"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Ez a Charlotte Grey egy borzalom. Mármint önmagában a nő semmiben sem lenne különleges, az én szememben legalábbis, pont olyan, mint bármelyik másik, amilyen hatással Patrickre van, az azonban már-már abnormális. Ez barátjaként mindenképp aggasztana, a gond azonban az, hogy már a munkát, a családot is veszélyezteti. Gátat kell ennek szabni, amíg még lehet. Amíg még nem késő. És nincs más, aki erre figyelmeztethetné Patricket. Mert a családtagok egyelőre félik és tisztelik őt annyira, hogy tegyék, amit kér, még ha nem is értenek vele egyet, de ha nem változik valami záros határidőn belül, ez nem marad már sokáig így. Túlzottan ajnározza ezt a Charlotte Greyt, ráadásul az emberei hátrányára. Akik egyre kevésbé fogadják ezt el, tekintve, hogy egyre nyilvánvalóbb, hogy a céljaink elérésében ez a nő semmi hasznot nem hajt. A "főnök házi kedvence". Hallottam már efféle megnevezéseket terjengeni és nem is hibáztathatom őket ezért. Mert igazuk van. De a probléma attól még fennáll. Ezt kell valahogyan Patrick értésére adnom most. Valahol persze megkönnyíti a helyzetemet, hogy úgy tűnik, ő is tisztában van a gonddal. Az viszont, hogy tőlem vár tanácsot, nem biztos, hogy a legszerencsésebb. Mert amit én igazán tanácsolni tudnék, az aligha tetszene neki. Persze ki máshoz is fordulhatna? Kivel is lehetne ennyire őszinte? Én pedig tényleg szeretnék segíteni neki. Mint első számú beosztottja és mint barátja is jelen helyzetben. Csak hallgatok egy ideig, emésztgetem a szavait. Teljesen elkábította ez a nő, tiszta sor. Nem mondhatnám, hogy átérzem a dolgot, hisz én sosem tudtam másként tekinteni a nőkre, mint puszta eszköz. Elvégre egy bordélyban nőttem fel. Szinte csak nők vettek körbe életem első tizennégy évében, épp ezért úgy hiszem, ismerem őket és a fortélyaikat is elég jól. Ami Paulót illeti, a nőkhöz való viszonyulását, azt tudtam osztani. Még ha az anyám életébe is került. Bár ha azt nézem, a saját kapzsisága ölte meg. Sosem volt elég neki az utánam kapott gyerektartás, ezt unta meg Paulo. Nem tudom sajnálni. Ahogy tulajdonképpen Paulót sem sajnáltam, mikor Patrick megölte. Apámnak éppen nem nevezném, maximum a nemzőmnek. A génállományom fele tőle van, de ez amúgy nem jelent semmit. Ezért nem árultam el soha még magának Paulónak sem. Patricknek meg nyilván még annyira sem. Szükségtelen komplikálása lenne a dolgoknak. Most különben is bőven elég ez a Charlotte Grey ügy. Amire, ha már a bordélynál tartunk, talán lenne is egy megoldási javaslatom... Patrick természetesen megütközik a kérdésemen, nem is igazán tudja hova tenni. Meglepő, milyen szentimentális lett mostanság. Biztos ez is a Grey lány hibája. Mikre nem gondol... - Patrick, már ne haragudj meg, de néha igazán vicces vagy - egy kis felnevetést nem is tudok elnyomni, ahogy mintha már-már zavartan kezdene magyarázkodni arról, milyen magányos is ez a szakma. Szinte már azt mondanám, romantikusak a gondolatai. Pedig ez mennyivel egyszerűbb dolog ennél! Megdöngetni egy nőt körülbelül pont olyasmi, mint enni egy jót egy étteremben. Néha egyszerűen jól esik és pont. De mielőtt lenne időm belemenni, megint elmereng és természetesen Charlotte-on, mert tudom, hogy róla van szó, még ha nem is mondja ki a