Hazudnék, ha azt mondanám, a cellámban töltött percek nem kergettek az őrületbe. Néha csak elképzeltem, ahogy vér borítja a kezeimet, a kovenem, a családom vére. A harag és a bosszúvágy olyankor annyira eluralkodott rajtam, hogy az járt a fejemben, ha kiszabadulok innen, első dolgom lesz felkeresni a még élő tagokat és apró darabokra tépni őket. Addig szívni a varázserejüket, amíg egy csepp sem marad bennük, hogy aztán védtelenül a lábaim előtt heverjenek, s végignézzék, ahogy egytől egyig megölöm őket. Olykor még a tulajdon szüleim halálát is elképzeltem, s azokban a pillanatokban meg voltam győződve róla, hogy igazuk volt. Tényleg egy torzszülött vagyok, egy szörnyeteg. Próbáltam nyugtatni magam, hogy ők hozták elő belőlem mindazt a sötétséget, ami épp csak bennem szunnyadt, de ez nem volt mentség arra, amit tettem és amit tenni kívántam, mikor elöntött a magány és maga alá temetett. Ahogy felébredtem a rémálomból, s felültem, rögtön egy vers jutott eszembe.
Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a Sorsomnak alkatrésze légy.
Mindig is kedveltem a költeményeket, az évek alatt szép lassan beleszerettem a versekbe. A cellában lévő összes könyvet olvastam már, de ezt az egyet, melybe külföldi verseket gyűjtöttek, talán egyszer, ha kezembe vettem. Az itt töltött idő alatt viszont megszerettem, egyik kedvencemmé vált. Néhány verset kívülről tudtam, míg másoknak egy-két versszakát véstem az eszembe. Ez is egy ilyen költemény volt. Rengeteg időt töltöttem olvasással, sok egyéb lehetőségem nem akadt. Ez volt az én menedékem. Beletelt néhány percbe, mire felfogtam, hogy nem vagyok egyedül. Mikor az ismerős hangot meghallottam, végigfutott a hideg a hátamon, az apró pihék égnek meredtek bőrömön, egész testemet libabőr borította. Düh és meglepettség egyvelegével ugrottam talpra és a hang irányába fordultam. Csak ekkor vettem észre a földön heverő tálcát, rajta az ennivalóval. Nem panaszkodhattam, minden nap kaptam ételt, s olykor még idegen verseskötetekbe is belebotlottam. DE!!!! Be voltam zárva egy ház pincéjébe, egy rohadt cellába, és ezt sosem fogom megbocsájtani neki. Végül bólintottam a szavaira, de nem nyúltam az ételhez, az ágy mellett álltam, miközben azt néztem, hogy ő nyugodt, kifejezéstelen arccal a falnak dől, mint valami börtönőr. A harag azonnal fellobbant bennem, azon se lepődtem volna meg, ha a fülemből füstfelhők törnek elő, vagy lángolni kezd a bőröm. Mert olyan érzés volt, mintha meggyulladtam volna. Szinte vörösben láttam ilyenkor a világot, s még a versek sem tudtak volna lenyugtatni. Ha lett volna nálam valamiféle tűzszerszám, felégettem volna az összes könyvet, mert bármennyire szerettem őket, nem tudtam türtőztetni a dühömet. - Mire vársz? Mit akarsz tőlem? - kérdeztem végül haragosan, s a nyelvemre haraptam, hogy többet ne szóljak. Éreztem, ahogy a fémes, sós vér szétárad a számban, de nem törődtem vele. Az íze a gyilkosságokra emlékeztetett, amikre dühömben élvezettel, büszkén gondoltam. Nem gondolkodtam tisztán ilyenkor. Képtelen voltam rá. Mikor visszaemlékeztem ezekre a borzalmas pillanatokra, mindig feltámadt bennem a bűntudat, de a heves érzelmek miatt nem volt tiszta a fejem, a gondolataim csapongtak. A harag, ami már mélyen a bőröm alá kúszott, elvette tőlem a józan ítélőképességet, s bármire képes lettem volna azért, hogy kiszabaduljak. Hogy bosszút álljak azokon, akik miatt ide jutottam. Fogoly voltam egy varázslat nélküli ketrecben, a saját testemben, a verseskötetekben. Az ételre továbbra sem néztem rá, helyette letelepedtem törökülésben a földre, közvetlenül a rácsok elé. - Beszélgetni akarsz? - kérdeztem, de meg sem vártam a válaszát. - Akkor beszélgessünk! Miért vagyok itt? Ki vagy te? - tettem fel a két legfontosabb kérdést felvont szemöldökkel, ami azóta emésztett, hogy ide kerültem. Sosem kaptam választ, általában nem is maradt velem, most valamiért... mégis itt volt. Engem nézett, az ismerős, kék szemeivel. Amióta csak megláttam őt a rácsok túloldalán, belém hasított egy furcsa érzés, de a mai napig nem tudtam hova tenni. Mintha egy régi illat csapta volna meg az orrom, amit ismerek, amit éreztem már, mégsem tudom beazonosítani. Vagy egy dallam, ami belopta magát a füledbe, s egészen addig nem ismered fel, míg nem hallod újra. Ismertem őt. Vagy talán csak ismerni akartam.
