- Biztos vagy benne, hogy hallani akarod az egész történetemet? – kérdeztem félve Finntől, miközben lesütöttem tekintetemet. Féltem a válaszától, féltem a reakciójától. Nem akartam elveszíteni őt, ahhoz pedig már túl sokat jelentett a számomra, hogy olyan könnyedén túl tudjak lépni azon, ha eddigi életem miatt most cserbenhagy. Persze ő már akkor, amikor megtudta, hogy vámpír vagyok, kijelentette, nem érdekli mindez, mert ismer engem. De mi lesz, ha rájön, egyáltalán nem az a kedves és ártatlan lány vagyok, mint akinek gondol?
Ajkamba harapva pillantottam fel barátom arcára, aki szintén pont ebben a pillanatban néztem rám. Ahogy szemeink találkoztak, rám villantotta azt a jól ismert magabiztos mosolyát, amitől ismét kihagyott egy dobbanást a szívem, s elöntötte bensőmet a hálám és szeretetem iránta.
Bólintottam egy aprót, hogy jelezzem beleegyezésem, amit látva Finn visszafordult a gáztűzhely felé, hogy folytassa a vacsoránk elkészítését, én pedig vettem egy nagy levegőt, hátha kissé le tudom nyugtatni heves szívverésem, majd belekezdtem a mesélésbe.
- 1876 nyarán születtem egy kis olasz faluban, Portofinoban. Egyszerű közemberek voltunk, apa kereskedő volt ugyan, ám nem olyan nagy hírű, de minket ez soha nem foglalkoztatott, hisz megvolt mindenünk ahhoz, hogy tökéletes életet élhessünk. Szerettem a szüleimet, és ők is szerettek engem, mint egyedüli gyermeküket. Ebben közrejátszott az is, hogy anya utánam nem tudott már teherbe esni, hiába próbálkoztak apával, ezért hát engem tényleg megbecsültek. Én voltam a szemük fénye, akit óvtak mindentől és mindenkitől. Én pedig egy egyszerű, szerény lány voltam, akinek nem voltak nagyravágyó álmai, csak egy szerető férjet szerettem volna az oldalamra, és én már ennyivel meg is elégedtem volna. Azonban minden megváltozott, amikor 22 éves lettem.
- Szintén nyár volt, amikor a falunkban megjelent egy rejtélyes, de fess fiatalember. Természetesen rögtön beszédtéma lett a megérkezése, hozzánk ugyanis nagyon ritkán tévedt be bárki is, így sokan úgy kezelték őt, mint valami egzotikus cikket. Minden nő odavolt érte, nem számított, hogy volt-e férjük vagy sem, de még a férfiak is az ő társaságában akartak mutatkozni, ugyanis ezáltal ők is népszerűvé váltak. Mindenki utána futkosott, és egyszerűen elmondani nem lehet, mennyire nevetséges volt az a felhajtás, amit körülötte csaptak. Engem azonban nem igazán foglalkoztatott. Lehetséges, hogy pont azért, mert ennyire róla szólt minden, nem tudom. Mindenesetre egy véletlen folytán, vagy legalábbis én akkor úgy gondoltam, hogy véletlen volt, de pont egyik nap az utcán sétáltam, nem figyeltem eléggé, és összeütköztünk.
- Én akkor sem akartam tőle semmit, csak továbbmenni a dolgomra, ő azonban nem hagyta ezt, hanem feltartott szóval. Ezt követően még jó párszor összefutottunk. Természetesen nem előre megbeszélt találkozók voltak ezek, és én hiába nem akartam őket, olyan nyomulós és levakarhatatlan volt, hogy egyszerűen képtelenség lett volna megszabadulni tőle. Ezért hát tűrtem, és alig vártam már, hogy végre ellóghassak az első adandó alkalommal.
- Akkoriban még nem tudtam semmit sem, és én tényleg viszonylag jóhiszemű voltam vele kapcsolatban, annak ellenére is, hogy valahogy a társaságában mindig felállt az összes szőr a hátamon. Nem tetszett a kisugárzása, veszélyesnek éreztem, és ez ahelyett hogy vonzott volna, pont hogy taszított. Igyekeztem kerülni úgy, ahogy tudtam, de ez nehéz volt, nehezebb, mint aminek látszik. És akkor, azután, hogy már több hónapja zaklatott, egyik éjjel is összetalálkoztunk. Részegnek tűnt, nem is akartam szóba elegyedni vele, csak gyorsan elmenni onnan, de ő persze észrevett, és ezzel megindított egy lavinát. Meg tudtam ugyanis, hogy azóta, hogy Portofinoba jött, folyamatosan követett és figyelemmel kísért, így mindent tudott már rólam, és a találkozóink sem a véletlennek voltak köszönhetők.