nevét. - Jesszus, haver, a helyzet talán még rosszabb, mint hittem - ez tényleg őszintén szakad ki belőlem. Mert mi ez a maszlag a szeretetről? Tényleg totál kicsinálja ez a nő... Lassan már nem is önmaga. Ez pedig még jobban megerősít abban, hogy tennem kell valamit érte. Mint a barátja is. Mert ez így nem állapot! - Oké, Patrick, most felejtsd el, hogy a beosztottad vagyok, kérlek! Mint barátod és testvéred azt mondom neked, tedd szabaddá a következő péntek estédet. Elviszlek valahová, ahol kieresztheted a gőzt, hogy úgy mondjam. És nem, ne kérdezz többet, hová, csak bízz bennem, tudom, mire van szükséged, oké? - ez is egy olyan hangszín, amit csak a régi ismertségünkre, fogadott testvéri viszonyunkra tekintettel merek megengedni magamnak. Mert ahogy Patrick most van, tényleg ezt látom a legjobb megoldásnak. Túlzottan frusztrált szexuálisan, ezért van rá ilyen nagy hatással ez a nő. És mi is a megoldás erre amúgy Ray-módra? Természetesen egy kiruccanás a város egyik legjobb bordélyába, ahol magam is szívesen szemezgetek a felhozatalból olykor! Erre egy elfoglalt maffiavezérnek is kell legyen ideje néha-néha. Erre fogom én most Patricket megtanítani. És nagyon, nagyon bízom abban, hogy segíteni fog a helyzeten. Mert ha nem, igen komoly gondjaink lesznek a családban Grey miatt a nem is olyan távoli jövőben, ebben sajnos egészen biztos vagyok.
Charlotte nagy port kavart, nem csak az én életemet forgatta fel, de az egész maffiáét, ami elég lehetetlennek tűnik... de igaz. Nem mondom, hogy az embereim megvetettek volna - csak a közelebb állók tudhatták a valódi okát viselkedésemnek, akik nap, mint nap mellettem dolgoztak -, de sokaknak feltűnt az enyhe viselkedészavarom. Zavart, nagyon zavart, mintha egy csatát veszítettem volna el, s a legzavaróbb az volt, hogy a háború még vissza volt. Egy remek, kockázatos tervnek indult a dolog, a probléma csak azzal volt, hogy nem mértem fel mekkora kockázata van ennek. Ámbár honnan is tudhattam volna? A nők működése, viselkedése nekem még nagyobb rejtély, mint más férfiak számára, de épp emiatt kellene kiismerni őket. Hiszen Paulónak ott volt Ursula, az egyetlen nő, akit közel engedett magához, mégsem tudott szart se a gyengébbik nemről, ami akár a vesztét is okozhatta volna. Persze ezeket a gondolatokat nem mondtam volna ki hangosan, mert csak süket duma lett volna a fenti szobában tartott lányról, akit nem az információk, vagy a kiismerés miatt tartottam még itt, s minden egyes porcikám tiltakozott az ellen, hogy rájöjjek, mégis mi köti hozzám. Mintha a válasz túl megterhelő lett volna számomra - talán tényleg, így olyan mélyen elnyomtam magamban, hogy ha akarnám, sem tudnám előásni. Ez hatalmas probléma volt, szükségem volt Raymondra, mint külső szemlélőre, mint legjobb barátomra. Az utolsó szavaira felnevetek, röviden, keserűen, hitetlenkedve. Mert ha valaki azt mondja nekem úgy nagyjából egy hónappal ezelőtt, hogy ilyen szituációba keveredem, röhögve kínoztam volna meg az abszurd ötletért. - Nem tudok. - nevettem fel újra, ugyanazon a hangszínen, és megdörgöltem a homlokom ujjaimmal, zavartan, tehetetlenül. - Nem tudok őszinte lenni magamhoz, mert... csak sodródom az árral, cimbora. - jelentettem ki, miközben egyenesen a velem szemben ülő férfi szemeibe néztem. - Fogalmam nincs