-
Félre! Félre az útból! A hangom törte meg a kórház épületére telepedő csendet, ahogy a folyosón futva toltuk az egyik beteg ágyát a műtő felé. Több másik páciens is tartózkodott itt, akik felkiáltásomat hallva igyekezetek félreállni az útból, s ugyanígy tettek az ápolók és orvosok is. Ez egy olyan mondat volt ugyanis, amit már mindenki nagyon jól ismert, egy olyan mondat, amit majdhogynem nap, mint nap lehetett hallani elhangzani ezek a falak között. A halál itt szinte megszokott volt, hiába nem tetszett ez nekem – sokan voltak, akiket nem tudtunk megmenteni. De ez a mostani eset nem ilyen volt.
Ezt a férfit nem fogom hagyni meghalni – határoztam el magamban. Kerül, amibe kerül, de élni fog. Élnie kellett.
Befordulva a sarkon egyből megjelent a műtő ajtaja, ahová betolták a betegágyat, én pedig gyorsan berohantam a mellette lévő helyiségbe, s belebújtam a szükséges steril véd öltözetbe. Rutinos, magabiztos mozdulatokkal öltöttem magamra a köpenyt, fogtam össze a hajam, helyeztem fel fejemre a sapkát, és húztam kezeimre a kesztyűt. Mindez alig tartott pár másodpercnél tovább, s én már a műtőteremben is voltam, egyenesen a beteg ágya mellett.
Egy autóbaleset áldozata volt. A jármű baloldalról csapódott belé, aminek következtében nyílt törés történt a bal lábszárcsontjánál, de a térd is megsérült, valamint a másik lába is, bár az volt a kevésbé súlyos eset. A medencegyűrű is jócskán megrongálódott – állapítottam meg magamban kelletlenül. Látszólag máshol nem érte bántódás, de természetesen ezek nem zárták ki annak az esélyét sem, hogy belső vérzése volt valahol, ha pedig erről is szó volt, akkor az jelentősen megnehezíti majd a dolgunkat műtét során.
Éreztem, ahogy egy izzadság csepp folyik végig a nyakamon a ruhám alatt. Nem tagadtam, hogy izgultam, nem is, sokkal inkább féltem. Féltem attól, hogy én fogok elrontani valamit, hogy a beteg végül miattam fog meghalni. Persze mindez része volt az orvosi létnek, magam is tudtam, de nem jelentette ez még azt is, hogy olyan egyszerű volt bárminemű érzés nélkül megműteni egy embert, mintha holmi bábú lett volna csak.
Nem hagytam azonban, hogy a félelmeim eluralkodjanak rajtam, hanem igyekeztem minden gondolatot kizárni a fejemből, és csak az előttem álló feladatra koncentrálni, hisz itt most én és a társaim voltunk azok, akik a kezükben tartották ennek a férfinak az életét. Rajtunk állt vagy dőlt, hogy ő túléli-e a balesetet, hogy újra egészségesen nézhet-e szembe majd újra a családjával. Egyértelmű volt, hogy mindannyian mit akartunk.
-
Szikét – szólaltam meg érzelemmentes hangon, ahogy kinyújtottam oldalra a kezem az asszisztensem felé. Ahogy megéreztem az apró penge oly ismerős érintését a kezemben, megszűnt körülöttem minden, s nem létezett semmi más, csak én és a beteg sérülései.
A kezem közben egyetlen pillanatra sem remegett meg.
~°~
Pár nap telt el a műtét óta, azóta megfigyelés alatt tartottuk a férfit, ugyanis, mint ahogy tartottam is tőle, volt belső vérzése. Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy elállítsuk azt véglegesen, de sokkal súlyosabb volt, mint arra számítottam, emiatt pedig mindig fennállt annak a kockázata, hogy újból felszakad a seb, vagy valahol máshol indul meg a vérzés – egy olyan helyen, ahol előtte nem láttuk. Ez történt most is.
Épp az irodámban ültem, és egy kezelőlapot olvasgattam, amikor megszólalt a telefon. Nem gondoltam semmi rosszra először, így kényelmesen nyúltam a készülékért, és emeltem azt a fülemhez. Ám az ápoló sietős szavait hallva egyből felpattantam a székből. Tudtam, hogy mi a teendőm, még ha nem is örültem neki.
Ezernyi opció száguldott végig a fejemben azt illetően, hogy mi történhet, ha nem a helyes döntést hozom meg a megfelelő időben. Megtehettem volna például azt, hogy üres kézzel rögtön a beteg szobájába sietek, és megműtöm újból, tudtam azonban, hogy ha így döntenék, akkor garantáltan elveszítenénk a beteget – nem lett volna elég idő arra, hogy mindezt véghez is vigyük. Megtehettem volna azt is, hogy a vámpírvér használatához csak akkor nyúlok, amikor már minden mást megpróbáltunk, de ez sem lett volna helyes. Nem akartam elveszíteni ezt a férfit, főleg, hogy ismertem őt és a családját. Nem mondanám azt, hogy közeli volt az ismeretségünk, de tudtam épp eleget ahhoz, hogy mindenképp életben akarjam tartani. Nemcsak a feleségének volt a férjére szüksége, hanem az alig egy éves kisfiúknak is az apjára. Mennyire kellett volna szívtelennek és érzéketlennek lennem ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyva ezeket az információkat, ne használjak fel bármilyen eszközt annak érdekében, hogy megmentsem a betegeket?
Természetesen tudtam, hogy mennyire veszélyesek a vámpírok, azzal is tisztában voltam, hogy az átváltozás első lépése az, hogy az ember szervezetében vámpírvér legyen, s ha így hal meg, akkor kerül a köztes állapotba az illető. Ugyanakkor gyógyító hatása is volt, képes volt bármilyen sérülést vagy betegséget megszüntetni, én pedig bolond lettem volna nem felhasználni gyógyászati célokra akkor, ha már semmi mást nem lehetett tenni a páciensért.
Arcvonásaim kisimultak, ahogy elhatározásra jutottam. Mindenhogy rizikós volt az, amit tenni készültem, de hajlandó voltam ennyit kockáztatni – ha nem tettem volna meg minden tőlem telhetőt, akkor a lelkiismeretem biztos nem hagyott volna nyugodni.
Nem húztam tovább az időt, hisz sürgősen szüksége volt rám annak a férfinak, ezért hát kihúzva a fiókot kivettem belőle egy üvegcsét, amiben a vámpírvér volt, beletöltöttem azt egy fecskendőbe, amit aztán a zsebembe dugva sietős léptekkel indultam meg a páciens szoba felé. Csak remélni tudtam, hogy még időben érkezem.