☾ To: Zack Reed

☾ Why can't I stop thinking about him?

A legutóbbi alkalom volt az utolsó. Muszáj volt annak lennie, vagyis annak kellett volna lennie, mégis a kezemben tartottam azt a plusz kis ajándékot, amit Tom adott. Nem mondta el, miféle szer, vagy mire is jó pontosan, csak annyit mondott el, hogy a közismertebb neve az „Angyalpor”. Ez nem mondott nekem semmit, de annyira nem is akartam vele törődni, hogy utána járjak – egyszerűen próbáltam csak elfelejteni a meglétét, ugyanakkor… igen, kidobhattam volna. Megtehettem volna, de nem. A zsebemben volt, ráadásul a legrosszabb helyen, hiszen csak egyszer kapjon el valami rendőr és nézze át a cuccaimat, ugye? Akkor nekem annyi. De talán vernének némi észt a fejembe azzal, ha lecsuknának néhány napra gondolkodni… oké, Theo, hagyd ezt abba!
Idióta gondolatok kavarogtak a fejemben, ahogyan a zsebembe csúsztattam a kezemet. Nem rég jöttem el otthonról. Oh, a kérdés az, melyikből, ugye? Megsúgom: abba a lakásba mentem haza, ahol a gyerekkorom nagyobb részét töltöttem. Nem, ebből is nehéz rájönni… oké, akkor csak gondolkodj szépen!
Az a helyzet, hogy vonzott a gondolata annak, miszerint újra kikapcsoljak. Előzőleg is remekül sikerült, de… tudtam, hogy rossz úton járok. Régóta követtem ezt az ösvényt és sehová nem vezetett, csakis vissza ide, a kiindulópontra. A városba, ahonnan elmenekültem, mert minden arra emlékeztetett, amit veszítettem. Idegesítő és elkeserítő is volt egyben. Kicsit rámarkoltam a tasakra a zsebemben, miközben mély levegőt vettem, tovább sétálva. Csak mentem, magam sem tudtam, merre tartok. Be kellett volna ugranom valahova vásárolni, vagy minimum beülni valahova kajálni, de valahogy nem akartam semmi olyan helyre menni, ahol ismerősökbe futhattam. Ám ez igazán nehéz egy olyan városban, ahol felnőttél… nem igaz? Szinte szívrohamot kaptam, mikor megrezzent a másik zsebemben a telefon. Meg is torpantam, majd idegesen szedtem elő.
- A fenébe már… legközelebb engem visz el egy szívroham, az tuti. – Ejtettem ki meggondolatlanul a szavakat, de ahogy értelmet nyert maga a mondat, kissé lefagytam. A bátyám így halt meg, én meg a számra vettem. Hát… ennél jobb nem is lehetne. Ha lehet, még idegesebben oldottam fel a telefonomat, hogy megnézzem, ki a franc írt. Tom. Ó, menjen már a fenébe! „Na, hogy tetszik? Vagy várjunk, még ki sem próbáltad, nem? Ne legyél gyáva. Tudod, hogy szükséged van rá… az angyal majd segít rajtad.” Egyre inkább összepréseltem az ajkaimat, ahogy olvastam a mondatait. Aztán kitöröltem az sms-t és elraktam a telefont. Nem, nem fogok úgy ugrálni, ahogyan ő fütyül. Amúgy is, ki tudja, miféle szer ez…
Mély levegőt véve indultam tovább és ahogy az egyik utcába kanyarodtam, hirtelen le is fagytam és megtorpantam. Összezavarodva figyeltem egy alakot a Grill előtt, aki…
- Nem lehet… - Suttogtam magam elé, majd továbbra is csak bámultam az alakot, a srácot, aki szépen besétált az épületbe. Én meg körbenéztem, majd újra el arrafelé. Vagy hallucinálok, még a tegnapi drog miatt, vagy pedig…
- Nem kellene hiú reményeket hajkurásznod, Theo. – Jegyeztem meg magamnak, majd az úttesten átsétálva egyenesen a Grillbe mentem. Oh, hogy ne hajkurásszam a reményt? Pont azt csináltam.
Bent egyből körülnéztem, mint aki csak épp a megfelelő helyet keresi magának, de Őt nem leltem. Szóval azt hittem, tényleg csak hallucinálok és odaképzeltem azt, aki gyerekkorom óta az életem része volt. A pulthoz léptem végül és kértem magamnak valami könnyű kajának valót, mert tudtam, hogy néhány falatnál több úgyse menne le a torkomon. Aztán mellé kértem még egy pohár whiskyt is. Csodás, egyszer a drogok, máskor az alkohol… Azt hiszem, sem anya, sem a bátyám nem lenne büszke rám ezek miatt, de még Jeff sem.
Már épp a megkapott melegszendvicsemet ettem, mikor egy lány elviharzott mellettem idegesen, fújtatva, mint akit most sértettek vérig. Nos, nagy eséllyel így volt. Elpillantottam arra, amerről jött. Ekkor láttam meg Őt újra…
- Jeff…? – Ejtettem ki a számon a nevét, miután lenyeltem a falatot. Aztán felálltam és indultam is oda, hozzá, bár… egy részem azt súgta, ne tegyem. Talán okkal nem hívott eddig fel engem, nem? A lábaim viszont nem engedelmeskedtek az agyamnak, így egészen az asztaláig meneteltem. Útközben magamhoz vettem néhány szalvétát és mellé érve, először szó nélkül segítettem felitatni a kilöttyintett alkoholt az asztalról.
- Szólhatnál, ha segítségre van szükséged, vagy elfelejtetted? – A szavak maguktól jöttek, s át nem gondolva hagyták el a számat. A fiúra néztem, miközben összegyűrtem a kezemben az alkohollal átitatott szalvétákat.