Fiatalkoromban mindig úgy hittem, hogy az élet sok mindent tartogat a számomra. Hamar kiderült, hogy az erőm sokkalta hatalmasabb, mint a koven legtöbb tagjának, s talán pontosan emiatt ringattam magamat abba a hitbe, hogy valami nagydologra vagyok hivatott. Megmenteni a világot, elpusztítani a gonoszt, a sötétséget – kis pisisként tényleg hittem ezekben a dolgokban, a hősökről szóló mesékben. Emlékszem, én is olyan akartam lenni, mint ők. Erős, becsületes, tisztességes, olyan, akit mindenki tisztel, akit mindenki kedvel. Persze, ahogy benőtt a fejem lágya, úgy rögtön rájöttem, hogy mindez ostobaság volt. A világ nem fekete-fehér volt, mint azokban a történetekben, hanem annál sokkalta árnyaltabb. Arról nem is beszélve, hogy a fenéket tartogatott nekem a sors nagy dolgokat. Nem is hittem már abban, hogy létezne bármilyen felsőbb erő, hatalom vagy isten, mindenki nevezze annak, aminek akarja. A szellemek létezését nem tagadtam, de tudtam, hogy rájuk sem számíthatok – ez akkor vált egyértelművé a számomra, amikor először tudatosult bennem, hogy az apám már rég nem a fiaként tekintett rám, hanem csupán egy eszközként, amelyet a koven érdekében bármikor be lehet, be kell vetnie. Eleinte azonban még képes voltam mindezt eltűrni, hisz ott volt Grace, akivel mindig is jól megértettük egymást. De amikor ő is elment, nem maradt semmi, ami ebben a romlott kovenben tartott volna. Valamilyen szinten hálás voltam a lánynak azért, amiért így tett, hisz így én is lehetőséget kaptam a kitörésre, de ostoba módon inkább úgy döntöttem, hogy maradok, és megvédem őt, mind saját magától, mind a kovenünktől. Sokkal egyszerűbb lett volna csak felszívódni, egyedül képes is lettem volna életem végéig megbújni apámék elől, de Gracet nem akartam magára hagyni. Rajtam kívül nem számíthatott senki segítségére, és igaz, hogy ő most nem emlékezett rám, hogy a számára csak egy őrült voltam, de mindez nem számított, amíg biztonságban volt, vagy amíg meg nem oldódott az ügye. Ugyanis azóta, hogy elkaptam, és egy cellába zártam a pincémben, azon ügyködtem, hogy megoldjam a problémáját. Ha a koven már nem üldözi, akkor biztos voltam abban, hogy ő is leáll azzal, hogy boszorkányokat öljön. Ez a számára egy fajta önvédelmi mechanizmus volt – fenyegetve érezte magát, még szép, hogy megvédte magát. Nem hibáztathatta senki érte. Mindenesetre, amíg a veszély fennállt, nem engedhettem ki. Egy fémtálcával a kezemben mentem le a pincébe, mivel ebédidő volt már, s hiába voltam én a fogva tartó, éheztetni őt nem akartam. Elvégre, nem a kínzása volt a célom, épp elég szenvedés lehetett neki a magányt elviselni, meg azt, hogy elveszítette a szabadságát. Igaz, sajnáltam őt ezért kissé, de még mindig jobb volt itt lenni az én pincémben, mint egy börtönvilágban, ahová a kovenem küldeni akarta őt. Le a lépcsőn, egy apró kanyar jobbra, odalépni a cellához, kinyitni a kis ajtót, amit a macskabejáróhoz tudtam volna hasonlítani (persze, ez is le volt zárva), majd azon becsúsztatni a tálcát, amin az étel állt, végezetül visszazárni az ajtót – mindez a cselekedetsor már teljesen rutinosan ment. Gondolkodnom sem kellett közben, csak csináltam, hisz naponta háromszor megismételtem, így ha álmomból is ébresztettek volna, akkor is képes lettem volna véghezvinni. Általában azonban rögtön ezt követően vissza is mentem a házba, hogy folytassam a munkám, vagy éppen csak úgy henyéljek, de most még maradtam egy kicsit. Grace éppen aludt, nyugodt arcát látva ismét eszembe jutottak azok az idők, amikor még mindketten fiatalok voltunk, és nem volt semmi gondunk az égvilágon. Furcsa volt belegondolni, hogy azóta mi minden történt már, s hogy mi is hova jutottunk a gondtalan gyermekkorból. Hátamat a falnak vetettem, s így nosztalgiáztam, amikor egyszer csak hirtelen felriadt Grace. Sokáig nem szóltam semmit, csak azt hallgattam, ahogy a lélegzete hevesről visszavált a normálisra. Egy pillanatra elszórakoztam annak a gondolatával, hogy megkérdezem tőle, mit álmodott, s akkor választ is kapok rá, ám tudtam, hogy ez egyébként sem történne meg, mint ahogy azt is, hogy Grace nem épp nekem akarná kiönteni a szívét. - Hoztam neked ennivalót – feleltem végül érzelemmentes hangon, ám nem mentem el. Nem tudom, mire vártam, talán csak arra, hogy lássam, elkezd enni, vagy arra, hogy elárulja, ha szüksége van még valamire. Túl közel a cellájához azonban nem mentem, mert tudtam, hogy mennyire veszélyes tud lenni.