róla, miért van még itt, hogy miért tartom még itt. Te ismersz, tudod jól, hogy mindent szeretek előre megtervezni, sosem voltam még ilyen helyzetben. Paulo talán egy rohadék volt, de sosem merült érzelmi viszonyba az ellenkező nemmel. - Talán ez volt az ő egyetlen helyes döntése. Belemerültem a gondolataimba, egy ideig csak meredtem magam elé, próbáltam megoldást keresni a problémámra, vagy legalább válaszokat előkaparni az agyam rejtett zugaiból, de csak falakba ütköztem. Vaskos, kemény falakba, amiken nem tudtam áttörni sehogy se. Ray kérdése rántott vissza gondolataimból, s amint eljutottak szavai hozzám, lassan ráemeltem a pillantásom, és összevont szemöldökkel bámultam rá. Először szavakhoz sem jutottam, de sikerült megállnom, hogy ne hallassak kínos nevetést, helyette csak néhány másodperc kínos csönd telepedett közénk. - Nem értem, ennek a kérdésnek mi köze a problémámhoz, Raymond. - nyeltem egy nagyot, nem tudtam mi mást mondhatnék hirtelen. Hogy mikor voltam utoljára nővel? Engem ismerve akár azt a kérdést is feltehette volna, hogy egyáltalán voltam-e valaha nővel, hiszen... az egész életem ennek a munkának szenteltem, Paulo keze alá dolgoztam, aki erőteljesen a fejünkbe verte, hogy tartsuk távol magunkat a nőktől. Persze mind tudtunk Ursuláról, azt is tudtuk, hogy csak szexkapcsolat volt köztük, de én sosem éreztem szükségét, hogy én is hasonló kapcsolatot alakítsak ki bárkivel is. Nem az, hogy nem voltak vágyaim, de olyannyira belemerültem az alvilági életbe, hogy valójában nem is volt életem. Ez az életem, ami körülöttem van, ez a világ, ez a munka, ez a ház. Más nem is létezik, ami jobban belegondolva elég szomorú, mégsem tölt el olyan elkeseredettséggel, mint kellene. Valami talán... elromlott bennem, vagy nincs meg az a plusz, ami a többi emberben. - Tudnod kellene, hogy nem foglalkozom ilyenekkel. Hiszen mikor láttál utoljára egyedül? Jóformán csak ebben a szobában találok magányra, illetve mikor álomra hajtom a fejem. Ez a szakma... magányos. - Vontam vállat, nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a kérdésének, bár borzasztóan zavart. Mégis mi késztette erre Ray-t, miért éppen most, miért Charlotte kapcsán? Újra nagyot nyeltem, tekintetemet félrefordítottam. - Szerinted... - félbehagytam a mondatot, megnyaltam alsó ajkamat, s újra az a furcsa nevetés szakadt ki belőlem. - El tudod képzelni, hogy én valakit szeressek? Mármint... a kérdésed ráébresztett, hogy talán nem is vagyok rá képes. - Nem, eszem ágában sem volt annak az átkozott perszónának a nevét kiejteni, pedig a kérdés valójában az lett volna, lehetséges-e, hogy gyengéd érzéseket táplálok a lány iránt. Ugyanakkor nem hazudtam, a kérdés valamiért ezt juttatta eszembe.
Sosem láttam korábban Patricket ilyennek. Borzalmas formában van. De tényleg, elég csak ránézni. Bár tartja magát, de elég régóta ismerem ahhoz, hogy én lássam rajta, mennyire más, mennyire megtört a tekintete. Ez a nő egy méreg. Egy métely. Egy lián. Ami lehúzza a barátomat a mocsárba. Lennének ötleteim, mit csinálnék vele, ha valaha szabad kezet kapnék. Bár valószínű maga Patrick lenne az első, aki kivégezne miatta, talán már ha csak a gondolataimról tudomást szerezne. Pedig érte tenném. Nem lenne szabad engedni, hogy egy fehérnép ennyire a hatása alá