700 words ☾ Whataya want for me ☾ note: Én imádtam, Zack ☾

Feszülten tapostam rá a cigarettacsikkre, ekként nyomva el a szikrázó részt, míg nem sokkal ezután füstölgőn kialudt. Egy újabb szálat tettem a számba, aztán pedig a gyújtóval vacakoltam, ami persze az Istenért sem akart lángra kapni. Mintha ez az egész helyzet, sőt... tényleg minden, ami létezik; ellenem lenne ezen a nyamvadt világon. Hisz' konkrétan más sem hiányzott ebből a napból, mintsem, hogy kifogyjon ez a vacak eszköz. Végül mélyen szívtam magamba a levegőt, próbálva egyféle nyugalmat felölteni, de a siker opció pont annyira volt elérhető, mint az álmaim valóság tartalma. Tehát akármennyire is erőlködtem vele, vagy szerettem volna, ha lenyugszanak a kedélyek - csupán az ellenkezőjét sikerült elérnem. Egyre dühösebbé váltam, aminek a következtében természetesen földhöz vágtam a gyújtót. S még, ha ez nem lenne elég, akkor a cigarettát is hetykén eldobtam, mintha végtelen számú tartalékom volna belőle. Ez az... pontosan ez, amikor egy hirtelen haragú félnótás vadbarommá válok, s azt hiszem, nem fog tetszeni ez a fajta viselkedés a pultosnak sem. Szóval ott hagyva mindent az aszfaltburkolaton; többek közt a kedvenc kis kellékemet -, immáron elindultam a Grill ajtajának irányába. Lazán csapódott be mögöttem, de mégis olyan szinten hangosan, mintha pusztán arra játszanék, miként egy pillanatra mindenki rám figyeljen. Ez a küldetés még sikeresnek is mondható; páran szemlére vesznek, méregetnek, netán elkönyvelnek egy tuskónak, aki csapkodja itt a bejárati szerkezetet. Rájuk sem nézve sétálok a pulthoz, eközben kigombolva a zakóm. 'Rádobom' magam az egyik magasított bárszékre, s már intek is a csaposnak, aki rögvest megjelenik előttem. Leadok egy egész üvegnyi whisky rendelést, amire úgy néz rám, mintha hülyének tűnnék, vagy, mint, aki nem hiszi el, hogy annyi vagyok, amennyi. Rendben, legyen... Benyúlok az elegánsnak nevezhető öltönynadrágom zsebébe, ahogy előszedem neki a hőn áhított személyit, amin 'Jefferson Schilling' neve és adatai szerepelnek. Egy röpke rápillantás keretében már vissza is adja, mire én elteszem, ő pedig előáll egy üvegpohárral és azzal a minőségi itallal, amelyet tőle kértem. Biccentve csúsztatok elé egy kisebb kötegnyi pénzt, ami tutira hatszor több, mint az italár, de ezzel mit sem törődök. Sőt még mielőtt visszakozhatna a borravaló okán; a lelkére kötöm, hogy a hátsó boxok egyikében szeretnék helyet foglalni - mindezt; egyedül. Kihangsúlyozva e szót, már ott sem vagyok. Befoglalóm vígan az egyik nekem szimpatikus helyet, kényelmesen hátradőlve, miután bezzeg lepakoltam mindent. Még azt a kis zacskót is az asztalra helyezem, amelyet ma szereztem be... Csak tudnám miért művelem ezt magammal, mert nem nekem kell, hanem neki... neki... ennek az átkozott testnek. Mérgesen túrok a tincseim közé, ezzel borzolva össze az egész frizurám. De nem érdekel... semmi sem érdekel.. mindenki tűnjön el!
