próbáltam kizárni magamból minden érintését, hallottam, ahogy a ruhám anya reccsen és a cafatok a földre kerülnek. Éreztem a hűvös szellő érintését a bőrömön, bármennyire is ellenkeztem lábaimat szét feszítette és közéjük furakodott. Éles fájdalom hasított belém, ami teljesen ledermésztett, szét áradt a testemben. Fölöttem mozogott, bennem lévő testrészével folyamatosan tágította a szűkös helyet. Visszanyeltem könnyeimet, nyelvembe harapva, csukott szemmel tűrtem az egészet. A nyál vérrel keveredett számban, csakis erre akartam gondolni. Azt akartam, hogy vége legyen és minél messzebb menekülhessek onnan. Mikor végzett velem egyszerűen legördült rólam és egy újabb kubaira gyújtott. Úgy pöfékelt mellettem, mint egy gőzmozdony, hatalmas megelégedést láttam rajta.
- Büszke vagyok rád, én kis Lenom - simított végig fedetlen testemen, hogy végül a belső combomon tudja elnyomni a szivart. Talán elaludhattam, hiszen valamikor a hajnali órákban ébredtem. Szerencsére az egyik kezemet kikötötte, így könnyedén kibújtathattam a másik kezemet is. Hangtalanul felkeltem és megkerestem a megfelelő eszközt, aminek segítségével mindent elintézhetek.
- Igazad volt, mindig én leszek az első! - hallatszik a hangom, mire a férfi kinyitja a szemeit. A kezemben lévő penge megvillan, egyenesen a szívére céloztam. Mégsem voltam elég gyors, elkapta a kezem, megfordította a fegyvert és a mellkasomba nyomta. Meghaltam, Joseph Larson kezei által. Utolsó lehelletemmel fohászkodtam egy felsőbb hatalomhoz, hogy mentsen ki ebből a pokolból. Nem akarok meghalni! - sikította belül egy érzés. Hatalmas lélegzetet vettem és kinyitottam a szemeimet. Egy férfi állt előttem, aki egy alkut ajánlott számomra. Visszaadja az életem, ha cserébe neki dolgozok. Élhetek! Kérdés nélkül elfogadtam Arcadius ajánlatát.
- Ó, papa! Merre vagy? - hangom csilinggel, ahogy vérrel díszített ruhámban sétálok a folyosón a szobája felé. A többiek megkapták a jussukat, amiért semmit se tettek a hosszú évek alatt, inkább befogták a fülüket, lehunyták a szemüket, mert féltek a gazdájuktól. Gyávák!
- Nem is örülsz a te kis Angyalodnak? - teszem fel a kérdést, ahogy kinyílik a kétszárnyú ajtó. A férfit egy sarokban találtam meg, remegő kezével felém emelte a fegyverét. Hosszú pillantást vetettem rá, mire elhajította a pisztolyt, hatalmas vigyorral az arcomon lépdeltem elé. Mellkasába fúrom csinos kis ujjaimat, majd egy határozott mozdulattal ki is tépem a szívét, egyetlen pillantást se vetve rá hatalmasat harapok az utolsót dobbanó szervéből.


Elnyelt a sötétség, bekebelezett, mégis körül ölelt és új életre keltem benne. Szirénné váltam és új nevet kaptam, Lenore Lazzaro aznap meghalt. Sierra, aminek a jelentése Sötét. De ennek már több száz éve. Azóta más idők járnak és máshoz húz a hűségem. Katherine a királynőm, akinek a tervei tetszetősek számomra. Sok mindent elért, amiért kivívta a tiszteletemet így bármiben segítek neki.  A legutolsó kérése a legkedvesebb számomra, minden egyes pillanatát élvezem, éppen annyira, mint mikor egy vértől tocsogós, meleg szívet majszolok.
- Elena?! Merre vagy? - hallatszik Damon Salvatore hangja, aki a szerelmét keresi. Nem kell sokat várni, meg is jelenik a lány, szemében mérhetetlen szerelem csillog. Pfúj! Milyen undorító! Damon elé siet, hogy aztán egyetlen szó nélkül felemelje a kezében lévő fakarót és egyenesen a Gilbert lány szívébe szúrja. Ez, az! Rajta Elena érezd, amint a kisebb szilánkok végig szakítják a szívedet. Érzed már a fajdalmat? Helyes!  Játsszuk újra, de most tépjük ki a kicsi, ártatlan szívét. Mennyi módja van annak, hogy megöljünk egy vámpír? Égetés, karózás, szívkitépés és a jó öreg, ártó napfény. Vajon minden fájdalom különbözik egymástól? Nézzük meg, apránként! Ó, nehogy azt higgyétek, hogy csak Damonnal kínoztam őt, az túlságosan egyszerű lenne. Ott van még Stefan, aki elárulta és a vérfarkasok elé vetette, mert nem őt választotta. Matt, aki túlságosan emberi volt Elena számára. Hopp egy újabb fa a szívbe. Bonnie, a drága kis Bonbon, aki mindig feláldozta magát, azért, hogy Elena boldog legyen. Gyűlölte ezért a lányt és inkább felrobbantotta boszorkány erejével az agyát, mint hogy többet szenvedjen érte. Végül, de nem utolsó sorban Caroline, aki világ életében féltékeny volt Elenára, mert ő mindent és mindenkit megkaphatott, ott volt neki Damon és Stefan is. De a szöszi mit kapott cserébe? Semmit, azon kívül, hogy Elena miatt vámpírrá vált és soha többé nem élhet teljes életet. Mindez folyamatosan váltotta egymást Elena fejecskévében, a lehető legnagyobb fájdalmak közepette, mindig valamelyik barátja intézte el. Végül megtört! Kikapcsolta az emberségét. Nem bírta elviselni azt a sok fájdalmat, amit nap mint nap átélt az én jóvoltamból, persze nem tudja, hogy ez az én munkám gyümölcse. Katherinel erre a pillanatra vártunk. Alkut kötöttem Elenával a pokol királynőjének parancsára, majd szabadjára engedtük a Földön, Mystic Fallsba küldtük.
-Menj drága kis bábom és mutasd meg a világnak milyen az igazi valód, én pedig követni foglak, hogy segítsem, irányítsam az utad.