Egyre szélesedőbb, eszelős vigyor terül szét a pofázmányomon, pláne, amikor az ujját végighúzza a láncaimon és még a maga szenvtelenségével is megajándékoz. Nem habozok hát kihasználni az igen korlátozott lehetőségeimet és így hajolok hozzá közelebb. Hirtelen, nem számítottan és baromi pofátlanul.
- Ezt gondolod rólam? Hogy csak megjátszom magam és minden álszentségem és hazugságom az, ami összerak és emberré formál? Hogy nincs az égvilágon semmi sem bennem, ami értéket képviselne? Akkor miért is vagy itt pontosan? Miért nem öltél meg, amikor minden lehetőséged adott volt rá? Miért nem ölsz meg most? Elvégre én vagyok az, aki láncok fogságában senyved... – ha ezt akarja, akkor gyerünk. Ő tenné a nagyobb szívességet. Nem egyszer próbáltam – pontosabban nem csak próbáltam, hanem meg is tettem – elvenni a saját életem, de lám, mégis itt vagyok. Ahogyan ő is, hogy ezt az apró részletet se felejtsük el. Ami viszont egyértelműen bizonyítja, hogy akar valamit. Már megint. Nem baj, legalább rést nyit a bástyán, amin élvezettel fogom át áttuszkolni magam, ezen ne múljék.
- Pedig nem is igyekeztem. – azzal, hogy vicces legyek, de ezt már nem gondolom fontosnak hozzátenni a folytatáshoz.
Csendesen hallgatom, amint megosztja, hogy a kis csipetcsapat tudta nélkül van itt. Akkor tényleg miattam és értem jött. Ó, ez igazán cuki a maga hányingerkeltő módján. Összeszűkülő szemrésekkel és összeszaladó szemöldökkel figyelek a folytatásra. No lám, ez már olyasmi, ami részben érdekel.
- Hogyha jól viselkedek? Ez mégis mit jelent, mit vársz tőlem, Bonnie? – gondolom azt már eljátszottam, hogy csakúgy szimplán megígérjem, ezentúl jó leszek. Pedig megtenném. Hogy a pokolba ne tenném meg?! Nincs min vitába kerülnöm önmagammal, azt pontosan tudom, hogy ezt akarom. Kijutni innen, a többi nem érdekel.
- Halljam, mit akarsz, mit tegyek meg? – szusszanok egykedvűen, de a figyelmemet azért nem vonom el tőle, mi több, csak most láncolta azt igazán magához. Nem hiszem, hogy volna olyasmi, amit ne akarnék megtenni azért cserébe, hogy kiszabaduljak innét.

Valahol egész szexinek találom, ahogy lehunyt szemekkel áll egy darabig, bár igazság szerint azt még inkább, hogy visszajött. Értem. Hozzám. Mégis mi másért volna itt, miután magamra hagyott?! Úgy, ahogy annak idején én is őt, noha hozzátenném, ő már másodjára tette meg velem. Jó, értem én a lényeget, megbüntetett, ami szintén elég.. khm.. felajzó is lehetne a maga módján. ..már, ha nem ítélt volna arra, hogy ezt a borzalmas és gyomorforgató szart hallgassam több tízezredjére immáron újra és újra. Ez pedig bosszúért kiált. Fájdalmas, véres, hosszan tartó bosszúért.
Ha valamire nincs szükségem, az pont a tekintetében megülő szánalom. Nem szorulok rá és tulajdonképpen sért is, amiért megteszi. Valljuk be, mindketten szépen játszottunk – míg nekem is volt rá lehetőségem ugyebár –, veszíteni pedig közelről sem vesztettem, hiszen itt van, ide jött, akar tőlem valamit, máskülönben ez az egész most meg sem történne. ..és, ha Ő akar tőlem valamit, akkor én vagyok nyerő helyzetben. A láncok ellenére is. Így van vagy nem így van? Naná, hogy így.
A sértegetés messze áll tőlem, most kivételesen őszinte vagyok, már amennyire úgy ítélem, hogy annak kell lennem, vagy inkább amennyire az akarok lenni, de ez most mellékes.
Touché. Igaza van, sokféle helyzetben láttuk már egymást, de ez nem jelenti azt, hogy bármi is lejátszott volna közöttünk. Még mindig áll az, hogy ő jött hozzám és nem fordítva.
Ahogy hallgatom, a vigyor eltűnik a képemről, a fejem enyhén előre is bukik a nagy érdeklődésem közepette – haha – és összeszűkülő szemrésekkel figyelve hallgatom a mondanivalóját. Eszembe nem jut hátra hőkölni szűkre szabott mozgásteremben akkor sem, amikor mondhatni eléggé közel hajol. Mi több, egészen elégedett vigyorféle mászik szét a képemen, ahogy előbb a szemeit, majd az ajkait kezdem fixírozni.
- Köszi. Gondoltam, hogy nem véletlen választottad nekem őket, mert ugyebár Te választottad mindet. Így jobban bejövök? Tudtam én, hogy meglátod bennem a jót, ami valahol mélyen létezik. ..mert ugye tudod Bonnie Bennett, hogy létezik?! ..hogy ott van?! ...és ennek ellenére mégis volt szíved magamra hagyni, itt... – hirtelen mozdulva hajolok előrébb, íriszeibe kapaszkodva a sajátjaimmal, ahogy egy eszelős által is megirigylendően visszabámulok rá.