vonja az embert. Meggyőződésem, az a drága barátom legfőbb problémája, hogy túl kevés dolga volt nővel. Nem tudja, hogyan kell kezelni őket. Megmutatni, hol a helyük, nem babusgatni és hagyni, hogy a fejére nőjenek. Láttam elég sokat a bordélyban, ahol lényegében felnőttem az anyám mellett. A nőkkel keményen kell bánni, nem emberszámba venni, csak elvenni tőlük, ami kell. Ennyi és pont. Ezt azonban nem adhatom ilyen egyszerűen Patrick tudtára, mikor leülök vele szemben. De nem is kertelek abban sem, amit látok rajta. A család érdekében sem tehetem. Mert ez a nő és amit kivált Patrickből, lassan már az egész családi rendszert veszélyezteti. Patrick jó főnök. Sokkal jobb, mint Paulo volt. Mostanában az emberei azonban kezdenek zúgolódni és ennek a legfőbb oka Ms. Grey. Ahogy bánni kell vele, illetve ami jár azért, ha véletlenül valami nem úgy sikerül, ahogy Patrick elvárná a lánnyal való bánásmódban, illetve egyszerűen az ingerlékenység miatt, ami mostanában, nyilván Charlotte miatt, egyre gyakrabban jellemző a főnökre. Ez ellen pedig tenni kell, amíg még lehet. Amíg nem harapózik el túlzottan a helyzet. Ahogy felvázolom neki a problémát, látom rajta, valahol ő is tisztában van ezzel. Már nyitnám a számat, hogy válaszoljak a kérdésére, de mintha csak magával viaskodna, meg is felel arra, amit még ki sem mondtam. Vagy legalábbis amit feltételez, hogy mondani fogok. Bár részben igaza van. De eddig is tudtam, hogy úgysem fog ez ilyen egyszerűen megoldódni. Nem tud lemondani róla, még a család érdekében sem. Egyszerűen rögeszméje az a nő. - Főnök, tulajdonképpen mit akarsz attól a nőtől? És ne gyere nekem azzal, hogy arra vársz, hogy beszélni kezdjen, mert ezt szerintem már te magad sem hiszed el, ne várd, hogy én bevegyem! Ahogy most mennek a dolgok, biztosíthatlak róla, hogy Ms. Grey soha a büdös életben semmilyen használható információt nem fog még véletlenül sem kiadni. A francba is, Patrick, legalább magaddal legyél őszinte! - ha nem a barátja lennék, ez talán túl kemény hangszín lenne, amit megütök vele szemben, de így, mint barátja és jobbkeze, úgy érzem, egyenesen kötelességem is kicsit megfeddni. Fel kell ráznom, hogy felébredjen végre, mielőtt túl késő lenne. Ez így nem mehet tovább. Tenni kell ellene. Méghozzá minél előbb. - Patrick, mondd csak, mikor is voltál te utoljára nővel? - a kérdés váratlan lehet, miután meghallgatom, amit az előzőekre reagál és egy kis csönd ül kettőnk közé. Elsőre úgy tűnhet, nem is a témába vág. Pedig nagyon is. Mert van egy ötletem, amivel talán ki lehetne mozdítani őt ebből az áldatlan lelkiállapotból. Legalábbis akkor mindenképp, ha helyes a feltételezésem. És mivel a barátomról van szó, esélyesen az. Hogy a hóbortjától, Charlotte Grey-től nem foszthatom meg, mert úgysem mondana le róla, egy dolog. De más oldalról talán megközelíthetem a problémát és megoldást is kereshetek rá. A magam módján. Hisz egy barátnak és legfőbb tanácsadónak pont ez a dolga, nem igaz?