- Nem tagadom, eléggé kiakadtam ezt hallva, de az alkoholtól mámoros elméjével nem tudta felfogni, hogy undorodom tőle, és csak folytatta a beszédet. Elmondta, hogy mennyire szerelmes belém, és hogy mennyire meg szeretne kaparintani. Élből visszautasítottam, nem akartam még csak látni sem, ezt hallva azonban erőszakossá vált. Erővel akart megszerezni magával, és láttam a szemeiben, hogy képes lett volna megerőszakolni ott helyben. Ellenkeztem, nem akartam hagyni magam, és akkor… - Itt elhallgattam egy pillanatra, mert muszáj volt vennem egy mély levegőt, mert igazából még ennyi év elteltével is nehéz volt elhinnem, hogy mindaz megtörtént azon az éjjelen. – Megitatott a vérével, és eltörte a nyakamat. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire magamhoz tértem. Nem értettem semmit, mivel határozottan emlékeztem arra, hogy meghaltam – azt az érzést lehetetlen lett volna elfelejteni. De valahogy mégis életben voltam még. Ekkora azonban már egyedül voltam, és a nap is felkelt már.
- Nem volt senki, aki felvilágosított volna arról, ami történt, így fogalmam sem volt arról, hogy elindultam a vámpírrá válás útján, hogy ezért bántott a nap, hogy ezért erősödött fel minden érzelmem, hogy ezért hallottam és éreztem mindent oly erősen – hogy ezért vágytam csak a vérre. A tudatlanságom miatt egyből hazamentem, elvégre, egy normális, épeszű ezt csinálta volna a helyemben. Csakhogy én kicsit sem voltam normális, éppen csak nem akartam ezt beismerni magamnak. És aztán otthon megtörtént a baj.
- Apa nem volt otthon még, anya pedig épp ebédet főzött, amikor betoppantam a házba. A megérkeztemet hallva anya egyből felém fordult, és arról kezdett el érdeklődni, hogy hol voltam egész éjszaka, ennek következtében azonban figyelmetlen lett, és megvágta magát. Én pedig csak ott álltam, tágra nyílt szemekkel. Képtelen voltam megszólalni, mert minden gondolatom a vér körül forgott, s szinte még fel sem fogtam, hogy mit csinálok, de már ott is voltam anya mellett, és beleharaptam a nyakába. Teljesen elveszítettem a fejemet, és nem túlzás, ha azt mondom, szinte megőrültem. Mert tényleg így volt, egy másodpercig sem gondolkoztam azon, hogy most támadjak-e rá anyára, vagy fussak el…. Nem éreztem bűntudatot, csak az élvezetet… - Nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban, és visszafogjam a kitörni kívánkozó könnyeimet, de pokoli nehéz volt. Ennek a napnak az emléke teljesen beleégett az emlékezetembe, és ahányszor róla beszéltem, mindig újra és újra éltem mindazt, amit akkor. Utáltam, hogy nem tudtam megszabadulni ettől az emlékképtől, mégis örültem, mert ez emlékeztetett arra, hogy egy szörnyeteg vagyok.
- Csak akkor hagytam abba a táplálkozást, mikor anyában már egy csepp vér sem maradt, mégis, olyan éhes volt még ezután is, hogy képes lettem volna bármennyit gyilkolni azért, hogy egy kicsit is csillapodjon ez az érzés. Az átváltozásom ekkor fejeződött be, és a fájdalom, ami hirtelen belém hasított, tisztította ki az elmémet. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy mit tettem, hogy megöltem a tulajdon anyámat… Összetörtem. Hisztérikus sikítozásba kezdtem, még az arcomról is lekapartam a bőrt, de persze az ugyanúgy visszanőtt rövid időn belül. A napfény pedig ekkor már szabályosan égetett, ezért egy sötét sarokba bújtam, és ott zokogtam. Apa így jött haza este.
