Hogy mindketten őrültek vagyunk?! Röhögnöm kell és nem csak átvitt értelemben. Hangosan, széles vigyorral a fejemen, úgy, mintha az évszázad viccét hallottam volna. Nagyjából ez is történt. A-a, nem tartom magam teljesen normálisnak, átlagosnak meg végképp nem, ami azt illeti, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy szociopata vagyok. Amit viszont mondott és, ahogy mondta… hát az több, mint vicces. Nehezen, de végül csak abbahagyom a teliberöhögését.
- Ezzel valami paródiában gondoltál fellépni?! – megjátszott meghökkenéssel tekintek rajta végig tetőtől talpig, miközben a kikezdhetetlen vigyor még ott tanyázik a képemen. Arra figyelek csak, hogy nehogy nekem itt hősködni kezdjen esetleg a gyorsaságával. A jó kedv pedig el is száll, amikor meg akar érinteni. Na, azért mindennek van határa, elég éles ráadásul ebben az esetben.
Egy rövid ideig élvezettel nézem, ahogy folyik a vére és a mágiám hatása alatt van, de mindent elront nekem a kérleléssel. Ezt utálom a legjobban, mikor jönnek ezzel a hülye dumával.
Csalódott képpel és dühösen szüntetem meg a varázsigét, majd lehuppanok a bárszékről. Az álla után nyúlok és ha nem húzódik el, akkor az ujjaim közé fogom a pofiját. Összeszűkülő szemrésekkel, némán figyelem egy ideig. Ő akar annyira a közelemben lenni, nem? Arra viszont készülök, ha esetleg valami máson járna az esze, akkor arra időben tudjak lépni.
Végül szó nélkül eleresztem és hátat fordítok neki, hogy elinduljak kifelé a helyiségből. A koktél szar volt, a felszolgáló íze meg még szarabb, így nem nagyon áll érdekemben a továbbiakban maradni. Jah, és valamit elfelejtettem.
- ...azt nem is sejted. – újabb elsuttogott szavak és a színpadiasság kedvéért csinálok egy villanykörte kicsavaró mozdulatot is, szemléltetve, hogy mágiával törtem el a nyakát. Úgyis felébred belőle, nem?! Örüljön, hogy ennyivel megúszta. Ha meg olyan nagyon mellettem akar lenni, akkor próbálkozzon erősebben. Én mindenesetre meguntam mára itt lenni és ideje, hogy keressek valami érdekesebb elfoglaltságot.

//Köszönöm szépen a játékot, szerettem nagyon! //

A nevetése meglepő és valahol talán szórakoztató is – túlságosan nem, inkább csak halványan érdekel, hogy mit talál ennyire viccesnek –, mondjuk annyira azért nem ad végtelen vagy hosszú távú lekötést, hogy komolyabban elmerengjek rajta.
- Nem, egyáltalán semmiféle magyarázattal nem szolgál. – jah, ez egy cikk, lehozta az újság mit tettem és bár roppantul büszke vagyok rá, ez még nem jelenti azt, hogy érteném miért zavarja a köreimet ez a kis vöröske.
- Magyarán hozzám hasonlítod magadat, csak azt nem értem igazán, hogy pontosan miért is?! ..és ne kezdd el előadni nekem azt, hogy hasonlítunk akár egyetlen fikarcnyit is, mert az nem igaz. – nem fintorgok, csupán a kezemben tartott koktélba fojtott szívószálra próbálok ráharapni újra, ez alkalommal pedig azonnali siker koronázza a nekiveselkedésemet. Eközben pedig figyelek is valamennyire, hogy nehogy elszalasszam a kis narancsfej magyarázkodásának egy részét.
- Mondanám, hogy bocs, de lemaradtam néhány részletről, viszont nem sajnálom egy kicsit sem. ..és teszek arra magasról miért vagy morcos vagy miért nem. Szóval ajánlok valamit: vagy megmondod ki vagy és mi a fenét akarsz vagy meghalsz. Utóbbira nagyobb esélyed vagy egyébként... – hogy a szavaimat és a helyzetet is érezhetően komolyan vegye, még hallhatja, ahogy elkántálom, phesmatos, a folytatás pedig úgysem ér a füléig – hacsak nem cselekszik valamit az ellen, amire készülök –, mert az orrán át, a varázsigének köszönhetően elvileg fekete, sűrű vér kell(ene) bugyogjon elő. A kísérő fájdalom pedig meglepetés ráadás, tőlem. Ne mondja, hogy még csak ajándékkal sem szolgáltam meg a felesleges és idegesítő lelkesedését.
Már kicsit sem érdekel a koktél – aminek egyébként is szar íze van –, ezért az a pulton végzi, míg a mancsom magasba emelem a varázsláshoz és egyelőre nagy ívben teszek arra, hogy mégis ki látja meg vagy ki nem a kis jelenetet. A végén majd gondoskodom erről is, de semmiképpen sem most.
A fájdalom és a vér demonstráció csak akkor szűnik, ha legalább halvány esélyét látom annak, szeretne végre válaszolni az egyébként igencsak egyszerű kérdésemre. Mert az kicsit sem izgat mennyire tetszik neki, amit hosszú évekkel ezelőtt tettem, az már viszont jóval inkább, hogy ki ő és mégis mire akar tőlem esélyt?! Na meg egyáltalán, hogy gondolta ezt az egészet...