Ray helyet foglalt, s az idegesség bennem máris alábbhagyott. Egy régi jó barátom ült velem szemben, a légkör természetesen kellemesebbé vált, nem volt tapintható a feszültség, nem volt olyan fagyos a levegő, bár némi kellemetlen érzés ott gubbasztott a gyomrom mélyén, mintegy szoros csomót kötve rá, amitől az megfeszült és éles fájdalom nyilallt belé. Egyáltalán nem zavart, sőt, az utóbbi hetekben már megszoktam. Charlotte miatt állandósult a gyomorideg, ha nem döntöttem volna magamba minimum egy pohár alkoholt egy nap, ki tudja mi lett volna a vége. Sosem voltam az ital rabja, s még ebben az állapotban sem váltam azzá, de segített lecsillapodni, mielőtt kitört volna a pokol. Mert ha nem csillapítja semmi a bennem tomboló vihart, valaki, vagy valakik az életükkel fizettek volna emiatt. A saját embereimet nem akartam ok nélkül bántani, random emberekre pedig nem volt szokásom támadni. Bűnöző voltam, az alvilág feje, de nem voltam egy őrült, pszichopata gyilkos. Attól valójában nagyon messze álltam, még akkor is, ha sokan másképp gondolták. Például maga Charlotte Grey, aki miatt ha nem fogok megőszülni, akkor sosem fogok. Raymond szavaira csak bólintottam, hosszú percekig nem feleltem, fontolgattam, mit kellene mondanom, vagy mit kellene tennem. Hogyan lehetnék újra a régi, de mindig oda lyukadtam ki, hogy sehogy. A lány már az életem része volt, és bár nehezen vallottam be magamnak, de nem akartam, hogy kicsússzon a kezeim közül. Ez sajnos már messze nem arról szólt, hogy információt csikarjak ki belőle, de hogy valójában miről is szólt, azt még én magam sem tudtam. Ahogy senki más. Az egész szituáció egy rémálom volt, amiből nem tudtam, s valószínűleg tudat alatt nem is akartam felébredni. Gyűlöltem Charlotte Grey-t, de önmagam még inkább. - Én is tisztában vagyok vele, hogy ez így nincs rendben, Ray. De mégis mit kellene tennem? - kérdeztem, de azonnal meg is bántam, hogy feltettem a kérdést. Sóhajtva hunytam le a szemeimet egy pillanatra, majd újra ráemeltem tekintetem Ray-re. - Tudom, mit akarsz mondani, de... nem engedhetem el. Túl kockázatos. - Még én is kihallottam a habozást a hangomból, a kételkedést a saját szavaim iránt. Ez baromság volt, itt nem a kockázatról volt szó, bár benne volt a pakliban. Viszont megoldható probléma volt, csakhogy a probléma itt nem a lány volt, hanem én. Valami... amit nem értettem, amit még nem éreztem, valami, ami úgy a hatalmába kerített, hogy nem voltam képes kikecmeregni belőle. Benne ültem a szarban, s az még hullámzott is. Újabb sóhaj, még egy szemforgatást is megejtettem, de nem szóltam többet. Azt akartam, hogy lebeszéljen erről az egészről, hogy értelmet verjen a fejembe valamiképp, mert kezdett az őrületbe kergetni ez a helyzet. Nem láttam a kiutat, de valójában Ray sem tudott útmutatást adni, csak ő volt az utolsó reménysugár, az utolsó szalmaszál, amibe még kapaszkodhattam. De a probléma az enyém volt, nekem kellett megoldani.
Ezzel a Charlotte Grey-el tényleg csak a baj van. Lényegében attól a pillanattól kezdve, hogy idehoztuk őt a főnök parancsára. Igazából maga ez a fogvatartósdi még nem is feltétlenül lenne rossz ötlet, de így, ahogy Patrick űzi, lényegében értelmetlen. Lassan már kezdem úgy gondolni, ő nem is annyira túsznak tartja ezt a lányt, hanem valamiféle háziállatnak. Vigyázni kell rá, mint a hímes tojásra, ha egy haja szála meggörbül, örülhet az illető, ha túléli (mint Adam, mikor sikerült egy kicsit erősebben megszorongatnia az elrablásakor), meg kell adni neki mindent, amit csak kér, de a szobájából ki nem engedhetjük. Mint a kanári a ketrecben. De az