- Nem tudom eldönteni, hogy ez vajon vonzó-e inkább vagy megvetendő benned.. – elgondolkozva billentem át a fejem egyik oldalról a másikra, közben pedig egyetlen pillanatra sem veszem le a szemeimet róla. Nehogy nekem valami csíntalanság jusson az eszébe, amivel én szívom meg. Merthogy azt még nem tudom, mégis minek jött?! Annyira sosem tűnt szívtelen szukának, hogy abban lelje élvezetét, hogy lássa egy másik ember szenvedését. Nem-nem, itt valami másnak kell a háttérben lennie.
Azon a ponton szűkülnek egészen résnyire a látónyílásaim, amikor közli, hogy esélyt ad nekem. Hohó, hol is van itt a buktató pontosan..?
- Mi történt? Stefan elhagyta a hajzseléjét vagy Damon kinyírta a szánni valóan béna borbélyát? Mert egyikben sem tudok majd segíteni… Szóval miről van szó? Mit akarnak tőlem? – ó, nem baj az, ha akarnak valamit, gond egy szál se, de akkor terítékre kell kerüljön az is, hogy én mit kapok azért cserébe, ha a kisujjamat kell mozdítsam a kedvükért. Mondjuk a szabadságom már alkuképes tárgyalási alap, de ahhoz kell valami biztosíték, hogy nem dugnak ide vissza, amint Stefan kitalálja, hogy másik irányba kezdi fésülni a séróját vagy Damon meg nem álmodja, hogy lenyúlja az öccse nyilvánvalóan tehetséges fodrászát.

Gyűlölöm ezt a számot. Nem tudom elmondani mennyire. Minden egyes sort, akkordot, a refrént, a kitöltő részeket, az énekes hangját, a szám mondanivalóját, az elejét, a közepét, a végét. Nincs olyan része, amitől ne lenne folyamatos fejfájásom és hányingerem. Esküszöm még a rohadt láncok sem zavarnak annyira, mint ez vagy, hogy a szomjúság és éhség újra és újra felemészt, hogy aztán az egész végeláthatatlanul kezdődjön elölről, mint egy KIBASZOTT, BERAGADT, ROHADT LEMEZ!!!
Gyakorlatilag bármit megadnék egyetlen nyüves perc csendért.. Az egyetlen, ami életben tart, már azon túl, hogy megint szó szerint képtelen vagyok meghalni, vagy legalább végleg eltűnni a létezés mezejéről, hogy újra és újra lejátszom a fejemben, hogy állok majd bosszút rajtuk. Mindegyikőjükön. Válogatás nélkül, válogatott módszerekkel egytől egyig. Nem gyakran teszek hozzá új elgondolásokat a meglévőekhez, jobban élvezem ugyanazt a képsort végigpörgetni a fejemben és elképzelem, hogyan hallom a sikolyaikat és a könyörgésüket, látom magam előtt azt miként folyik ki a vér a testükből.. és a kínzásuk vizualizálása ad annyi erőt, hogy tudjam, egy nap kiszabadulok innen és mindent valóra váltva megteszem. Mert efelől nincs kétségem. Voltam már elég türelmes ahhoz és vártam is már eleget, hogy ebben az egyben teljesen biztos legyek, akkor is, ha egyelőre még fogalmam sincs miként fog megtörténni. De amikor majd megtörténik, én ott leszek, ott valamelyik sötét kis sarokban és akkor végre nem csak a fejemben fog lejátszódni mindaz, amit egyelőre még csak a koponyám belső felén mozizhatok végig, miközben újra és újra az őrületben kerget ugyanaz az egyetlen rohadt nóta! (…)
Nem tudom megmondani, hogy mióta vagyok itt, vagy hányszor kellett végighallgatnom a Spin Doctorst, azt sem, hogy most vajon az őrületem kezd nagyobb mértéket venni vagy ez volna a valóság a személyes Poklomban, de ezt az alakot bármikor azonnal felismerném. Ezer közül is, a sötétben, ha nem szólalna esetleg meg, akkor is. Az emlékezetembe vésődött, mondhatni, hogy oda égett és ebben a pillanatban minden kétséget kizáróan vagyok tökéletesen tisztában, hogy Ő az. ..és hozzám jött..
Hangos, megállíthatatlan, az egész testemet megrázkódtató röhögés szakad fel belőlem első reakcióként, miközben még mindig ugyanaz a dallam üvölt a háttérben. Belevegyül a láncok fém csikordulással kísért csörrenése is, ahogy a szemek egymásnak feszülnek a mozgás miatt. Nem bírom abbahagyni, egyszerűen nem megy. Jó ideig nem…
- Nem számítottam ma látogatókra… Tudod, rendbe kapnám magam az alkalom okán és főleg miattad, de hát, amint látod, némi akadályba ütközik már maga az elképzelés is. – ficergek annyit a láncok alatt, hogy igazán egyértelmű legyen, ami már látványra is az egyébként. - Lám, lám, lám… Bonnie… Csak nem hiányoztam?! Én sokat gondoltam rád. Mondhatni egész nap a fejemben jártál, noha azt nem tudom megmondani mikor is kezdődtek itt pontosan a napok és mikor értek véget, köszönhetően neked és a kis vakarcsoknak. – a végét már inkább csak az orrom alatt morgom el. Kényelembe helyezném most egyébként magam, ha már eleve nem ülnék egy rohadt székhez láncolva...