Percek múltán elkalandozva nyitom ki az üveget, így töltve az alkoholból egy keveset. Nem is értem magam, de komolyan... Folyton csak arra fókuszálok, hogy mi volt... mit tettem és nemcsak a bűntudat emészt fel, de ez... ez a nyomorult alak is. Ott van mindenhol; felrémlenek dolgok. Emlékszem rá... rá, aki öngyilkos akart lenni, aki... aki drogot vett magához újra és újra. Erre nézzenek oda; én is megvettem! De minek? Egyáltalán miért?
Megrázom a fejemet, ezek után pedig lehúzom a nedűt. S már épp tölteném a következőt, amikor is egy nőcike azt gondolja, miszerint milyen jó társasága lehetnék... Úgy foglal velem szemben helyet, mintha épp' ott villogna a 'gyere ülj le hozzám' tábla. Hangosabban sóhajtok a kelleténél, oldalra döntött fejjel. Nem, nem méregetem, sőt nem, nem is érdekel...
- Figyelj... - Kezdek bele olyan lenéző és bunkó stílusban, hogy azt egy színész is megirigyelhetné. - ...addig tűnj el innen, amíg szépen mondom, mert máskülönben... - Sziszegve ejtem ki a szavakat, mélyen és nyomatékosan. - ...nem állok jót magamért! - Fejezem be, oldalra mutatva. A hölgyike pedig fel is áll, ám a várttal ellentétesen cselekszik; felém sétál.
- Tudom, hogy akarod... - Ülne bele az ölembe, ha éppen nem löknék rajta egyet. Majdnem neki is esik egy hátánál elhaladó személynek, viszont ez a legkisebb probléma jelen esetben.
- Mondtam... menj! - Állok fel, némileg megemelt hangszínnel, talán még jelenetet is rendezve a Grill közepén.
- De... - Már érvelne is valamivel, de a tekintettemből kiolvashatja, miszerint megölöm, ha nem szedi a lábacskáit innen messzire, szóval be sem fejezve, végre eltűnik.
- Ez az! - Huppanok vissza a bőrkanapéra, elemelve ezzel a fehér porral telt zacskót. - A fenébe! - Idegesen dobom át a túloldali helyre, ahogy remegve nyúlok az üvegért, amelyből tölteni szándékozom magamnak. Több-kevesebb sikerrel összejön; a fele ide, s a fele oda. Így csúsztatom vissza az asztalra, majd szalvétával igyekszem felitatni a kiömlött alkoholt, míg a kezem remeg, szóval... valami eléggé béna mozdulatsort kell elképzelni. Eközben pedig gondolati síkon szép szavakkal illetem a személyemet, hiszen... ennyire béna csak nem lehetek!