legalább énekel. Ez a lány semmi hasznot nem hajt. Engem mondjuk hidegen hagyna a dolog, végül is mindenkinek lehetnek fura hobbijai, ami viszont nem tetszik, hogy Patricket ez a nő kicsinálja. Nem is láttam még korábban soha ilyennek. És tartok tőle, ez idővel akár a "család", a munka rovására mehet. A főnökön szerencsére egyelőre csak én látom, hogy feszültebb, dekoncentráltabb, mint általában, de csak idő kérdése, hogy ezt más is észrevegye. Ez az állapot így tarthatatlan. Emiatt is örültem annak, mikor azt az utasítást kaptam, jelenjek meg a főnök irodájában. Egy négyszemközti beszélgetés. Annak szerintem is legfőbb ideje már. Eldöntöttem, akkor is felhozom a témát, ha Patrick esetleg épp a kis madárkája újabb óhajával kapcsolatban hívat. Azóta, hogy a szülei balesetéről tájékoztattam, még rosszabb lett a helyzet. Ami Ms. Grey-t illeti, vele egyszerűbb a mindennapi ellátás során, azt mondják sokkal rezignáltabb, nem is szól senkihez. Ami problémásabb, hogy enni sem nagyon akar. Ha ez visszajut Patrickhez, abból megint semmi jó nem fog származni. Persze ha jelentést kér a fogoly állapotáról, kénytelen leszek elmondani neki. Mert eddig visszatartottam ezt az információt. Pár nap étel nélkül még nem a világ vége, ha az ember gyászol, gondolom még normális is (bár én a magam részéről egyik szülőmet sem gyászoltam meg, mikor meghalt, szóval ezt csak sejtem), de ha sokáig így lesz, vagy kénytelen leszek szólni róla, vagy nekem kell megtömnöm a csajt. Ehhez sincs viszont sok kedvem. Másra viszont nem bízhatom, mert ha elragadja őket a hév és a kicsikének letörik a körme vagy bármi, Patricktől semmi jóra nem lehet számítani. Igazából az embereink ezért nem is nagyon szeretnek a közelébe menni, nehogy elrontsanak valamit és az ujjaik vagy a kezük bánja. Ez a másik, ami miatt muszáj felhoznom a főnöknek ezt a Ms. Grey ügyet. Mert az embereink is egyre elégedetlenebbek miatta, még ha nyilván nem is túl hangosan hangoztatják ezt a véleményüket, de én napi kapcsolatban vagyok velük, látom. Nem lesz ez sehogy sem jó hosszútávon. - Főnök - biccentek felé, mikor belépek az irodába, majd ahogy hellyel kínál, eleget is teszek a kérésének. Látom rajta ugyanazt a feszültséget, ami már napok óta érződik rajta, engem a megjátszott mosolya nem téveszt meg. Túl jól ismerem ehhez. Viszont pont azért szeretem, mint főnököt és barátot is, mert megvan a magához való esze, a kezdő mondatából már tudom, ő is érzi a problémát. Legalább nem nekem kell ezt valahogyan felhoznom. Sokat segít ezzel. - Ami azt illeti, én is úgy gondolom, hogy beszélnünk kellene, Főnök. Mint beosztottad és testvéri jó barátod is úgy gondolom, ez a Charlotte Grey ügy tarthatatlan a jelenlegi állapotában. Haver, én ilyennek korábban még nem láttalak. Ha így folytatod, tönkremész bele. Annyi nagykutyával elbántál már. Még maga Paulo sem tudott ennyire kikészíteni. Nem lenne szabad hagynod, hogy ez a nő ennyire a befolyása alá vonjon - hamar sokkal barátibbá, közvetlenebbé, már-már feddővé válik a hangom, ahogy beszélni kezdek, de elég régi a barátságunk ahhoz, hogy úgy érezzem, ezt megengedhetem magamnak. Különben is érte aggódom, nem ellene szólnak a szavaim. Ez a helyzet egyre tarthatatlanabb és ha nem vetünk gátat neki, nagyon csúnyán elharapózhat. Ezt pedig semmiképp sem engedhetem. Bízom benne, hogy még ha kicsit meg is orrol rám miatta, de Patricket is jobb belátásra tudom bírni ebben a kérdésben. Fontos lenne. Az ő és a család érdekében is. Méghozzá minél hamarabb. Mielőtt túl késő lenne és visszafordíthatatlan eseményeket idézne elő ez a már-már mániába, megszállottságba hajló viselkedés, amit ez a nő vált ki Patrickből.