zene: cím helye● Csapnivaló, a következő remélem jobb lesz <3 ● ●
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Júl. 17, 2017 11:18 pm
Maverick & Grace
going to prison is like dying with your eyes open
A cellában töltött napjaim az őrületbe kergettek. Néha csak sikoltani akartam torkom szakadtából, de nem volt hozzá elég erőm. Mintha egy álomba csöppentem volna, ahol sikoly helyett csak tátogni tudok, némaságba burkolózva az örökkévalóságig. Már az alvás sem volt kedvemre való, az álmaim nem repítettek boldogabb helyre, nem költözött belém nyugalom még olyankor sem, a kalickából távozó alakomat láttam csak, kísértett, akárhányszor csak lehunytam a szemem. Egyedül a könyveimbe menekülhettem, a versek, szonettek segítettek megőrizni az ép elmémet, már amennyire nevezhettem épnek. A sok megpróbáltatás megtört, de nem küldött a padlóra, még mindig erős voltam, egy igazi harcos szellem. Nem adtam fel még itt sem, bár kételkedtem benne, hogy jót tett nekem a bezártság. Nem értettem Henry terveit, nem ismertem a céljait, talán csak egy őrült volt... ugyanakkor éreztem az erejét, a rácsok mögül is, és minden porcikám el akarta szívni a benne rejlő varázslatot.
Gyűlölj ha akarsz; ha valaha, most; most, míg a világ célomban keresztez, társulj csak a balsorshoz, és taposs, ha talpra álltam, ne nyomj a kereszthez: jaj, ne utóvéd légy, ha már szivem átúszott romjain, s a gyászt legyőzte; elszánt csatába most kezdj ellenem, ne hozz esős reggelt a szeles éjre. Ha el akarsz hagyni, hagyj el azonnal, ne ha már végzett ezer törpe bánat; de rohamozva jöjj: kóstoljam, ó jaj, a legkeserűbb ízt, mely éri számat; és semmi lesz a gond, ha rám pereg, ahhoz képest, hogy elveszítelek.
Hangosan olvastam a sorokat. ez megnyugvással töltött el, hallani a saját hangom... így nem éreztem magam olyan egyedül. Varázserő nélkül sínylődtem egy cellában, ami ugyan nem volt mocskos, de mikor beköszöntött az este, az egyetlen villanykörte fényénél vágytam rá, hogy más árnyékát is lássam a sajátom mellett. Gyűlöltem a magányt, az erőtlenséget, nekem pedig sem varázserőm, sem társaságom nem volt. A hosszú idő alatt kezdtem elhinni a szüleim és a kovenem szavait. Egy förmedvény voltam, egy torzszülött, egy szörnyeteg. A számkivetett. Hatalmas sóhaj után hallgattam el, miután másodjára is felolvastam a szonettet. Még az értelmére, a jelentésére sem figyeltem oda, csak rutinosan olvastam fel az ismerős sorokat. Lehiggadtam tőle, ugyanakkor az agyam eltompult és így nem éreztem az ürességet, amit nem tudtam mivel betölteni. Nem volt remény, nem volt semmi már bennem. Mindenki elhagyott, száműztek és még varázslat sem volt bennem. Minden boszorkány rémálma. Mindezek mély nyomot hagytak bennem, a felém kiáltott szavak, a félelem minden ismerősöm, még a családom tekintetében is... De nem voltam szomorú, csak megtört, dühös, bosszúszomjas. Mégsem akartam ártani a családomnak, fölösleges lett volna ilyen álmokat dédelgetnem. Be voltam zárva, s még azt sem tudtam, hogy egy őrült tart fogva, vagy egy hű követő, aki a gyülekezetemnek dolgozik. Leheveredtem az ágyra, a kötetet a mellkasomon pihentetve. Néhány pillanat kellett csak, hogy álomba merüljek, a kellemes, ismerős sötétségbe. Egy fémes nyikorgásra ébredtem, s mikor kinyíltak a szemeim, a cellám ajtaja tárva nyitva volt. Azonnal felpattantam, s bár kételkedve, de elindultam az ajtó felé. Ahogy elértem az ajtót, az becsapódott előttem egy hatalmas csattanással. Puff. A könyv lehullott a mellkasomról, összecsókolózott a kőpadlóval egy tompa puffanás kíséretében. A szemeim kinyíltak, ezúttal tényleg ébren voltam, s úgy kapkodtam a levegőt, mintha lefutottam volna egy maratont.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
