Téli este van, s a kövér hópelyhek festik meg fehérségükkel Stratford utcáit. Csend van, csupán két alak sietve halad egy irányba. Az alacsonyabbik kezében karjai között van valami, míg a magasabbik csak némán halad előre, s néz be egy-egy nyitott ablakon. Követem őket, halk megfigyelőként, aki mindent lát, de viszont őt nem látja senki. Közelebb érek hozzájuk, ám ők nem torpannak meg. Megérkeznek a belvárosba, ahol lassítanak, sőt megállnak 1 percre. Kézmozdulataik idegesek, s testtartásuk feszült. Vajon mit mondanak egymásnak? Jó lenne kideríteni, de ez csupán olyan, mint egy fekete-fehér némafilm. A sűrű mutogatások közepette azt a valamit a nő majdnem a földre ejti. Hamar behódol a férfi akaratának, s elindul utána. Nem kell sok hozzá, hogy megérkezzenek egy épülethez. Egyáltalán nem ismerős, de nem is lóg ki a környezetéből. Mindketten az ajtóhoz lépnek, majd hosszú percekig nézik egymást. Mikor megszületik bennük a cselekvés, akkor együtt rakják le azt a dolgot a földre, s együtt kopognak be. Gyorsan odafutok, hogy végre megnézzem a földre rakott tárgyat. A két személyre csupán egy pillantást veszek, de az arcukat, emésztő sötétség takarja el. Megrémülök ettől, így a tekintetem inkább a csomagra terelődik. Onnan egy jellegzetes babafej kandikál ki. Olyan törékeny, s  ártatlan még szegény. Miért akarják itt hagyni? Ez embertelenség! Mire újra a baba szüleire néznék, azok már nincsenek ott a helyükön. A gyermek ekkor elkezd sírni, amit kivételesen hallok. Felveri a ház összes lakóját. Kijön egy férfi, aki végül befogadja a házába a kisgyereket…

...Könnyes szemmel ébredek, s mikor megpillantom a szobát ahol vagyok, akkor az megijeszt. Tágra nyílt szemekkel nézek körbe, míg nem összetalálkozik a tekintetem egy orvossal. Melegen mosolyog rám, de én hidegen méregetem. Hol vagyok?
- Tom Firglade, üdvözöljük újra az élők között – hangzik tőle, mire én az arcomhoz kapok. Meg akarok bizonyosodni, hogy ez tényleg a valóság? Értetlenül nézek rá, s a félelem megkörnyékez. Ha ez nem lenne elég, akkor mérhetetlenül szomjas is.
- Nem emlékszik rá, hogy mi történt magával? - fájdalmasan sóhajtok egyet, aztán próbálok kutakodni az emlékeim között, de nem tudok. Nem működik!
- Nem emlékszem – mondom elesett hangon, mire ő összeráncolja a homlokát.
- Nos balesete volt, s pontosan 3 hónapig komában volt. - egyszerűen ledöbbenek ettől a ténytől, hiszen nem kicsi időről van szó. Azt sem tudom, hogy mit szóljak mindehhez. Végül a beszélgető társaságom feláll a helyéről, hogy illedelmesen megkínáljon egy pici vízzel. Mohón iszom a szívószálon keresztül a folyadékot, mert úgy érzem, hogy ki vagyok száradva rendesen, mint a Góbi-sivatag.
- Csak lassan! - figyelmeztet, s én próbálok eleget tenni a kérésének. Mikor elfogy a víz, akkor én ennyit mondok.
- Köszönöm – fekszek vissza a helyemre, miközben a doktor közelebb jön hozzám.
- Mindenesetre örülünk, hogy visszatért az élők közé. S ezzel a családja sincs másképp. Azt hiszem beküldöm őket.
Azonban én egyáltalán nem érzem magam abban az állapotban, hogy fogadni tudjam őket, így a kezéért nyúlok.
- Ne! Kérem, ne! - hangzik tőlem, s mikor megérintem teljesen tenyeremmel az övét, akkor egy enyhe rosszullét fog el. Nem sokkal utána egy kép jelenik meg előttem, hogy egy vonat elcsapja őt, de több részletet nem kapok az egészből. Addigra az orvos kikerül a kézfogásomból.
- Nah ne makacskodjon! - szól rám, de én csak értetlenül nézek rá. Vacillálok, hogy vajon elmondjam neki azt, amit láttam? Megoszthatom vele?
- Rendben – egyezek bele szomorú hangszínnel. A társaságom kisétál engem méregetve...

...Otthon vagyok, a saját ágyamban és fekszem. Hosszú és keserves volt végigcsinálni a rehabilitációt. Újra járok, s minden olyan, mint régen. A volt barátnőmet elengedtem, aki végül a kóma alatt végül is megcsalt több pasival. Magányos vagyok, s ezzel a képességgel még inkább. Nem mondhatom el a többieknek, még a családom tagjainak se. Úgy vélnék, hogy meghibbantam. Egyre inkább kezd nyugtalanítani engem az a gondolat, hogy én más vagyok, mint a többi. Nem ember. Gyakran járok el mostanában a könyvtárba, miközben saját lakásra gyűjtöm a pénzem. Ideje felnőni nem? Vajon nekem mit fog hozni a jövő? S meddig tarthatom titokban mások előtt? Ha tudhatnám rá a választ, akkor nem kellene aggódnom.