Nagyjából egy hét telt el azóta, hogy Ray besétált azon az ajtón Charlotte szüleinek halálhírével. Ez igencsak keresztülhúzta a számításaim, halott emberekkel senkit sem lehet zsarolni, a lány pedig nem kicsit omlott össze, miután megtudta az igazat. Azóta néhányszor jártam nála, hogy megnézzem, hogyan érzi magát, de nem faggattam, annyira érzéketlen még én magam sem voltam, hogy belerondítsak a gyászba a kérdéseimmel. A vámpírok tudtak várni, végtére is... halhatatlanok, vagy mi. A saját zavarodott elmémmel sem ártott foglalkozni kicsit, kezdtem kicsit rögeszmés lenni, s nem akartam ugyanabba a hibákba esni, mint Paulo. Hadd forogjon csak a sírjában, amiért jól megy az üzlet, mióta én vezetem, ráadásul a családunkat sem akartam cserben hagyni. Kinyitottam egy üveg whisky-t, hátradőltem a székemben és vártam Raymondot, akiért üzentem. Szükségem volt a társaságára, a tanácsaira, mielőtt az őrületbe kergetem magam. A sok alkohol is ezt bizonyította, néha én magam sem tartottam normálisnak a viselkedésem. Jóformán mindig dühösen, felzaklatva jöttem ki a lány szobájából, lassan hozzá kellett volna szoknom, de nem ment... Csak még jobban frusztrált a dolog, főleg, hogy ha kicsit is a józan eszemre hallgatok, végzek vele, de minimum kirakom innen, menjen másnak az agyára. Mégis itt volt, érintetlenül, jó dolga volt, egyedül a bezártsággal és a társaságommal lehetett problémája. Bár néha úgy tűnt, élvezi a civakodásunkat, az egymáshoz vágott szitokszavakat, vagy épp tárgyakat, mert az asztalt már másodjára kellett kicserélni, feltakarítani, feltakarítani pedig már meg sem tudtam volna számolni, hányszor. Ha nem felém, akkor az embereim felé röpködtek a tárgyak, de legalább kevesebb ocsmány csecsebecse volt abban a szobában. A vázát pedig már rég elvetettem, minek az oda, ha úgyis a földön köt ki, apró darabokban. Jelenlegi állapotomban is szívesen darabokra törtem volna valamit, de helyette csak töltöttem még egy pohár italt. Aztán végre hallottam nyílni az ajtót, így a másik poharat a szemben lévő szék irányába löktem, éppen az asztal szélénél állt meg. Raymond tűnt fel az ajtóban, ismerős arca megnyugvással töltött el némileg, de ez nem volt elég, hiába bíztam benne, hiába volt a barátom, a hangulatom pocsék volt. - Ray! - köszöntöttem, felemelt pohárral, vigyorral a képemen, ami nem volt túl őszinte. Őszintén szólva, a tököm tele volt a nőkkel, és az érzésekkel. - Foglalj helyet, drága barátom! Azt hiszem rám férne egy fejmosás, de minimum egy beszélgetés. - tértem rögtön a lényegre. Igazán szerettem volna visszamenni az időben, és figyelmeztetni Ray-t, hogy vagy rúgja szét a seggem, vagy öljön meg, amiért eszembe jutott egy nőt idehozni, belekeverni az üzletbe. Ezzel megszegtem az első szabályt, amit soha, de soha nem szabadott volna. Most már annyi nekem, utánam a vízözön, s a többi baromság.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