- Engem először nem látott, csak anya élettelen, szétmarcangolt testét, és aztán, amikor tekintete rám síklott, a véres ruháimra és arcomra, ő is elveszítette a fejét. Automatikusan nekem támadt, démonnak, szörnyetegnek nevezett, és igaza is volt. Én is annak éreztem magamat, és hiába akartam meghalni, a reflexeim túl jól működtek, és mielőtt észbe kaphattam volna, már apa vérét is szívni kezdtem. Ugyanúgy járt, mint anya… - Képtelen voltam tovább beszélni. Arcomat kezembe temettem, s úgy zokogtam. Finn nem törődve semmivel, szorosan magához ölelt, és megnyugtatóan a hátamat simogatta, aminek köszönhetően rövidesen össze is szedtem magam. Elhúzódtam barátomtól, majd megtörölve szemeimet halvány mosolyt erőltettem arcomra, és bólintottam egy aprót.
- Nem tudom, mennyi ideig tartott mindez, vagy hogy mikor tértem észhez, de jól emlékszem arra a sokkra, ami abban a pillanatban elöntött, hogy megláttam a szüleim szétmarcangolt testét. Először nem tudtam, hogy ki tette, teljesen kétségbeestem, hogy egyedül hagytak, de amikor megláttam, hogy mindenem csupa vér, rájöttem. Én végeztem velük. Először nem történt semmi, csak üres fejjel bámultam magam elé, de aztán a következő pillanatban valami megtört bennem. Valami fontos. Én, mi ketten vagyunk egy testben azóta a nap óta… - Mielőtt Finn bármit is reagálhatott volna erre, gyorsan folytattam a mesélést.
- Hasogatott a fejem, mindenhonnét hangokat hallottam. Teljes mértékben olyan volt, mintha megőrültem volna, ami bizonyos értelemben igaz is volt. Nem törődve semmivel kirohantam a házból, és csak mentem arra, amerre láttam, nem tudva, hogyan csillapítsam a fájdalmamat. Aztán egy idő után arra eszméltem fel, hogy egy alaknak nekirohantam. Rögtön megéreztem az aurájából sugárzó fenyegetést, s ösztönösen nekitámadtam önvédelemből. Zavarodott állapotomban persze az idegen könnyedén legyűrt, de egyébként is sokkal erősebb volt nálam. Akkor ezt azonban nem fogtam fel, s addig küzdöttem, amíg valahogy el nem veszítettem az eszméletemet. Amikor legközelebb felébredtem, már egy dohos pincében voltam, csuklómat és bokámat pedig bilincsben végződő láncok rögzítették a falhoz és talajhoz. A nő, az idegen vámpír, akivel összefutottam, ott ült előttem, és azokkal a kifürkészhetetlen, sok tapasztalatot sejtető szemeivel mustrált engem, mintha holmi cirkuszi majom lettem volna. Hosszú percekig nem szólt hozzám semmit, de amikor megtörve a kis helyiségre telepedő csendet hozzám intézte szavait, emlékszem, minden porcikámat kirázta a hideg. „Szeretnéd megtanulni kontrollálni a másik lényt, ami benned él, vagy inkább most rögtön végezzek veled, megszabadítva minden későbbi fájdalomtól?”
- Azóta a nap óta sokszor megbántam, hogy nem a második opciót választottam, de akkoriban még görcsösen ragaszkodtam az élethez. A tanítványává fogadott, s nagyjából tíz évet töltöttem a társaságában. Kemény időszak volt ez a mindkettőnk számára. A testemen található sebhelyeknek a nagyja mind ebből az időszakból származik. A kontroll elsajátítása ugyanis sokkal nehezebben és döcögősebben ment, mint arra számítottam, Asha, a mesterem pedig sokszor csak úgy tudta Carát megakadályozni, hogy komoly sérülést okozott nekem, de ügyelt arra, hogy ne haljak meg. Minden megpróbáltatás ellenére összességében azt mondanám, hogy fontos és nélkülözhetetlen része volt ez az életemnek, amikor, megkockáztatva egy kis túlzást, boldognak éreztem magam. De persze ennek is vége szakadt tíz év múltán.
- Nem tudom, hogyan vagy mikor történt, de az egyik közeli falu lakói rájöttek, hogy miféle lények laknak az erdejük közelében, így három hivatásos vadászt felbéreltek, hogy levadásszanak minket. Akkor, amikor megérkeztek, én épp az erdőben jártam, és csak Asha volt otthon. Óvatlanok voltunk. A viszonylag békés évek elfeledtették velünk, hogy soha nem szabad leereszteni a védelmünket, így történhetett, hogy a vadászok Ashara bukkantak. Mikorra én visszatértem, csak a dulakodás nyomaira leltem rá, de Ashát sehol nem találtam, mint ahogy arra utaló nyomot sem, hogy meghalt volna.