Was it fate that wanted the two of us to meet?

Egy orvos élete soha nem volt könnyű, és soha nem is lesz. Az a feladatunk, hogy embereket mentsünk, erre esküdtünk fel, így hát mindenki, aki egy épp kritikus állapotban lévő szerettét behozza hozzánk, ezzel egyúttal a bizalmát is belénk fekteti. Elvégre, mi voltunk azok, akiktől a páciensek élete függött. Sajnos mindez ellenére nem voltunk mi sem mindenhatók és az orvos tudomány sem. Megvoltak a korlátjaink, amik nagyon fontosak voltak, mint ahogy az időzítés is. Egy-egy beteg élete sokszor azon múlt, hogy mi képesek vagyunk-e időben meghozni azt a döntést, amit meg kell, vagy hogy sikerül-e időben véghezvinni az adott műtét.
Semmi nem tudta felül múlni azt az érzést, amikor sikeresen megmentettünk egy emberi életet – az a boldog kifejezés, ami a hozzátartozók arcán megjelenik, a megkönnyebbülés és hála… Soha életemben nem voltam boldogabb még, mint amikor a kórház falain belül ezt a jelenetet látom. Olyankor gondolom úgy, hogy igen, tényleg megérte ezt a pályát választanom, hogy tényleg nem bántam meg, amiért annyi évvel ezelőtt az orvosi egyetem mellett döntöttem. Segíteni az embereknek, életben tartani őket - nagyon is nemes cél.
De a pakliba ugyanúgy beletartozott az is, amikor valakit nem sikerül megmentenünk. Utáltam ezt. Gyengének és hasznavehetetlennek éreztem magam, amiért már túl késő volt, vagy én nem voltam elég ügyes ahhoz, hogy jól bezárjam azt a sebet, hogy jól elvégezzem a műtétet. Sokszor, amikor egy páciens a karjaim között hal meg, elgondolkozom azon, hogy vajon ha valaki más lett volna a vezető orvos, akkor életben lenne még? Hogy tényleg az én hibám volt az egész, hogy az én lelkemen szárad a halála? És ha egészen őszinte szeretnék lenni, akkor nem tudom, egyszerűen fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy pokoli egy érzés ez a bűntudat, ezért mindig, amikor egy ilyen haláleset történt, elmentem inni. Tudom, nem méltó egy orvoshoz, és sorolhatnám napnyugtáig az alkohol káros hatásait, de olykor-olykor szükségem volt nekem is arra, hogy a bánatomat alkoholba fojthassam, és legalább egy kis időre megfeledkezhessek arról, ami történt. Többé-kevésbé össze is szokott jönni, bár inkább kevésbé.
Mindenesetre a mai nap is ez volt a helyzet. Lényegében megöltem valakit, így a munkaidő letelte után rögtön a Mystic Grill felé vettem az irányt, hogy egy pohár alkohol társaságában leljem meg a vigaszomat. Még ha csak ámítás is volt ez az egész, szerettem volna azért hinni abban, hogy kicsit segíteni fog ezt követően a hozzátartozók szemébe néznem. Mert most nem igazán éreztem úgy, hogy képes lennék bármikor is újra eléjük kerülni, annak tudatában, hogy akár meg is menthettem volna a gyereküket, ha előbb odaérek, ha előbb elkezdjük a műtétet, vagy ha mondjuk más műtötte volna… De mindez a tipikus „mi lett volna, ha” kérdések közé tartoztak, amiken gondolkodhattam volna az életem végeztéig, akkor sem változott volna semmi. De hát, ez is hozzátartozott az orvosléthez – voltak, akiknek egyszerűen csak lejárt az idejük, és mi orvosok tehettünk volna bármit értük, a csillagokat nem tudtuk volna lehozni az égről. Mindenkinek meg kell tanulnia elengedni a halottakat, hisz addig ők sem nyugodhatnak békében. Mégis, amikor egy fiatal hal meg, aki előtt még ott volt az egész élet, át szoktam gondolni az egész univerzum lényegét. Oké, Meredith, fejezd be, most.
Megráztam a fejemet, hogy elkergessem a buta gondolatokat a fejemből, miközben beálltam a Grill parkolójába. Miután kiszálltam a kocsimból, és bezártam azt, meg is indultam Mystic Falls kedvenc épülete felé, bár ezúttal most nem mosoly éktelenkedett arcomon, hanem egy komor kifejezés. Nem volt túlságosan jó kedvem, és az is rossz volt, hogy nem volt ivótársam. Egyedül csak az öszvér iszik – tartja a mondás, de hát nem tehettem ez ellen semmit. És valamilyen szinten most magányra is vágytam. Hogy magamban, egyedül elfilozofálgathassak az élet értelmén és egyéb, kicsit sem érdekes kérdéseken.
A Grillbe belépve egyből a pult felé vettem az irányt, és rendeltem egy üveg whiskyt, mert most úgy döntöttem, hogy ez lesz a megfelelő vigasz pia. Mikor megkaptam az italomat és hozzá egy poharat, elfoglaltam egy hátsó boxot, és ott kezdtem el iszogatni.
Még nem telt el olyan sok idő azóta, hogy megérkeztem, ám a következő pillanatban már egy igen részegnek tűnő fiatalember zavarta meg nyugalmamat. Először a közeledő lépteket hallottam meg, így amikor felpillantottam, rögtön az fogadott, ahogy valaki igencsak ittas állapotban közeledik valamerre felém, bár biztos voltam abban, hogy nem látta, kihez jön oda. Már csak azért is, mert egyenesen sem tudott menni. Aztán levágódott a velem szemközti ülésre, én pedig csak megilletődve, nagyokat pislogva néztem rá.
- Elnézést… - kezdtem bele óvatosan, mivel nem tudtam, hogy pontosan milyen viselkedésre is számítsak tőle. – Segíthetek esetleg valamiben? – kérdeztem tőle, bár, őszintén szólva, az állapotát elnézve, nem sok reakcióra számítottam.

759 ❀ kredit