Eszemben sincs levenni róla a szemeimet, pláne, hogy nem tudom, mégis mi a fenének bámul, mint borjú az új kaput. Ha ilyesféle hobbija van, akkor nem biztos, hogy egészen jól választott, de hát ez meg ugyebár egyéni szociális probléma, hogy úgy mondjam.
Félbeszakítani sem áll szándékomban – egy darabig legalábbis –, így amikor mellém telepszik és szócséplésbe kezd, a számhoz emelem a poharat és próbálom a szívószálat az ajkaimmal elkapni, elsőre inkább kevesebb, mint több sikerrel. Újra kell próbálkozzak, ez pedig érdekesebbnek tűnik, mint amit hallok, akkor is, ha olyan témával kezdi az egész ismeretségünket, ami számomra előre megpecsételi a kapcsolatunkat; rövid lesz és kevéssé velős.
A nyúlkálást azonban nem szeretem és nem is hagyom. Azelőtt emelem a kezem és szabadítok rá igen kellemetlen fejfájást – oké, inkább görcsszerűt, ami ellen, ha talpon marad, hát le a kalappal előtte –, hogy eszébe juthatna még egy ehhez hasonló akármi is.
- Nem tudom, hogy ki vagy, de nem is nagyon érdekel. Az viszont igen, hogy zavarod a kilátást, meg a koktélozásomat, ez pedig nem annyira tetszik. – ráncolom a szemöldökeimet, egyik kezemben a koktélommal, aminek az íze egyébként inkább hasonlít egy döglött mormotáéhoz, amit cukormázba forgattak, mint valami ihatóhoz, a másikkal meg ugye éppen munkám akadt. Eléggé elfoglalt lettem, hogy úgy jobban konkretizáljam ezt a kérdést.
- Úgyhogy két percet kapsz, hogy elmondd, mégis minek is jöttél, aztán nem hiszem, hogy tovább akarok tárgyalni. – higgadtan vázolom fel, ami eszembe jut és ahhoz, hogy tudjon is válaszolni, abbahagyom, amit eddig műveltem. Megrebegtetem a pilláimat, ahogy átadom a szót látványosan – el sem tévesztheti, hogy most rajta a sor a beszédben – és a pultra teszem a kezemben szorongatott poharat, miközben megszüntetem a migrént csak kis csoportos óvodásként köszöntő, valódi agyba mászó és vájó fájdalmat.
Az előhúzott fényképet felemásan felvont szemöldökkel veszem szemügyre és el is kapom a kezéből, hogy jobban lássam. Jééé, ez se mostanában készült, amitől kis eszelős vigyor kúszik szét a képemen.
- Ó, életem egyik legszebb napja miatt került ez a kép az újságba. – még egy kis kuncogásra is futja a szélesedő vigyorgás közepette, ahogy átvéve tüzetesebben is megszemlélem az ezerévesnek ható papírost a képmásommal. Abból felpillantva emelem újra a tekintetem rá, kevéssel nagyobb érdeklődéssel, mint eddig tettem. - ..Túl sokat kérdezel. Miért kérdezel ilyen sokat? Ki vagy te, hm? – a kíváncsiságomat már felkeltette, szóval most figyelek és közben a dzsekim ujjával letörlöm azt az emlegetett vércseppet a szám sarkából. Már, ha tényleg ott volt...

- Tudod, követhetsz ám Twitteren, @Cobrakai1972 néven találsz meg. Csak egy pillanat és máris készen vagyok... – a telefont próbálom úgy bepozicionálni, hogy végre képet tudjak csinálni a koktélról, ami ránézésre elég trének hat és valószínűleg az íze is az lesz. - ...felteszem ezt a képet és nyomhatod a szívecskét. Még egyszer, mi is a neved? Sally, ugye?! Jó ideig nem posztoltam semmit, ideje, hogy felzárkózzam, van mit bepótolni egyébként. Ne-ne, az nem kell elvenned, hagyd csak ott. ..és van személyim, máris adom, még egy pillanat. Ezekben a szűk nadrágokban kissé nehézkes bármit is előkapni csakúgy zsebből. Nah, közben itt is van. – átnyújtom a kis kártyát és a szívószálat a képem alá dugom, egészen be a számba. Lövök még egy selfiet, az is megy fel majd Twitterre a másik kép alá következő posztba. Vagyis menne, ha a kép elkészülte után nem történne meg megint az, ami minden egyes rohadt alkalommal, amikor beülök valahová, hogy végre lazíthassak egy kicsikét. Most komolyan, miért kell elcseszni az ember kedvét folyton olyan szarakodással, hogy hamis a személyim, mert biztosan nem akkor születtem, ami azon szerepel. Az emberek korlátolt, tetűméretű agya sokszor rendkívül fárasztó. Így pedig kénytelen vagyok nyomatékosan megkérni Sallyt, hogy fáradjon ki a mosdóba. Jó dolog ez a bájolás, kifejezetten hasznos. Én meg szomjas. Tökéletes párosítás.
A szőke fürtök apró tulajdonosa után eredek, lazán lehuppanva a bárszékről és kikísérem, nehogy aztán egyedül ne találja meg a mocskos kis ürítőhelyiség ajtaját. Néhány pillanattal később pedig már a nyakára tapadok, hogy a vérét vegyem. Az eretnek létnek is megvannak a maga velejárói. A legtöbbnek kifejezetten előnye van.
Szerintem öt perc se telik el, mire visszakísérem saját magam Sallytlenül a pulthoz és újra a telefonommal tudok végre foglalkozni, na meg persze a koktéllal és a képpel, amit már az imént is fel akartam tölteni, csak megakadályoztak benne. A fotón meg feltűnik, hogy valami vörös bige figyel. Erőteljesen idefüggesztette a szemeit, mert ez még a selfien is jól kivehető. Neeem szeretem az ilyesmit..
Látványosan megfordulok a saját tengelyem körül, kezembe veszem a színes löttyös poharat és szenvtelenül kezdem visszabámulni a kiscsajt, arra várva, hogy virítson valamit vagy húzzon el a picsába és nézelődjön máshol.