- Végül megtaláltad? – pillantottam fél szemmel rám Finn, félbeszakítva a mesémet. Kelletlenül ugyan, de bólintottam egy aprót, ahogy emlékezetembe idéztem azt az éjszakát.
- Mint kiderült, a vadászok nem akartak rögtön végezni vele, hanem a falusiak szeme láttára először szórakozni akartak, s csak ezután került volna sor az elpusztítására. Számomra mindebben a legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy Asha mindvégig hagyta magát.
- Mire beértem abba a faluba, ahová Ashát hurcolták, már késő volt… Ha előbb odaértem volna, ha gyorsabb lettem volna, valószínűleg még megmenthettem volna, de elkéstem. Pont a szemem láttára tűzték karóra a fejét. Hallottam, ahogy hangosan nevetnek ezen, ahogy erejükkel dicsekednek, s Ashát becsmérlik. A düh pillanatok tört része alatt elöntött, s olyannyira elvesztettem a fejem, hogy Cara, a másik énem különösebb ellenállás nélkül kiszabadult.
- A mai napig látom szemeim előtt azt a vérfürdőt, amit abban a faluban rendezett. Mindenkit legyilkolt az utolsó szálig, nem számított, hogy bűnös volt vagy ártatlan, gyerek vagy öreg –ugyanabban a sorsban részesült az összes lakos. Persze én sem úsztam meg sérülések nélkül, a testem több helyen vérzett, s volt egy igazán súlyos is a hasamon.
- Akkor, mikor újra átvettem az irányítást a testem fölött, teljes mértékben felkészültem a halálra, sőt, egyenes vágytam rá. Egyszerűen csak lefeküdtem ott, ahol voltam, lehunytam szemeimet, és arra vártam, hogy a nap halálos csókjával véget vessen immáron értelmetlen létezésemnek. Ehelyett azonban az eső kezdett el esni. Ahogy az első csepp arcomhoz ért, majd ahogy azt több és több követte, megmagyarázhatatlan okokból olyan érzésem támadt, mintha Asha búcsúja lett volna ez. Abban a pillanatban rájöttem, Asha miért nem végzett a vadászokkal, holott az ereje meglett volna hozzá. Engem akart megvédeni, mert tudta, ha akkor a házunknál megöli a vadászokat, a falusiak legközelebb többen és többen jönnek vissza, s addig nem nyugodtak volna meg, amíg mindkettőnk létezését el nem törlik – vagy mi nem öljük meg őket előbb.  Asha azonban esélyt akart nekem adni, hogy továbbélhessek. Feláldozta magát értem.
- Emiatt összeszedtem magam, s nem engedtem, hogy a letargia lehúzzon a mélybe. Végül a világot kezdtem el járni, sok országban megfordultam, s mindet elhagytam, miután egyszer Cara kiszabadult. Így jutottam el Amerikába is.
- Azóta a nap óta persze sokszor megbántam, hogy végeredményben nem végeztem magammal, mint ahogy azt is, hogy eddig nem vettem rá magam. Bűnöket halmoztam bűnökre, és csak sodródtam az árral, meg sem próbálva megvetni a lábamat, hogy véget vessek az örök körforgásnak. De tudod, Finn, most ahogy így itt állunk, rájöttem, hogy nem bántam meg a döntésem. Szeretnék melletted maradni addig, amíg lehetséges, vagy ameddig te el nem dobsz magadtól, de ha el tudsz fogadni úgy, ahogy vagyok, hibáimmal együtt, akkor ígérem, én nem foglak elhagyni. Sőt, ha lehetséges, szeretnék veled egy kisvárosban letelepedni. Nem tudom, hallottál-e már róla, de Mystic Falls a neve, Virginia államában helyezke…
- Aúcs! – kiáltott fel hirtelen Finn, majd egy pillanattal később már felém is fordult, vérző sebét szorítva. - Még soha nem hallottam róla, de miért hallgattál el ilyen… hirtelen?
Nem szóltam semmit, csak fogva tartottam a drágalátos Finn tekintetét mindaddig, amíg meg nem láttam az íriszeiben, hogy eljutott a buta kis agyáig, hogy mi történt az előbb. Ahogy a félelem és pánik eltorzította a helyes kis pofija vonásait, ördögi mosolyra húztam az ajkaimat, s hagytam, hogy a szemeim felvegyék az eredeti kinézetüket, miközben a hosszú szemfogaim is megjelentek, készen állva arra, hogy Arianna szerelmének a nyakába mélyeszthessem azokat.
És akkor… jó étvágyat!